Kíváncsian fürkészem a számomra kicsit ismeretlen tájat. A városokhoz képest, amikben jártam, itt egyre kihaltabb lesz minden. Egy-két utca széli bár, motel fénye még egy ideig kísér minket, végül minden eltűnik és csak mi maradunk és az országút. Kicsit lejjebb húzom az ablakot, a friss, kissé hűvös, de annál tisztább levegőbe szimatolok és lehunyt szemmel élvezem, ahogy arcomba csap.
Ahogy megállunk, kíváncsi mosollyal fürkészem az izgatott arcot, majd kipattanok a lakókocsiból, elfogadva a felém nyújtott kezet.
-Áh, szóval most jön az a rész, ahol elcsalsz valami eldugott helye és évek múltán a csontjaimra egy erre járó idegen fog rátalálni?-vonom fel szemöldököm, de látszik rajtam, hogy csak viccelek, tudom, hogy nem bántana.
Nem reagálok mást szavaira, követem csendesen, mozgása még az árnyékos, sötét éjszakában is elárulja számomra, hogy boldog és izgatott. Megáll és én is megállok. A kaktuszok körvonala, a távoli hegyek sejtelmes árnyékai, a baglyok huhogása, megnyugtató még akkor is, ha idegen. A bennem lévő farkas és boszorkány is biztonságot érez. A természet...az otthon.
Mögém lép, érintésétől megborzongok, ujjaim a derekam ölelő kezekre siklanak. Lehunyom szemem, veszek egy mély levegőt, ahogy fülembe suttog, majd bólintva nyitom ki szemem és emelem tekintetem a magasba. A messzeség hirtelen beszippant. A csillagok fénye éles, megannyi csillagkép egyszerre rajzolódik ki szemem előtt, fényükkel megbabonázva.
-Ez gyönyörű....-suttogom, szorosabban mellkasához simulva, egyik kezem tarkójára siklik, gyengéden simogatva forró bőrét.-Még többet is adsz, mit, amit megérdemlek.-mosolyodom el, a csillagok fényével próbálok betelni, de szinte lehetetlennek érzem ezt a küldetést. Hirtelen a múltam minden apró részlete felelevenedik bennem, és úgy érzem, ha máskor nem sikerült, most mindent el tudok engedni, kérdés és kérés nélkül.
Lassan megfordulok, és tekintetem a csillagokról arcára vezetem.
-Tele vagy meglepetésekkel. Még mindig.-jegyzem meg sokadjára is, és akaratlan összehasonlítom azzal a férfival, akit megismertem és akivé vált. A hosszú változás, ahogy megnyílt előttem... eddig is azt szerettem volna, ha én is ilyen könnyen tudnék mindent megosztani vele. És talán menni is fog még jobban, mint ahogy eddig ment.

Ölelésébe burkolózva nézek fel a csillagos égre, legalábbis azt hiszem, hogy ezt teszem. Az, amit eddig csillagos égnek mertem nevezni, a felettem lévő égre nézve egy kicsinyítő jelző is lehetne. Ezernyi meg egy világító pont rajzolódik ki előttem, és mintha minden erőm elszívná, ami eddig bármi iránt kételkedést mutatott volna... egyszerűen tökéletesnek látom az ég lilás-kékes színeit.
-Nem, ez nem igaz. Nincs olyan, hogy jobban. Nekem mindegyik egyszerre kedves és kedvenc.-ellenkezem kicsit.-Bár a titkos top lista első öt helyének egyikére ez került.-pontosítok, ezzel eleresztve egy apró titkot, amit inkább magamnak tartogattam, és magamban rendezgettem a dolgokat. Tény, ezt a látványt eddig csak egy közös élmény múlta csak felül. Az pedig nem nehéz kitalálni, hogy mi is volt.
-Rendben, intézkedem.-fogadom el a rám osztott feladatot és engedelmesen leterítem a plédet, kihordom a söröket és a kaját, majd én is helyet foglalok, hol őt nézve, hol a csillagokat. Elgondolkodom, elmerengek, míg végül mellém nem huppan, némi ásást követően.
-Tudod, hogy ezekben a dolgokban teljesen rád bízom magam.-emelem meg kezeim, hogy eszem ágában sem volt ellent mondani a kitapasztalt módszereknek.
