A temetőhöz érkezve nem álltunk meg, hanem tovább haladtunk egy kripta felé. Lementünk belé. Megálltunk, természetesen tartva a tisztes távolságot. ~ Tehát... Lenne egy ajánlatom a számodra. ~ köhintettem és kezdtem bele a mi kis szóbeli egyezségünk pontjaiba. ~ Mint tudod... Az öcsémnek gyermeke fog születni. Azt is tudod, hogy mit tervezünk vele. Szeretném, ha segítenél az öcsémet és a kismamát lekötni ebbe a városba, amíg meg nem születik a gyermek. Miután megszületett számítok rád mint elterelőt, amíg mi meglépünk. Ha ezen egyezség részét betartod, akkor cserébe hajlandó vagyok segíteni neked... Bár örülnék ha bővebben kifejtenéd, mint ahogyan a levélben tetted. ~ fejeztem be végül.
Mi helyst oda értünk megtorpant hiszen a temetőbe idegen, főleg vámpír nem léphet be. El bicentettem oldalra a fejem és lazán ujamat mutattam fel tartva. Majd a kezem integető, hívogató mozdulatokká vált. - Kérlek gyere be! -Mondtam, bár ennek nem fog egy boszorkány se örülni, de nem érdekel. Bármit megtennék a cél érdekében. Majd Elijah belekezdett a mondókájába. -Ha cserébe biztosítód nekem a védelmet....és megölöd Davinát-Mondtam ujjaimon számolván a kérlelésem. -Tudod Klaus meg akar majd titeket ölni, ahogyan Marcell is azért azért, mert varázsoltam. Davinával van egy kis elintézni valóm, ugyan is nekem is olyan fontos a családom ahogyan neked. Részletek be nem akarok bele menni, de elég annyi, hogy meg halnia.-
↠ zene: szám címe | megjegyzés: Hellóka nyalókaaaaa!! Mizukaaa?
~ Rendben. A szavamat adom. Add te is a tiédet. ~ nyújtottam feléje a kezemet, hogy díszlegesen is megkössük az egyezséget. ~ Hogyan tervezed idecsalogatni Klaust és a terhes nőt? ~ kérdeztem hátha tudok segédkezni benne.
kezemet nyújtottam és bólintottam egyet. - Szavamat adom. -Mondtam, és elbiccentettem a fejemet. - Varázslattal ami nem túl erős és szinte észre sem vehető, Davina ugyan is megérzi a várázserőt és Marcell megölne engem.-Emeltem ki a végét, majd folytattam... -Össze kötöm magam hayley-jel és én fogom Klaust irányítani. Csak én tudom le venni majd a varázs igét így más boszi szóba sem jöhet, viszont mi lesz a gyermek sorsa?- Kérdeztem Elijaht érdeklődvén, hiszen a gyeremek nem kerülhet Klaushoz.. Ki tudja milyen lehet az a gyermek.
↠ zene: szám címe | megjegyzés: Hellóka nyalókaaaaa!! Mizukaaa?
Komoly tekintettel követtem végig a mondandóját. Ez az első lépés a mi kis zseniális tervünk megvalósításához. Hamarosan a karjaim közt fogom tartani a következő kis Mikaelson generációt. Aztán pedig Rebeka kezébe adom. Nagyszerű és ideális családi kép. Nagynéni és nagybácsi... Persze hamar elröpül az idő. Talán vámpírrá változtatjuk miután tovább örökítette a Mikaelson vért vagy ha nem szeretné akkor nem. Ez még a jövő kérdése. ~ Jól hangzik. ~ bólintottam rá a tervére. ~ Az nem a te dolgod Deveraux. Csak annyit kell tudnod, hogy Klaust és Hayleyt soha többet az életben nem fogja látni. ~ haraptam az alsó ajkamba. Talán kissé erőszakos és durva, mégis nem látok más megoldást.
Felszegett fejjel halgattam ahogyan ocsmányul beszél velem. - remélem mi hamarabb megvalósul a tervünk. Most pedig, be kellene szereznem pár dolgot. Elhoztad amit kértem? -Néztem rá. Levelemeben kérést adtam arról, hogy hozzon egy hajtincset vagy valamit ami Hayleyé volt, hogy elvégezhessem a varázslatot. - Mellettem kell állnod Elijah, erre esküdj meg, hiszen nem fog érdekelni, de ha elárulsz Klaus oldalán fogok álni, és harcolni.-Mondtam neki, nem fenyegetésnek szántam, nem féltem a haláltol, de akkor is. Ismertem már annyira Elijath, hogy tudjam, hogy tisztességes, de még is tudja kivel játszik. .
↠ zene: szám címe | megjegyzés: Hellóka nyalókaaaaa!! Mizukaaa?
~ Természetesen igen. ~ átnyújtottam egy borítékot, amibe Hayley hajkeféjéről elcsent hajszálak voltak. ~ Remélem megfelel a kis hóküszpókjaidhoz. ~ mondtam, majd újra zsebre vágtam a kezeimet. ~ A szavamat adom rá, hogy teljesítem az egyezségünk rám eső részét. ~ néztem mélyen a szemeibe. Harapós és komolynak tűnt ez a lány. Tipikus boszorkány viselkedés. ~ Most pedig menj és kösd össze magadat a lánnyal... én megkeresem és felcsalom az erdőbe. ~ mondtam elismételve a tervet. ~ Aztán már csak ki kell várnunk míg megszületik a gyermek és végre vége lesz ennek az egésznek. ~ szívtam magamba a hűvös éjszakai friss levegőt.
Kiragadtam a férfi kezéből a hajszálat és elkezdtem oda sétálni a családi kriptánkhoz. Kezemmel intettem a lángok meg meggyulladtak. Ilyen aprócska búbájt Davina nem vesz észre. Egy kis tárkába tettem a hajszálat, hogy biztos helyen legyen. Nagy levegőt vettem, majd le hajtottama fejemet és mormogni kezdtem. - O nos Ligatis manibus fortis, qui strident in puellis, in corpus meum, ad lupum. Non est dicere sententiam habent, duo corpora. – Suttogtam Latinul a következő szavakat. „Kössetek össze minket ó hatalmas szellemek, farkas lány az én testem boszorkány az övé. Már ne két test legyen, hanem egyé válljak véle” Kissé ijesztő lehetett ez Elijahnak. Megfogtam a hajszálat az edényel együtt. Lótusz vizet csöpögtettem rá, majd a tőrt, amit oda készítettem megragadtam. Marokra fogtam az éles pengét és végig húztam rajta a kezemet. Fintorogtam, de egy hang sem hagyta el a számat. Elijahra pillantottam, majd az edény fölé tettem kezemet és szorítottam azt ökölbe. - Kész. – Tudtam Elijah mondata az lesz, és honnan tudom, hogy működik. Ahhoz viszont szemtől szembe kell állni a lánnyal. - Mit akarsz ezek után tenni?- Kérdeztem. A vágást Hayley nem érzékelheti, viszont, ha most megszúrnám magamat, érezné, hogy valami történt.
