Whatever anyone does or says,
i must be emerald and keep my color

Megosztás
Csendes-óceán Térsége

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Jan. 01, 2017 5:28 pm
Ugrás egy másik oldalra




Erick && Avarina
Kész vagyok meghalni miattad,hogy élj, hogy meg ne halj miattam.


Egy hét...Akkor

Nem tudom, hogy a világ változott nagyobbat velünk, vagy mi változtunk meg ebben a világban? Vajon törvényszerűen bekövetkező események láncolata volt mindez? Emléktelen és hazug hétköznapjaim úgy seperte odébb azzal, hogy a vérét adta nekem, hogy általa megtisztulva a sajátomat én is neki adtam és úgy szálltak tovább ezen komor idők, akár  a tenyérből elfújt finom homok. Szélbe kiáltott könyörgések, szürkeségből születő szinek között, egy olyan együttlétben testesült meg minden, amelyet talán soha nem véltünk volna igaznak. Elátkozottjai lettünk a világnak, és a sötétség úgy kebelezte be fényemet, hogy onnantól én voltam neki a fáklya a múlhatatlanságban. Már abban a pillanatban, hogy kirobbanva az univerzumból újraszületett és igazából soha el nem múlt szerelmünkbe temetkeztünk, érezhető volt, hogy ebből a tiltott nászból bosszú fogan majd, melynek sötét erejét Lava az első napsugarakkal felénk küldte. Ott volt akkor, amikor a reggelre ébredve döbbentem rá, hogy amíg a fényben én élek, ő a varázslat, a sötét mágia nélkül elpusztul. Óvni akartam attól az aranyló ragyogástól, melybe együtt kellett volna kilépnünk. Az erőt szólítottam, azt a másikat, mely csendesen várakozott, mely már ki tudja mióta próbálta megtörni a boszorkányom átkát, hogy lebontogatva rólam a komorságot, megpróbáljon felszabadítani az átok alól. Ki volt ő, és miért tette, még mindig nem tudtam, de ahogyan az első reggeli sugarakba hunyorogva suttogva őt hívtam megjelent, és láthatatlan ujjai végigsimították az előző éjjel édes vérmézétől pettyezett vonásaimat. Érezte az utolsó szusszanásomból, ahogyan elrejtett boldog mosolyommal pillantottam végig az árnyékokba visszamenekülő vámpírra, hogy többé nincs erő, amely el tudna tőle szakítani. Inkább belepusztulok, semmint elhagyjam. Oly hűség lett ez, melyet véráztatta csókokkal pecsételtünk meg és az sem számított, hogy ha a világ végére kell mennem is érte, ha ezer poklot kell megjárnom miatta, úgy fogok belekapaszkodni, mintha életem utolsó korty levegője lenne ajkai között, és ha többé nem lehetek ott elpusztulok. Csak néztem őt a reggeli derengésben, melynek apró kis arany pászmái átszöktek az ablakom redőin, és hogy most az egyszer kizárjam őket hirtelen odaléptem és a súlyos bordó kockás sötétítőt összehúztam. Nem segített túl sokat, de legalább annyira árnyékossá tette a helyet, hogy ne égessék a bőrét a napnak sugarai. A hang a fejemben egyre erősödött és egyre lágyabb lett, miközben ott mélyen, általa visszatartva a forrongó és kitörni kész harag munkálkodott. Gyilkolni volt kész, elpusztítani mindent ami fontos volt a számomra, amely valaha még egyáltalán fontos lehet. A boszorkányom szörnyű dühe szinte égette a lelkemet és átkozott el engem ezerféle módon. Mindent kész volt feláldozni, hogy utána újra láncra verjen és többé ki se eresszen az általa teremtett emléktelen sötétségből. Már nem ígérgetett, már nem próbált szép szavakkal hatni rám, és nem próbált meggyőzni arról, hogy Erick számomra veszélyes. Talán rádöbbent, hogy hasztalan lenne, hiszen minden ami az elmúlt éjjel történt oly erős, oly fenséges és oly kegyetlen, andalító, édes, mámoros volt, hogy képtelen lennék neki ellenállni. Amíg a vámpír életben van, addig nincs erő, még Lava ereje sem ami mellőle képes lenne elszakítani. Itt őrizném akár egész nap, hogy az éjjel beköszöntével kimerészkedjen a világba, amikor majd én hajtom álomra a fejemet. Kerüljük egymást, és tán abban a pillanatban amikor a Hold és a Nap az égen egyetlen másodpercre találkozik, összevillanó fényeikkel sóvárognak a másik után. Éppen úgy nézünk majd egymásra ezekben a pillanatokban, de lépteink megakadnak. Én nem tudom elküldeni, ő nem tud elmenni, hiszen nincs körülöttünk semmi más többé, csak mi vagyunk.
~ El kell mennetek innen! Úton lenni folyamatosan, mozgásban. Erdőkben nem lesz maradásotok, ahogyan megtalálna bármely kőház falai között és nem létezik egyetlen földrész sem amely magába fogadna benneteket hosszabb időre, hol a bosszúja nem ér majd el titeket. Eljön majd az idő, hogy lesz elég erőd, hogy szembeszállj vele, de ez még nem az az idő. A távolság, a mágia lassú szakadása meg fogja gyengíteni, én pedig ott leszek minden nappal, hogy építselek, hogy oly erőt kapj a varázslatom által, a vámpír vére által, hogy le tudd majd győzni. De még nem most. Most még szükségetek van arra, hogy egymásból merítsetek erőt, egymásnak legyetek, egymás által. Kebelezzétek be a másikat, olvadjatok eggyé,mert csak így tudjátok őt távol tartani.~
Józanabb énem hallgatta végig amint ott kúszik végig hangja az elmémben, ott duruzsol a bőröm alatt, fut végig a karomon, és szinte lúdbőrözöm a nem létező, de általam nagyon is valósnak megélt lassú sóhajától. Ismerem a hangot, tudom, hogy nem először hallom, ahogyan azt is, hogy nem így, nem ebben a formában. Nem ilyen szavak által. Mintha hallanék valakit, aki más nyelven beszél, mint amit megszoktam tőle. Nem idegen, csak egyszerűen más. Oldalra pillantok az ágyamon, ahol Erick szemei eggyé olvadnak a hálószobában derengő lágy szürkeséggel, mit lehetetlen bordóra színez a függönyök szálai között játszadozó napsugár. Engem néz. Óvatosan mozdulok közelebb hozzá, és veszek el, ma már ki tudja hanyadszor az ölelésében. Megnyugtató csend borul ránk, és csak a szívem dobbanása, az egyenetlen szusszanó levegővétel, és ajkaim apró hangja töri meg, amidőn a bőrének hűvösére forróságomat lehelem. Mellkasán megtámasztott állammal nézek fel rá, és percekig csak nézem őt akárha attól félnék, hogy ez pusztán egy álom volt, és amint meghallom az ajtót zárulni mögötte rádöbbenek, hogy felébredtem, és csak a megszokott fahasábok roppanását hallom a kandallóban. Ha álom is, nem tudom elengedni, még nem. Ujjaimmal egy vérfoltot simítok le az ajkainak völgyében, majd visszahúzva azt a saját ajkaim rejtekében tűnik el. Utolsó, apró morzsáit ízlelem együttlétünknek, és úgy tűnik csak egy időre csillapítottam nemrég felébredt éhségemet. Túl gyönyörű és túl kéjtől és fájdalomtól súlyos, hogy ne akarjam még egyszer. Vele nem kell félnem, hogy ha a vad a szabadság új érzése alatt kitörni kész, nem kell féltenem a karmoktól, a vér iránti szakadatlan vágytól, mert ugyanezt érzi ő is. Tudom, hogy nem maradhat tovább, csak napnyugtáig, ahogyan azt is tudom, hogy minden várakozással eltöltött idő csak a boszorkányom malmára hajtja a vizet. Mégis most még így akarok vele maradni:a bennem dobbanó szelíd vad, a nappalokban átlagos szürkeségébe boruló lány, és valaki a múltból, kit sosem szabad lett volna elveszítenie, és aki mindenáron visszatalált hozzá. Az idő megváltozott, ahogyan a világ, és a múlt emlékei, melyekben ott volt, ott bújt meg minden ki nem mondott szóban, vagy minden Gaia felé suttogott imádságban. Nevének rejtett tudatlansága bennem élt, és a csepp vére, majd az egész patakokban bennem elvesző zubogása, testének apró majd egyre vadítóbb rándulásai felébresztették és valóságossá tették. Többé nem fogom elfelejteni, többé már nem. Küzdeni akarok….küzdeni fogok. Pár órának tűnik csak az idő, amidőn végül ujjainak utolsó érintése fut még végig simítón a homlokomon, a sebeimen, vagy éppen ajkam véresre csókolt veres vonalán. A lassan a világra boruló csillagoktól súlyos éjjeli égbolt egy időre el kell, hogy válassza tőlem, egy ígérettel, amelyet ezúttal is meg fog tartani, csak erre már emlékezni is fogok: “Innentől semmi sem állhat az utunkba.”

Egy hét….Most

Egy hét….ennyi állt a rendelkezésünkre, vagy talán még kevesebb, hogy magunk mögött hagyjuk a várost egy időre, jól tudva, hogy talán soha nem térhetünk majd vissza. Az emlékek mik ide kötöttek már jól tudtam, hogy hamisak, valójában soha nem tartoztam ide, és ahol a helyem lett volna, az már nem létezik. Lava mindenről gondoskodott: a szüleimről, a családomról, a helyről ahol születtem és ahol felnőttem. Valahol északon egy város, amelyet ősszel rozsdaszínre fest Gaia szépséges ujja, a város, melyet a Szent Lőrinc folyó ölel körül, és amelyet télen oly puha és finom hótakaróval von be, hogy tökéletes csendességbe burkol mindent. Láttál már egy nagyvárost télen? Ritka és szinte tapintható némaságot hoznak ezek a puha, csillogó pihék. Montréal. Így hívják, és a külváros szélén állt egykor egy ház, egy óriási birtok, melyen egy család lakott….Montessier. Egyetlen lányukat még csecsemő korában rabolták el, és később a férfi elméje annyira megbolydult az események hatására, hogy egy napon magukra gyújtotta az uradalmat, és ott veszett mindenki. Így beszélték, így írtak róla, és mindenkinek emlékezetében szépen lassan legendává érett esemény lett, melyet már csak egymás között emlegettek néhanap arrafelé. Az igazat senki sem tudta….csak az a hang a fejemben….és most már én. Képtelen voltam elhinni, ahogyan egyre nehezebben dolgoztam fel a napok múlásával azt aki valójában vagyok, a képességeimet, amelyet már akkor tudott a boszorkányom, amikor még csak anyám hasában voltam. Kiválasztott lettem számára a fogantatásom pillanatában, és végül megszerzett magának. De volt valami amit ő sem tudott, és egészen addig amíg nem találkoztam Erick-el én magam sem: nem ez az első élet amelybe megérkeztem, ez a lélek oly régóta járja már az életeket, korokat és századokat, hogy rábukkanjon arra kit egyre fáradtabban, reményvesztettebben és kíméletlenül múlhatatlan szerelemmel keres. Tán ez volt az oka, hogy sosem találtam igazán a helyem, hogy sosem tudtam valójában ki vagyok, hogy miért van ilyen képességem, hogy miért éppen most és ebben az időben. Addig az éjszakáig kellett várnom, és egy következőig, amidőn a sors végül beteljesítette azt amiért oly sokat és oly hosszan megszenvedtünk. Mégis talán volt az egésznek valami hozadéka, valami romlottsága, valami ami rontotta a csodálatos képet: múlandóságom égető bélyegét sütötte a vámpír ki nem húnyó századok múlva is létezni kész életébe. Mindez mégsem tántorított el bennünket attól, hogy egy szürke és borongós hajnalon, pontosan egy héttel később hajóra szálljunk. Az úti célunk a Panama csatornán áthajózva Tampától le egészen Limáig, hogy ott egy másik óceánjárón hajózzuk végig a Csendes Óceánt délre tartva, Chile érintésével a Falkland szigetek felé. Hosszú, több hónapos út várt ránk, melynek azt sem tudtam, hogy a végére érünk majd vagy sem. Csak azt tudtam, hogy mennünk kell, hogy úton kell lennünk és nem a szárazföldön. Ott könnyen a nyomunkra bukkanna a boszorkányom, de a vizek, a mély óceánok, a tajtékzó habok, Gaiai védelmező gyermekei tökéletes menedéket biztosítanak majd számunkra. Követtem a hangot, követtem minden kérését, mely életemben először nem utasításként érkezett, hanem védelmező segítségként, és amikor az indulás előtti utolsó délelőttön meglátogattam Mandeléket, hogy elköszönjek oly felismerés gyulladt a fejemben amelyet azóta is képtelen vagyok feldolgozni. Mindezidáig úgy véltem, hogy egykor még tanuló időmben, kezdő cukrászként azért kerültem hozzájuk, hogy tökéletes szakember váljon majd belőlem, hogy a lehető legfinomabb édes krémeket, buggyanó, keserű csokoládét, formálható marcipánt készítsem el. Később azért maradtam náluk, mert megszerettek, mert jól dolgoztam és lelkiismeretesen. Azonban a mélyben ettől sokkal súlyosabb és ismeretlenebb titkok rejtőztek. Amikor Mr Mandel búcsúzóul megölelt és egy apró kis csomagot nyújtott át nekem a fülembe súgta.
- Tudtam, hogy képes vagy rá!- szavai szinte kegyetlen finomsággal koppantak a tudatomon a szívemen és a testem egyetlen rándulással adta tudtára meglepettségemet…..hát ő az. Ő a hang. Mr Mandel egy warlock? Hirtelen a kérdés is kétségbeejtő volt, és ahogyan elhúzódtam azt a csomagot szorongatva csak egyetlen kérdést habogtam.
- Miért?
- Mindent meg fogsz tudni időben. Menj, az autó nem fog sokáig várni rád.- így aztán újabb kérdésekkel, újabb titkokkal a szívemben indultam el, hogy Tampában találkozzam Erick-el. Egy másik boszorkány vezette az autót, és Mr Mandel...Fredrik,  gondoskodott arról, hogy épségben meg is érkezzem. Hajnal volt, az égen hótól súlyos felhőket vonszolt a könnyed szellő, én pedig egy pipacspiros kabátban ácsorogtam a hajó gyomra mellett, kezemben két jegyet szorongatva. Emberek özönlöttek befelé a széles lépcsős pallón, és tűntek el a hatalmas óceánjáró belsejében. Egy magas, húszas éveinek végén járó férfi vette el a csomagjaimat és adott cserébe egy számot, amely hozzá tartozik majd.
- Az utastársa még nem érkezett meg kisasszony?
- Még nem.
- Negyed óra múlva indulunk. Addig be kell szállniuk, vagy csak önnek…
- Tudom….el fog jönni.
Hangomban kérlelő bizakodás csendült és tudtam, biztos voltam, hogy így lesz. Nem tudtam melyik irányból érkezik majd, csak azt tudtam, hogy jönni fog….mert megígérte.



||One||megjegyzés||Tarts velem vár a végtelen!   :szivi:   ®



Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Jan. 01, 2017 10:50 pm
Ugrás egy másik oldalra
Avarina & Erick
Szerelmem oly nagy, mint az óceán
S oly mély, adok neked belőle, lelkem
S több lesz nekem: mindkettő végtelen.