-Tetszik... nagyon is tetszik.-mosolygok rá, majd felkapom az egyik sört és a kezébe nyomom, végül a sajátom is, amit ki is nyitok egy könnyed mozdulattal.-Fogalmam sincs, mikor csináltam utoljára ilyet. Három éve biztos, hogy eszedbe se jutott volna megkérni a kezem, sőt. De akkoriban szerettem a szabad ég alatt ücsörögni a motorom mellett. Sokszor meséltek különböző történeteket más farkasok. Amikor kiváltottam az átkom...-vonok vállat, tekintetem a tűz vöröslő lángjaira emelve.-Felnevelt az élet, és boszorkány voltam. Tizenévesen kiváltottam az átkom, és egy olyan világba csöppentem, amibe nem is biztos, hogy jó, hogy belecsöppentem. De míg addig utáltam, ami vagyok, aki vagyok... azok a történetek valamit megváltoztattak bennem. Tudom, lehet, hogy ez hülyeség, de most ugyan ezt érzem, amit akkor. Hogy egy kicsit mássá válok, hogy kapok valami pluszt és ezt tőled kapom. Azt, hogy boldog vagyok, hogy biztonságot érzek... dolgokat, amiket igazán sosem éreztem és még olykor most is meglepődöm, mi mindenre képes a szerelem. Na meg a házasság.-nézek a tűzben csillogó gyűrűmre, s végül elfojtott nevetéssel kortyolok bele a sörbe. -Na gyerünk, farkas éhes vagyok. Hol van az a híres szakácsművészet.-terelem el a szót, és ez nyilván arcomon is látszik, még akkor is, ha kíváncsiság, boldogság és egy jó adag szerelem az, amivel szembetalálkozhat, ha rám néz.

A kezembe nyomott fadarabot, végén a kolbászkával, gyakorlott mozdulattal tartom a tűz fölé. Gondolataim messze kalandoznak, és mikor övé is követik enyémeket, kíváncsian nézek rá, s hallgatom szavait. El-el mosolyodom, elképzelem, hogy milyen lehetett gyermekként, hogy mit érezhetett, s akaratlan közelebb bújok hozzá, míg a kezemben lévő fát a tűz fölött meg-meg forgatom a húst.
Mikor aztán rám néz a tűz lángjaiból, rá mosolygok, s ahogy terelni akarja a szót, elnevetem magam.
-Emlékszel, hányszor kértem, hogy mesélj valamit, mielőtt elalszom?-kérdezem, de a válasszal egyből folytatom is.-Akkor ilyenre gondoltam. És nem, nem fogom azt mondani, hogy fejezd be. Tetszik ez a történet. Ez az emléked.-nézek a tűz felé mély levegőt véve, és a percek alatt megsült kolbászt egy szelet kenyérre fektetem.
-Ha romantikus csöpögős dolgot akarsz hallani...-harapok a kenyérbe, s ezzel együtt a kolbászba is.-Valahol, amikor te a csillagokat nézted, én is. Kiskoromban a nevelőszülők között ingázva volt egy hely a nevelőotthonban. Pontosabban egy fa. Mindig felmásztam pár ágon, nem túl magasra, de ahhoz eléggé, hogy a lombok között láthassam a csillagokat. Igaz, azok közel sem voltak olyanok, mint ezek.-mélázók, és folytatom a falatozást, a sörömből kortyolva egy keveset.-Na látod, ez csöpögős volt.-nevetem el magam, és meglep, hogy erről az időről hirtelen milyen könnyen beszélek. Pedig ha van idő, amiről nem szoktam, az az, amit a utolsó és a többi család között ingázva töltöttem. Kevés emlékem volt ezekről az időkről és nem is kifejezetten kellemesek voltak azok, amik akadtak.

Ebben igazat adtam neki, semmi kétség, hogy a képzelőerőm ehhez, ami felettünk tündököl, kevés lett volna. Így viszont még egy kedves emlékem lett, egy, ami egyedi és valahol reménykedtem is, hogy nem utoljára lesz ez a látvány előttem, még ha csak pár órára, vagy egy napra is.
Elmerengek szavain, elmosolyodva, de csillogó szemekkel, tekintetem az égre vándorol.