Izgatottan kipirult arccal néztem ahogyan elvégzi a varázslatot. Egész gyermekkorom erről szólt, a boszorkánykodásról. Anyánk állandóan velünk gyűjtögette be a különféle füveket a különböző szintű kis mágiájához. Kellőképpen sosem utáltam a varázsolni tudókat, mégsem mondanám, hogy odavagyok értük. Sőt, inkább az utóbbi, ha választásra kényszerülnék. - Akkor küldjünk jelet, hogy megbizonyosodjak róla, hogy működött. - mondtam eltökélten és előkaptam egy fémpálcát, meg egy doboz gyufát a zsebemből. Nem gondolta ő sem komolyan, hogy megfeledkezem ilyesmiről. Nem preferálom ha átvernek, szeretek biztosra menni. - Gyere közelebb! -hangom nyugodt volt és kedves. Meggyújtottam a gyufát és a fémpálca végéhez tartottam a lángot. - Olyan nyomot hagyunk, ami nem hét nap alatt gyógyul. -néztem a szemébe. Mikor eléggé felforrt a rúd, láttam, hogy hezitál. Elkaptam a jobb felkarját és magamhoz rántottam, hogy háttal álljon nekem. Bal válláról letéptem a ruhadarabját és fölé emeltem az izzó fémdarabot. - Ha megbizonyosodtam róla, hogy Hayleyn is ott a jel, akkor felhívlak. Ha nem lesz rajta, akkor jobb ha imádkozni kezdesz Deveroux, mert Isten bizony megkereslek és megöllek... Tartom a szavamat, de gyűlölöm, ha ezzel csak én vagyok így. -mondtam és erősen markoltam a lányt, nehogy kiszabadulhasson. Aztán rányomtam a bőrére a fémpálcát. A teste megremegett a kezem alatt, de nem törődtem vele. Egyszerű vonalakat rajzoltam a bal lapockájára, majd végeztem és ellöktem magamtól. A vállán ez állt:KATTalatta egy "LÁTUNK" felirattal ékesítve. Jól ismertem a boszorkány jeleket. Ez a halálé volt. Tudtam, hogy ha Klaus ezt meglátja egyből anyánkhoz fog fordulni egy jó kis felülvizsgálatra és jó messzire elmegy innen utánakeresni ennek az egész dolognak. A jel Dél-Karolinai gonosz boszorkány szektáé, ezért talán amíg meglátogatja őket, addig majd rám és Rebekahra bízza Hayleyt... Jó kis elterelő terv pluszba... persze ha az Öcsénket érdekli ennyire az a nő. Fogalmam sincs milyen kapcsolatot bontogattak ki amíg távol voltam, de amint visszatérek leellenőrizni a lányt, biztosan fény derül majd arra is. - Az egyezség megköttetett. Köszönöm a partneri együttműködést. -mondtam fejet hajtva.
Előkapott valamit amitől én a fejemet kezdtem el rázni, lassan, komótosan. Megragadta a karom lerántotta a ruhám és én ordítással jeleztem nem tetszésemet. Össze szorítottam a fogamat és tudtam, hogy ez örökké itt marad. A halál jele, soha többé nem mosom le ezt a mocskot. - Védelmet ígértél, tartsd is be! - Néztem rá szúrós szemekkel, tudtam, hogy nem kezelhetem le égésemet, mert akkor Hayleynek is jót teszek vele. - Én óvom a gyermeket, nincs helye egy vérszomjas hibridnél, álltam a szavam.- Meg is ölne mit vesztenék? Nincs mit vesztenem. Égett a bőröm és erről nem volt szó, hogy megperzsel, de ez tuti fel fogja bosszantani a "nagy hibrid bácsit".
- Sajnálom az esedelmes kellemetlenséget, de kénytelen voltam. -vontam vállat. - Amint meggyőződtem Hayleyről, azonnal felkereslek. -vágtam zsebre a kezeimet. - Addig is próbálj meg nem meghalni... -ütöttem el egy laza poént, majd biccentettem a fejemmel, hogy indulni készülök. Miközben elhagytam ezt a hátborzongató helyet csak az járt a fejemben, hogy mit fogok kapni ha erre valaki rájön. Az az egy biztos, hogy az egészet magamra vállalom. Nem akarom, hogy Rebekah még többet szenvedjen Klaus miatt.
New Orleans-ban vagyok immáron negyedik napja. Egy csodás városban, ahol még ezelőtt sohasem jártam. És hogy mi hozott ide? Nem más, mint Camille Doncieux. Amikor az utazás előestéjén felhívott egy ismeretlen szám, és a kagyló túloldalán egy korosodó férfi szivartól füstös, rekedtes hangján, franciás akcentussal suttogta ezt a nevet, már akkor tudtam, hogy nem egy francia hölgyről lesz szó...legalábbis nem a szó szoros értelmében. A megbízómnak a híres-neves francia festő, az impresszionista Monet mádámjára fájt a foga, amit jelenleg New Orleansban állítanak ki. És mivel a legjobb tolvajok között tartottak számon, hát rám gondolt. Gondoltam rá, hogy nemet mondok, de ez a férfi nem az a könnyen visszautasítható fajta volt. Éreztem, hogy egy laza, köszike, de nemmel nem lehetett csak úgy lekoptatni. Ezt az is bizonyította, hogy minden szükséges anyag, ami a munkához kellett már a dohányzóasztalomon hevert egy nagy borítékban. Voltak benne térképek, tervrajzok, kulcsok, tájékoztatók. Bele sem akartam gondolni, hogy mikor és hogy kerültek ezek ide. Veszélyes arccal volt dolgom, hát a saját érdekemben bevállaltam a melót. Első két napom New Orleansban azzal telt, hogy berendezkedjek és hogy megismerjem a várost, illetve találkozzak egy helybéli pasassal, aki a segítségemre lehet. Nem volt szimpi a fazon, főleg, hogy olajos mag szagot árasztott magából. Fél nap után ki is derült róla, hogy szotyolafüggő. Ezért elneveztem szotyifiúnak, a nevét amúgy sem tudtam megjegyezni. Olyan furán oroszosan hangzott. A harmadik napon meglátogattam Madame Doncieux-t. Őszintén? Nem voltam elájulva a nőtől. Komolyan ezt kell ellopnom? Néztem a képet, miközben az idegenvezetőnk ott áradozott és a finom ecsetvonásokról beszélt. Ennek a felét sem értettem. Elnézve a látogatók arcát, éreztem, hogy bennem van a hiba. Tény, hogy nem is tudtam sokat a festészetről sem. Engem mindig jobban érdekeltek a fegyverek, a kocsik, a mechanikai dolgok. A lényegen viszont nem változtatott: a kép sokat ér és a megbízómnak kell. -Holnap este visszajövök érted. - néztem a képet hosszasan és csak járt az agyam. Hipp-hopp eljött a rablás napja és szerencsére minden a tervek szerint ment. Madame Doncieux a miénk lett. Amint lehetett értesítettem a megbízómat, hogy végeztem a melóval és, hogy kész vagyok átadni a szajrét. Nem beszélt most sem sokat, csak megadott egy címet és egy időpontot. Elég szófukar embernek gondoltam, de nem bántam, ha ez azt jelenti, hogy fizetésnél bőkezű. A címre taxival mentem, és egy végtelen hosszúnak tűnő, 35 perces kocsiút után, a legnagyobb meglepetésemre egy temetőnél álltunk meg. Mi a fene? Ez a szemét egy temetőbe hívott? Nem akartam elhinni. Csak akkor esett le, hogy tényleg ide kellett jönnöm, amikor a sofőr szólt, hogy kisasszony megérkeztünk. Rossz előérzetem támadt, miközben kiszálltam a kocsiból. Ahogy haladtam befelé...a sírhelyek között, csak arra tudtam gondolni, ha valami rosszul sül el, én is itt végzem. Hiába kiabálnék, senki nem hallana. A hullámat is gyorsan elkotornák az egyik félig kiásott gödörbe. Soha nem derülne ki. Mire a kriptához értem, ami a térképen is egy piros x-szel volt jelölve, addigra teljesen beparáztam. Minden neszre felkaptam a fejem. Biztos, ami biztos alapon, kézközelbe helyeztem a stukkert, hogyha kell csak előkapjam.