- Uram, helytelen a jelszó... - sandít kételkedve az ügyintéző hölgy Erick felé, ki unottan támaszkodik a pulton, s egy nagy sóhaj kíséretében szólal meg.
- Nem, helyes a jelszó. - ében íriszei mélyen a hölgyemény tekintetébe fúródnak, s mintha valami különös kapcsolat szövődne köztük, úgy kezd irulni, meg pirulni a szőkeség.
- Uram, valóban, helyes a jelszó. Parancsoljon. - megigézni egy ilyen naiv lánykát könnyebb lassan, mint levegőt venni... Erick hamar felkapja a temérdek pénzt, s már iszkol is kifelé a bankból, mielőtt bárkinek is feltűnne a turpisság. Persze, ez mire bekövetkezik, ő már árkon s bokron túl lesz az ő édes fenevadjával. Ez alatt a röpke egy hét alatt nagyon sok mindent el kellett intéznie a vámpírnak, hiszen egy múltat kellett eltüntetni maga mögött, életének egy kis részét kellett végleg eltörölnie. Számtalan embert igézett meg, eddigi álneveit eltörölte és újakat ültetett a helyükbe. Többen soha életében nem látták, valaki pedig már teljesen máshogy emlékszik a férfire. Modellként dolgozott a városban? Dehogy! Hiszen többen vitték hozzá az autójukat, mikor amaz javításra szorult. Egy panel felső szintjén lakott? Dehogy! Egy külvárosi kis autószerelő telepen élt a családjával. Ezt a ház szomszédai is tanúsíthatják, épp úgy, ahol a panel lakói sem emlékeznek semmilyen fura figurára, csak arra az öregemberre, aki szerencsétlen nemrég lelte halálát odafent, s az unokája, ki Európában él, ő örökölte a lakást, aki mellesleg sosincs otthon. Hiányozni fog a kis lakás, már csak azért is, mert Avarina édes illata még most is ott csücsül a megtépázott függönyök gyűrődésein, ott pihen a feldöntött kanapé redőiben, s ott pislog vissza édes lábnyomain. Temérdek idegen szag árad ugyanakkor bentről, s ahogy letépi az ajtót záró sárgás, feketés szalagokat, egy hatalmas pusztítás képe tárul elé. A lakás romokban, s nem is igazán tudni, hogy a rendőrség dúlta így fel az egészet, vagy rosszakarói kezdenek hevesen mozgolódni. Semmit nem vittek el ugyanakkor, csupán kerestek valamit. S még ha elvittek volna bármit is, az sem számítana már. Kész maga mögött hagyni ezt a helyet, hogy Avarina mellett lehessen örökké, védelmezze őt akár az élete árán is. Erick mindig is nagy utazó volt, bejárta már a világot elejétől a végégig, viszont ami most kettejükre vár... Na, az lesz az igazi kaland! Párosukat rettegik majd élők s holtak, s szinte már most látja a világ féltékeny sárga szemeit. Hiába is próbálta messze sodorni őket, hiába küldte rájuk veszedelmes kutyáit, nem tudta őket oly' messzire űzni egymástól, hogy végül lelkeik ne vonzották volna egymást kegyetlen mágnesként. Az a pillanat, az az éjjel... Még most is görcsbe rándul a gyomra, ahogy halad a hófödte, csendes tömbházak közt. Őt látja a hófelhők sóhajaiban, a szél suttogásában, a párás ablakok tükrén. Mindenhol Ő van, csak Ő létezik. Érzi, hogy jól van. Érzi, hogy erős, s ő is készen áll arra, hogy innentől Erick oldalán teljesítse be azt az utat, melyet a Sors írt kettejüknek. Vére még most is ott dobog szívében, s minden egyes lélegzetében ő is ott van. Ezért nem fél. Ezért volt hajlandó elengedni őt erre az utolsó röpke egy hétre...
- Erick, legalább fél évre még a kontinensre se tedd be a lábad, legalább amíg valamennyire sikerül elsikálnom az ügyet. - még most is képes meglepődni a rendőrtiszten, ki elengedte őket a börtönből, s még a napsugarak ellen védő gyűrűjét is visszaszolgáltatta. Miért? Talán ő is érezhette, hogy egy fajtársa megtalálta életútját, mi oly' ritka vérivók körében, hogy legtöbbjük képtelen több évszázadot magányban leélni, így inkább égnek el egyedül a Nap szúrós szemei alatt? Legyen bárhogy, Brian tudta, hogy Erick ártatlan. Furcsa bizalom szövődött közöttük, s a vámpír oly' imádott, egyetlen, drága motorját is az ő kegyire bízta. Csupán pár ruha s egyéb kacat lapul jelenleg bőröndje mélyén, mely ott pihen a nyirkos járdaszegélyen. Kezei kabátjának zsebébe rejtve, szája pedig a sál mélyébe fúrva. Ahogy beszáll a taxiba, még utoljára visszapillant a legfelső ablakra, s ahogy szép lassan megindul az autó, úgy veszik el örök homályba életének egy kicsiny darabkája, mi olyan, mintha meg sem történt volna. Talán soha nem fog ide már visszatérni. Mégis, mintha hiányozna... Ilyen lenne hát az emberi érzelem? A honvágy, a vágyódás egy örök, biztonságot nyújtó hely után, melyet otthonnak lehetne nevezni? Otthon... Ezt már megtalálta. Hosszú, lágyan ringó fekete haja van, mely édesen játszadozik a tengerkék habjai körül. Ott a haza. Ott, ahol Avarina is van...
- Nagyon köszönöm, hogy ingyen elhozott! - pillant a kissé iszákos taxis szemeibe, ki nagy mosollyal szól utána.
- Én köszönöm, hogy ingyen elhozhattam! - Erick elröhögi magát, majd becsapja maga mögött az ajtót, s megindul a kikötő felé. Parányi hópihék vezetik útján, melyek jeges cseppeké olvadnak fekete bőrkabátján, bakancsa pedig súlyosan toccsan a hófödte kis gödrökben. Avarina még ha akarná sem tudná elrejteni magát, hiszen illata már messze kitűnik a világ posvány bűztengeréből. Édes aromája mámorítóan hat a vámpírra, s tekintetével hamar őt kezdi keresni. Mintha minden egyes ember egy szürke leplet húzott volna magára, úgy bontakozik ki a tömegből mámorítóan csodás pipacspiros kabátja. Az idő szinte megáll, s percekig csak őt kémleli a távolból, angyali szépsége olyannyira megbabonázza, hogy csak egy hangos kürtszó hozza vissza a világba. Ó, a francba, hiszen késésben van!
Nem is kell több, mintha ott se lett volna, úgy süvít át a tömegben, kik csupán egy erős szelet érezhetnek maguk mellett, Ericket képtelenek látni akár egy pillanatra is, hiszen gyorsasága az emberi szemeknek láthatatlan. Ahogy a másodperc töredéke alatt közelebb ér a lányhoz, megérzi izgalmát, zavarát, s minden olyan dolgot, mely Erickben is ott lappang, s amit még meg kell szoknia. Hiába, megnyílt az a bizonyos rejtett kiskapu, ami elzárta az emberi érzelmeket, ám így, hogy Avarinának volt kulcsa hozzá, sikerült felszabadítania őket. S csak hogy emlékezetes legyen érkezte, hirtelen a nagy széláradatból ő bontakozik ki, s ahogy váratlanul megáll a lány előtt, egy hatalmas csókot hint ajkaira, átölelve őt, s kicsit megdöntve hátra.
- Ha jól hallom, pár perc, és nélkülünk megy el! - mosolya oly' széles s oly' önfeledt, hogy ekkora boldogsággal itatott mosolyt aligha lehet látni egy vámpíron. Bőröndjéért hamar jön a rakodós fiú, s miután megkapta ő is a hozzá tartozó számot, kézen ragadja Avarinát, s megindul rohanva a fedélzet felé, egyenesen az egyik korláthoz, mely a város felé pislog. Útjukat vidám, csillogó hópelyhek kísérik, melyek ujjongva olvadnak el arcukon. Felérve a korláthoz szinte időt sem hagy a lánynak, hogy egyáltalán felfogja ezt az egészet, hiszen átöleli őt, s szorosan magához húzza. Arcát az édes, orgonaillatú hajkoronába fúrja, s úgy fonja ölelésébe, mintha soha nem akarná már elengedni. A pillanat elhalt egy hete a szobában az utolsó ölelésnél, s most újraéled, ahogy végre egymás karjaiban pihenhetnek meg.
- A múlt örökre lezárva, innentől csak a most létezik. Csak Te s én! - kicsiny ködfelhőként sóhajtja a levegőbe, ahogy elhajol tőle. Világító, kéklő íriszei még most is annyira megbabonázzák, hogy teljesen elveszik a pillák mélyén, mintha valami különös bűbáj ülne elméjén, mely hosszú karmaival kapaszkodik a vámpírba, s egyre csak a lány felé húzza. Ujjai eltűrnek egy apró tincset arca elől, s hűs tenyerébe fonja Avarina bársonyos orcáját.
- Felkészültél? - mosolyodik el, mikor felhúzzák a pallót, s a hajó egy halk nyikorgással elkezd siklani a kellemesen habzó jeges vízen. Innen az út már csak előre vezet, s ami volt is mögöttük, az már darabjaira szakadt, hogy az elhullott részekből egy új, biztos ösvényt építhessenek. Együtt...



Mad World Végtelen vizeken, kettesben...  :szivi:
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Jan. 02, 2017 2:32 pm
Ugrás egy másik oldalra




Erick && Avarina
Kész vagyok meghalni miattad,hogy élj, hogy meg ne halj miattam.


Magam mögött hagyni egy oly életet mi sosem volt az enyém, nem okoz nehézséget. Magam mögött hagyni azokat akikre mindig és minden körülmények között számíthattam, az viszont embertpróbáló feladat. Hiszen valahol talán a szívem mélyén érzem, hogy meglehet soha nem térhetek majd vissza hozzájuk Vagy azért mert ez lesz az utolsó pillanat amelyet itt töltök, vagy mert ha valaha újra ezen a földrészen is járok, nem feltétlen lenne jó, ha a közelembe mutatkoznának. Egy boszorkány haragja nem csupán életem végéig szól, hanem az utána következőkre is, amíg csak meg nem küzdök vele a saját szabadulásomért. Meg kell szakítanom a kapcsolatot, hogy onnantól soha többé ne érhessen el, ne legyen képes a mágiája uralni a tudatom, a testem, a képességeim. Egyedül ez nem fog menni, de talán nem is akartam volna ezt egyedül csak magamért megtenni. Hiszen eddig még csak az sem fordult meg a fejemben, hogy rab vagyok. A saját életemben, a saját kis világomban egy olyan valaki rabja, aki ha éppen érdekei úgy kivánnák elpusztítana még engem is. Félelem keveredik bennem az elszántsággal, és nem állítanám egy másodpercig sem, hogy nem rettegek a következményektől. Az elsők között sújt majd le a haragja azokra, azon kevesekre akik fontosak voltak nekem eddigi életem során, értük pedig nem tehetek semmit, legfeljebb csak figyelmeztetni tudom őket, amit meg is tettem indulásom előtt. Noha képes vagyok dolgokra, képes vagyok állati alakot ölteni, képes vagyok ilyenkor a fájdalmat is jobban tűrni, gyorsabban regenerálódom mint mások, de ettől még halandó vagyok, ugyanazokkal a félelmekkel, gátlásokkal, örömökkel és boldogsággal ami az ő részük is. Bárkivel könnyedén elbánnék ha arról van szó, de Lava ellen a küzdelem még nem olyan egyszerű. Hiszen azt a kezet kell megmarnom amely gyermekkorom lázas éjjelein hűvösségével csillapított, abból a testből kell vért fakasztanom és a pusztulás felé taszítanom, amely ha rémálmaimból riadtam fel, kezdetleges átalakulásaim közepette vigasztalni próbált. Vagy ez is pusztán egy általa keltett illúzió?  Lehetséges az, hogy valójában soha nem volt mellettem, hogy magamra hagyva kuporogtam szobám mélyén várva arra, hogy valaki rám találjon? Mint a sebzett vad úgy vacogtam és féltem...a félelemre tisztán emlékszem csak akkor azt gondoltam azért történik, mert nem tudok megbírkózni azzal ami vagyok. Egészen kisgyermekként kezdődtek és amikor kamaszodni kezdtem már egyre erőteljesebbek voltak...végül felnőttként teljesedett ki, és hozta el a bizonytalanság és a feledés időszakát. Az emlékek megtartása és felszínre szabadítása sokkal fájdalmasabb semmint azt elsőre gondoltam volna, hiszen egy olyan élet bontakozik ki előttem, amelyben soha nem voltam igazán ott, amelyben csak a testem volt jelen, de az elmém valahol egészen máshol járt. Már azt is tudom, hogy merre...Őt kerestem, hozzá tartottam, és nem volt erő, még egy boszorkány ereje sem mely ezt vissza tudta volna tartani. Ezért voltam az álmaimban szabad, mert oda nem érhetett el, ott az lehettem aki valójában vagyok, és aki mégsem volt képes felszabadulni a gyötrelmek alól, vakon pislogó szemekkel nem tudtam Őt meglátni. Most azonban minden megváltozik Nem csupán az életem hanem körülöttem az egész világ, és egészen másképpen tekintek majd mindenkire benne….a táj suhan el mellettem, ismerős vidékeket, apró erdőket, téli álmukat alvó mezőket hagyunk magunk mögött és a sebességgel együtt váltakozik a szívem ritmusa is. Eszembe jut amit Fredrik mondott nekem, a hangja még mindig oly eleven a fejemben, hogy el sem vagyok képes hinni, hogy évek óta ott volt velem, hogy évek óta védeni próbált. Nem olvastam az apró jelekből, tán észre sem vettem őket. Cserben hagytak az ösztöneim, vagy ő akarta így? Néha talán elkap a kétségbeesés, hogy mennyi időn keresztül voltam két boszorkány csatájának középpontjában úgy, hogy én nem is tudtam róla, és ha választhattam volna akkor már tudom hova indultam volna. Ahova most is tartok. Egy örök életbe bódult vámpírral magam mögött hagyni azt az életet, amibe még csak lehetőségem sem volt beleszólni. Most másképpen lesz, most én vagyok aki dönt, én vagyok aki az erejét szabályozza, én vagyok az aki eldönti kihez akar tartozni, még akkor is, ha tudom, hogy a világ megvetne a döntésemért. Elkárhozott, bűneiben fetrengő, gonosz lélek, ki semmi mást nem csinált élete során csak pusztított...hagyta, hogy lelkét, tudatát, kihűlt szívét egy olyan erő uralja amely nem volt rá méltó. Mindez azonban azért lehetett mert nem voltam ott….megváltoztatni nem tudom a múltat, nem tudom a fájdalmakat senkitől elvenni, tán nem is akarom, ahogyan Erick bűnei alól sem én adhatom meg a feloldozást. Én az Ámen vagyok, nem az imádság maga. Vérben kiteljesedő szerelemben, a vér lesz az ami újra és újra összeköt bennünket, és nincs szüksége mágiára, varázslatra vagy bűbájra, hogy maga mellet tartson, mert életem talán első, és egyetlen általam is helyesnek ítélt döntése nyomán teszem meg mindezt. Hogy mégis miért? Ha azt mondanám egyszerűen, mert szeretem oly kevés lenne, és a szó nem foglalja magában mindazt amit ezzel elmondani kívánnék. A szavak könnyedén szakadnak akár a feslett szövet, ám ha valakinek pusztán a tudata elég, pusztán az ahogyan a levegőt veszi, ahogyan jelen van, ahogyan ránk néz, egy mozduló kéz, egy elhaló sóhaj, egy beálló, és jelentőségteljes csend, egy várakozó másodpercben ott felejtett szótlanságában gyönyörű vallomás. Nem elég egyszerűen szeretni, akarni kell szeretni, és akarni kell belepusztulni is akár.  Erőteljes hullámok illatát sodorja felém a szél, melyet kifinomult szaglásom által már messziről érzek, és összemosolygom az autót vezető boszorkánnyal. Egész úton nem beszéltünk, egyetlen szót sem váltottunk, mégis a tekintetében látom, hogy nagyon is tisztában van azzal milyen harcot folytatok önmagammal, vagy éppen a körülményekkel, hogy mégis mindezek mellett mennyi bizonytalanság is ott rezeg, ott pulzál körülöttem. Nem abban kételkedem, hogy vele kellene tartanom, vagy abban, hogy mellette van a helyem. Ebben oly biztos vagyok, ahogyan most levegőt veszek...magamban nem vagyok biztos. A saját erőmben, vagy éppen abban, hogy ennek az utazásnak lesz majd vége...rettegek, hogy túl szép mindez ahhoz, hogy igaz legyen és az élet egy váratlan másodpercben nyújtja majd be a számlát. Leheletem apró páracseppekben áll össze a jeges ablakon, jégvirágokat rajzol láthatatlan ujjaival a tél sóhaja. Közel járunk már, mert a távolban felbúg a méltóságteljesen ringató óriási monstrum, mi kifutásra vár. Fedélzetén ott állunk majd, és visszatekintünk magunk mögött hagyott saját életünkre mely átmeneti volt csupán, és célja csak annyi, hogy ez a mostani út megvalósulhasson. Nem sokkal később vacogva és dideregve várakozom, és amikor a csomagjaimat elviszik még mindig nem adom fel a reményt, hogy el fog jönni. Akkor is reménykednék még benne, ha már az utolsó felszólítás érkezne a beszállásra, és már csak akkor hagynám magam mögött a szárazföldet, ha nem lenne több idő arra, hogy itt várjak. De még akkor is, reménykedőn pillantanék hátra, mielőtt utolsó lépéssel belépek a hajó belsejébe, hátha hirtelen ott terem, a semmiből, és egy mosollyal konstatálja, hogy még éppen időben érkezett. Leheletem szinte egyetlen sóhajjá áll össze arcom előtt, vacogva rejtem el hófehér puha kesztyűbe bújtatott kezeimet a kabátom ujjába és magam előtt összefűzöm. A hajó felharsanó kürtje figyelmeztető éllel hasítja ketté a morajló és duruzsoló tömeg masszáját, az utolsó, hosszú jelzés arra szólítva fel, hogy most már mindenkinek ideje beszállni, hamarosan kifut a kikötőből a “Ocean Princess” névre keresztelt óriási óceánjáró. Mégsem mozdulok, még az utolsó másodpercekbe kapaszkodom, a szállingózó hópelyhek megtapadnak a hajam kócos, fagyott gyűrűiben, és egyre sűrűbb csapásokra késztetik a pilláimat, mégsem akarok még mozdulni, végül a jegyeket tartó ujjaim engednek szorításukból és egy halk sóhajjal, utolsó megmaradt reménnyel fordulok a hajó felé...talán csak közbe jött valami. Nem, azt megérezném, meg kell, hogy érezzem. Feltámad a szél és erőszakosan kapaszkodik a kabátom gallérjába, csapzott fürtjeimet cibálja, ám amikor a levegőbe szimatolok megérzem a semmivel sem összetéveszthető illatot. Keserű rum mámorító zamata szinte a szívemig jut és hirtelen kiszáradt, fagyos vörösre cserepesedett ajkaim szélesedő mosolyba húzódnak. Megérzem a vérének semmihez sem fogható hívását, mely az enyémet szólítja.
- Erick….- súgom szinte alig hallhatóan magam elé a nevét, és gyakorlatilag ugyanabban a másodpercben bontakozik ki a hirtelen támadt kavargó gomolyagból. Riadtan rezzenek össze, nem tőle hanem azért mert szinte el sem hiszem, hogy itt van...bár talán ott belül a vad érezte, és tudta, hogy el fog jönni, az ösztönök határozottan suttogták. Karjaimat úgy fonom a nyaka köré, amint finoman háradönt és a csókja hideg akár a hűtött tejszínhab és éppen annyira hiányzott az íze is.
- Ha nem jöttél volna tényleg nélkülünk ment volna el, mert nem mentem volna….Eriiiiccckkk!- nem tudom befejezni a mondatot mert már ragadja is meg a kezemet és futunk fel a hajóra, az utolsók között érkezve és nevetgélve lépve be a fejét csóváló hajós tiszt mellett. A hópelyhek megvadult tánca kíséri a lépteinket tovább is, fel egészen a hajótestre hova úgy von fel magával akárha repülnénk. Olyan gyorsan történik minden, hogy az előző percek lázas várakozása egyetlen pillanat alatt tűnik el, és próbálom felfogni azt, hogy itt van, végre itt...kezeim a korlátra simulnak és kapaszkodom meg, miközben szemeimet egy pillanatra lehunyom, amikor megérzem az arcát a hajamban. Mozgatva fejemet dörgölőzöm hozzá, mint egy hűséget esküdött jószág...ha azt vesszük így is van.
- Létezett egyáltalán olyan, hogy múlt...egymás nélkül?- fordulok finoman hátra egy apró, de nagyon jelentőségteljes mosollyal és lágyan kicsit megtáncoltatom a szemöldökeimet. Nem, a múlt nem létezett nélküle. Az csupán átmenet volt, néhány sötétségben eltöltött év. Kóbor tincseim csiklandozzák arcomat amikor eltűri őket onnan. Nem tiltakozom, semmi ellen nem tiltakoznék amit akar. Tenyere az arcomra simul, én pedig a kabátjának gallérját igazítom meg és hajtom fel. A bőr nyekeregve adja meg magát a mozdulatnak.
- Hm...hozzád képest Lugosi Béla kispályás.- nevetem el magam. Na igen, róla talán kevesen tudták, hogy valójában nem vámpír volt, hanem olyan alakváltó mint én magam, és ezen híres szerepe által tudott a legjobban elrejtőzni a kíváncsi tekintetek vagy éppen a vadászok elől. A vadászok…..ha nem lenne Lava akkor még azzal is számolnunk kell, hogy egy ilyen hajóúton akár egy is felbukkanhat. Én el tudom rejteni magamat előlük, de Erick elég nehezen. Főleg amelyik előszeretettel használ nap mint nap verbénát. Olyan ez már számukra mint az aszpirin. A hajó egy méltóságteljes lökéssel, és egy utolsó, indulást jelző majd fél perces kürtszóval hagyta maga mögött Tampát, éppen akkor amikor a felkelő nap méltóságteljes bordóra és püspöklilára festette az égboltot, maga mögött görgetve a narancsban pompázó napkorongot.
- Én mindig is készen álltam- válaszolok egyszerűen és egy határozott bólintással meg is erősítem a szavaimat. Tenyerem a kézfejére simítom és az ajkaim elé húzom, hogy egy apró csókot leheljek mindkét tenyerébe.
- Kérdés az, hogy meddig jutunk és meddig kell menekülnünk….de amíg velem vagy ez sem számít.- már éppen folytatnám a gondolatot, amikor  a kapitányi híd felől egy hang zendül ércesen.
- Maguk meg mit keresnek ott? Jöjjenek el azonnal onnan! Amíg ki nem jutunk a nyílt óceánra ott nem tartózkodhatnak! Keressék meg a kabinjukat!- parancsoló volt a hangja, de érezhető volt benne, hogy sokkal inkább az aggodalom, semmint a rosszindulat kiséri a szavait. Az egyik másodtiszt volt az legalábbis az egyenruhája felett viselt hófehér kabát és a fejfedője erre engedett következtetni. Érzem a kabáton át is, hogy Erick izmai megfeszülnek, miközben tenyeremet nyugtatóan simítom a mellkasára.
- Elnézést mi csak a napfelkeltét szerettük volna…..máris megyünk!- kiáltom vissza és most én vagyok aki megragadja Erick kezét, és vonszolom magammal, végig a szűk folyosókon, néha hátranézve és nevetve, mintha azt kérdezném tőle: “Elhiszed ezt? Mert én még mindig nem!” Még ha tudom is, hogy menekülünk, még ha tudom is, hogy az út nem lesz egyszerű, tekintettel arra, hogy Erick nem fogja csupán beérni a hajón felszolgált finom steak-el, amit nem mellesleg én kifejezetten majdnem nyersen kedveltem…..még akkor is elmondható volt, hogy boldognak éreztem magam. Szabadon és önfeledten futottam csövekkel tarkított kis folyosók végtelen során át. A 425-ös kabint kerestem az első osztályon, amelyet Fredrik foglalt le a számunkra. Azt mondta: ha valamit el akarsz tüntetni, akkor legegyszerűbb ha szem elé teszed. Mert az emberek arra gyanakodnak legkevésbé amit látnak. Díszes rézből készült ki tábla hirdette a gesztenyeszín fa ajtón, hogy megérkeztünk. Kabátom zsebéből előhalásztam a csomagjaim száma mellé kapott kabin kulcsot és Erick felé nyújtottam.
- Remélem van küszöb.- fűztem hozzá nevetve mielőtt kinyújtott tenyerébe beleejtettem volna a szabadulásunk apró kis szentélyének számító kabin kulcsát. Egy pillanatra az önfeledtségben el akartam felejteni, hogy miért vagyunk itt, hogy miért menekülünk, mi elől menekülünk, hogy mennyi áldozata lesz majd ennek az útnak, és mennyi halál kiséri majd végig. Mert végig fogja. Ez a szerelem nem maradhat tiszta. Be kell mocskolni, hogy számunkra azzá váljon.