-Tudod, nem hittem a sorsban, viszont pont ezért nem nevetlek ki. Abban kételkedem, hogy a véletlen műve volt, hogy pont akkor léptél be a bárba, ültél le, s ültem le melléd. Szóval nem... el kell, hogy keserítselek, nem tarom kizártnak, hogy igazad van.-mosolygok elégedetten, hisz mi mást érezhetnék most? Boldog vagyok, még ha a viták hevesek is voltak, s olyankor meg tudtam volna fojtani.
Elcsendesedik, mire lehajtom én is egy pillanatra fejem, s az utolsó falatot is eltüntetem, tekintetemmel követem a gyakorlott mozdulatokat, ahogy a mályvacukrot is feltűzi a nyársra.
-Hmm...-gondolkodom el, aztán lehunyom egy pillanatra szemem, és őszintén elmosolyodom a képsoron, ami lejátszódik előttem.-Kettő is van. Az egyik, mikor ezt a nyakláncot kaptam. Már az elején kiszúrtad, hogy fontos nekem. A nevelőanyámtól kaptam, legalábbis attól, akit én a leginkább annak tartottam és tartok.-forgatom meg ujjaim között a kék köves medált.-Bár nem gyermekkori, de igencsak serdülő korban voltam, mikor nekem adta, nem sokkal az átkom kiváltása után. Ez az ő anyukájáé volt, a falkának egyfajta kabalaköve. Azt akarta, hogy én is egy legyek az övéi közül, hogy ne érezzem magam kívülállónak többé. Sikerült elérnie.-szorítom meg a medált, aztán tovább gondolkodom, előhalászva egy valóban gyerekkori emlékem.
-A másik emlékem az első varázslatomhoz fűződik. i nem találod, mi volt az.-nézek rá, elnevetve magam.-A család, akiknél akkor éltem, boszorkányokból állt. Egyszer levágtam egy hisztit és azt hittem, hogy a boszorkányokat pont egy kulcsra zárt ajtó meg fogja állítani. Hát, nem így történt, így az egyik párnát egyenesen a tanárom képébe vágtam. Meglepődött, hogy magamtól, szavak kimondása nélkül ilyet tettem, de én is. Az ajtón átjutott, de egy hétig hallgattam, hogy mennyire haszontalan varázslattal kezdtem a boszi éveim. Azt hiszem már sejted, hogy miért szeretlek párnákkal püfölni.-nevetek jóízűen, aztán vállat vonva nyugtázom, hogy tulajdonképpen nem sok olyan emlékem van, amit szeretek vagy kiemelnék.-Sok olyan emlékem van, amit szeretek. De a gyerekkoromból sok dolog van, ami unalmas. Mikor négy fal között vártam, hogy valaki hazavigyen... nem a legjobb. Igazi emlékeket a motorosok között szereztem. És veled.-vonok ismét vállat és a lángok közé pillantok, tekintetemmel bűvölve a lángokat, aminek hála talán kicsit meg is változnak azok felvett alakjai, színei.

Elmesélek neki dolgokat, amikről azt hittem, már sosem fogok így megemlékezni. Dolgokról, amik fontosak voltak, távoliak, de a részeim. Ahogy kitör belőle a nevetés, látom rajta, hogy nem kinevet, sokkal inkább összerakja maga is a képet arról, miért is szeretek annyira tárgyakat mozgatni. Az ő legnagyobb örömére.
-A jó poénból neked is sokszor kijutott. Egy szavad nem lehet.-emlékeztetem a röpködő párnákra, amik sokszor fejen találták már, amikor szemtelenkedve megjegyzésekkel bombázott és semmi frappáns nem jutott rá eszembe.
Szavaira elmosolyodva rázom meg fejem, kicsit talán bele is pirulva, először lesütöm szemem, majd pilláim alól rá sandítok, és a felém nyújtott tányérról már épp levennék egy pillecukrot, mikor ismételten tesz egy halk, de nekem címzett megjegyzést. Játékosan vállába öklözök, és az időközben megkaparintott mályvacukrot a szájába tömöm.