Ma érdekes hívásra ébredtem, ugyan is Raul fia, Lys hívott, hogy találkozzunk New Orleans külterületében, egy elhagyatott kriptánál, mert beszélni szeretne velem. Ez már magában is eléggé érdekes, hiszen fogalmam sincs, hogy mit akarhat, mivel maximum csak kétszer találkoztunk. Az apjának van egy olyan csoportja/társasága, ki minek hívja ami a boszorkányok kiírtására szakosodott. Nah, nekik segítek én. Mármint nem a valamennyire hozzám hasonlók megölésében, én inkább a fekete mágiáért felelek. Egy vagyok azon kevés boszorkányok közül, akiket a főnök eltűr maga mellett és akivel még valamilyen szinten normálisan is tud viselkedni. Persze, ha nem csinálom meg a rám szabott feladatot akkor számíthatok valami fájdalmas következményre. Tudni illik rólam, hogy nagy a szám, szeretek vissza beszélni és megszegni a szabályokat, mások parancsainak ellenszegülni, viszont még nekem is van annyi eszem, hogy Rault nem igazán szeretném magamra haragítani. Pár embertől megtudtam, hogy a főnök nagyon nem kedveli a fiát, pont ezért sem avattam őt be abba, hogy ma délelőtt Lysanderrel van találkozóm. Véleményem szerint Lys-nek is szívességet teszek azzal, hogy nem szóltam a találkozásunkról az apjának. Először a belváros felé veszem az irányt, mert egy reggelt sem tudok elkezdeni egy jó kis koffein adag nélkül, így hát bemegyek az egyik Starbucks-ba, veszek egy kávét, majd a forró poharat fogva indulok el a megbeszélt kripta felé, ahol már vagy 10 perce kéne lennem, de nem tehetek róla, sokan voltak a kávézóban. Reccsennek a faágak a cipőm talpa alatt, így ha akarnék sem tudnék hangtalanul mászkálni az erdőben. Belekortyolok az immáron langyos kávémba és lesétálok a kriptába ahol megbeszéltük Lysanderrel a találkozót.
A fájdalom tett azzá a nyomorult alakká, aki mostan vagyok. A gyötrelem felőrölt lelkileg, és elvette talán végleg a józan eszem. A kín, amely darabokra tépte a szívemet, s amely romokká zúzott, nos csak még mélyebbre taszítja a létezésem. A szenvedés a tetőfokára hágott, s már nem tudom elviselni tovább azt a tényt, hogy élek. A sorsom maga lett a pokol, és ha mindez nem lenne elég, akkor nemcsak az életem lényegét, hanem magát az éveim számát is elvették. Nyolcszáz évnyi felesleges létezés van a hátam mögött, s kit eddig az apámnak véltem, nos nem is az. Én mindent megtettem, amit csak kért, és amit csak óhajtott, ám egyetlen egyszer sem kaptam elismerést a részéről. Nem nézett soha semmibe! Mindent, és mindenkit elvett tőlem. Az anyámat, a barátaimat, a lehetséges kapcsolataimat.. nem számított számára egy pillanatra sem az, hogy netán egyetlen percre megadhatná a boldogságom ízét, vagy, hogy megkönyörülhetne nekem. Csak egy valamit nézett az önös céljait, és ezzel engem, nos teljesen tönkretett. Rettegésben tartott sok éven keresztül, kínzott, átvert, és rám akasztotta a kis feladatait, így várva el azt, hogy teljesítsek mindent. S mindezt miért? A nyamvadt semmiért! Nem kaptam semmit sem tőle, sőt még az ő akaratából meg is öltem a saját családom.. Azt sem tudtam, hogy az a boszorkány - Roger - az apám, és a testvéreim.. Nem, nem akarom ezt! Egyszerűen képtelen vagyok elviselni a tetteim súlyát, én... én nem bírok szembe nézni ezzel. Nem akarok élni, s nem akarok létezni sem! Már... már nem megy. Hiszen mégis hogyan nézhetnék a tükörbe mindezek után, ha netán másnap felkelek? Mégis hogyan? Fájdalmas könnycseppek folynak végig arcomon, ahogy tisztában vagyok eközben mindazzal, hogy nem kellene gyengének mutatkoznom. Mélyen szívom magamba a felesleges oxigént, miközben könnyedén letörlöm a könnyeket. Hallom az átható lépteket, melyek a kripta belseje felé tartanak. Tudom azt, hogy Stephanie közeledik, így pedig moderálnom kell magam. Végül óvatosan megrázom a fejemet, és könnyedén kapom a tekintettemet az érkező irányába, miközben hátamat a jéghideg kriptafalnak vetem. Halkan várok, csendben meglapulok, és csak akkor szólalok meg majdan, ha pontosan elém érkezett.
Mikor lesétálok a kriptába először is körbe nézek. Nem túl sokszor járok ilyen helyekre még én sem, pedig elő szeretettel húzódok hátrébb és maradok inkább az a tipikus csöndes gyilkos. Fekete mágiát még sem fogok olyan helyen használni ahol bárki észre vehet, a másik ok pedig, hogy tudom, hogy a pszichopata anyám New Orleansban tartózkodik és amíg nem készültem fel a vele való találkozásra, addig inkább kerülöm a feltűnősködést. Beleiszok a kávémba ami út közben eléggé kihűlt, de nem igazán számít, a célra még így is megfelel, majd Lysre pillantok. Bármennyire is próbálja azt mutatni a külvilágnak, hogy jól van: nincs jól. Túl jól ismerem az embereket és én magam is egy álarc mögé bújok, én is egy színjátékot játszok így hamar feltűnt, hogy nem rég könnyek gördültek végig az arcán. Tőlem nem megszokott módon nem teszek semmi megjegyzést, nem kérdezem a múltjáról vagy arról, hogy mi történt amiért maga alatt van. Mert azt még a vak is látja szerintem, hogy valami nem oké nála, valami nagyon megbántotta. Túlságosan nem akarok belefolyni a családi drámába, csak annyit tudok amennyire szükségem van, amennyit Raul elmond vagy amit éppenséggel véletlenül hallok meg. - Minden rendben? - teszem fel végül a kérdést. Bármennyire is próbálok kimaradni belőle, de túlságosan is fúrja az oldalamat a kíváncsiság, hogy mi történhetett. Meg persze az is érdekel, hogy mi lehet az oka annak, hogy ide hívatott délelőtt, de előbb jobban szeretném megtudni azt, hogy mi történhetett amiért maga alatt van. Viszont ha nem mondja el akkor nem fogom erőltetni. Tudom, hogy milyen rossz az, ha szekálják az embert, nekem is számtalanszor volt már az, hogy volt valami bajom és közben a családom - a nevelő családom, hisz a vér szerinti anyámmal még sem maradhattam, hiszen ő meg akar engem ölni - nem hagyott békén, tudni akarták, hogy mi a bajom, de én nem mondtam el nekik, mert nem tartozott rájuk.
