≫ YOU WON'T BE SAD FOREVER

Csak el akarok menni valahova jó messzire, belefutni a nagy semmibe... Nem akarok többé itt lenni, szinte már rettegek ettől a helytől. Talán úgy tűnik, hogy menekülök a gondok és a problémák elől, de én már nem akarom ezt folytatni. Pár éve már, hogy ebben a körben vagyok, és ebből az egész áramlásból csak most juthatok ki Bonnieval, aki biztos, hogy nem bánná az egészet. Én szeretném őt magammal hozni, hogy ő se szenvedjen itt. Szörnyű minden nap úgy lenni, hogy akikhez egykor fűződtünk azok mára semmivé lettek a szemünk előtt. Bonniet elhagyták, de én  nem fogom. Ezelőtt nem tudtam vele foglalalkozni,  sőt, senkivel sem. Mindenkit csak bántottam, mert kikapcsoltam. Akkoriban az tűnt a legjobb megoldásnak, szimplán beleőrültem volna az egészbe, ami most van. Bár sohasem hittem, hogy ezt fogom gondolni, de az ősök városában sokkal jobb lenni, mint itt. Én nem kalandra vágyom, szimplán csak békességre, ahogy eddig is szerettem volna.
Mire válaszoltam volna, ő a konyháa sietett teáért. Szerettem volna válaszolni, de most én sem vagyok igazán a helyzet magaslatán. De Bonnie sem, ahogy látom. Annyira furcsa, mintha valamitől tartana. Valami történt vele, míg távol volt? Ha jól érezte volna ott magát, akkor biztos nem jött volna vissza. Nem is értem.
Lassú léptekkel mentem utána, miközben az ajtóban nekitámaszkodtam a falnak oldalammal, s őt szemléltem érdeklődve. Aggódtam érte, elmondhatatlanul. Bonnie annyira jólelkű, és szerencsésnek mondhatom magamat, hogy ő itt van velem.
- Régebben is hívtalak már egyszer magammal, de érthető, hogy nem jöttél velem. Én bolyongtam addig mindenhol, igyekeztem távol maradni ettől a várostól. De én alig láttalak téged. Talán akkor nem éreztem, de a szívem mélyén hiányoztál. - Óvatosan közelebb mentem hozzá, megállva ekkor a pultnál mellette. Figyeltem, miként a teát csinálja, bár illatról még egyelőre nem tudtam beazonosítani, hogy milyen teát készít. Én egy vámpír vagyok, de megvallva most nekem is jól esne egy ilyen.
- Valahogy éreztem, hogy visszajöttél a városba. De ha nem is így lett volna, akkor addig ott ültem volna a teraszon, amíg össze nem dől a ház. - Mosolyodtam el, hisz igyekeztem poénosabbra venni a figurát. Ám bármennyire is gondoltam ezt viccnek, valójában ez nagyon is őszinte volt tőlem. Addig ott ültem volna, ameddig vissza nem tér. De itt van, ahogy a megérzésem is mondta, és már csak egy a teendőm. Elviszem magammal, ahol ő is boldog lehet. Ő megérdemli azt, hogy az életet élvezze, a többiek pedig szenvedhetnek itt annyit, amennyit nem szégyellnek. De Bonniet nem hagyhatom itt, ha már egyszer én sem maradok itt.
- Azt gondoltam, hogy elmehetnénk New Orleansba. Az utcákon dzsessz zenészek trombitálnának, amikor reggel kiülnél az erkélyen egy csésze epres teával. A háttérben pedig gyerekek nevetése hallatszana, a fénylő nap pedig csak barnítana minket. Mit szolnál hozzá? - Kérdeztem tőle mosolyogva, miközben fényeztem a várost némi átlagos ottani reggelt elmesélve. Talán ott sem lenne nyugtunk, tekintve az ősöket, de még is sokkal jobban éreznénk ott magunkat, mint itt. - Itt csak kétszínűek vesznek körbe minket...- Suttogom halkan magam elé, miközben óvatosan helyet foglaltam az asztal melletti széken.
- De ezt félretéve, jól érzed magad? Bánatosnak tűnsz, és én ismerlek téged. - Tudtam, hogy valami gond van. Ezért is inkább félretettem a várost, és inkább csak az érdekelt, hogy vele mi történt. Ha valaki bántotta, az addig élt. ©