-Hála neked nem fogok elfogyni!-nevetek arcát látva, aztán én is számba teszek egy mályvacukrot, lehunyt szemmel ízlelgetve az édességet.-Valóban ez az est fénypontja. Eddig.-vigyorodom el, és még egy cukrot magamba tömök, s tekintetem ismét az ég megannyi csillogó fénypontja felé emelem. Egy biztos, jó ideje nem éreztem már magam ennyire felszabadultnak.-Oké, többet komolyan nem bírok enni, kipukkadok!-dőlök el a pléden a negyedik mályvacukor után, és így folytatom a csillagok bámulását. Igaz a levegő egyre hűvösebb és bőröm már libabőrös, de annyira megbabonázott az ég látványa, hogy erre szinte már nem is figyelek.

Szájába tömök egy adag cukrot, hogy addig is csendben tudjam, míg eszik. A megjegyzései mulattatnak és van az a tánc, amit újra és újra szívesen eljárok vele. Hol ő, hol én vezetek, hol ő lép a lábamra, hol én az övére. Az idő nekünk kedvez, azt hiszem. Elnyúlok a pléden, de mintha csak gondolatolvasó lenne, felpattan, s egy pokróccal tér vissza.
-Na látod, első este valami ilyesmit kaphattál volna, csak nélkülem. Bevallom, szándékosan nem kerestem plédet neked. Kíváncsi voltam a tűréshatárodra. És a sajátomra is.-sandítok felé egy fél másodperc elejéig, aztán visszavezetem tekintetem az égre.
Elnevetem magam az ötleten, gyorsan arcára pillantok, és hunyorogva figyelem az árnyéktól homályos vonásokat.
-Hihetetlen, mennyi meglepetés rejlik benned!-jelentem ki nevetve, aztán megszorítom kezét és vállára döntöm fejem, egészen közel simulva teste melegéhez.-Nekem az tetszik!-mutatok egyre, ami egy viszonylag nagyobb csoporttól jobbra van, kicsit egyedül.-Nézd, milyen erős a fénye! Mint a szerelem, amit érzek, amit érzel. Kicsit távolabb van a többiektől, ahogy mi is. Hozzájuk tartozik, de mégsem.-nézek Chriestre kicsit megemelve fejem a kíváncsiságtól, hogy tetszik-e neki az ötlet. Az viszont már biztos, hogy a lábam és a kezem is kezd hideggé változni. A boszorkány énem sosem volt a hideg jegyese, ellenben vele, aki farkasként még most is olyan melegséget áraszt, mint egy radiátor.-Igazad volt, kicsit csöpögős.-nevetem el magam visszatérve az eredeti kérdéshez, de cseppet sem bánom, hogy így van.

-Hadd ne emlékeztesselek rá, hogy nem vagyok olyan, mint a többi nő.-szisszenek fel kicsit öntelten kihúzva magam, és azt hiszem ezt a nézőpontot párszor már alá is támasztottam, de ha még nem lett volna elég világos számára, szívesen teszek a jövőben is másképp, mint ahogy a legtöbb nő tenne bizonyos helyzetekben.
Elnevetem magam, megszorítva kezét, mielőtt felállhatna, mert nem őt nevetem ki, inkább elképzeltem magam előtt a felvázolt jövőt, majd a fej nélküli változatunk.
-Két darab aranyat akarok mindig is számolgatni. Ezeket, és ezt.-szorítom meg hogy érezhessem a gyűrű hűvös érintését, s egyben éreztessem a jegygyűrűm jelenlétét is, s végül meglebegtetem a másik kezem is, hogy a saját karikagyűrűm is előkerüljön.-És arany helyett inkább majd azt fogom számolgatni, hogy hány szál ősz hajad van nekem hála.-vigyorodom el, de ahogy visszanéznék az égre, megmozdul mellettem, alighanem a lábaim és kezeim hűvösét kezdte el érezni, intenzívebben, mint én.
-Eszemben sem volt hazamenni. Ha kell leütlek egy éjszakára, hogy ne tudj elindulni. Aztán majd holnap reggel eltüntetem a puklit a fejedről.-nevetem el magam arca láttán, majd lekapom róla a plédet és magam köré csavarva felpattanok.-Vigyük be, amit be kell, nehogy éhes farkasok járjanak erre az éjszaka.-cukkolom szándékosan, azzal felkapom a mályvacukros tányért, egy darabot elrágcsálva, hiába hűlt már ki. Vállam felett még hátranézek, majd fellépek a lakóautó lépcsőjére,
s tűnök el annak ajtaja mögött. Megállok és körbenézek az apró helységen.