Évszázadokon át csendben tűrtem mindazt a sorsot, amelyet úgy véltem, hogy rám szabtak. S amikor egy-egy alkalommal elvesztettem mindent, és mindenkit, akkor próbáltam azzal nyugtatni magam, hogy egy napon az apámnak hit személy, nos majdan büszke lesz rám. Képes voltam egy olyan illúzióba kergetni a személyemet, miszerint boldog életem lehet, és hogy a szenvedések egy adott ponton végleg megsemmisülnek. Azt akartam bebizonyítani Raulnak, hogy érdemes vagyok a neve viselésére, és hogy büszkévé tesz mindazon tudat, miszerint én lehettek az egyetlen fia. Ám, mint nem régiben kiderült, nos kudarc volt minden reményem, és amibe oly annyira kapaszkodtam, mindösszesen csak egy jól felépített kelepce volt. Talán egy részem mindig is tudta azt, hogy csupán egy álomvilágban élek, de annyira jó lett volna még továbbra is benne maradni, és nem szembe nézni azzal, hogy megöltem az igazi családom. Csak egyetlen egy dolgot kívántam egész életemben; nyugalmat, és erre pont, hogy azt nem kaphatom meg. Pedig úgy érzem nem kértem sokat, s ha netán mégis, akkor azért már egészen gyerekkoromtól kezdve megfizettem duplán. Ám, úgy látszik telhetetlen voltam, és hogy amit megérdemlek az a pokoli kín. Érzem a jéghideg kriptafal érintését a hátam mögött, és hallom mindinkább a léptek áttetszősségének lágy zaját. A hangulat zordan tükröződik a négy fal között, ahogy a helyet színtisztán a hidegség érzete járja át. Mélyen veszem magamhoz a levegőt mindinkább, ahogy megnyugtatom önön személyemet. A könnyek végül abbamaradnak, és már csak múló pillanattá lesz a gyengeségem. Tekintetteim üressé válnak, arcvonásaim semlegesekké, és próbálom egyúttal kizárni magamból az érzelmeket, ám bensőmet majd széttépi a fájdalom jellege. -Tökéletesen rendben vagyok, ami azt illeti.-Válaszolom halkan, ám egyúttal komolyan, ahogy a fiatal hölgyre emelem a tekintettemet. Mélybarna pillantásom teljesen érzéstelenné teszem, miközben oldalra döntött fejjel figyelem a vámpírboszorkányt. Bár nem ismerem őt, de egyből lejön nekem az a tényező, hogy kíváncsi alkat, s tán éppen ezért is kellene vigyáznom vele. -Amit kérek tőled az eme falak között kell, hogy maradjon!-Mondom ki komolyan, ám teljesen nyugodt hangon, ahogy a mutatóujjammal kört írok le a levegőben.-S amit szeretnék, nos az az, ha visszaadnád a boszorkányerőmet. Persze nem ingyen kérem, hisz lehet egy kívánságod ennek fejében.-Folytatom a már megkezdett mondandómat, miközben ellököm magam a faltól, és pontosan pár lépéssel előtte álok meg.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Május 28, 2016 10:21 pm
Mindig is arra vágytam, hogy nyugodt életem legyen, hogy legyen egy szerető családom akiket szerethetek ők pedig engem viszont szeretnek, de sajnos ez a kívánságom nem olyan formában teljesült ahogyan azt én kívántam. Félreértés ne essék, egy olyan családban nőttem fel akik mindennél jobban szerettek engem, csak azért az még is sokkal másabb amikor ugyan ezt az igazi családjáról mondhatja el az ember. Nos, én sajnos nem vagyok ilyen szerencsés. Az igazi apámat nem ismertem, nem is tudok róla semmit, még azt sem, hogy hogy hívták, vagy mikor halt meg. Az anyám pedig... A drága, a halálomat akarja csak azért, mert én soha nem fogok átmenni az átváltozáson amin ő keresztül ment addig amíg hibrid nem vált belőle. Egy normális anya inkább örülne annak, hogy a lányának nem kell úgy szenvednie, mint neki, de hát kimondta, hogy Cathrin normális? Ugye? Senki! A Whitmore egyetemre járok és ha éppen nem tanulok akkor azon kattog folyamatosan az agyam, hogy vajon hogyan fogom tudni megvédeni magamat anyámmal szemben, ha rám talál. Egyetlen előnyöm van csak, az pedig az, hogy tudok varázsolni. Anyám hibrid ami azt jelenti, hogy félig vámpír, szóval amíg nem találok ki valami hatásosabb módszert addig a fejfájós-trükkel kell boldogulnom, de tudom, hogy ezzel nem fogom tudni mindig megmenteni az életemet. Ha akár csak egy percig is óvatlan vagy figyelmetlen leszek akkor biztos vagyok benne, hogy Cathrin kapni fog az alkalmon és meg fog engem ölni. Minden eshetőségre fel kell készülnöm. Mondjuk van annyi könnyítésem, hogy van egy Ősi vámpír, Cedric aki védelmet nyújt nekem, magam sem értem, hoy mivel érdemeltem ki eme cselekedetét, de jelen pillanatban nem is nagyon érdekel, a legfontosabb az, hogy amíg fel nem készülök az első találkozásra addig ne kelljen félnem attól, hogy bármikor kitépheti a szívemet. Szavaira miszerint teljes mértékben jól van csak bólintok egyet. Semmi közöm hozzá, csak hajt a kíváncsiság, viszont az előbbiből kiindulva nem fogom őt zaklatni a kérdéseimmel, mert én magam is jól tudom, hogy eléggé szar érzés, ha nem hagynak békén. - Bízhatsz bennem. Nem is nagyon mondanám el senkinek. - mondom ráemelve tekintetemet, majd vállat vonok. Ha belegondolok akkor nem nagyon vannak barátaim, amolyan magányos farkas típus vagyok, nincs szükségem másokra. Világ életemben egyedül voltam, most is megtudom oldani a gondjaimat egyedül, illetve ott vannak Raulék, velük szoktam csak beszélgetni valamennyit, de Lys dolgait amúgy sem mondtam volna el, tekintve, hogy milyen a kettőjük kapcsolata, én pedig ha akarnék se tudnék pártatlan lenni ebben a témában, Lysander pártját fogom, ez szerintem már kiderült. Mikor végre kiderül, hogy miért hívott ide akkor csak egy meglepődött pillantással nézek rá. - Sosem csináltam még ilyet, Lysander. - mondom mikor felfogtam teljes mértékben. Fogalmam sincsen arról, hogy hogyan kell valakinek vissza adni az erejét. - Szívesen segítek, csak mond meg hogyan. Mert fogalmam sincs hogyan kell csinálni. - habár szeretek a fekete mágiával foglalkozni, de ebben akkor sem vagyok jártas.