||Ocean Princess||megjegyzés||...majdnem kettesben, de majd megoldjuk Wink   ®



Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Jan. 03, 2017 9:47 pm
Ugrás egy másik oldalra
Avarina & Erick
Szerelmem oly nagy, mint az óceán
S oly mély, adok neked belőle, lelkem
S több lesz nekem: mindkettő végtelen.




A jó öreg Európa... Hiába is fűzik az embert rossz emlékek szülőföldjéhez, valami belső késztetés mégis arra ösztönzi, hogy kellemes ábrándokkal gondoljon vissza arra a helyre, ahol meglátta a napvilágot, ahol a lélek először ölthetett testet e világon. Bár nem a borús angol vidékek lesznek utazásuk célpontjai, mégis él ott bent Erickben némi izgalom, hogy legalább hűs kezeivel simíthatja majd határait, hogy a messzeségre mutatván ha csak egy pillanatra is, de felidézheti magában az öreg kis viskót, ahol annyi szép évet töltött Mestere társaságában. Egykori családjának képe is ugyan mélyen ott ül, ám rájuk úgy tekint vissza, mint valami idegenekre, kik ördögi küldetésüknek tekintették, hogy megkeserítsék az egykori fiú életének minden kicsiny percét. Ő volt az örök fekete bárány, minden gondok okozója, életek megkeserítője, a hitetlen, a bűnös, a sátántól való gyermek, kinek léte okozta vesztüket. Beteljesítette hát azt a sorsot, amit a család szabott ki rá: a bűnös gyermek, ki halhatatlanná válva belőlük nyerte az öröklét első cseppjeit. Ott, abban a húsz évben, mit emberként töltött bezárva egy menekülni képtelen testbe, olyan volt a világ, mint Avarinának lehetett a boszorkány fojtó mágiája. Szabad volt, de mégse. Élte életét, amit életnek aligha lehetett nevezni. A lánynak a boszorkány, Ericknek pedig a családja jelentette a börtön hideg vasrácsait. Egy kezének kis ujjain meg tudta volna számolni, hogy egy évben hányszor találkozott idegenekkel. Az idegenek rosszak, s érkeztüket gonosz szándék vezérli. Mindig is ezt hangoztatta a vasszigort tartó apa, s a fanatikus anya. "Erick, ha idegent látsz, fuss, ahogy csak bírsz." Egy magányos és kíváncsi fiúnak eme szavak a világ összeomlását jelentették. Egy kalandvágyó gyermek, kinek nem elég a szülői ház, nem elég a környező földek vidéke, ahogy a tiltott erdő sűrűje sem, be volt zárva ebbe a lehetetlen cellába olyanokkal, akik tiszta szívükből gyűlölték őt. Ő viszont nem utálta őket. Ez is érzelem... A totális közömbösség talán nagyobb hatalom, mint a mérhetetlen gyűlölet. Bármit csinált, bárhogyan csinálta, bármit mondott, bárhogy nézett, az rossz volt. Szemeiben a fortyogó sötétség kicsiny csírája már akkor visszapillantott rájuk, mikor először kémlelte e világot fekete szemeivel. Már csak ez is rossz ómen volt, hiszen a család eddigi összes tagja rikító kék szemekkel született, sírásuk édesen zengett a falakon, s mosolyuk oly' bájos volt, mint egy angyalé. Ezzel szemben volt Erick, kinek titokzatos és egyedi íriszei rosszat sugalltak, hangját alig lehetett hallani, hiszen nagyon keveset sírt, épp úgy, ahogy mosolya sem ragyogta be az eget. Apjának enyhe célozgatásait pedig csak idősebb fejjel értette meg, hiszen lappangott benne valami gyanú, hogy az újszülött fiú talán nem is tőle származik. Számtalanszor illette őt "hitvány fattyú" jelzővel, s e kellemetlen szócskát csak rá alkalmazta. Holott valójában több mindenben hasonlított atyjára, valahogy mégsem fogadták el... Miért? Mit tehetett egy alig pár perces csecsemő, amivel ennyire kivívta mások gyűlöletét? A kérdés viszont már jobban foglalkoztatta Ericket, hogy vajon mi vált volna belőle, ha azon a bizonyos napon elutasítja Mestere óvó karjait? Ha akkor egyszer hallgat apja intésére, s elszalad? Mivé vált volna e család mélyén? Néha gyötrő álmaiban feldereng egy kép. Egy kusza, ködös kép, mely ugyanazzal ér véget, mint ami a vámpírlét kezdetét jelentette. Vér, húscafatok, belek, szívek, végtagok... Egy megtört és őrült elme, ki pontot rakott létük végére. Talán a születése pillanatában elrendeltetett a sorsuk. Vagy így, vagy úgy, de Erick általi halál jutott nekik osztályrészül. S ahogy Mestere mondta, a család ott él a szívben, mely egészen Avarináig egy pókhálós, porette, lakatlan, sötét lyuk volt, melyet Ő ragyogott be szépségével. A vámpírlét csupán mélyítette a gödröt, melyet egy lakatlan tömegsírrá varázsolt. Talán mindig is az volt neki írva, hogy mások élete felett ítélkezzen. Talán a Halál születése pillanatéban beleszőtte csontjának egy darabkáját, ezzel felruházva őt gyilkos érintésével. Mindig is érezte, még az emberi éveiben is tudta, hogy valami ott bizsereg legbelül. Hogy belőle hiányzik az a részvét, az az együttérzés, mi amúgy bele van kódolva egy emberbe. Soha nem rendítette meg senkinek sem a fájdalma, sosem volt szomorú egy vergődő állat láttán, s valójában mindig is játszott a gondolattal, mi lenne, ha egyedül maradna, mi lenne, ha családtagjainak a rothadó hullája töltené meg a kis kunyhót. Furcsa megnyugvás tört rá mindig e gondolatok hatására. Mintha érezte volna előre a hosszú évszázadokat átölelő magányt, halált, s a maga mögött hagyott tetemeket. Valaki ördögnek születik, a sötétség gyermekeként, valaki pedig angyalnak, a fény hírnökeként. Avarina lett a gyógyír mindenre. Ő mutatta meg a férfinek, hogy a világnak létezik szép oldala is: Ő maga. Mikor először megpillantotta, akkor hullt le mindenről a szürke lepel, s csak akkor öltött minden színes köpenyt. Az érzelmek özönvíz szerűen törtek rá, s onnantól kezdve nem lehetett őket csillapítani. Ahogy áll a tömeg másik oldalán, s onnan fürkészi a lányt, a hiányérzet hamar megszűnik, melynek helyébe a boldogság illatos virágai szöknek. Sosem örült még senkinek. Most viszont oly' hatalmas boldogság keríti hatalmába, hogy szinte egész testével beleremeg a látványba, melyet még a hűs hókristályok sem képesek csillapítani. Mennyei hangja izgatottan tölti ki a teret, s enyhe sikolya még pár idős hölgyet is az ábrándok világába kerget. Ó, mikor ők voltak fiatalok... Ó, ha tudnák, hogy mikor ők voltak fiatalok, akkor Erick is még az volt...
- Múlt, jelen, jövő... Ha előtted létezett is bármi, azt életnek aligha lehetett nevezni. - búgja hajkoronájának rejtekébe oly' átéléssel, hogy temérdek író s költő irigyelte volna meg szavait. Minden művész egy ilyen múzsáról álmodhat, mint Avarina, egy gyönyörű, bájos hölgyről, kinek kacaja betölti a tér legkisebb sötét szegletét is. Mámoros tekintete szerelmesen fúródik a kéklő tenger gyöngéd habjaiba, s szíve szerint belehalna azokba a csillogó tekintetekbe...
- Én nem menekülésnek fogom fel. - simít végig hűsen lángoló orcáján. - Gondoljunk úgy erre az egészre, mint egy hatalmas, világkörüli utazás. Bejárjuk a legcsodásabb helyeket, meglátogatjuk a nevezetességeket, a történelmi helyszíneket... Közben persze biztosan akadnak majd kisebb-nagyobb zavaró tényezők, elvégre Te egy animágus vagy, én pedig egy vámpír. Két olyan ember, aki tökéletes célpontja a vadászoknak, s egyéb szektáknak. Nem tudom, hogy régebben volt-e gondod ezekkel... Most ígérhetem, hogy lesz. - kacsint rejtélyesen. - Bármi is történjék, sose érezz magadban félelmet, mert én mindig itt leszek melletted. A szerelmünk világokat omlaszt le, s nem állhat közénk holmi halandó. - szavainak egy szenvedélyes csókkal ad örök pecsétet, ám a romantikus pillanatot megzavarja épp egy ilyen földi patkány. Erick lassan fordítja oldalra rosszalló tekintetét, s mikor ajkainak aljas almából kirohanna egy kellemetlen, trágár kijelentés, Avarina megelőzi finoman csilingelő hangjával, mely hamar enyhülést hoz az amúgy türelmetlen s lenéző vámpírba. Egy halk fújtatással legyint végül egyet, mikor a hölgyemény megragadja, s húzni kezdi a szobák felé. Mikor eltűnnének, még azért utoljára kikandikál keze az ajtó mélyéről, annak is gyönyörűszép középső ujja, melyet előszeretettel mutat meg a másodtisztnek. Persze, ezt igyekszik úgy intézni, hogy az édesdrága leányzó ne lássa... A vámpír is nehezen hiszi el, hogy végre eljött ez a nap is, hogy végre nem csupán pár röpke órát ölelhet át együttlétük, hanem hosszú hónapok mámoros napjait tölthetik majd el közösen, új tapasztalatokat, új élményeket, s új múltat szerezve. Ezeket az emlékeket már senki sem veheti el Avarinától. Aki meg is próbálná, annak a beleit fogja kitépni a száján keresztül, miközben nyakára tekerve addig fogja szorítani, míg a szeme ki nem pottyan helyéről. Igen, ez, s még kegyetlenebb sors vár arra, aki csak egy rossz pillantást is vet a lányra. Eddig nem volt mellette konkrét személy, aki megvédené. Eddig senki sem áldozta volna testi épségét érte, mindig csak ő adott, ő védelmezett, ám az őt óvó szárnyak valahol messze úsztak a vérpatakokban, melyek végre kitaláltak a végtelen folyóból.
A folyosókat róva olykor incselkedő csókokat hint Avarinára nyakára, vagy éppen belecsíp a hátsójába, ezzel megbotránkoztatva a nagy és előkelő utasokat, kik szintén szobájukat keresik, s akik a szórakozás legapróbb csíráját is a sznobság gusztustalan falára hányták. Erick imádja az ilyen tekinteteket... Mindegyikben ott lappang az utálat, mely leplezi azt a mérhetetlen féltékenységet, ami valójában mindennek az okozója. Egy bőrkabátos, magas férfi, ki látszólag mit sem törődik a szabályokkal, oldalán egy csodálatos és szabad lánnyal, ki pedig pontosan ehhez vonzódik, s fordítva. Tökéletesen kiegészítik egymás, ők ketten a Nő s a Férfi, márpedig ezt a külvilág is érzékeli... A kicsiny kulcs elfordul végül a zárban, s az ajtót egy inashoz illő mozdulattal löki be Erick, majd kezét ráhelyezi Avarina hátsó felére, s úgy tolja be őt a szobába.
- Mademoiselle! - szólal fel nevetve, majd ő maga is belép, s egy határozott mozdulattal becsapja az ajtót, minek hátát nekivetve beleszimatol a levegőbe.
- Remélem, megfelel a hölgyeménynek! Ha nem, csak szóljon kérem, bárkinek elharapom a torkát egy szobacseréért! - vigyorodik el szélesen, megvillantva egy pillanatra hosszú szemfogait. Kedve az egekben, s ezt a másik is remekül érzékelheti. Sokkal felszabadultabb, s mintha úgy igazán kezdené élvezni az életet, s magát az öröklét tiltott gyümölcsét. Avarina az oldalán, innentől mi oka lenne arra, hogy bárminemű rossz gondolat felszökjön elméjének mélyéről?
- A boszorkány... Nem keresett meg? - ha már a rossz gondolatoknál tartunk, óvó hangja szúrósan száll a szelek szárnyán szépséges szerelme felé. Tudnia kell, mire számítson, s tudnia kell, hogy nem okozott-e gondot az a gusztustalan némber. Hiába nem számít ez már, s hiába van itt mellette Erick... Tudnia kell egyszerűen minden olyanról, ami bánthatja a lányt. Innentől a vámpír felelős jó kedvéért, nyugodt álmaiért, s életéért...


Psychosocial Jók lesznek tápláléknak. Wink
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Jan. 04, 2017 12:49 pm
Ugrás egy másik oldalra




Erick && Avarina
Kész vagyok meghalni miattad,hogy élj, hogy meg ne halj miattam.