Leteszem a tálat az egyik pultra és nekidőlve a szekrényre ragasztott képekre nézek. Az biztos, hogy a két közös kép láttán elmosolyodom, hisz azok is jó emlékeket elevenítenek fel gondolataim között.

-Tetszik....fiatalos télapó.-ízlelgetem vigyorogva, szinte megjelenik a kép szemeim előtt, ahogy őszbe borul a feje, szakálla. Az biztos, hogy viccesen nézne ki. De úgy is szeretném.
Gyorsan pakolni kezd, ahogy belépek a lakóautóba, hallom a sürgölődése zaját, ahogy motoszkál az ajtó előtt, hogy a tüzet eloltsa, majd mögém lépve csatlakozik a lakókocsi kellemes melegébe.
A nyakamra hintett csóktól megborzongok, a lakókocsi pedig most sokkal otthonosabbnak tűnik, mint tűnt eddig. Elmosolyodva figyelem gyors mozdulatait, ahogy a takaró alá mászik, majd miután a lepedőt megfelelő méretűre hajtottam, hogy a székre tehessem, én is elkezdek vetkőzni. Egy szál csipkében mászom be mellé a puha ágyba, megjegyzése hallatán pedig egy grimasz szökik át arcomon.
-Túlélem. Rosszabb vagy, mint egy kutya, aki fél a víztől. A fürdéssel amúgy sincs bajod. A törölközővel inkább.-cukkolom, amivel ő szokott engem, hisz ha valami, akkor az a darab frottír az, ami az ősellensége. Minden esetre jót mulatok azon, mikor mégis kedveskedni akar azzal a gesztussal, hogy kivételesen használja is.
Mellé bújok, mellkasára döntve fejem, tekintetem a csillagos ég felé emelem, s közben a kintről beszűrődő hangokat hallgatom, amíg meg nem szólal. Vállam cirógatja, mégis ilyeneket kérdez, bár gondolom inkább azért, hogy biztos legyen a dolgában, mintsem azért, mert nem hitt először is szavamnak.
-Szeretem, amikor minden alkalommal totálisan ellentmondasz annak,
amit legelőször gondoltam rólad. Sőt. Mondhatni magadat is túlszárnyalod általában.-nézek rá komolyan, ujjaim borostás arcára siklanak, végigcirógatva nyakát, majd mellkasát.-Hidd el, ha nem érezném jól magam, nem itt lennék. De itt akarok lenni, veled. És nem, nem érzem magam jól. Valami jobb kifejezés kellene erre, de lusta vagyok keresni.-vonok vállat vigyorogva, közelebb húzódok hozzá, szabad kezét elkapva, összefűzöm ujjaink, s elmerülve az engem fürkésző íriszben, hitetlenkedve megrázom a fejem.-Hogy kérdezhetsz még mindig ilyeneket?-ezt inkább költői kérdésnek szánom, mintsem valódi érdeklődésnek, s olyan gyengéden és szeretettel csókolom meg, amennyire lehet.

Nem elég, hogy így is szinte vigyorgok megállás nélkül, szavai hallatán még el is nevetem magam, harsányan, s talán kicsit hangosan is. De szavai megnyugtatnak még annak ellenére is, hogy egy nő se örülne ilyen "bóknak". Haragudni viszont nincs okom. Miért lenne? Mert, ahogy én sem róla, úgy ő se rólam, azt a következtetést vonta le, mint aminek hála most itt tartunk. Igazából csak annak örülök személy szerint, hogy nem pattant fel és tűnt el a bárból akkor este, hisz akkor nem lennénk most itt. Nem feküdnék mellette békésen, sőt, valószínű egyedül feküdnék a régi motelszobában, a plafont bámulva. Valamit megváltoztatott az az este, az egész életem új értelmet kapott, s mellette nem kellett a jövőtől tartanom. Ha valamit köszönhetek neki igazán, az ez volt. Megtanított élni, jobban, mint ahogy eddig gondoltam, mi is az az élet. Célokat adott, álmokat, amik említésétől régen szinte a hideg rázott és nem a jó értelemben véve. Az apró megjegyzéstől, ami holmi népi mondásokra vonatkozik, amiket ránk érvényesít, elnevetem magam ismét, hisz ő egy egészen új megfogalmazását is megemlíti a dolgoknak.