Könnyedén fogom meg az egyik társam egyik kezét, ezzel pedig elkezdem húzni a poros földön, hogy odavigyem a kupacba. Nem nevezném őket hulláknak, vagy holtaknak, elvégre nagyon is élnek, csak kell valaki, aki megtörje az átkot. Jelenleg pokoli fájdalmakon mennek keresztül álmukban. Pontosan jól tudom, elvégre, én is ugyanazt éreztem egykoron mint amit most ők. S bár nehéz elviselni, sőt mi több kibírhatatlan, de nem tehetünk magunk ellene. Ha lenne szívem, akkor bizony most megtehetném, hogy mindegyiket kiszabadítom a rabságból. Nem esne nehezemre, de be kell valljam, nem akarom, hogy örömben legyen részük. Jó társak voltunk, de ennek most vége. A rémálmuk tovább folytatódik a halálban. - Valaki kihozott tőlük. Rejtélyes ugyan, hogy ki volt az. – Elmélkedem, mikor leraktam a testet a többi közé. Ezt követően Ashley felé veszem a figyelmemet. Ó igen, Ashley… ő az én kis boszorkányom, aki mindent elmagyaráz nekem a jelenlegi helyzetekről. Egészen fiatal boszorka, talán ilyen körül lehet a lányom is, aki talán mára már meg is halt. - New Orleans még mindig az Ősök keze alatt van? Az eléggé szívás lenne. – Sziszegem az orrom alatt, miközben néhány faágat dobok a derékig érő kupacra. Elég sokan voltunk, így jó nagy tűz lesz. Szerencsére ez eléggé kihalt terület, így nem kell attól tartanom, hogy bárki is sikítva rohanna el a lángokban álló testek látványától. - Mikor ezek elégnek, fogd be az orrod. Nem mintha most rózsa illatuk lenne, de miközben égnek, nos, sokkal rosszabb lesz. – Figyelmeztetem előre a szőke hajú lányt, majd szépen leguggolok a tömeg mellé. Megtehetném, hogy elásom őket a föld alá, de el akarom őket tüntetni teljesen. Nem szeretném, ha bármelyik is kijutna. Könnyedén csettintve aztán hirtelen parázslani kezd, majd pedig egyre nagyobb lángok kezdenek el végig futni a boszorkányokon. A lány, aki most velem van, jobban teszi, ha viselkedik, különben ide a többiek közé hajítom be. Az igazság az, hogy eléggé nehezen esett összekovácsolódnunk, de kénytelen volt alkalmazkodni hozzám, különben ő már nem élne. Ha eleget tesz az elvárásaimnak, talán még életben is hagyom. - Közben, míg ezek elégnek, mesélhetnél magadról. Milyen itt egy olyan lány élete, mint amilyen te vagy? - teszem fel a kérdést csevegőképpen, még is volt benne valamiféle irónia. Kétlem, hogy ennek van valami élete.
Eddig azt hittem, hogy tökéletes a tervem. Hogy ura vagyok az eseményeknek. A saját érzelmeimnek és teljes mértékben a kezemben tartom a gyeplőt. Úgy hittem, nem érhet baj, nem csúszhat hiba a számításaimba. Addig legalábbis semmi félnivalóm nincs, amíg Lillian nem szerez tudomást rólam. De éppen itt a bökkenő. Rá kellett jönnöm, mégsem voltam kellően óvatos a szervezkedésem, információgyűjtésem, szövetségkeresésem közepette. Elég volt csak, hogy rosszkor jártam rossz helyen és be is fészkelte magát az életembe valaki, akire a legkevésbé sem számítottam vagy igényeltem volna. Csak egy állásinterjúra igyekeztem, mikor ez a fickó, Nayareth elfogott és nem eresztett. Nagy hatalmú warlockról van szó, ezt szinte rögtön éreztem, esélyem sem volt ellenállni neki. Mire észbe kaptam, már a házamban is lakott. Természetesen nem hagytam szó nélkül a dolgokat, de a perlekedések ellenére végül muszáj voltam behódolni. Bármennyire nem is fűlött hozzá a fogam. És még most sem repesek a dologtól. De igyekszem meglátni a pozitív oldalát a helyzetnek. Talán ki tudok alakítani ezzel az igencsak öreg boszorkánnyal (aki élete nagy részét egy tömegsírban töltötte ugyan, de akkor is) egy olyan kapcsolatot, ami biztos szövetség lehet a féltestvéremmel szemben. Talán. Meg esetleg tanulhatok is tőle valamit. Erősebb, tudatosabb, tapasztaltabb mágiahasználó, mint én. Ebből még nyerhetek is valamit. Ehhez azonban egyelőre alkalmazkodnom kell. Ezért vagyok most itt is vele, a temetőben. Még ha ez az egyik legutolsó hely is, ahol lenni szeretnék. Így csak állok ott, összekulcsolt kézzel és próbálok minél kevesebb levegőt venni, hogy ne érezzem az orrfacsaró bűzt, amit az a hullakupac áraszt, amit Nayareth hordott össze. Arra amit mond, nem tudom, vár-e választ, ezért csak hallgatok. Nem sokat tudok arról, mi folyik New Orleans-ban és nem is különösebben foglalkoztat egyelőre. Meg akár költői kérdés is lehetett. A figyelmeztetésére csak rosszallóan összevonom a szemöldökömet. Már így is borzalmas ez a bűz, hova lehet ezt még fokozni? Arról nem volt szó, hogy gázálarcot is kellett volna hoznom magammal! De nem szólok semmit, csak állok ott továbbra is. Úgysem hatná meg a siránkozásom, így csak tűrök. Ahogy meggyújtja a kupacot, viszont rövidesen meg is érezhetem, hogy nem beszélt a levegőbe. A bűzük tényleg borzalmas. Még a szemem is bekönnyezik tőle, ezért el kell fordulnom, hogy ne érezzem úgy, hogy menten megfulladok. - Mégis milyen lenne? Egészen elviselhető volt, míg be nem költözött hozzám egy pöffeszkedő kriptaszökevény - vetem oda neki két köhögés között. A hangom komoly, de biztosan kiérzi belőle a gúnyt. Valamelyest már megbékéltem ugyan a helyzettel, hogy kaptam egy nem kívánatos lakótársat, aki ráadásul még a napi programjaimat is beosztja a megkérdezésem nélkül, de azért nem állom meg, hogy kicsit mégis odaszúrjak neki. Egyébként sem vagyok elégedett azzal, hogy itt kell most lennem és fuldokolnom néhány égő hulla bűzében. Nagyon nem.