Amikor felbúg a hajókürt hosszan és szinte szivet tépően, az jut eszembe, hogy mennyire nem érzek semmit annak okán, hogy hosszú időre készülök magam mögött hagyni a kontinenst. Nem érzem azt, hogy bármi is hiányozna, vagy bármi után áhítoznék, amit nem vihetek magammal. Mintha nem ide tartoztam volna soha. Aztán az jut eszembe, hogy talán az az oka, hogy én tényleg nem ide tartoztam...tulajdonképpen sehova sem igazából. Szabadnak kellett volna lennem mindig is, és olyan léleknek, aki a világon bárhova eljuthat, ahova csak akar. Kecses madár alakjában átröppenni az óceánon, ott szaladni a végtelen skót felföldön vagy Párizs utcáin csavarogni, havat látni az orosz sztyeppéken, és egy szikla tetejéről nézni miképpen bukik le a nap a Boszporusz vékony kis szirtjeinél. Helyette tudattalanul voltam bezárva saját életem mozdulatlan börtönébe, és azt hittem ez a természetes, hogy ennek éppen így kell lennie. Álmaimban futottam, álmaimban nem álltam meg soha...lélekszakadva szakadtam ki a hazugságok közül, a hamis illúziók mindent behálózó világából. Hosszú időnek kellett eltelnie mire rájöttem, hogy az álmok nem azért vannak, mert az agyam így próbál meg pihenni, így próbál számomra csábító kísértést teremteni, hanem azért mert ezen keresztül üzenek én saját magamnak. Ezen keresztül születnek meg a vágyaim, azok amelyek valóban az enyémek, amelyben felszabadult ösztönlényként egyetlen irányba haladok, egyetlen valaki édes illatát követem, egyetlen valaki véráztatta lábnyomaiba lépek, szimatolok a levegőbe, és megannyi áldozat halálsikolya lesz az amely egyre közelebb visz hozzá, amíg csak el nem érem.
Az óceán hűvös levegője csípi az arcomat a hópelyhek kacéran csiklandozzák az ajkaimat, a bőrömet és olvadnak el rajta, a mínuszok pedig deres pirosra marják. Mégis önfeledt mosollyal bújok meg a vámpír ölelésében és a távolodó tájat fürkészem rendületlen. Mennyi olyan emléket hagyok magam mögött amelyek meghatározták a sorsomat, és amelyekre a továbbiakban mégsincs szükségem. Mennyi olyan hamis szót, hamis és szeretetnek álcázott birtoklást, amelyet a boszorkányomtól kaptam, kinek haragja még az utolsó pillanatokban is a gyomromba mart. Tudni akarta hol vagyok, ezerszer is felszólított, reszelősen kegyetlen hangsúllyal, hogy forduljak vissza, hogy még meggondolhatom magam, és nem kell ezt tennem….nem kell, de én akarom! Soha nem akartam még semmit igazán, és amikor felismertem annak lehetőségét, hogy erre igenis képes vagyok, hogy az érzéseimből szőtt védelmező palástomba burkolózva felszegett fejjel és büszke tekintettel mondhatok ellent Lavanak, szinte megrészegültem a gondolattól...megtehetem, képes vagyok rá. A félelem azért ott dolgozott bennem, ettől függetlenül a bátorságom, a kitartásom, mindaz amit Erick felébresztett bennem sokkal nagyobb hatalmat és erőt kovácsolt nekem semmint azt hittem volna. Nem akartam visszamenni, nem akartam többé az életem árán is őt védelmezni, nem akartam olyan embereket megölni akiknek vétke csupán annyi volt, hogy felismerték a boszorkányomban rejlő ősi, és mindent felemészteni kész gonoszságot. Én nem olyan vagyok mint ő, noha erőteljesen próbált ilyenné formálni. Ha jobban belegondolok nem járt messze attól, hogy ez sikerüljön is neki. Az emlékeim a mágiájának gyengülésével foszlányokban tértek vissza, és voltak alkalmak, voltak gyilkosságok melyek képe tökéletes tisztasággal játszódott le előttem. Teljes családokat mészároltatott le velem, és bennem egyetlen pillanatra sem ébredt kétkedés az öntudatlanságom közepette. Éjszakában settenkedő árnyékként jutottam be házakba, vagy éppen leptem meg valakit egy magas irodaház felső szintjeinek egyikén, mikor éppen mire volt szükség. Szinte egy pillanatra összerezzenek annak hatására, amikor megérzem az első kiszabaduló karmolást, szorítást, harapást, tépést….számban a vér lassan már ismerős íz volt, mintha cukor lett volna. Nem mérlegeltem, nem volt bennem szánalom, vagy egyetlen másodpercnyi bizonytalanság, csak tettem amiért a boszorkányom küldött. Férfiak, nők, gyerekek...nem számított kikkel teszem és az sem hogy mit. A legkegyetlenebb módon végeztem velük és elégedett vicsorom arról tanúskodott, hogy még élveztem is valahol talán. Csak legbelül, az aki voltam, az tiltakozott erőteljesen és nagyon halkan, ám a könnyek ki sem szabadultak, ahogyan a lelkiismeret is rabláncon vergődve nyöszörgött elmém mélyén, és képtelen volt felébreszteni emberi énemet, megállítani a féktelen és eszeveszett marcangolásban. Ránduló vonásaim elrejtem a vámpír mellkasában, és behunyva szemeimet egy kis időre elfelejteni mindazokat amire lassan tisztán emlékszem és amelyek súlyával nem tudom miképpen fogok megbirkózni. Ahogyan jönnek elő az évek óta elkövetett vétkek, ahogyan látom ezeket újra és újra lejátszódni kétségbeesett rettegés fog el, hogy már nem tehetem egyiket sem jóvá. Erick szavai végigcsiklandozzák a hajszálaimat is, és a fejbőrömön ver édes visszhangot. Apró, tán alig látható, megnyugodni vágyott mosolyommal pillantok fel rá. Mennyire igaz minden szava...mennyire nem létezett előtte semmi, és a jelen is csak azért szép mert benne van, a jövő pedig kietlenül és kegyetlenül sivár, ha csak elfog a gondolat, hogy újra nem lesz benne. Mondatai közepette, simító ujjai nyomán néma ajkakkal bólintok minden gondolatra, elveszejtem sötét íriszeinek fellegeit, a vibráló néma kékségben, és magamba szippantom, mint az illatát is. Vadászok….volt hozzájuk szerencsém nem is egyszer. Egy sosem gyógyuló forradás a lapockámon, haránt benyúlón a gerincemen emlékeztető egy ilyen találkozásra egy ezüst penge élesebb felével. Heteken keresztül kétséges volt, hogy egyáltalán felépülök e még, ahogyan az is, hogy mennyire okozott maradandó károsodást a testemben az a bizonyos késpenge. Nem maradtam én sem adósa. A fegyvert tartó csukló csontozata úgy roppant el harapásom alatt mint egy száraz ág, végül rávetettem magam, és megállás nélkül téptem, amíg már csak egy rángó húsdarab volt, mire a Hold is csak egy haragos árnyékot köpött. Felismerhetetlenre marcangoltam, utolsó leheletemmel is még újabb és újabb sebeket ejtettem hol már szinte nem is volt mit. Őt nem akartam bántani, parancsot sem kaptam rá, pusztán az állat, amelyet üldözött, amely rettegett….a farkas minden félelmet csírájában elfojtani kész jelleme volt ami a felszínre tört és művelte ezt vele. Ha rajtam múlik sosem bántottam volna azt a vadászt.
- Ismerem a vadászokat, túlságosan is jól. Sosem gondolkodnak, sosem kérdeznek, sosem kíváncsiak mit miért teszel...csak a pusztításban hisznek. Hát én is megadom nekik ha erre vágynak.- szúrtam a sejtelmes és kissé gonoszabb kacsintása után a szavaiban beállt szünetbe ezt a pár gondolatot. Éles de mindent felemésztő kontrasztként pecsételi meg ezt a furcsa és mások számára minden bizonnyal érthetetlen szerelmet egy szenvedélyes csókkal. Mi nem tudunk kicsit...mi nem tudunk félig, vagy csak egy aprót, alig érzékelhetőt. Mintha minden mozdulatukban annak az érzése lenne, hogy talán az az utolsó. Olyan vehemenciával csapunk le a másikra, és amikor megérzem ajkainak a hidegtől is jegesebb, mégis követelően perzselő zamatát eszement módon csókolok vissza. Nem félig….úgy soha nem lehet….vele nem. Amikor megzavarnak bennünket, nem foglalkozom tovább a hajó fedélzetével, napfelkeltével, vagy bármivel, egyszerűen csak futok vele végig a folyosókon. Néha megállva, levegő után kapkodva, az ajkairól csenve el kortyonként, a nyakamon szinte bizsergetően fut végig, közmegbotránkozást okozó pajzán csókja, aztán nevetve és apró sikoltással ugorjak egyet, mikor a hátsómba csíp, melyre szinte reflex szerűen érkezik egy kézlegyintés mely csak annak tűnik, hogy elhessegetem, sokkal inkább maradásra bírnám. Apró érintések, másodpercnyi szavak, leheletek, kacajok, és remegő sóhajok váltakoznak a vibráló és néha elhalványuló fényekkel, melynek végén megérkezünk a kabinhoz. Felfokozott állapotban vagyok, valahogyan úgy érzem, hogy amikor hajóra szálltunk akkor egy új élet reményét hordoztuk magunkban, de amint átlépjük a kabin küszöbét, az apró kis helyiségben be is teljesítjük majd azt.
- Na de kérem, Monsieur! Szemtelensége nem ismer határokat!- libbenek amint beljebb tessékel egy cseppet sem visszafogott, és nagyon is tetszetős frivol mozdulattal. Megpördülök saját tengelyem körül és amikor háta az ajtónak simul elnevetve magam kezem a levegőben, könnyed, legyintő mozdulatot tesz és az előző gondolatot fejezem be.
- Ha megkérhetem csak folytassa ezt a határtalanul szemtelen viselkedést, kérem!- nevetem el magam ujjaim már a kabátom óriási szénfekete gombjain táncolnak, és egymás után szabadítom meg őket zártságuktól.
- Micsoda felajánlás, ám  jelen esetben nem élnék vele...de kérem engedje meg, mint szívének legkedvesebb és remélhetőleg egyetlen hölgye én gondoskodjak a jövőben az ellátásáról.- bár próbáltam talán viccesen mondani, bár próbáltam neki talán egy kicsit kevésbé komoly élt adni azért mégis volt ebben valami más is...valami mélyebb, valami erősebben ragaszkodóbb. Érte akartam tenni, miatta….én nehezebben vagyok felfedezhető, engem nehezebben vesznek észre és kevesebb gyanúra ad okot ha egy elkóboroltnak vélt, valamelyik utas házikedvence lohol végig a lakkozott hajópallók végtelenjén. Nem dughatom homokba a fejem, nem tehetek úgy, mintha Erick éppen olyan lenne mint bármelyik halandó, vagy éppen bármelyik aki normálisnak tetsző életet él. De talán pontosan ez a romlott szépsége az egésznek, hogy mégis ezt veszem természetesnek, ez az amihez olyan őrülettel vonzódom mint egy megbolondult mágnes olyasmihez amihez alapvetően nem szabadna. Ismernünk kell a gonoszt ahhoz, hogy értékelni tudjuk a jót. Ha valaki sosem járt a sötétségben honnan tudna különbséget tenni, ha valaki sosem látott halált, honnan tudja az mennyire rossz? Viszonyítási alapok nélkül félvakok vagyunk az élet árnyékos világában. A kabátom egy lendületes mozdulattal egy lakkozott és eddig üresen ásító széken végzi.Egy hófehér, térdközépig érő kötött ruha, vállaimat szabadon hagyón, tökéletesen illeszkedőn simít végig alakomhoz igazodva, és a lábaimra egy szintén térdig nyúló fekete puha talpú bőr csizma tapad.Nem tudtam mennyire készüljek hidegre a hajón, úgyhogy próbáltam valami átmeneti öltözetet választani. Lassan feltűrtem a pulóver ujjat és  a kérdés hallatán szinte pillanatok alatt elkomorult az arcom. Percekig csak hallgattam és kerültem a szemkontaktust Erickel. Nem akartam hazudni neki, de  a teljes igazságot még nem mondhatom el….Fredrik erre kért, amikor átölelve engem az utolsó búcsúval utamra bocsátott. A tükröt néztem a sarokban, amely majdnem a plafonig kapaszkodott. A szép és mívesre faragott kétszemélyes ágyat, rajta akkurátusan összehajtogatott bézs színű ágyneművel. A lámpák üvegből készült szirmokat ábrázoló zöld búráját, vagy az apró gardróbot az ajtó mellett. Vázákban elhelyezett piciny virágok színes kompozícióját….mindent alaposan szemügyre vettem, s csak utána fordultam vissza a vámpír felé, lágyan harapva be alsó ajkamat, majd eresztve ki hófehér fogaim kísértő börtönéből.
- Itt már nem….- mondtam ki végül azt a mondatot, amely igaz volt. Mr Mandel bűbája addig megvédett tőle, ameddig a hajó nem kerül Tampa partjaitól kellő távolságra, amíg végül a nyílt óceánon, a haragos, Gaia nevetésére hasonlító, gyöngyöző hullámok között méltósággal halad előre  célja felé. Mire Lava egyáltalán eljut oda, hogy keresni kezdjen, már a nyomaimat sem fogja találni. Szörnyű azonban belegondolni, hogy ennek mi lesz az ára….a menekülésem háborút fog okozni a két boszorkány között, és csak a megérzéseimre hagyatkozhatok, hogy Fredrik kerül majd ki győztesen….biztos azonban nem lehetek benne.
- Nem minden boszorkány gonosz Erick...ahogyan nem minden alakváltó olyan mint én. Lava...én sokáig azt hittem ő tökéletes, hogy nála ragyogóbb nem létezik. Ő volt a szívdobbanásom, ő volt a minden, a világom középpontja, de azért mert ő így akarta. Nem minden boszorkány teszi ezt a familiárisával, nem minden boszorkány veri láncra az olyanokat amilyenek mi vagyunk. Szolgáljuk őket az utolsó vérünkkel, de sosem kényszerből. Egy alakváltó mindig egy boszorkányhoz hűséges csupán, belőle nyeri az erejét….hogy most itt lehetek veled, azt egy másik boszorkánynak köszönhetjük. Ha ő nem segít, talán túl késő lett volna felismernem rabságomat.- közelebb lépek hozzá, vonszolva magammal szavaim keltette lágy és csendesedő hullámokat. Vibrál a levegő, érzem, hogy még mondanom kell neki valamit, hogy még tartozom neki egy vallomással.
- De nem miatta vagyok Veled. Veled azért vagyok, mert én akartam így. És nem érdekel ki voltál előtte...Erick...az érdekel, hogy kivé válhatsz.- lassan halkuló, suttogássá szelidülő szavaim végén félrebillen enyhén a fejem és a vonásait szemlélve kezem a kabátjára simítom, és lassan egymás után kezdem megoldani rajta a gombokat.
- És elsősorban…- egy gomb pattan halkan
-....az érdekel…- újabb gomb enged apró ujjaim hívásának.
-...hogy megbántad e…- a harmadik is immáron szabadon engedi magát
-...azt, hogy mindent…- az utolsó gomb is nyekeregve simul el a kabáttól, majd alulról pislogtam vissza rá egy bűbájos, csalfa, huncut mosollyal, de nagyon is komolyan csendülő szavakkal.
-...feladtál miattam.- a kabát két oldalát, mint két elfáradt fekete szárnyat simítom mellé, és két tenyerem a mellkasára simul. Talán tudom a választ...talán ő is tudja, hogy tudom….talán kimondatlanul is ismerjük a másik gondolatait. Talán...



||The White Forrest||megjegyzés||Akkor engedd, hogy vadásszak! Very Happy   ®



Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Jan. 07, 2017 6:41 pm
Ugrás egy másik oldalra
Avarina & Erick
Szerelmem oly nagy, mint az óceán
S oly mély, adok neked belőle, lelkem
S több lesz nekem: mindkettő végtelen.



Sorsok összefonódnak, sorsok szétszakadnak. Ez az élet rendje. Valakivel erősebbre csavarodnak a fonalak, kusza gombolyagot képezve, melyet aztán egy erős rántással újra két külön kis darabbá szakítunk, valakivel pedig csak épp hogy súroljuk a kikandikáló kicsiny foszlányokat. Avarina sorsa sosem volt különb Erickénél, csupán azt a bizonyos sorsfonalat kettéhasították az istenségek, s a két végét teljesen más dimenziókba száműzték. A múltjuk, a jelenük, a jövőjük... Mindig is egy volt, csupán az utat, melyen haladtak eddig, egy mély, szinte áthatolhatatlan gödör keresztezte, melybe az idő szórta bele kicsiny homokszemcséit. Lassan történt,  aprók voltak, néha elfújta a szél a szemeket, de mire egyáltalán feleszmélhettek volna, már újra egy volt az út, s mintha az a végtelen szakadék sosem létezett volna. Ez a hajóút egy új fejezetet nyit meg életükben. Mintha tényleg csónakba ültek volna, hogy a révész átevezzen velük a túloldalra, oda, melyet a maguk mögött hagyott lángnyelvek, lávafolyamok, s holt kezek nem érhetnek el többé...
- A vadászok ugyanolyanok, mint mi. Annyi különbséggel, hogy ők nem a létért ölnek, s nem is azért, mert egy magasabb erő kényszeríti őket. Sosem értettem, miért helyezik magukat a fajtáink fölé. Sokáig gondoltam, hogy tán a féltékenység teszi, s ezáltal a tudat, hogy ők "csak" emberek. Nem élhetnek örökké, könnyen belehalnak a sérülésekbe, s ezt a rövid életet is egyetlen testben kell leélniük. Ha a másik oldalról nézem... Ez olyan, mintha én elkezdeném öldösni az embereket azért, mert ők emberek. Hát tényleg jobbak lennének nálunk? Saját maguk által kinevezett igazságosztók, kik azt hiszik, hogy beleszólhatnak a Sors terveibe... - gúnyos arckifejezése remekül tükrözi, hogy nem egyszer akadt már konfliktusa egy ilyen patkánnyal, s ezeknek a kis összecsapásoknak az emlékét jól őrzik azok a hegek, melyek testét díszítik. Hiába gyógyulnak hamar a vámpírok, hiába szól örökké életük dallama, a múlt történéseit sokszor nem csak az elme őrzi, hanem a matéria is. Ettől lesz kerek, ettől lesz egész az a bizonyos "élet"... Vadászok pedig ide, vagy oda, Erick talán kissé naivan néz a jövőre, hiszen tudja jól, hogy Avarinát s őt már semmi  sem szakíthatja ketté, hiszen már nem külön-külön kell harcolniuk a világ ellenségeivel, hanem együttes erővel téphetik szét őket, s védelmezhetik egymást. Valójában ha erre gondol, egy furcsa, ám kellemes bizsergés járja át testét, hiszen bár félti a lányt, viszont nagyon is jól tudja, hogy mennyire erős legbelül, s milyen pusztításra képes, ha előhozza azt a bizonyos fenevadat, kinek karmain temérdek áldozat vére pihen. Ha egy esetleges harc gondolata surran át agyán, nem úgy képzeli el magukat, mint a rettegő lányt s az őt védelmező vámpírt... Nem. Egymás mellett lesznek, összedolgozva, egymás kezére játszva, mint két igazi, egyenrangú társ.
- Ohh, kérem... Csak így felajánlkozik, hogy Ön legyen az én külön bejáratú vérbankom? - harap alsó ajkába, miközben fekete íriszei szinte lassan olvadnak el Avarinán, ahogy végigpásztázza őt, enyhe utalást téve fel- s aláhulló szemöldökével a múlt heti vérgőzös, mámorba fulladó együttlétükre. Még most is beleborzong, ha visszagondol arra az éjre... Viszont érzi a lány szavainak mélyén rejtőző óvó élt, melyet nem is szükséges konkrétan kimondani. Erick nem érinti szavakkal a tényt, hogy neki vér kell ahhoz, hogy életben maradjon, Avarinának pedig nem is kell mondani, hiszen ő is tökéletesen tisztában van a férfi létének mozgatórugójával. Ez viszont így természetes. Nem kell semmit erőltetni, nem kell mindent mondatokba önteni, hiszen anélkül is megértik egymást, mintha minden egyes kis kiejtett gondolat valójában mindkettejük fejében ott lapulna.
- Engem valójában jobban aggaszt a tény, hogy eddig úgy kellett élned az életed, hogy még odabent sem lehettél egyedül. - simít végig óvó selymességgel bársonyos orcáján, mely karján szökik tova, megállapodva kezén, melynek ujjait a sajátjába fonja.
- Hogy eddig nem Te voltál a saját elméd ura... - hűs ajkaival sötét csókot lehel Avarina kézfejére, majd ujjai csípőjére kúsznak, s közelebb húzza magához. Szavaiban érezhető, hogy mit sem törődik a két boszorkánnyal, számára teljesen mindegy, hogy ki áll a jó, s ki a rossz oldalon. Őt csupán a lány érdekli, hogy végre mindenki eltakarodjon vissza a helyére, hogy végre hagyják őt élni anélkül, hogy bármelyik is meg akarná mondani számára, vagy éppen sugallni, hogy mit cselekedjen. Avarina egy csodás teremtés, aki képes eldönteni, hogy számára mi a kedvező, s mi a kedvezőtlen, hogy saját belátásai szerint cselekedjen. Lava a pusztítás felé húzta mindig, s egy olyan képet állított magáról, ami a lány számára édes és csábító volt. S mi van, ha Ő e némber parancsain felül is a halál angyala lenne? Ez sem teljesedhet ki, hiszen ott van az az állítólagos másik boszorkány, aki viszont a jóságot testesíti meg. Ide-oda rúgják, mindenki helyette akar dönteni... Ez pedig valójában nagyon feldühíti a vámpírt, ám ezt próbálja leplezni, hiszen mikor arról a másik mágiával bíró személyről beszélt, érzett a hangjában valami gyengédséget, valami köszönetet, valami kellemesebb élt, melybe nem szeretne Erick belerondítani.
- Ha már távol leszünk a partoktól, remélem, hogy odabent már tényleg csak Te maradsz... - hangjának rejtekében egy nagyon halovány irónia bukkan fel, mely viszont azonnal eltűnik, ahogy ajkai széles vigyorra húzódnak.
-... rajtam kívül, persze. - egy szenvedélyes csókkal pecsételi meg újra szavait, hiszen ajkai oly' magányosak így, hogy nem érinthetik minden apró másodpercben Avarina bársonyos bőrét. Viszont mondandóját a komikum álarca mögé rejti, ennek ellenére mégis lehet érezni benne a komoly élt s elhivatottságot, hiszen Erick már az első pillanattól kezdve személyes küldetésének tekinti, hogy kiűzzön a lányból mindenkit, aki nem oda való. Nem érdekli, hogy az a valaki jó vagy rossz... Bizakodva néz a hajóútra ezáltal, hiszen a fizikai távolság valóban gyengíti a mágia erős fonalait, s így, hogy Avarina már szinte képes uralni azt a hatalmas erőt, melynek birtokában van, talán jobban be tud zárkózni, s könnyebben kint tudja tartani a boszorkányokat. Az átlagosabb példányaikról ne is beszéljünk... A vámpír teljesen biztos benne, hogy holmi útszéli boszorkány képtelen lesz arra, hogy belelásson a lány elméjébe. A sok évet átölelő küzdelem rettentően megerősíthette Őt, s ezt akkor is érezte, mikor ő akart betekintést nyerni az éjjeli erdő közepén. Érezte azt a magasodó falat, melyet egy átlagos ember esetén könnyedén átszökellne, ám Ő oly' magasra építette azt, hogy a tetejéről szinte leszédült a férfi... Márpedig ha egy több évszázadot megélt vámpírnak ennyire nehezen ment bepillantani az elméjébe, akkor egy átlagos boszorkánynak még inkább nehéz lesz.
- Egy valamit bánok még a mai napig is. - mélyen búgó dallama szúrósan száll szét a szoba négy falán, miközben a bőrkabát halkan omlik a vörös lábtörlő puha szövetére.
- Azt, hogy nem voltam még ott a születésed pillanatában, hogy megvédhesselek Lava átkától, s minden olyan szörnyűségtől, melyet át kellett élned nélkülem. - féltő mosolya félig kúszik fel, miközben homlokát a másik homlokához érinti gyengéden. Neki kellett volna lennie a sötét árnynak, mely ott bújik a falakon, neki kellett volna lennie az árnyéknak, mely valótlan képeket mutat. A párás ablakon túl neki kellett volna figyelnie, s az elméje előtt neki kellett volna őrt állnia...
- Ám ennek vége. Mindent elrejtünk a múltba, s lezárjuk egy közös lakattal. A fájó emlékeket pedig elűzzük, s megtöltjük a Mi saját, közös tapasztalatinkkal s emlékeinkkel. - úgy érzi, hogy ennek többször hangot kell adnia. Nem elég csupán éreztetni a biztonságot nyújtó ölelést, ezt szavakká is formázni kell, ki kell üvölteni a világnak, hogy minden s mindenki jól hallja.
- Ennek eleget téve pedig, mit szólnál, ha kicsit körbenéznénk a hajón? - sejtelmes vigyorra húzza ajkait, miközben fejét az ajtónak veti. Kicsit hallgatózik, így hamar fülébe jutnak a veszekedő, trágár szavak, a sznob csevejek, s minden egyéb teljesen lényegtelen beszélgetés, melyek elvesznek Avarina édesen csengő hangja mellett.
- Ahogy hallom, az egyik étkező már nyitva... - ami persze nem vérzacskókat szolgál fel, de jelen esetben egy svédasztalos reggeli is tökéletesen megfelel. Indulás előtt persze szívott magába némi utánpótlást a vámpír, így ideig nem kell aggódni a vér miatt, hiszen látszik is rajta, hogy majd' kicsattan az élettől! Ez mondjuk nem teljesen a táplálkozás miatt van... Avarina még mindig megbolondítja teljesen, s a közelében úgy érzi, mintha övék lenne az egész világ. Az Ő vöröslő nedűjének az illata pedig oly' erős, hogy már szinte ebből is képes táplálkozni. Már csak a tudat, hogy a bársonyosan selymes bőr alatt ott csordogálnak a mennyei patakok, melyekből bármikor meríthet... Nem kell ide más, hiszen innentől nem mások vére életének forrása. Nem... Ő élteti már csupán, Avarina...