-Szerintem addig jársz jól, míg erre most nem mondok semmit.-nézek rá vidáman, mert ha valami, hát ez a megjegyzés magáért beszél. Az viszont szemem csillogásából látszik, hogy vele nevetek, s nem vitatkozom azon, amit mondott. Igaza volt.
A törölköző kérdésére kapott válasza sem lep meg, igazából az a csoda, hogy olykor-olykor hajlandó használni. És azt is inkább annak köszönhettem, hogy a repkedő párnáktól félt. Megjegyezném, feleslegesen. Sosem bántottam volna, ezt alighanem ő is pontosan tudta.
-Egy szerencséd van ebben, hogy jól nézel ki vizesen. Is.-nevetek jókedvűen, alsó ajkamba harapva, ahogy az említet kép megjelenik előttem. Mi tagadás ezt a részt szerettem nézni, ha ez eddig nem lett volna világos számára, most egyértelműen azzá tettem. Volt, amikor szerettem az idegein táncolni. De ez most nem az a rész volt.
-Nem látom a saját tekintetem, de igyekszem a lehető leghatásosabban és legáthatóbban kifejezni azt, amit érzek. Mert azt hiszem, szavakkal nehezen menne kifejezni magam.-ismerem el, arcát és tekintetét látva határozottan látom, hogy örül annak, amit az imént hallott.
Vállamról derekamra siklik keze, s úgy húz magához, viszonozva a tőlem kapott csókot, s mikor elhúzódik akaratlanul is ajkamba harapok. Elmosolyodva simítok végig oldalán, és látom rajta, hogy semmit sem erőltetne, ha olyan döntést hoznék, ami az előzetes ígéretekkel szembe menne.
-Igen, én is úgy emlékszem, hogy ígértél valami olyasmit, amiben csillagos ég és puha ágy szerepel, de...-vonok vállat, s szorosabban simulok hozzá egész testemmel.-Emlékszel mikor voltam itt veled először?-futtatom ujjaim izmos hasfalán ide-oda.-Akkor is vizes voltál.  Plusz, én már kezdem elfelejteni milyen puha is tud lenni ez az ágy. És még valami....-suttogom fülébe halkan a szavakat-Még ki se békültünk igazából.-ajkamra féloldalas mosoly szökik, egyértelműen kifejezve döntésem az este folytatását illetően.-Persze csak is akkor, ha te is szeretnéd.-ahogy ő engem, úgy én is hagyom őt meghozni a döntést, és semmit sem erőltetnék rá. De ahogy a zuhany alatt, úgy most is érzem az apró szikrákat, ami ide-oda cikázik testünk között.

-Talán nem a törölközőhasználat miatt foglak lábtörlőnek használni. Inkább azért, amikor úgy viselkedsz, ahogy viselkedtél pár napja.-figyelmeztetem mosolyogva, bár nincs kedvem a múlton rágódni.-Plusz, ahogy mondtam... elsőre is igen hatásos benyomása volt a vizes felsőtestednek.-csillogó szemekkel figyelem arcának minden vonását, az apró rezdüléseket, a változást, ahogy mosoly ül ki rá.
-Megmutattam, hogy mi vagyok. És mikor indulni készültünk, ránk szakadt az ég. Akkor jött az ötlet, hogy jöjjünk ide. Nem terveztem, hogy akkor tovább mennék, de...-emlékszem vissza, és szinte beleborzongok az emlékbe, plusz a szavakba, amiket ő mondott.-És utána megkérdezted, hogy oké vagyok-e. Na, akkor szívesen képen töröltelek volna, amiért ilyeneket kérdezel.-nevetem el magam, szinte most is érezve, milyen hevesen vert a szívem.-Sosem figyelt rám ennyire senki. És az oké sosem írta volna le az, amit akkor éreztem.-szégyenlősen pirulok bele az emlékbe, aztán ahogy közelebb húzódik hozzám, felém fordulva, hasonlóan fogadom szavait, s dőlök hátamra, magammal húzva őt is.