Említettem már, hogy mennyire szeretem, ha nálam van az irányítás? De persze, ez a kislány bizonyára nem ostoba, és pontosan jól tudja, hogy jobban teszi azt, hogy engedelmeskedik nekem. Ha nem így lenne, akkor bizony nagy bajok lehetnek, tekintve, hogy a saját fajomra vadászom, és az ő életük tart engem is életben. Ha ez a lány bármit tesz ami számomra nem előnyös, akkor bizony nem tart semeddig, ameddig én kiszívom az összes erejét és életét belőle, márpedig megtehetném. Természetesen az én szívem sincs kőből, ezért hajlamos vagyok dolgokat elviselni, jelen esetben a pimaszságát, de hát mit vár bárki az ilyen fiatal és tudatlan egyedtől? Természetesen díjazom az ő merészségét, de mindennek meg van a maga határa, így okosan kell forgatnia a kockát, ha mellettem van. Ám túl sokat nem tudtam meg tőle a város helyzetét illetően, úgyhogy nagyon hasznomra nincs a lány, viszont egy kis ideig nála húztam meg magam, így hálám jeléül életben hagyom egyelőre. Rezzenéstelen arcvonásokkal figyelem a lángoló kupacot, s míg én semmilyen undort nem produkálok, annál inkább a lány könnyezik és minél inkább próbál elhúzódni a bűz elől, ami egyáltalán nem kíméli orrunk érzékeit. Ám elmosolyodom, amikor kérdésemre válaszolván mindössze csak gúnyos megjegyzést tesz meg. - Boszorkány létedre ennyire finnyás vagy? - vágok vissza kötekedően, ám hiába is szántam mindezt csipkelődésnek, ez az igazság. - Azt hiszem, hogy sokat kell még gyakorolnod, ugyanis egy erős, valamire való boszorkány a hulla szagától egyáltalán nem hátrál. Sőt. - Figyelem őt összeszűkített szempárral, ahogy aztán a guggolásomból kiegyenesedem, majd közelebb lépek egyet hozzá, még is megtartva a kellő távolságot. - Gondolom nem azért vagy most itt, hogy rontsd a levegőt, amit általában szoktál tenni. Valamit elvársz cserében, nemde? - Tekintek végig az arca vonásain, szőke haján, ahogy újra lépek egyet felé, s mostanra már aligha van köztünk vagy félkarnyi távolság. - Ebben a világban kevés olyan boszorkánytanoncnak adatik meg egy olyan tanító, aki legyőzhetetlenné teszi a tanítványát. Ugyanis az én korombeli boszorkányoknak a java része már régen halott, a mai generációs boszorkányok... - gondolkozom el, miközben valami fintor kerekedik a tűztől megvilágított arcomra. - Jobbára semmire sem valóak. Azok már csak néhány tollpihét tudnak lengetni, de képtelenek lennének egy egész világot a pokolba lejuttatni. Én belőletek táplálkozom, kedvesem. - Érintem meg ekkor egyik tenyeremmel arcát, miközben tekintetét felém emelem, hogy jól figyeljen rám. - És eddig ahány boszorkányt öltem meg, szinte már gyerekjátéknak minősült a haláluk. Gyengék vagytok. - Hangom egyre inkább átfordul valami pokoliba, olyan komolyságba, ami talán bárkit megrémisztene. Néhány pillanatig még figyelem a lány arcát, és ezt követően elveszem tőle tenyeremet, majd egyet hátrébb lépve megfordulok, ezzel aztán hátat fordítva neki, hogy figyelhessem a tömegsírt, ami jelenleg lángokban áll. Már csak néhány test maradt ép a tűztől, a többiről már régen leégett a rothadó hús, és a csontjaik is kezdek már elszenesedni. - Amikor ide visszajöttem, azt gondoltam, hogy szerzek néhány tanítványt, akik tovább viszik az én tanításaimat majd, ha én már nem leszek. Elvégre, örökké én sem akarok élni. Kínzás lenne egy ilyen szörnyű világban itt élni annyi ideig. Ha elfogadod, akkor lehetsz az egyik tanítványom. - Egy kegyetlen, hosszú mosoly keretében fordulok meg, miközben hátratett kezekkel figyelem a lány arcát. - Nos, hogy döntesz?
Más körülmények között talán örültem is volna, hogy egy olyan erős warlockkal üzletelhetek, mint Nayareth. Csakhogy ez a "szövetség" jelenleg igencsak egyoldalú volt. Valójában ő soha nem üzletet akart ajánlani. Nem kínált érte semmit, csak zsarolt. Óvatlan voltam és most ennek iszom a levét. Erősebb is, mint én és egyértelműen adta az értésemre, hogy nem fél akár az életemet is elvenni, amennyiben nem úgy teszek, ahogyan neki tetszik. Dróton rángatható marionett bábjává váltam, ha úgy tetszik. Kitörni pedig egyelőre nincs lehetőségem ebből. Annyiszor és azt kérhet tőlem, amit akar, de inkább vállalok ennyi kellemetlenséget, minthogy kockáztassam az életemet. Nem félek a haláltól, de túl nagy terveim vannak még. Nem is próbálok úgy tenni, mintha örülnék a helyzetnek. Az, hogy jó képet is vágjak a dologhoz, nem szerepel az "alkuban". Ha már így alakult, csak túl akarok esni az egészen és kész, kérjen bármit. Még talán így a legelviselhetőbb a helyzet. Addig legalábbis, míg ki nem találok valami módot, amivel megszabadulhatok tőle. Mert valahogyan megoldom. Valakit ráuszítok, vagy bármi. Ha sokáig próbál még hasznot húzni belőlem, megtalálom a módját. Most azonban hallgass a nevem. Ahogy meggyújtja a hullakupacot, valami éktelen bűzt kezdenek árasztani, nem is bírom megállni, hogy elforduljak és az orrom elé tegyem a kezem. Egyszerűen nem kapok levegőt és alig látok a hirtelen bekönnyező szemeimtől. Erre persze rögtön kapom a dühítő, epés megjegyzéseket. - Bocsánat, nekem nem volt még rá több száz évem, hogy hozzászokjak ehhez a szaghoz - vetem oda nem kevés éllel. Nem elég, hogy betolakodik az életembe, még le is szól... Csak tudnám, ha ennyire nem tart semmire, miért is választott engem, mint alkalmi "főbérlőjét", akit magával rángat mindenhová, csináljon bármit. A büszkeségembe azonban így is beletalált, így elég nagy küzdelmek árán, de leengedem a kezemet és próbálok normálisan megállni és lélegezni. Nem egyszerű visszafojtanom a köhögőrohamokat, de idővel egész elviselhetővé válik a helyzet. Még szerencse, hogy a szaglásom nem jobb, mint egy átlagemberé, így az én orrom is viszonylag hamar elfárad. Tekintetemmel követem, ahogy felegyenesedik és odalép hozzám. Rezzenéstelen arccal, mozdulatlanul tűröm, ahogy kezét az arcomhoz közelíti és szinte az arcomba mondja a szavait. A tekintetemet sem szakítom el az övétől egy pillanatra sem. Nem szólok, csak állom a tekintetét. Minden érzelemmegnyilvánulás nélkül. Érzem a halálos fenyegetést a szavaiban és a szemében is, de nem ijeszt meg. Nem olyan fából faragtak. Nem akar megölni. Legalábbis most még nem. Ebben biztos vagyok. Ha ezt akarná, már megtette volna. Nem tudtam volna ellene tenni semmit. Csak merő erőfitogtatás, amit most tesz. Miután elhallgat, egy ideig még farkasszemet nézünk egymással, mielőtt visszafordulna az égő kupachoz. Amit ezután mond, az viszont meglep. A tanítványává fogadna? Vagy ez csak valami hecc? Esetleg tesztelni próbálna? Hamar elrejtem azonban az érzéseket az arcomról és már tárgyilagos, színtelen hangon szólalok meg. - Miért ajánlod ezt fel nekem? Nem azt mondtad az előbb, hogy gyengének tartasz és bármikor megölhetnél? Miért akarsz akkor tanítani, ha ennyire nem taksálsz semmire? - természetesen nagyon szeretnék olyan erős és hatalmas lenni, mint ő. Akkor a nővérem megölése is gyerekjáték lehetne. Egy erős és könyörtelen mester. Olyan, amilyet mindig is szerettem volna. De tényleg ilyen egyszerű lenne ez? Milyen árat kellene fizetnem mindezért? Ez az, aminek a végére akarok járni. Nem vagyok ostoba. Nem ugrom bele vaktában semmibe.