Hail To The King Csak türelem, majd este, akkor élvezetesebb... Razz
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Jan. 07, 2017 10:37 pm
Ugrás egy másik oldalra




Erick && Avarina
Kész vagyok meghalni miattad,hogy élj, hogy meg ne halj miattam.


A félelem érzését sosem kellett igazán megtapasztalnom, mert elég korán megtanultam elnyomni a vakmerőséggel. A félelem csupán emberi oldalam időnként felbukkanó sajátossága volt, amit én gyengeségként éltem meg, és igyekeztem minden áron úrrá lenni rajta. Volt időszak amikor gyűlöltem embernek lenni, és volt időszak amikor szinte csak az akartam maradni, nem akartam soha többé állati alakomat magamra ölteni, és oly célokért adni akár az életemet is amelyekben valójában nem hittem. Ám mindig jött az az édes suttogás, az a lágy és kellemes hang, amely a fülemhez hajolva szinte odacsiklandozta betűnként azokat a csábító szavakat, amelyekkel újra meg újra rávett, hogy megtegyem. Én pedig soha nem kérdeztem miért, ahogyan azt sem, hogy meddig kell ezt csinálnom. Néha szakadt fel csupán egy pillanatra az a seb, amelyet Lava okozott az életemen akkor amikor a szüleimet megölte, engem pedig magával hurcolt...csak néha próbáltam átlátni a bűbájon, vagy a tökéletesnek hazudott életemen, hogy aztán visszasüppedjek posvány életem talmi ragyogásába. Sosem hittem, hogy van kiút….nem hittem, mert tudtam. A lelkem mélyén örökké tudtam, hogy a szabadulásom záloga valahol a világban kóborol nem is sejtve, hogy rá várok. Ahogyan én sem. Túlságosan távoliak voltak már az utak a megélt életek által, túlságosan haloványok azok az emlékek, amelyeknek soha nem szabad lett volna feledésbe merülniük. Sosem féltem igazán egész életemben, kizárólag önmagamtól, hogy egy napon majd ráébredek, hogy ki is vagyok valójában, és ezzel majd nem tudok….nem leszek képes megbirkózni. Az ami ilyenkor lejátszódik egy ember fejében, ami lejátszódik egy éppen csak szabadságának első falatjait ízlelő vad fejében, aki rádöbben, hogy innentől ő dönti el mit akar, hogy a hangok a háttérben szépen csendesednek, végül semmivé foszlanak, midőn kizárólag saját magát hallja, és az akaratát arra nézve amit meg akar valósítani. Én pedig jelen pillanatban semmi másra nem vágytam, csak egy olyan vámpír oldalán lenni, egy olyan vámpír oldalán járni be a világ eddig soha nem látott tájait, aki eddig maga is tán oly sötétségben élt, amelyet nem érzékelt annak. A vak szem sokszor nem vesz tudomást arról, hogy nem lát vagy csak sűrű a sötétség. Becsapva magát is kóborolt, és talán elhitte, hogy szívének kihűlt dobbanásában semmi másnak nincs helye, csak a mindent felemésztő és örökkön kísértő kárhozatnak. Én azonban itt vagyok, és lüktetem felé minden egyes dobbanásával szívemnek, minden egyes szavammal, minden egyes érintésemmel, melyek az arcán futnak át, hogy nem kell tovább ott lennie...nincs szüksége tovább elhitetni magával, hogy ennyi jutott, hogy ez a sorsa. A Sorsnak nincs ajándéka….maga a Sors az ajándék, amikor egyetlen pillanatában az időnek beteljesedik. Ahogyan most velünk is történik. Életem során soha nem hagytam még el a város határát sem, nemhogy egy idegen földrészen hajózzak akár hónapokon keresztül is. Számomra most nem csupán maga a tudat hat az újdonság erejével, hogy úton lehetek, hanem az egész környezet, vagy éppen maga a hajó. Valahogyan mégsem ez érdekel, nem ez köti még le a figyelmemet, hiszen azt teljes egészében Erick birtokolja mióta csak felszálltunk, mióta két bolondos gyerekként rohantunk által a folyosókon, midőn egymásba kapaszkodva álltunk meg csupán csalóka kis pillanatokra elbódulni a másikban, akárha soha nem lennénk képesek betelni vele. Az igazság az, hogy én nem is tudok. Őrült vagyok, veszett vagyok, megbolondult tagokkal reszketek minden másodperc után amit csak tőle kaphatok meg. Egy elcsattanó csókban, vagy egy lágyan olvadó érintésben, az ajtó előtti utolsó másodpercekben, amikor kattan a zár és elrejt bennünket az apró, de barátságos kabin. A fények kellemesen haloványak, szinte elveszünk benne, mégis akármennyire közelinek érzem, a távolság annyira észbontóan hatalmas közöttünk. Túl sokáig és túl sokszor voltam nélküle, semhogy ezt még el tudjam akár egyetlen percig is viselni. Ott akarok lenni ahol beszívja a levegőt, és ott akarok lenni amikor kiengedi. Minden egyes olyan mozdulatában aminek jelentősége van, és olyanban is aminek nincs. Nem akarok többé hangokat hallani, nem akarok többé parancsokat, nem akarok semmi mást, csak végre és igazán azzá válni akivé én akarok. Nem vagyok hálátlan...hiszen Mr Mandel nélkül most nem lennék itt, és talán ezt érzi rajtam Erick is, ahogyan tán azt is, hogy nem tudok csak egyszerűen hálás lenni...sokkal tartozom egykori mesteremnek, kinek óvó és védelmező varázslatai nélkül tán már halott lennék. Mennyi alkalommal igyekezett még saját magamtól is óvni...amikor Lava meggondolatlanul küldött a biztos pusztulásba...mert bennem nincs félelem. Most, hogy Erick mellett vagyok pedig már magamtól sem félek. Tulajdonképpen attól sem amit képes lennék megtenni érte. Nincsenek határaim, azok úgy olvadnak el, amint a távolodó hajó mögött a szárazföld utolsó kontúrjai. Az aprócska kabin ablakán a felkelő nap első sugarai ragyognak be, de a hullámok megtörik a fényt, és kékes árnyalatba burkolják a helyet. Én most nem a tájjal foglalkozom, nem a hullámokkal, nem az óceán csábító kékségével, és még csak nem is azzal, hogy bármiről is hosszan beszéljek neki. Miért is lenne erre szükség, hiszen Erick ismer engem...néma ajkaim épp olyan beszédesek számára mintha szavak által mondanék el mindent neki. Bólintok, finom mosoly rezzen meg ajkaim szélén, cinkosan horpad be egy picit arcom jobb oldala, megjelenve benne egy oly régen látott bájgödröcske.
- Ha kint leszünk a nyílt vizen, bárki is akarna befurakodni az elmémbe, az jobb ha imádkozni kezd, mert ha a vadállat kiszabadul, a húsának utolsó roppanása után is marcangolni fogja!- mintha nem is én mondtam volna mindezt, és tán egy másodpercre megrettenek attól, hogy milyen gondolatok fordulnak meg a fejemben. Vajon a vámpír gerjeszti ezeket bennem, vagy én magam mindig is ilyen voltam, csak éppen nem tudtam róla? A szelíd alázat keveredik az újonnan felébredt vadsággal. Furcsa és érdekes kettősségben mintha a vad kerekedne felül. Hirtelen az az érzésem, hogy a szelídséggel nyomom el azt, hogy olyanná váljak amilyenné a legrosszabb rémálmaimban sem akartam...amilyenné a boszorkányom akart tenni. Erről pedig nem akarok lemondani. Ez ad számomra biztonságot, kapaszkodót és egy támaszt, ami mindig ott van ha kell. Viszont azt hiszem szépen lassan ébredek rá, hogy mivé is válhatok, ha úgy akarom, ha hagyom végre, hogy minden felszabaduljon bennem őszintén amit eddig kénytelen voltam visszatartani. Minden egyes hűvös csókja érintse akár vágyakozó és szomjúhozó ajkaimat, vagy kézfejemet, vagy bárhol is érjen hozzám ezt a belső énemet hívogatja és csalogatja, és egyre inkább érzem, hogy nem csupán az a vonzó benne, hogy bármelyik másodpercben újra, ugyanúgy és ugyanolyan szenvedéllyel lennék képes megadni neki mindent mint az első éjjel, hanem már egyre inkább önmagamként. Küzdelmek nélkül és egy felszabadult mindent felemésztő extázisban merítkezni meg a tökéletes felszabadultságban. Azt hiszem tudom már Dr Bright mire gondolt, amikor arról beszélt, hogy ha egy magunk fajta szerelmes lesz, akkor valami egészen mást szabadít fel….valamit amit eddig még tán magunk előtt is rejtegettük. Az érzések pedig úgy zúdulnak át rajtam akár a gátját rombolt féktelen folyó, és nem eresztenek, csak sodornak magukkal mindent. Emlékeket, átélni vágyott, újra és újra adott-kapott csókokat, és egy lassan csendesülő nyugalmas pillanatot hagynak maguk után, leülepedő hordalékként. Ezt az időt itt…
- Erick...ez nem kell, hogy aggasszon téged. Ez az én egyedüli nehéz és küzdelmes harcomnak lesz a vége, amikor majd lerakom mindezt. Már egyre több mindenre emlékszem és egyre tisztábban látok. Tudom, hogy mit művelt velem, ahogyan azt is tudom, hogy oly ereje van amelyet csak lassan lehet megtörni felettem, legyőzni addig nem lehet. A véred keveredve a véremmel oly erőt ad majd nekem, és a napok melyeket veled töltök, amelyek által megerősödünk mindketten, hogy képesek leszünk legyőzni...mindez kell hozzá. Erős, nagyon erős a hatalma pedig szinte végtelen. Úgy tartják, hogy még az Ősiek egyik leszármazottja. Még nálad is régebbi korok szülötte. Azért kellettem neki, mert az erőmet ha uralni tudta, hatalmas dolgokra volt képes. Ő tudta mennyire vagyok erős, én talán csak sejtem. Erre kell rájönnöm.- miközben beszéltem ujjaim ezerszer is átfésülték azokat a lehetetlenül fekete és csábítóan csillanó fürtöket, és az arcán cikázott a tekintetem. És hogy mi az amit megbánt...azt hiszem először a tökéletes döbbenet ül meg az arcomon amelyet átvesz valami eddig nem tapasztalt és szinte tapinthatóan bársonyos lágyság, köszönet, hála...nevezzük akárminek. Megfogom a kezét, és a mellkasomra helyezem még mindig oly hűvös tenyerét.
- Itt voltál. Mindig itt. Csak volt egy bejáratlan utad amelyet fel kellett fedezned, hogy végül oly átkozott ajándékkal térj vissza hozzám, mi képes lesz megvédeni bármitől is a jövőben. Mindennek oka és célja van, még ha vannak is dolgok, amiket sajnálunk. Ahogyan én is...az elvesztegetett és néma időt. Nélküled.- homlokom támasztom a homlokának, és nem csupán a tekintetünk, de a lélegzetvételünk is összekapaszkodik. Sóhajom szinte egy alig érintett mégis szokatlan szenvedélytől vibráló csók. Elhessegetem és mosolyogva bólintok annak hallatán, hogy talán itt lenne az ideje felfedezni magunknak azt a helyet, ahol jó sok időt, legkevesebb is három hetet fogunk eltölteni. Meglepő, hogy mennyire nem érzem magam sem tengeri betegnek, de még csak azt sem érzékelem negatívumként, ahogyan a hullámok időnként erősebben dobják meg a több tonnás monstrumot. Hiába….Gaia erejével egyetlen emberi kéz alkotta dolog sem képes felvenni a versenyt.
- Hm, jó hír, úgyis kezdek éhes lenni, úgyhogy nem bánom, menjünk.- ujjaim még mindig az ujjai közé fűzve, és nem eresztem akkor sem, amikor magunk mögött hagyjuk egy időre az aprócska kabint, hogy a hajó újabb és szinte megszólalásig egymásra hasonlító folyosóit bejárva mindenhol egyforma ajtókba botoljunk. De csupán néhány másodpercig időzünk ott, mintha Erick pontosan tudná, hogy merre megyünk. Egy termetes és mérges asszonyságot kerülünk ki éppen, ki azon morgolódik, hogy nem kapott megfelelő almot a cicájának, aki a karjában henyél és a súlya alapján igaz az a mondás mely szerint a házikedvencek éppen a gazdáikra hasonlítanak. Nem tudom, hogy a macskát sajnáljam jobban vagy a helyzetet amibe belekerült. Azt hiszem az utóbbi. Végül újabb lépcsősorok szövevényes labirintusát magunk mögött hagyva, újabb utasok mellett elhaladva és némelyikre bizalomgerjesztő, bár talán nem a leghatásosabb mosolyt villantva már haladunk is tovább. Az étkező végül egy szép, intarzia berakásos és festett ólomüveggel díszített ajtó mögött lapul. A belső tere egy hajóhoz képest meglepően nagy, és a szabálytalanul elhelyezett hat-négy és kétszemélyes asztalok mellett ízléses kék huzattal borított székek sorakoznak. Nagyjából negyven és ötven ember tartózkodik bent, plussz a felszolgáló személyzet, melynek egy tagja hirtelen már előttünk is termett. Napbarnított harmincas éveinek közepén járó, kissé germán akcentussal beszélő hirtelen szőke férfi udvariasan hajol meg előttünk.
- Kétszemélyes asztalhoz szabad önöket?- azt hiszem elég hamar világossá vált számára, hogy nem vágyunk, és nem is várunk magunkon kívül asztaltársaságot.
- Mondja, steak-et szolgálnak fel?
- Csak vacsora időben kisasszony, most reggeli menüvel tudunk csak szolgálni.
- Ó milyen kár! Biztos ebben?- kissé oldalról sandítok fel Erickre, hosszan nézve a szemeibe, és azt hiszem egy másodpercre kizárom a külvilágot, a valamit éppen fecsegő pincért, de még a morajló tömeget is. Cinkos, és furcsa mosoly terül szét az arcomon, majd lebiggyedő ajkaim a sajnálkozást hivatottak hirdetni.
- Mennyire kár...hallod Édesem? Nincs steak…- fogalmam sincs, hogy mindezt miért csinálom...azt hiszem az újonnan megtapasztalt határaimat feszegetem, azokat a falakat amelyeket én építettem és amelyeken megéreztem az első gyenge pontokat. Most pedig ki is akarom őket próbálni.



||Ocean||megjegyzés||Mert sötétben a vér is fekete, ugye? Razz   ®



Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Jan. 09, 2017 3:46 pm
Ugrás egy másik oldalra
Avarina & Erick
Szerelmem oly nagy, mint az óceán
S oly mély, adok neked belőle, lelkem
S több lesz nekem: mindkettő végtelen.