Csókjától egész testemben megborzongok, s hátam kissé ívbe feszül, mikor gyengéden nyakamba szív.-Tudom, hogy igazam van.-suttogom lehunyt szemmel, s alsó ajkamba harapva, lehunyom egy pillanatra szemem, s próbálom elfojtani az apró nyögést, de kétlem, hogy tökéletesen sikerül. Túl rég voltam vele, testem minden porcikája érintéséért kiáltott, s hasam simogató ujjai egyre lejjebb haladnak, míg csókjai is hasonló irányba indulnak. Hajába túrva húzom magamhoz közelebb, szabad kezem a takaró anyagába markol. Már most úgy érzem, hogy minden idegszálam a robbanásig feszül. A kabócák, a bagoly és az éjszakai szél hangja mellett halk nyögéseim és szuszogásom a lakókocsin belül marad.

Elmosolyodom, s talán még kicsit bele is pirulok abba a pár szóba, amit nekem címez. Illetve annak, ami vagyok. "Nekem nagyon bejött, ami vagy" Hát, ha valamit sosem hallottam ez előtt, az ez a mondat volt. És ő bár tudta, hogy miért zavar, ami vagyok, bizonyos mértékben érthette. Már kevésbé érdekelt mások véleménye, de a farkasok és a boszorkányok egy-egy tagja az utcán is képes volt rám úgy nézni, mint egy darab szemétre. Holott nem én tehettem róla, hogy annak születtem, aminek.
-Látod, ezért is mondtam, hogy a mi csillagunk nem olyan, ami a többi között van, hanem kicsit távolabb azoktól!-támasztja alá ismét, amit gondoltam kettőnkről. Az átlagostól jóval eltértünk, minden tekintetben.
Nem mondok semmit szavaira, inkább hagyom, hogy oldalamról hátamra fordítson, s csókokkal halmozza el nyakam. Érintése gerincem mentén újra és újra végigfutó borzongást vált ki belőlem, és nehezemre esik nem elhamarkodni a tetteim, s viselni azok következményeit. Csípőm cirógató ujjai combomra siklanak, csókjai köldököm magasságában megállnak,
s onnan néz rám fel. A sötétben is látom a vágyakozást szemében, s alsó ajkamba harapva bólintok. A kijelentést egyből kérésnek veszem, de mielőtt folytathatná testem felfedezését, kissé hajába markolva, gyengéden, de határozottan húzom vissza magamhoz, s addig csókolom,
míg levegőért nem kezdek kapkodni.
-Meg se forduljon a fejedben olyasmi, hogy nem jó nekem veled. Senki nem adott nekem még ilyesmit, s nem is akarom, hogy más adjon. Csak te, csak tőled...-suttogom elfúló hangon, levegőért kapkodva. Ujjaim végigjárják gerince vonalát, fenekéhez érve visszafordulnak, oldalán.-De talán nem baj, ha tényleg frissítesz az emlékeken.-harapok gyengéden alsó ajkába, s engedem el ismét, hogy szabadon fedezhesse fel testem.

Újabb és újabb borzongás szalad végig gerincemen, érintése már most egészen más dimenziókat nyit meg előttem, gondolataim megadóan csapongnak ide-oda.
Felhúzom magamhoz, csókot lopok tőle, de megállíthatatlanul gyorsan csap le, s könnyedén tűnik el rólam a fehérnemű. Szavaira figyelve gyorsan rántom magam köré a takarót, nem feltétlenül azért, mert fázni kezdek. Valami furcsa érzés kerít hatalmába.
Maga is a takaró alá bukik, kócos fürtjei látszanak csak ki, ahogy mellkasom csiklandozzák, míg ajka mellem ízlelgeti. Ujjaim a lepedőbe vájom, halk nyöszörgéssel adom át magam neki, csípőm kicsit megemelve, mikor megérzem ujjait vágyam lüktető forrásánál.
-Ne hagyd abba....-suttogom elfúló hangon, egyik kezemmel hajába túrok, kicsit talán akaratosan, de arra sarkallom, hogy csókjaival haladjon lejjebb. Lehunyt szemmel harapok alsó ajkamba, s hagyom végül, hogy hallja, milyen hatással van rám. Gerincem ívbe feszül, s mikor ujjaihoz ajka is csatlakozik, végérvényesen feladom a küzdelmet és egész testemmel átadom magam neki, a torkomból előtörő nyögések pedig már nem fogom vissza. Azt akartam, hogy hallja, érezze azt, amit én. Kérés és szavak nélkül ösztönzöm, hogy ne hagyja abba, de testemnek feszülő teste pontosan tudatja velem is, hogy már őt is kínozza a vágyakozás.