Ami azt illeti, tökéletesen érzem, hogy igen csak úgymond veszélyben van az irhám. Az élő Andreék mindig abban a hitben éltek, hogy szeretett családjuk már több száz éve holtan feküdnek valahol a föld mélyére ásva. Természetesen nagyon is éltek, bár az mind Sedricknek köszönhető, hogy halottak. Rákényszerített, hogy végezzek mindegyikkel. Ám a gyönge boszorkány most is itt jár valahol a város falain belül, és tisztában vagyok azzal, hogy engem keres, és meg akar ölni. Ha megöl, azzal élete legnagyobb hibáját követi el. Utána fogja csak megtudni, hogy mit von maga után mindaz, ha megöl. Letérképeztem magamban az elkövetkezendő lehetőségeket, majd végül a lány felé irányul tekintetem, s egy pillanatra szemeim is fenn akadnak a sok-sok kérdéseitől. Persze tudom, hogy a gyerekek igen csak kíváncsiskodó lények, és abszolút szeretnek kérdezni, de én ehhez a legkevésbé sem vagyok hozzászokva. - Mondd csak, miért vagy te ennyire pöttöm? - kérdezem tőle cinikusan, még is mintha komolyan kérdezném. Próbálom a témát elterelni, elvégre abszolút nincs ahhoz idegzetem, hogy én mind végigvezessem, hogy miért is vagyok hajlandó őt taníttatni. Természetesen hasznomra válik, elvégre egy boszorkány akkor mester, ha tanítványokat hagy maga mögött rengeteg tudással. Olyan tudással, ami másnak nem igazán adatik meg, így ha minél több haszontalan boszorkánynak mutatom meg a hatalmat, bizony a nevemnek is nyoma marad majd az utókorban. - Azt viszont tudnod kell, hogy nem szórakozás, amit én most felajánlottam neked. Feltételezem, hogy elfogadod. Ostoba döntés lenne részedről, ha nemet mondanál. Persze, az nekem pótolható veszteség lenne, így nem különösebben foglalkoztatna a dolog. Ellenben téged...- fordulok felé élesen, s közben egy csettintéssel egyneművé válik az összes Andre, akik most a tűzben elégtek. Nem maradt a helyén semmi, mindössze csak a kiégett pázsit. - Azt te magad derítheted ki, hogy mennyire vagy méltó arra, hogy tanulhass tőlem. Tudod, nálam van egy szabály...- élesen szegezem ördögi tekintetemet az övébe, miként egyre közelebb és közelebb kerülök hozzá, egyáltalán nem törődve a közelséggel. - Tanulsz, vagy meghalsz. Olyan feladatok várnak majd téged, amibe egy magadfajta a pillanat tört része alatt belehalhat. Hajlandó vagy az életedet ezért feláldozni? De ha nagyon sürgős, szólj csak nekem, nagyon szívesen megfosztalak az életedtől, ha szeretnéd.- Simítok végig vékony hajfürtjén egy kegyetlen mosollyal az élen, majd egyet hátrébb lépve aztán egymásnak dörzsölöm mindkét tenyeremet tanakodva. Én nem kegyelmezek, elvégre magam mögött erős és valamire való boszorkányokat fogok hagyni, nem holmi nyápic kis semmirekellőket, mint amilyenek most is. - De ha tanulsz tőlem, egyben nekem is szolgálatot teszel ezzel. Képzelj csak egy egy vérfarkas falkát, csak éppen nem négylábú korcsokkal, hanem rangos boszorkányokkal. - Próbálok segíteni neki elképzelni a tényállást. - Talán ijesztően hangzik, de hidd el, te is biztonságosabb helyen lennél, ha a hátad mögött vannak, akik megvédenének téged. Természetesen nekem is ugyanez lesz a feladatom. - Röviden és tömören talán levázoltam neki mindazt, ami még nem ment ki a fejemből közben, elvégre mindent én sem tarthatok észben. - Ami pedig az árulást illeti...- elmosolyodom kegyetlenül, s bár abba semmiféle viccelődés nem volt, sokkalta inkább olyan mosoly volt, mely élvezné, ha áruláson esne sor. - Ügyesen kell játszanod, ha nem akarsz meghalni. - Utalgattam finoman, majd mély levegőt véve aztán eltűnik a mosoly arcomról. Az égre feltekintettem, s arra leszek figyelmes, hogy egy igen nagy esőfüggöny kezd felénk közeledni. Ugyan nem rég jött fel a Nap pályájára, még is fekete felhők kezdik átvenni a fény helyét, ezzel besötétítve majdnem mindent. Ballonkabátomat megigazítom magamon nyakánál, majd az egyik sírkőre helyezkedem óvatosan, még is határozott mozzanattal, mikor aztán a lány felé nézek újra. - Természetesen vannak ellenségeim, de azokkal nem kell törődni. A mostani helyzet különösen veszélyes történést fog magával hozni, mindenesetre nem kell előre örülnöd, nem fogsz tőlem megszabadulni. Ha eltűnnék, és éppen éreznéd, hogy szabad vagy, hidd el tévedsz. - Beszélek hozzá komoly hangnemben, majd végül a magam előtti tért kezdem el szemlélni, így aztán mantrázva szedem össze gondolataimat. Talán ijesztőnek hangzik, amit mondok, és talán úgy hangzik, hogy mellettem szenvedni fog, valójában nem. Mindenesetre nem hülyeség az, amit mondtam. Ha valamit elront, ugyanolyan sorsra fog jutni, mint a többi Andre, akiket most elégettem. Az ő kezében van a döntés, és az akarat.