Félelem az ismeretlentől, félelem a jövőtől... Az egész életet átszövi a félelem, mely egy olyan láthatatlan dolog körül lebeg, melyet csupán az elme hoz létre, s csak az emberben létezik. Még ha a napunkat előre pontosan megtervezzük, akkor sem lehetünk biztosak abban, hogy a Sors nem szól közbe egy elhulló tégla, egy kellemetlen tolvaj, vagy éppen egy elpattanó ér képében. A mai világ arra törekszik, hogy csupán szürke gépekként rójuk a villódzó utcákat, s lelkünkkel mit sem törődve tegyük azt, amit a gépek diktálnak, ám mindeközben a hit is a homályba vész, s balga módon azt képzeljük, hogy életünket a véletlenek határozzák meg, holott mióta világ a világ, ez sosem volt így. Véletlenek nem léteznek. E hit pedig egy vámpír életében nagyon is fontos szerepet kap. Több évszázadot leélni úgy, hogy közben egy vérivó nincs tisztában életének céljával, hanem csak sodródik a világ peremén, az egyenlő a pokollal. Egy emberöltő kevés ahhoz, hogy minden vágy teljesüljön. Ám egy örökké szóló halhatatlan végzet? Az igézés képességét és a természetfeletti erőt birtokolva valójában nincs is olyan kézzelfogható dolog, amit ne lehetne elérni. Egy luxusautó aranyozott belsejében akarjuk végigszáguldani a főutakat? Csak egy röpke igézés, s egy milliárdos máris örömmel utalja át a bankszámlára a kért összeget. Márpedig e világot a pénz mozgatja, s mindennemű matéria elérhető általa, ám ezeknek a száma is véges. Mikor már nem boldogít a századik autó, mikor már nem lelünk nyugalmat a nyolcvanadik lakás mélyén sem, mikor már nem elégít ki a harmincadik ősöreg ereklye léte sem... Akkor onnan hova tovább? Addigra annyira eltávolodik az ember önmagától, hogy elfelejti azt, hogy ez a lét csupán egy állomás, nem az út vége, márpedig a halálon túlra nem visszük magunkkal a gyémántgyűrűt, s nem négykerekűvel fogunk átutazni. Minden evilágit levetünk, az enyészetté válik, s csupán az elme tapasztalatait vagyunk képesek továbbvinni, csupán erre hagyatkozhatunk, ebből meríthetünk. Ám ha ez elhalványul, az a következő életekre is hatással lesz, mígnem egyszer csak megszűnünk létezni. Erick számtalanszor tapasztalta már a látomásszerű képeket, melyek lefejtették csontjáról a bőrt, teste eggyé vált a körforgással, elméjére pedig egy szokatlan feketeség telepedett, amelyben nem léteztek gondolatok, nem léteztek érzelmek, képek, hanem csak a totális semmi, a mindent elemésztő üresség. Hányszor riadt zihálva eme képekre... Aztán sötéten izzó íriszeibe mégis mindig beszökött a fény, melyet ugyan e világ szolgáltatott számára, mégis közvetett módon az mindig is Avarinából áradt. Ő volt az a "véletlen", ki azt sugallta Erick számára, hogy ne jobbra, hanem balra forduljon. Ő volt az angyali kéz, ki a tőrt egy centivel arrébb fújta, s Ő volt az az édes erő, mely családját anno ahhoz az erdőhöz húzta, ahol mestere élt, ki kinyitotta a férfi számára a végtelenség kapuját. Hiába kerültek egy térbe csupán több évszázad múltán is, Erick mindig érezte, hogy ha nagyon mélyen magába néz, akkor érezheti Őt, érezheti hangjának lágy dallamát, bódító illatát, kacajának finom csengését... Ehhez pedig az kellett, hogy levessen magáról minden földi mocskot, s meghallja a csendet. Meghallja a lélek halk suttogását, érezze a világ különös rezgését, azt a mindent átölelő erőt, mely mozgatórugója az egész emberiségnek. Néha meg kellett állnia, néha ki kellett mindent zárnia, néha messze el kellett nyomnia a vér szavát, legyőzni azt az ősi pusztító erőt, mely a Halál inasává tette a férfit. S mikor meglelte azt az egy kis mozzanatot, mely oly' elenyésző volt, hogy szinte alig lehetett észrevenni... Akkor tudta csak igazán, hogy ott van Ő, ott gomolyog valahol egy másik dimenzióban csak arra várva, hogy végre egy helyen s egy időben lehessenek. Most pedig így, hogy itt van mellette, érezheti ezt az isteni közelséget... Bármennyire is próbálja, egyszerűen képtelen szavakba önteni azt az érzést, mely behálózza mindenét. Hisz hogy is tudná? A lélek nem szavakkal, nem érzésekkel kommunikál, hanem valami sokkal ősibb, sokkal magasztosabb nyelven. Mikor a mindent magába szippantó feketeség elmerül a kéklő égbolton, létrejön a kapcsolat, mikor a két lélek, ami valójában egy és ugyanaz, képes arra, hogy érintkezzen, képesek arra, hogy meglássák egymást a végtelen, titokzatos tengerben, mely mindkettejük szemében ott él. Ez a hajóút pedig... Alig telt el egy röpke fél óra, Erick már most érzi, hogy az elmúlt évszázadok ezekhez a pillanatokhoz képest semmik sem voltak. Szórakozás, boldogság, öröm? Ez mind csupán egy kusza illúzió volt, hiszen a valóság ott van, ahol Avarina is...
- Úgy legyen... - megadóan búgja egy szelíd mosollyal a lány felé, majd szorosan magához húzza őt. A vámpír is érzékeli, hogy a szavak mélyén nem csupán az ember, hanem a fenevad is ott él, ő is irányítani akar. Hát tegye! Már felszabadult, már képes arra, hogy önállóan cselekedjen, van már akkora ereje, hogy ne befolyásolják Lava szavai, így miért kellene őt visszafogni? Szoros ölelésével és lágy hangjával pedig ösztönözni próbálja, hogy tegyen bárhogy, s az legyen bármilyen kegyetlen, Erick ott lesz mellette. Ha kell, védelmezni fogja, ha kell, eltünteti utána a nyomokat. Már semmi sem számít, csak az, hogy ennyi nyomasztó év után végre tényleg az az ember lehessen Avarina, akinek valójában született. S ha ez szétmarcangolt tetemeket von maga után... Akkor a vérivó azon lesz, hogy áldozatainak utolsó cseppjeit is felkortyolja. Együtt örömben, kegyetlenségben, békében, háborúban... Már semmit sem kell szégyellnie, már semmi miatt sem kell aggódnia, hiszen ott van mellette az az egy, ki soha nem ítélkezne fölötte.
- Ha számára ily' fontos volt az erőd, akkor talán több minden lappang a háttérben, mint azt elsőre gondolnád... - kacsint rejtélyesen, miközben megsimítja állát. Az első, mindent felszabadító együttlétük a láncokat szakította darabjaira, ám a fenevad nem képes a gonosz nélkül létezni, a gonosz pedig mit sem ér a fenevad nélkül... Egymást kell táplálniuk, s új, eddig még nem ismert erőket kell felszabadítaniuk. Az a bizonyos éjjel egy végeláthatatlan út kezdete volt, egy olyan úté, melyet még számtalan rejtély övez, s melyet mind-mind fel kell még fedezniük...
- Ez a hajóút tökéletes lesz arra, hogy belekóstoljunk, milyen is az, amikor a tetteidet tényleg csak Te magad irányítod. Egy kis ízelítő abból a hatalmas erőből, mely ott szunnyad benned... - simít végig buja jövőt kecsegtetvén az édes dombok közt, majd széles vigyorral az arcán egy szenvedélyes csókkal hinti meg szavainak végét. Ez nem csupán mérhetetlen testi vágy, hiszen lelke minden egyes pillanatban oly' közel akar lenni elveszett másik feléhez, hogy még egy kicsiny, túlvilági hajszál se legyen köztük.
Vajon mit rejthet alant a mély óceán? Vajon mi bújhat meg ott lent, melyet még élő alig érintett? Az emberek csupán reménykedhetnek, hogy a természet nem lázad fel ellenük, s hogy nem rántja magával a hideg pokol mélyére ezt a hatalmas hajót. Minden egyes nagyobb ringása olyan, mintha egy kecses keringőt lejtene a hullámokkal, melyből még kérdéses, ki jön győztesen. Ahogy haladnak a folyosókon, melyeket még ezerszer fognak tapodni, valamiféle kellemes, otthonos érzés ragadja magával a férfit. Ott a haza, ahol Avarina van... Mindig feltör benne ez a gondolat, mikor a négy fal öleli őket körbe. Nem a falak teremtenek otthont, hanem az emberek. Ujjaik egymásba fonódva kapaszkodnak lágyan, s még akkor sem hajlandó elengedni, mikor egy nagyobb tömeg siklik velük szembe az egyik kanyar után, ahol ugyanakkor felszöknek azok a kellemes illatok, melyek az étkezőből áradnak. Erick számára az emberi étel olyan, mint valami kellemes desszert. Ugyan a vér élteti, s nélküle veszítené el erejét, azonban a halandó étkeket így még inkább ki tudja élvezni, hiszen nem az éhség vezeti arra, hogy ízlelje őket, hanem a kíváncsiság. Így az étkezőbe érve már össze is fut a nyál a szájában - természetesen nem attól, hogy Avarina olyan csodálatos ebben a ruhában, hogy hamar megakad rajta a férfinépség szeme... A pincér hamar ott terem, s talán már az első pár szócskánál Erick ajkai furcsán kezdenek rezegni, hiszen nehezen tudja visszatartani a feltörő röhögést. Néha oldalra sandít, néha köhint, olykor eltakarja száját, mintha csak tényleg köhögne. A lány halálosan nyugodt, ugyanakkor mégis gyilkosan ható szavai annyira megzavarják a szőke férfit, hogy amaz segítségkérően pislog a vámpír felé, ki szélesen elmosolyodik.
- A hölgy steak-et szeretne, te pedig barátom, hozni fogsz neki, s ajándékként egy minőségi borral tiszteled meg, mert ennyire kedvesen és türelmesen várja, amíg húzod az időt az ostoba fecsegéseddel. - egy röpke pillarebegtetéssel pecsételi meg szavait, mire a pincér meglepődve felel vissza.
- A hölgy steak-et szeretne, én pedig Uram, hozni fogok neki, s ajándékként egy minőségi borral tisztelem meg, mert ennyire kedvesen és türelmesen várja, amíg húzom az időt az ostoba fecsegésemmel. - a szőkeség arcára egy őszinte, derült mosoly ül ki, azzal hamar el is tűnik a konyhába vezető ajtón. Erick végül elröhögi magát, majd egy csókot hint a lány kezére.
- Kérése számomra parancs! - ennyi évszázad után is még mindig remek móka az igézés, főleg, ha az ilyen szórakoztatóra sikerül. A vámpír viszont inkább az ízek világába vetné magát, így megindul a svédasztalos kínálat felé, melyen temérdek különlegesebbnél különlegesebb étel pihen. Le is kap egy ezüstözött szélű tányért, melyre jópár sajtot, garnélát, s számára ismeretlen zöldséget pakol.
- Már el is felejtettem, milyen, amikor nem a Te véred íze kavarog a számban... - kacsint a leányzó felé, mikor megfordul, s megindul az asztalok felé. Igazán előkelő hely, s ha nem lenne itt Avarina, talán a vámpír teljesen idegennek érezné ezt az egészet. A sznob, előkelő világ sosem imponált számára, bár most a lány bearanyozza az egész helyet, így egy halovány kétely sincs a férfiben, hiszen Ő tesz csodássá mindent.
- Egyszer ültem életemben hajón. - szólal fel, mikor letelepedik az ablak melletti kétszemélyes asztalhoz, s kitekint a végtelen vizek kecsesen hullámzó habjaira.
- Mikor elhagytam Európát életemben először, akkor eveztünk át az óceánon egy rozoga kis rákászhajóval, ami csak látszatra volt az, ami. - azzal villájának hegyével megbökdös egy apró garnélát, melyhez valójában egyáltalán nem illik a sajt, mégis valami különös ízorgia van készülőben, ahogy a tányérján pihenő falatokra néz.
- Értékes, lopott műtárgyakat szállított a hajó. Már nem is emlékszek, olyan rég volt... - épp, mikor kimondja, ott terem mellettük a pincér, s hatalmas örömmel helyezi le Avarina elé a tökéletesen elkészített steak-et, mit azzal a bizonyos ínyenc borral spékel meg.
- Kisasszony, váljék egészségére! Szolgálhatok esetleg még valamivel? - Erick direkt nem válaszol, hanem kérdőn pislog a lány felé, újra azokkal a rezgő ajkakkal, minek eredményeképp inkább kifelé bámul az ablakon. Nem tehet róla, olyan mókás ez a ficsúr, főleg, hogy látszik szemeinek mélyén, mennyire meg van illetődve Avarinától...


Flashback A Tiéd mindenképp... Razz
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Jan. 10, 2017 11:03 am
Ugrás egy másik oldalra




Erick && Avarina
Kész vagyok meghalni miattad,hogy élj, hogy meg ne halj miattam.