Valójában nem tudom, Nayareth miért pont engem talált meg. A kérései ugyan egyelőre nem nagy dolgokban merülnek ki, de ha tényleg tanítványt keres, mint mondta, miért pont engem, egy relatíve fiatal és tapasztalatlan boszorkányt talált meg, aki még nem is tudja teljesen uralni az erejét és inkább csak ösztönös mágiahasználó volt eddig? Hatalmaskodni akarna? De ha pedig nem ez fontos neki, miért nem megy inkább biztosra egy tapasztaltabb mágiahasználóval? Mindenkinek jobb lenne. Elsősorban nekem. Semmi szükségem még egy követelőző warlockra is, mikor a bosszúm érdekében nem tudok olyan gyorsan lépni, mint szeretnék. Nem akarok elsietni semmit, még ha eléggé ebbe az irányba nyomnak is az események. Többek között ez a hatalommániás warlock is. De még sokat kell tanulnom, ezt Curtis, az új mentorom is megmondta. Nem szabad kapkodni, az végzetes lehet. Csak ezzel a fickóval is kezdenem kellene valamit. Mert így annyiszor és azt kér, amit csak akar, ez pedig a legkevésbé sincs ínyemre. Megpróbáltam már nem egyszer megértetni vele, hogy nem a legjobb embert találta meg magának, de nem úgy tűnik, mint aki értene a szóból. Egyre csak mondja a magáét. Kérdésére, amit költőinek értelmezek, csak megforgatom a szemem. Mintha egy óvodáshoz beszélne. Persze ha azt nézzük, bár a pontos korát nem tudom, annyi bizonyos, hogy hozzá képest én a magam huszonegy évével tényleg szinte újszülöttnek tűnhetek. De ezzel ő is tisztában van, nem értem, minek kell még az orrom alá is dörgölnie. Én soha nem próbáltam másnak, többnek látszani, mint ami vagyok. Rezzenéstelen arccal, szótlanul hallgatom az ezt követő szóáradatát. Nem is értem, miért reméltem egy pillanatig is, hogy választ ad a kérdéseimre. Türelem kell ehhez az emberhez, nem kevés. De talán megéri. Ha másért nem, hát azért, mert életben maradok. Persze, hogy szeretnék olyan erős lenni, mint ő. Ami mégis kicsit elgondolkodtat ebben az egészben, az nem az, hogy félnék a bukástól, a haláltól. Nem is az, hogy egyértelműen halálos fenyegetéseket tesz árulás esetére, hiszen nem lenne célom ilyesmi alapvetően. De még csak nem is az, hogy még mindig nem értem, miért pont rám esett a választása, illetve ahogy lassan elcsepegtet valami használható információt is, rám is gondolt. Hanem az, hogy képes leszek-e én őt elviselni, elfogadni, mint mesteremet. Megéri-e hátat fordítanom Curtisnek és inkább tőle tanulnom? A válasz egyértelmű, hiszen erősebb mágiahasználó, mint talán bárki, akivel eddig találkoztam. És elviselhetetlenebb is, mint szinte bárki, akit ismerek. Mi sülhet ki ebből? De továbbra sem szólok semmit, csak figyelem, ahogy teszi a dolgát. Nem hiszem, hogy várna bármi választ. Ha szüksége van valamire, úgyis az értésemre adja majd. Szép kis monológot adott elő és most, látva, hogy az időjárás nem annyira a mi kis "tábortüzünknek" kedvez, folytatja tovább a dolgát. Van abban valami lenyűgöző, amit tesz. Sátáninak is hat persze, de mégis annak látom ezt a kántálást és amit kivált vele. Ha nem kellene vele, mint emberrel valahogyan zöld ágra vergődnöm, még szívesen is nézném a ténykedését. Már biztosan tudom, szeretnék a tanítványa lenni. Én is uralni akarom ezt az erőt. De vajon a vele való együttműködés nem lesz-e túl nagy ár mindezért?
Ilyen őrültet mint én, nem kapsz sehol. Őrült vagy, Naya, egy őrült. Képes vagy egy tudatlan kis üres fejű boszorkányt taníttatni? Túl jó a szíved, vagy túl őrült vagy? Inkább az utóbbi, hiszen ha már a szívnél tartunk, nekem nincs olyanom. Nem is volt, és nem ez a kis szőke lányka fogja elővarázsolni az én kis tündibündi szívecskémet. Tetszett, hogy nem maradt semmi sem a nyomorult Andre családból. Lényegében most a feleségem családját öltem meg, de ő nem volt köztük, pontosan jól tudom. Fogalmam sincs, hogy ő most hol lehet, de ha kell, a föld alól is előkerítem az én kis egyszem gyerekemmel együtt. De akkor se feledkezzünk meg erről a kis aranyoskáról, akivel foglalkozni fogok kis időt az elkövetkezednő ki tudja mennyi időben. Nem voltam sohasem tanítótípus, de persze nem azért, mert nem volt meg a kellő tudásom ahhoz, hogy egy saját tanítványom legyen. Egyszerűen csak nem érdekelt az, hogy a tudásomat tovább adjam. De most, még is lettem akkora lángelme, hogy megteszem és remélni tudom, hogy nem fogom megbánni. Kissé idegesített, hogy egy mukkot sem volt képes megszólalni. Nem túl sok dolog tud engem bepöccenteni, de a némaság, nos... az kivételesen igen. - Jó lenne, ha megnyikkannál, különben kivágom a nyelved és tényleg nem fogsz tudni csiripelni. Melyik jobb? - Kérdezem egy ördögi mosoly keretében, és bár szórakozásnak tűnt mindez, valójában nem. Tényleg kivágom a nyelvét, ha nem beszél. Mindeközben nem feledkeztem meg a lángokban álló testekről sem, amiket végül is könnyedén tüntetek el egy mozdulat segítségével. A rothadó bűzlő húsokból nem maradt más, csak egy üres űr. Ezzel komoly felelősséget vontam magamra, ugyanis a mostani tettem után nagy gondok zúdulhatnak a nyakamra. Például Shireya, ha megtalálom és rájön, hogy végeztem a családjával. De persze... amiről nem tud, az nem is fáj. - Remélem kellően kibeszélted magad, Tündérkém. - hangom teljességgel tele volt iróniával és gúnnyal, de merne is ellent mondani nekem. Egyelőre belement az ajánlatomba, így kénytelen lesz nekem engedelmeskedni, ha jót akar magának. Én tudást fogok neki adni, nem elég az? - Most viszont, érzékeny búcsút kell egymástól vennünk. - Állok fel a sírkőtől némileg bánatot imitálva ami kiült arcomra, de amint a közelébe értem lépteimmel, nemes egyszerűséggel elnevettem magamat. Valóban eljött a búcsú pillanata, viszont az elfogadott ajánlatom nem fogja sokáig köztünk hagyni ezt az üres űrt. Nemsokára úgy is csak találkoznunk kell. - De persze ne kezdj el pezsgőt bontani, sem pedig előre megünnepelni a halálom, mert nem, nem tűnök el. Majd hamarosan jelentkezem, addig is készítsd fel magad. - Komolyra vettem már a figurát, így aztán a szándékaim is sokkalta nyomatékosabbak lettek. Segíteni fogok neki. Némileg a lányomra emlékeztet, akit még soha nem láttam. Egyet hátra léptem, s szép lassan elhalványodott lényem. Egyszerűen csak eltűntem, könnyedén magára hagyva őt ott. Nyilván nem túl sokáig.
Kezdőlap
~ »» 
//
||
ღ 