A világ végtelenségét elme nem képes felfogni, mert fizikai valóját sem ismerhetjük meg soha, hát még mélyen, vagy a magasságokban őrizgetett örök titkait. Számomra a világ mindig csak a város határában elterülő szántóföldekig terjedt, amelyeken nyáron az édes búza bólogatott kalászaival, felette elterülve a tündöklőn kék égbolt. Időnként eljátszottam a gondolattal, hogy átváltozva nekiiramodok és rohanok, csak futok ameddig a lábaim visznek, és oly messze rohanok, hol senki el nem érhet. Az erdő fái nevetve suttogtak össze a leveleikkel egymásnak borulva, kacagtak tán naívságomon, hogy még mindig egy oly szabadságról álmodozom, mi el nem érhető nekem soha tán. Hisz jól tudták ők is, ahogyan a természet maga, és amint én is, hogy nem lennék képes elszakadni Lava-tól, hogy hiánya oly emésztő lenne számomra melyet sosem lennék képes semmivel megtölteni, vagy kárpótolni. Úgy kellett nekem a jelenléte, akár a fénytelen éjjelek csillagainak ragyogása, hogy mutassa az utat céljaim felé. Ő volt az én utamnak őrzője, csak akkor még nem tudtam, hogy ezen út csak a pusztulásba visz, és saját magam gyilkosává válhatok egy idő után. Mégis annyira vakon követtem, hittel a szívemben és reménykedőn öntudatlan, hogy csak az álmaim kusza ködén át ismertem fel azt akihez valójában tartozom. A hűség a zsigerekben kezdődik a vér hívó szavában, abban ahogyan összefonódunk egy vészterhes éjjelen, ahogyan a test bemocskolja a gondolatokat, hömpölygő feketére festi a vizet és felszabadít minden titkos gondolatot. Ezt kaptam meg tőle, ezt adta nekem a vámpír és most már abban is biztos vagyok, hogy valahol mélyen mindig is érte nyúlt a kezem, de el nem érhettem soha. Foszladozó álomkép volt, amelyet oly erővel akartam megtartani, hogy szinte beleroppantam. Egy idő után zavarodott lettem és a mindennapok ártatlanságával igyekeztem csillapítani egyre lüktetőbb és egyre sürgetőbb gondolataimat, mik mindegyre felé hajtottak. Annyi élet, annyi reménytelen sors, annyi tökéletes ismeretlenségbe burkolt elmúlás lehetett már lelkem mögött, és a rárakódott súlyoktól egyre nehezebb, kellett hát ki csupán a jelenlétével megszabadít tőle. Elvesztem a sötét szemekben, ahogyan most is elveszek és a végtelen óceán szinte vonzóan hívogató mélysége számomra ott van...azokban a mélységesen fekete, örvénylő íriszekben, miben annyi ígéret és annyi csoda lakozik. Nekem tartogatta, engem akar vele boldoggá tenni, azt akarja, hogy általa megismerhessem milyen az amikor ítélkezés nélkül tehetek azt amit akarok. Amikor nem kell szégyelnem a gondolataimat, amikor nem kell szégyelnem, hogy oly dolgok után vágyakozom, melyek talán emberi énem fejében meg sem fordultak volna. A világ nem egy színű, a világban millió árnyalatával vannak jelen az érzések, és éppen úgy a sötétség is a lélekre vetül ahogyan a fény is. Fel kell ismernem, hogy én hol vagyok ebben, hogy ki is vagyok én valójában, ehhez pedig látnom kell magam benne...az ő szemeiben. Magunk mögött hagyunk egy világot, a szabad vízen sikló óriási hajó kecses ringatózása közepette elveszünk egymásban, és már tudom, hogy mi az amire vártam egész eddigi és ki tudja még hány megélt életben: haza találni. Hozzá. Nem ereszt, és én sem akarok távolabb lenni tőle. Mintha a mellkasom emelkedése mely kissé távolabb tolja tőlem az is túl sok lenne. Némaságba burkolózunk percekig, és próbálunk betelni a másik illatával, a jelenlétével, és a végtelen idő felfoghatatlanságával. Talán csak egy apró momentum lesz számomra zavaró, talán csak múlandóságom keserű volta az amely örökkön ott motoszkál a fejemben, amikor a sápadt arcot fürkészem, amikor ajkaim a hűvös ajkakat érintik, amikor lassan elhúzódom, hogy aztán újra úgy csapjak le rá, mintha nem lenne más hely a földön, hol sóhajáért könyörgő ajkaim megpihenhetnének. Hangja oly kellemesen andalító, akár a fülhöz tartott tengeri kagyló búgása. Tudom, hogy ott lesz mellettem, ha szükségem lesz rá, ahogyan azt is tudom, hogy bármit és bárhogyan cselekedjek kész arra, hogy megmentsen, ahogyan én sem hezitálnék egyetlen pillanatig sem ha róla volna szó. Ujjai végigsimítanak az államon, én pedig rá emelem eleddig lesütött tekintetem. Annyi minden kavarog bennem, mit szavakkal meg sem tudnék tán fogalmazni, de amikor rá nézek valahol a lelkem mélyén tudom, ösztönösen tudom, hogy a ki nem mondott gondolataimat is érzi...éreznie kell.
- Nem vagyok tisztában az erőmmel, ahogyan azzal sem, hogy valójában mire vagyok képes. Úgy érzem magam mint az a kutya amelyet egész életében láncon tartottak, de fogalma sincs róla, hogy valójában milyen hosszú az a lánc, vagy mi történne, ha egyszer megszabadítanák tőle. Te most ezt tetted velem, és én még kicsit bizonytalan vagyok, még...annyira...ne-he-m va-hgyok…- nem tudom befejezni a mondatot, mert az utolsó gondolatot megakasztják a keblek között végigfutó kacér ujjak. A testi vágy azért gyötrő mert a lélekből táplálkozik, melynek minden kis rezdülése hozzá köt. Széles és mindent felemésztő mosolyába beleszédülök, és nem kell hozzá igézet, csak egy csókkal terhes ígéret, hogy újra belőle tudjak levegőt venni. Mámorító minden másodperc és fel sem fogom még akkor sem az egészet, amikor már magunk mögött hagyjuk a szinte egyforma folyosók végtelenjét. Nem eresztem a kezét, ha a tömeg távolabb sodorná egy apró helyen ő utánam nyúl és én erősen szorítom meg. Ragaszkodom hozzá, akarom, hogy itt legyen...még közelebb mint amennyire lehetséges. Az étkező moraja nyeli el belépő kettősünket, és azt hiszem valami szokatlan és vibráló izgalom lesz úrrá rajtam. Hiszen nem csupán az otthonomtól nem voltam még ilyen távol, de senki nem volt még így mellettem. Most jut el a tudatomig, hogy van valaki aki nem csak elfogad, hanem azzal a vaddal együtt szeret aki vagyok. Nem az embert akarja belőlem, nem is az állatot, hanem a kettőt együtt. Visszagondolva életem megannyi állomására, amelyben a férfiak mindig csak egyetlen erőt akartak, és szinte mindig csak az embert….titkokkal induló kapcsolatok, melyeknek aztán egy vérgőzben fortyogó éjjel vetett véget. Vadászok, akik közel próbálva jutni hozzám váratlanul villantották meg pengéjük ezüstjét a sápadt holdfényben….férfiak akik nem akartak tudomást venni az emberről, kik csupán az elpusztításra ítélt vadat látták bennem. Erickre pillantok, és a mosolyán túl is látom, hogy ugyanazt élte át amit én is, csak számára sokkal erősebb hatalom volt amely segített: lelke mélyén ott lapult a sötét erő, mely mindenen átgázolva haladt előre, hogy az örök pusztulásba taszítsa így is ezerszeresen elkárhozott valóját. De ahogyan bennem sem csupán tisztaság lapul, úgy benne sem csupán ez az ősi és mindent elpusztítani kész fekete métely….van ott még fény, van remény, lennie kell. Be fogom bizonyítani. A pincér szavainak hatására azt hiszem szinte azonnal és ösztönösen reagálok, mintha érezném, hogy megtehetem, hogy ez a játék nem csupán veszélyes, de édes is egyben. Játszani a megigézhető halandókkal, érezni azt, hogy úgy cselekednek ahogyan mi akarjuk...én pedig azt, hogy Erick bármit megtenne amit csak akarok. Maga a tudat az ami elveszejt, ami szinte másodpercek alatt bont le bennem millió, évek óta építgetett gátlást. Ajkaim beharapva ártatlan őzike szemekkel nézek vissza rá, látom az elrejtett és szinte tökéletesen visszafogott nevetést, amit a helyzet kivált belőle. Összeszorított szájjal próbálom én elrejteni a kibukni készülő kacajom, amikor a szőke megismétli tökéletesen a vámpír szavait, de azt olyan őszinte átéléssel, hogy szinte el sem hiszem. Soha nem voltam még tanúja annak, hogy egy vámpír megigéz valakit, és most éppen a közepében csücsülök egynek. Mikor végre a pincér eltűnik a konyhák irányába egyszerre nevetem el magam Erickel.
-...amíg húzom az időt az ostoba fecsegésemmel…- ismétlem meg a szőke utolsó szavait, kicsit talán túlmimikálva az egészet, de még arra is ügyelek, hogy a bárgyú hangsúlyát tökéletes átéléssel adjam vissza. Vele tartok a svédasztalhoz, és csípőmet megtámasztva az asztalnál nézem végig amint mindenféle holmit az ezüstös szélű tányérra pakol. Némelyikről nem igazán tudom eldönteni, hogy mi is akar lenni, talán a garnéla az egyetlen amit felismerek.
- Hát igyekezz nem elfelejteni! Nem szívesen kelek versenyre eeeeeeeegy- csippentek le még gyorsan a tányérjáról egy falatot és dobok az ajkaim közé
-....garnélával. Kissé egyoldalú küzdelem és nem fair vele szemben.- rágcsálok jóízűen és utána indulok az asztalokhoz, ahol vele szemben ülök le, és az asztallapon összefonva ujjaimat figyelem, hallgatom, elveszek a mondandójában, a hangjában az egész megjelenésében. Egy lassú, szinte alig érzékelhető, mégis ott tanyázó boldogságot sugárzó mosoly terül el az ajkaimon, úgy figyelek rá. Talán ki is zárom kicsit az egész helyet, az egész, alapvetően számomra kissé idegen környezetet. Fredrik ragaszkodott ahhoz, hogy adjuk meg a módját életem első hajóútjának, bár én magam talán nem ilyesmire gondoltam. Mármint tőlem mindez annyira elüt, nem illek ide….ettől függetlenül alkalmazkodom, ahogyan mindig is tettem életem során. Erickel az oldalamon ez nem is olyan megerőltető.
- Meg sem merem kérdezni mit is tartalmazott pontosan az a hajó….- jegyzem meg halkan, mosolyogva, hogy csak ő hallhassa. Aztán félbemarad a meg sem kezdett beszélgetés, mert megérkezik a steak, méghozzá pontosan úgy ahogyan szerettem: nagyon véresen, vörös áfonyával. A pincér pedig átszellemült és őszinte, rajongó tekintettel nézett rám, pici megilletődött fény csillant a szemeiben. Kissé Erickre sandítottam, és megrezdülő ajkaim tanuskodtak arról, hogy remekül szórakozom, és még koránt sincs vége. Nem akartam a szőkét bántani - egyelőre legalábbis- ettől függetlenül tagadhatatlanul szórakoztatott, hogy bármit megtehetünk következmények nélkül. Hogy mindeközben egy ember szabadsága felett rendelkezünk az talán nem is foglalkoztatott. Miért kellene, hogy érdekeljen, hiszen az enyémmel sem törődött soha senki. Egy időben oly nagyon akartam az emberek közé tartozni, ám ha megtudták volna mi vagyok minden bizonnyal elevenen megégettek volna, szörnyszülöttnek kiáltottak volna ki….talán életem során először döbbenek rá, hogy nem tartozom közéjük. Soha nem is tartoztam. Kék íriszeim kutatón vezettem el a pincérről és tekintettem körbe az étkezőn, a csendesen zúgó tömegen, az asztaloknál helyet foglalókon, végül megálltam a kis emelvénynél, ahol egy bogárfekete zongora ásítozott a szürke félhomályban.
- Ismeri Sinatrát?- fordultam a szőke felé, mire a kérdésemre egy bizonytalan, leginkább zavarodott bólintást kaptam. Láthatóan megleptem a kérdésemmel, nem is igazán értette, hogy miképpen jön is ez most ide.
- Eljátszaná és közben elénekelné nekem a “Fly me to the Moon-t?”
- De kérem én nem...nem tudok zongorázni.
Csend….másodpercekre itt felejtett csend, miközben pilláim megrezegtek és egy lassan beszívott, majd erőteljesen kiengedett sóhajt követően lehunytam végül kinyitottam a szemeim, és lassú, lapos pillantásokkal Erickre néztem. Ajkaim penge vékonyak voltak. Szavaim csendesen szakadtak ki ajkaim közül, szinte rekedten suttogtam.
-  Sinatra egyik legszebb és legcsodálatosabb dala. Régen, amikor nagyon magányosnak éreztem magam mindig ezt hallgattam, és tudtam, valahol mégsem vagyok egyedül...talán eljön az akivel én is el tudok repülni….és maga- emeltem vissza a pillantásom a szőkére, aki nyelt egy nagyot.
-...maga azt mondja, hogy nem tudja sem elénekelni, sem eljátszani? Szerintem téved. Erick, ugye szerinted is téved az úr?- néztem vissza a vámpírra immáron ragyogó szemekkel, végül áthajolva az asztalon enyhén még odasúgtam neki.
- És ha már itt tartunk, légy oly kedves magadra is hatással lenni, és felborzolni a kedélyeket a tánctudásoddal. Úgy érzem fel kellene ráznunk ezt a sznob közeget.- kacsintottam derűsen, végül megkoronázandó az egész helyzetet a kezemben fogott késsel egy darabot kicsippentettem a steakből és eltüntetve ajkaim között tökéletes nyugalommal rágcsálni kezdtem. Hogy milyen az igazi Avarina? Kedves mosolygós, játékos…..pimasz, pofátlan és lassan nem ismer határokat. Erick kinyitotta Pandóra szelencéjét és már nem lehet visszazárni….igaz van egy olyan érzésem, hogy nem is akarja.



||Lost On You||megjegyzés||Lesz még lehetőséged kipróbálni Wink   ®



Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Jan. 12, 2017 5:12 pm
Ugrás egy másik oldalra
Avarina & Erick
Szerelmem oly nagy, mint az óceán
S oly mély, adok neked belőle, lelkem
S több lesz nekem: mindkettő végtelen.



Kár lenne tagadni azt az édesen izzó tényt, hogy Erick valójában mennyire nagyon élvezi, amint Avarina szép lassan felszabadítja azt az ősi erőt, azt a csodás ajándékot, mely ott benne lapul. Mintha ezáltal a vámpír is képes lenne mélyebbre hatolni önmagában, s olyan dolgokat a felszínre hozni, melyekről valójában nem is tudta, hogy léteznek. Az átváltozás lényegében a reinkarnáció egy olyan folyamata, mely során a lélek ugyanabba a testbe kerül vissza. Majdnem... A lélek egy része akkor halt meg, mikor a tőr átsiklott a bőrön, s megmártózott a szívében. Ezzel a mozdulattal az ember eltávozott, s az elme a túlvilágról egy olyan ajándékkal tért vissza, mely talán az ősi, kegyetlen istenségek hagyatéka lehetett. Valójában nem is kellene emlékeznie arra az időre, mikor még halandóként tapodta a hűs földet, mikor bármely betegség leteríthette volna lábáról, s mikor az érzelmek még teljesen máshogy működtek odabent. Mégis, minden pillanatra tisztán emlékszik. Talán egy virág is tudja, hogy előző életében egy bájos hölgy volt, s ezt bársonyosan tündöklő szirmaival s kápráztató színeivel adja a világ tudtára, hiszen a szavak csupán az emberszerűeket illetik. A halandóknak talán átka, hogy e világon a lélek képtelen visszaemlékezni azokra az időszakokra, mikor más utakon járt, s más dimenziók kapui fogadták be. Erick pedig az emlékezést is egy ajándéknak tekinti. Tudja, milyen volt előtte, s érzi, milyen utána. Valójában teljesen más. Nem csak biológiailag született újjá, hanem az elme is mély változásokkal tért vissza. Van, amit odaát hagyott, hogy a felesleges dolgok, melyekre nincs szüksége, elenyésszen az idővel, a dimenziók közti halott terekkel. Az árnyékvilág ugyanakkor önző ajándéka egy láncot font szíve köré. Ölnie kell, hogy éljen. Emberként pedig ez úgy szólt, hogy "élnie kell, hogy éljen"... Valahogy adóznia kell eme hatalmas, túlvilági ajándékért, melyet inkább nevezhetnénk talán egy zálognak. Kiélvezheti e világ minden gyönyörét addig, míg az el nem pusztul, cserébe viszont szolgáltatnia kell az elhulló lelkeket odaátra. Egy átlagos halandó képtelen lenne erre. Bennük túl nagy a részvét, s az együttérzés oly' erősen honol odabent, hogy akár egy gyilkosság is kész teljesen romba dönteni egy elmét. Elbírná egyáltalán egy földi ezt a nagy terhet? Valószínűleg nem. Márpedig létének eme részeit kellett hátrahagynia, ezeket a kicsiny isteni részecskéket, melyeket odafent kapott, s melyet az árnyékvilág kíméletlenül bekebelezett. A vérmágia... Nem odafentről származik. Kegyetlen istenek önző játszmája, kiknek keze csupán közvetett módon, a szereplők által érvényesülhet. Adni kell valamit, hogy aztán kapjanak. Mit számít nekik, ha a vámpírok lelkét nem nyerhetik el? Semmit... Hiszen az emberek szaporodnak, egyre több lesz belőlük, ami azt jelenti, hogy a vérivók egyre többet küldhetnek át a túlvilágra, hogy az ottani szörnyek bekebelezzék őket. Ha egyszer meghal, amikor teste is az enyészetté válik, talán ő maga is egy ilyen lélekzabáló fenevad lesz odaát, talán neki is ezt szánta a Sors? Váljon egy pusztító istenséggé, ki a romboláson kívül nem képes másra? A mindent elnyelő sötétség próbálja beszőni gusztustalan csápjaival a férfi egészét, ám az angyali fény ezt nem engedi. A fertő a sötétben terjed, Avarina viszont képes arra, hogy meggyógyítsa a vámpírt, hogy ezek a csápok lassan visszahúzódjanak, s megmutatkozzon az a valami,  mely ott lapul fekete ölelésük mélyén. Még maga sem tudja, mi rejtőzhet ott bent, azon a helyen, mely talán akkor volt tiszta utoljára, mikor elköszönt emberi önmagától. Vagy tán már akkor is ott csücsült rajta az enyészet hírnöke? Talán már születése pillanatában erre volt ítélve, s ezért látták a többiek gonosznak? Az ember ugyan fejletlenebb, mint egy vámpír, mégis olyan dolgokat képes megérezni, amit egy halhatatlan soha. Furcsa sugallatok, hirtelen feltörő érzések, mintha csak egy különös rezgést érzékelnének, melynek szinte engedelmeskedniük kell. Erick szíve pedig valószínűleg oly' kicsiny volt, hogy az áthatolhatatlan ködön a halandó szemek sem láttak át. Nem látták a napfényt, nem látták a gyermeki örömöt, hiszen a borús felhő mindent eltakart. Erick is érezte, s a környezete is. Mióta kapcsolatba lépett Avarinával, csupán azóta gondolkodik eme tény felett, hogy valójában mi lapulhat a ködfátyol mögött? Van-e ott egyáltalán valami? S ha van is, mi van, hogy ha a felhőtakaró inkább bántalmazó, mintsem óvó, hiszen az olyannyira rejtegetett dolog valójában tényleg az ősi gonosz igazi arca? Az a démon, ami a megfelelő pillanatra vár, hogy teljes hatalmával kitörhessen... Mi van, ha a kergetett fényes képek csupán illúziók, s egy sokkal kegyetlenebb valami kúszik a sötétben? Mégis, ahogy a lány szemeibe pillant, a remény apró kis szikrái szöknek szerelmes szívébe. Ha nem lenne remény, ha nem kapaszkodna ily' erősen Avarinába, akkor már rég felemésztette volna önmagát... Ő ad fényt a gödör szélén levő repedéseknek, melyek biztosan állnak ahhoz, hogy Erick beléjük kapaszkodjon, s melyek nem kecsegtetik csalfa reménnyel, hogy aztán bedőlve csábításuknak kegyetlenül taszítsanak rajta egyet. Messze még a gödör teteje számára épp úgy, ahogy a lánynak az, hogy megismerje az ő maga ajándékát, azt az erőt, ami odabent van. Talán mindketten egy gödörben élnek. Csupán már hallják egymást, képesek kommunikálni, s a két kelepce egymással szemben van, mintha egy párhuzamos dimenzió rabjai lennének. Ahogy egyik halad előre, úgy képes a másik is követni. Ha egyik egy biztonságos kapaszkodót talál, és sikerül feljebb lépnie, akkor a másik számára is megnyílik egy új lehetőség. Egyedül képtelenek teljesíteni önmaguk feladatát, hiszen hogy is lehetne képes erre egy magányos lélek? Kell hozzá a másik lélekjelenléte, kell hozzá a szeretete, hogy ez sikerüljön... Ennél mi is lehetne fontosabb a világon?
Az étkezőben hamar elfoglalták az előkelőbb, központi helyeket a nagykutyák, hiszen nekik meg kell mutatniuk, hogy ki az úr a házban, s a tányérjukon levő méregdrága falatok is arról árulkodnak, hogy az emberi ízlés messze a pénz mögött lohol. A vagyonokat érő gombák, ritkaságszámba menő rákok s egyéb tengeri ínyencségek szinte rettegve csusszannak át az ajkak között, hiszen félnek, nehogy zöldhasúvá változzanak ők is...
- Pedig jobb lesz, ha vigyázol, Te nem vagy ennyire ropogós! - azzal leharapja az egyik garnéla fejét, a maradékot pedig végigzongorázza ujjai közt, mint valami pénzérmét, ezután a magasba dobja azt, s mint valami ócska mutatványos, úgy kapja el fogaival.
- Bár majd este kipróbáljuk, hátha... - kacsint egyet széles vigyorral, majd megkóstol egy nagyon különleges, olasz eredetű sajtot, amiből a világban csak a legkülönlegesebb - és legdrágább - helyeken szolgálnak fel. Mondjuk az íze már nem a legjobb, és egy enyhe fintor kíséretében inkább a tányér szélére pöcköli a maradékot, miközben biccent egyet felé, hátha a hölgyeménynek imponálna a kissé kesernyés íz. A zöldségek pedig... Inkább hagyjuk. Nagy sóhajjal és unott képpel támasztja meg állát, s lemondóan pillant vissza a svédasztal felé, ahol igazából egy olyan ételt sem tudna megnevezni, ami láttán összefutna a nyál a szájában. Még szerencse, hogy Avarina itt van, Ő egyből beindítja!
- Én vagyok maradi, vagy az ízlésem olyan ócska, mint egy sertésnek, de egy hatalmas hotdog most jobban imponálna! - aminek jelenléte esélytelen, hiszen az előkelőbb körök nem fogyasztanak ilyen alja, egyszerű, olcsó ételt, úgyhogy nincs mit tenni, cselekedni kell! Még szerencse, hogy szőke barátjuk meg is érkezik hamar, kit a leányzó nem kímél újra, s a napsütötte fürtök alatt feltörő pír jelenik meg.
- Ó, Édesem, ne légy szomorú, nem lehet mindenki olyan tökéletes, mint Te! - túlzott színpadiassággal, mint valami túlcsordult szappanopera főszereplője, úgy csókolja végig Avarina karját. A mozdulat végén kacéran a levegőbe harap, s mintha csak akkor eszmélne fel, hogy a válaszukra vár a pincér, hirtelen kibukik belőle a kérdés.
- Hotdogot szolgálnak fel? - szerencsétlenen látszik, hogy megkönnyebbül a témaváltás hallatán, ám mikor felfogja egyáltalán, hogy Erick mit kérdezett, egy kétségbeesett sóhaj szökik ki ajkain, s kissé értetlenül kérdez vissza.
- Hotdogot? Mármint... - legyint a levegőbe bizalmatlanul, mire a vámpír hamar visszaszól.
- Igen, hotdog. Forró kutya, hosszúkás izé, virsli kifliben... - ecseteli hosszasan, mire a szőkeség csak zavartan, ám határozottan megrázza fejét.
- Nem, Uram, azzal sajnos nem szolgálhatunk. - Erick arcára egy sunyi vigyor kúszik, mire szúrós szemeit a másikéba fúrja, s ajkait kinyitva megteremti köztük azt a bizonyos kapcsolatot.
- Sütsz nekem egy kiflit, nem, inkább kettőt, főzöl mellé két szép vaskos virslit, a tetejére pedig csepegtetsz mustárt, illetve a tányérra, melyen kihozod, a mustárból egy szív alakot formálsz, és beleírod csodás betűkkel a világ legszebb nevét: Avarina. - a pincérnek felcsillan hirtelen a szeme, s egy nagy levegő után hatalmas örömmel kezd is bele kis mondandójába.
- Sütök Önnek egy kiflit, nem, inkább kettők, főzök mellé két szép vaskos virslit, a tetejére pedig csepegtetek mustárt, illetve a tányérra, melyen kihozom, a mustárból egy szív alakot formálok, és beleírom csodás betűkkel a világ legszebb nevét: Avarina. - Erick hangtalanul tátogja a szavakat, mintha csak ő mondta volna, a végén pedig a szőkeség tettrekészen el is tűnik újra a konyhában. A férfi önelégült mosollyal fordul a hölgyemény felé, s tettetett nagyképűséggel szólal meg.
- Egyéb kérdés? - azzal bekapja az utolsó garnélát is, majd váratlanul feláll a tányérral együtt, s egy lágy csókot hint a lány arcára. Páran a közelükből mintha megkönnyebbült sóhajt hallatnának, hogy a vámpír távozik, ám ez közel sem így van, csupán akad egy kis dolga...
- Mindjárt jövök, Drága. - kacsint felé sejtelmesen, majd lassú tempóban megindul vissza a svédasztalokhoz. Közben az egyik asztal mellett "véletlenül" leejt egy zöldséget, amiért lehajol, s mikor felnéz, egy ötvenes éveiben járó, igen szép testméretekkel rendelkező dundi hölgy barna íriszei megakadnak Ericken, aki pár szócskát mormol felé szinte észrevehetetlenül, amit láthatóan a másik is kiejt, azzal mintha mi sem történt volna, visszafordul asztalához. Ugyanezt még párszor eljátssza, például a svédasztalnál álló fiatal, bajszos férfivel s a mellette álló idős úrral, illetve ahova visszaviszi a tányért, ott egy fiatal lányhoz is intéz pár szócskát. Mindenki úgy viselkedik, mintha mi sem történt volna, és ahogy tekereg vissza a hölgyemény felé, útja során még párszor ezt eljátssza, majd mikor készül visszaülni helyére, pont akkor jelenik meg a pincér, akit még közben elkap, s hozzá is intéz pár mondatot, s csak ezután telepedik végül vissza.
- Uram, a hotdog! Váljék egészségére! - zengi, miközben leteszi a mustáros szívvel díszített tányért, azzal megfordul nagy mosollyal az arcán, s eltűnik az ajtók mögött. Erick egyelőre nem mondja el a lánynak, hogy miket sustorgott a vendégekkel, hiába kérdez rá. A válasza mindig csupán egy "majd meglátod"-ban ki is merül. S mintha a dallamokra irányuló kérése elveszett volna az éterben, úgy kezdi befalni a mindjárt ízletesebb reggelit. Mellé elkortyol egy pohár bort is, hiszen meg kell alapozni a mulatságot...
Mikor mindketten végeznek, Erick váratlanul feláll, mintha csak indulni készülne, ám az asztaltól eltávolodva biccent egyet láthatatlanul a zongora előtt álló pincérnek, ki odaülvén elkezdi játszani a lágy dallamokat, s mintha csak egy romantikus reggelt akarna csapni, úgy kezd el kornyikálni, valójában igazán ügyetlenül és mókásan. Ám a vérivó még mindig nem fordul vissza a lány felé, hanem lassan elkezd sétálni a mellettük levő asztal felé, minek a közepén levő díszes vázában egy csodás rózsa helyezkedik el. A férfi ujjai ráfonódnak, mire a dallamok hirtelen ritmust váltanak, s mintha csak valami tangó akarna megszólalni a zongorából, úgy áll fel hirtelen több vendég, eléggé furcsa pózban.
- Cara Mia... - szólal fel szenvedélyes hangéllel, majd ajkai közt elveszejti a rózsát, s táncmozdulatokkal, amiket valójában nagyon is jól csinál, megindul a hölgyemény felé, majd előtte letérdel.
- Egy táncra, hölgyem? - ahogy ezt kimondja, azok a vendégek, akikkel beszélt, váratlanul felhúznak valakit maguk mellé, majd heves táncba kezdenek. Persze, az igézés még nem jelenti azt, hogy a szavak ereje tehetséget is önt az emberekbe, így valójában egy igen csak szerencsétlen vonaglás veszi kezdetét körülöttük, ami olyannyira mókás, hogy akik megúszták a bűbájt, bár először vonakodva, de végül nem bírják, s elkezdenek hangosan kacagni. Olyan is akad, aki önszántából csatlakozik be, hiszen a tömeg húzóereje valójában igen nagy, s látván, ahogy a sok gazdag üzletember is önfeledten ropja, ők sem akarnak kilógni a sorból! Már csak a táncparkett gyöngyszemére vár mindenki, a legcsodásabb ékességre, hogy végre belefonja kezét a vámpíréba, s együtt ringatózzanak egyet az... ebédlőben? Így van! Hol máshol?



Balkanic Heart Kezdődjék a tánc! Very Happy
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Jan. 13, 2017 2:52 pm
Ugrás egy másik oldalra




Erick && Avarina
Kész vagyok meghalni miattad,hogy élj, hogy meg ne halj miattam.


Az első átváltozás fájdalmas volt és leginkább végtelen zavart okozott bennem. Noha Lava igyekezett felkészíteni, és ebből a szempontból még kíméletesnek is mondtam volna, ugyanakkor szorgalmazta is a folyamatot. Minden nappal egyre erősebben és minden nappal éreztem amint elmémnek feszül a mágiája, ahogyan édes becézésével, kérlelésével, hízelgésével a szívemet simogatja, és arra biztat, hogy ne álljak ellent a bennem feszülő erőnek, amely kiszakadni kész. A fenevad már ott dörömbölt és semmi másra nem vágyott, csak végre megízlelhesse a szabadság semmihez sem fogható illatát. Akkor még nem gondolta, hogy a tökéletes rabság érkezik el vele, egy szinte életfogytig tartó és sosem vágyott hűség, miből kiszakadni egyszerűen képtelenség.Ma már tudom, hogy az egész folyamatot legfeljebb elodázni lehetett volna, teljesen visszafogni képtelenség. Én ilyen voltam, noha egész életemben olyan vehemensen és nagy erőkkel bizonygattam emberi mivoltomat, valójában sosem tartoztam közéjük. Az emberi hús börtönébe zárt állati lélek voltam, aki eleinte nem tudott mit kezdeni ezzel az erővel. A boszorkány egy ideig meghagyta az emlékeket, talán azt akarta tudni mennyire tudom feldolgozni, hogy az erőm meddig terjed, vagy talán azt akarta, hogy lássam hova is tartozom valójában. Éjjeleken át ültem a szobám ablakában, és kémleltem a kinti világot, akárha onnan várnék választ a gondolatban feltett, néma ajkak közül ki nem szökő kérdésekre. Mégis miért lettem ilyen átkozott, ennyire ide nem való, ennyire kíméletlen amikor a vad a felszínre szabadul, és ennyire visszahúzódó amikor emberként járok a világban? Mi végre bennem ez a szinte szétszakító kettősség? Persze a Hold csak némán és apró csillagainak gyűrűjében feszült az égen, válasz nélkül hagyott ő is. Ahogyan mindenki más is, és nem volt aki elmondja, megértesse velem ki is vagyok én valójában. Miért kaptam ezt a hatalmat, melyet a természet gyermekei birtokolnak csupán, és úgy tartanak Gaia kegyében ébredő csoda. Végül az idő múlásával valahogyan elválasztatott bennem a két személyiség, és sosem tudtam teljesen az lenni aki vagyok. Lava irányította az egészet, ahogyan egy idő után azt is, hogy mikor vehetem fel az állati alakomat. De megmondani egy szabad léleknek, hogy meddig mehet, hogy a határai hol vannak, pusztán csak egy ideig lehet. Csak addig amíg öntudatára nem ébred, vagy valaki öntudatára nem ébreszti. Én pedig megérezve, hogy ezúttal távolabb is merészkedhetek, hogy én lehetek az aki eldönti mikor és milyen formában ölti magára állati alakját, amikor nem más parancsára, hanem szabad akaratomból cselekszem, megrészegülten bódultam bele a gondolatba, és bármit megadtam volna azért, hogy ezt az érzést megtarthassam. Ezért szabadítottam ki őt is...nem a bűntudat vitte a lépteimet, nem a bűntudat irányította a cselekedeteimet, hanem egy ősi időkből származó megkövesedett, törhetetlen szerelem, ami mindig is bennem szunnyadt, az áldott átkomon túl is. Beledörgölőztem az illatába, szinte fürdőztem a jelenlétébe, a neve egy soha ki nem mondott, mégis a leggyönyörűbb szózat lett ajkaimon. Még csak kérnie sem kellett volna semmire akkor is vele tartottam volna akár a világ végére, vagy még azon túlra is, bárhova ahol a kezemet fogja. Nem tudom mi volt erősebb bennem: az a szabadság iránti vágy amit csak mellette érhetek el, vagy az a szabadság amit általa kapok meg, és vele teljesedik ki. Tulajdonképpen mindegyik oda vezet és mindegyiknek a vámpír a mozgató rugója. Szívem akadozva dobban minden egyes szóra, minden egyes mozdulatra, a levegőt alig pihegve veszem, és talán kicsit furcsán hatnak a szavaim annak tekintetében, hogy nem vagyok igazán tisztában azzal, hogy ki is vagyok én valójában, vagy az az élet amelyet eddig éltem igazából még mindig úgy érzem, hogy boldogsággal tölt el. A gondolatok még tiszták bennem, de már ott kúszik egy árnyék, amely a leplet lerántani kész a mindent beborító és engem is majdnem felemésztő hazugságokról. Én sosem tartoztam igazán ahhoz a városhoz ahol éltem, sosem volt igazán az az életem amelyben a mindennapjaim teltek, és sosem voltam teljesen ember. Lava mágiája tartott egyben, és most az Erick iránti ragaszkodó és átkában is gyönyörű szerelem az ami felszabadít, és új erővel tölt fel. A félelem érzését a hömpölygő kék óceán ringatózó hullámai messze sodorják, ahogyan már visszafordulni sem akarok többé. Az érzés leírhatatlan. Magam mögött hagyni valamit ami sosem volt az enyém, hogy azzal legyek, akié mindig is voltam. Fredrik tudta, hogy a vámpír nem veszélyes rám nézve, ahogyan azt is tudta, hogy tán egyedül ő birtokol akkor erőt, hogy általa legyőzhessem majd a boszorkányt. Tán érezte ő is, hogy ez már oly régóta járt út, oly régóta elszenvedett kutatás a másik iránt, hogy a pillanat amely végül létrehozta szinte ott veszejtett bennünket az időben. A temető korhadt deszka keresztjei között, a komor kripták méla árnyékában, a börtön koppanó folyosóin, lélekszakadva futva, egymásba kapaszkodva, akárha képesek lennénk csupán a szerelem ereje által a világból is elmenekülni. Mert ez a cudar és kíméletlen lét úgysem lenne képes megérteni. Az elme oly csökött, oly halovány értelemmel bír, hogy a beteljesedett, vérben mártózott boldogságot egyáltalán csak megpróbálja megérteni. Nem fogja….és én nem is akarom, hogy értsék, nem akarok semmi mást, csak oly messzire jutni, hol Lava mágiája már nem ér utol, hol már nem érzem őt a fejemben, nem hallom a hangját, amelynek képtelen vagyok ellenállni. Ahogyan az óceánon immáron egy ideje a nyílt vízen haladunk előre, érzem, hogy kifut lábaimból az az erő amit eddig ő irányított, hogy helyette a sajátom vezessen tovább. Karjaimat én mozdítom, ahogyan a mosolyom is egyre többször felbukkanó vendéggé válik arcomon. A cselekedeteim ösztönösen jönnek, egyre inkább érzem, hogy valóban én uralom saját magamat és nem más. Talán ez az oka annak, hogy oly dolgokra ragadtatom magam amelyek korábban tán még csak meg sem fordultak a fejemben. Mosolyt csal az arcomra újfent az a játék amelybe szinte összeszokott párosként belekezdtünk. Erick bohókás hangulata valahogyan rám is átragad, és ez lehet az oka annak, hogy magam is valamiféle huncut játékba kezdek a pincérrel, ki tán nem is sejti, hogy folyamatos és ki nem apadó tréfa áldozata lett.
- Tudod ha azt kívánod tőlem, hogy olyan legyek mint egy ropogós garnéla, ki kell ábrándítsalak…- hajoltam kissé bizalmasabban közel hozzá, szelídnek cseppet sem nevezhető és nagyon is élveteg mosollyal
- Lehet, hogy ropogós, de közel sem olyan finom mint én.- ajkaim lágyan karistolják végig hűvös bőrét, és nem tagadom egy másodpercig sem, hogy erre a bohó viselkedésre nagyon is rájátszok. Ahogyan később abban is partnerré válok számára, amikor oly nagyon áhítozom a zene iránt. Bár úgy tűnik, hogy a magyarázatom légből kapott, bizony ez nagyon is valóságos emlékekből származik. Mennyiszer jutott eszembe, hogy valahol van valaki aki pontosan ugyanazt érzi amit én, hogy nem a megfelelő helyen van, hogy sosem tartozott oda igazán, hanem mellettem a helye….noha tán még azt sem tudja, hogy hol vagyok….ahogyan én sem tudom ki ő, csak azt, hogy vele akarok lenni. Amint a búsabb pillanatokban, amint a boldog beteljesülésben, amint a felszabadult pillanatokban, mindent nagyon és ezerszeresen élni meg. Magam is meglepődöm a pincérrel együtt, még egy másodpercre össze is nézünk, hogy a vámpír mit is szeretne enni. Azonban én hamar felfogom, hogy ennek az általam elkezdett játéknak a része és mielőtt remegő ajkaim közül kibucskázna egy jóleső, hangos nevetés sietve eltüntetek benne egy falat húst. Ám mozgó ajkaim között helyenként csak kiszökik valami mókás kuncogás, kivált akkor amikor Erick a tálalást ecseteli, ez a szerencsétlen szőke meg oly átéléssel adja elő, ajkai között végtelen odaadással ejtve ki a nevem, hogy képtelen vagyok türtőztetni magam, és amikor végül távozik az asztaltól bizony szabadon engedem azt a bizonyos jóízű nevetést.
- Egyéb kérdés? Ezek után?- vonom fel a szemöldököm derűsen, valahova abba az irányba pillantva egyetlen másodpercre amerre a pincér távozott.
- Épp most iratod ki egy ínycsiklandozó hot dog mellé mustárral a nevemet. És én még nem tudtam eldönteni, hogy ennyire mocskosul romantikus, bolond vagy szimplán őrült vagy. Esetleg ez így mind együtt.- emeltem fel a  kezemben tartott villát, és csuklóm lágy mozdulatával köröztem vele egyet a levegőben. Már éppen nyílt volna ajkaim a folytatásra, amikor Erick hirtelen távozott az asztaltól. Enyhén elfordultam és a szék támláján támaszkodva figyeltem mégis mit csinál. Kíváncsi pillantásom végig követte azt ahogyan szinte minden figyelmet magára irányítva járja körbe, tökéletes magabiztosságának tudatában az étkezőt. Néha megállva, akárha fontos megbeszélni valója akadna egy-egy idegennel. Folyamatosan fenntartotta nem csupán az étkezőben tartózkodó prűd és helyenként rátarti közönség érdeklődését, hanem az enyémet is. Végül visszatér az asztalhoz, én pedig figyelmet sem fordítva a megérkező pincérre folyamatosan a vámpírt figyelem, várva talán, hogy elmondja mégis mi célt szolgált az előző jelenet. Kitérő válaszokat kapok, meg valami olyasmit, hogy majd később meglátom. Kényelmesen dőlök hátra a széken, és lassú pislogások kiséretében nézem végig miképpen tűnik el az a bizonyos rendelt étel, vagy éppen kortyolja mellé a bort. Közben el sem tűnik ajkairól a babonázóan csábító és nagyon is sokat sejtető mosoly.
- Pofátlan vagy, ugye tudod?- noha a kérdés talán hatna más közegben szemrehányóként, hangom egyáltalán nem leplezett vidám kacérsága árulkodó lehet arra nézve, hogy bár végtelenül kíváncsi vagyok, mégis sikerült ezzel az ismeretlen meglepetéssel a kedvemben járnia.
- Már megint hova….- kezdeném a kérdést, de fél úton ez is benn akad és továbbra is értetlen, hatalmasra kerekedő szemekkel nézek utána, ám pár lépés után a zongora billentyűi kongva kezdenek bele dallamukba egy ismeretlen kéz játéka alatt. Amikor aztán a félhomályon áttörve pillantásom odavezetem és meglátom a pincért amint minden tehetségét beleadva énekelni kezd, szélesen elmosolyodva hajtom le a fejem, és megrázom, majd felpillantva Erickre, ajkaimmal formálom csupán némán a szavakat felé.
- Ezt nem hiszem el…- ám megszokni sincs időm a dalt, mert a lágyság közé valami feszesebb és szokatlanabb ritmus feszül. A tangó testet és vágyakat felkorbácsoló ritmusa azonnal szíven üt. Végigkövetem a rózsa útját a vámpír kecses ujjai között ajkaim húsa a fogaim közé szorul és egy mély lélegzetet veszek. Szemeimben furcsa tűz gyullad, a testemben egy mély és oly erős lélek kezd szinte összeolvadni a ritmussal, melyet ezek a dallamok szólítanak. Érzem amint a súlyos, és erőteljes lábak a lelkemen haladva végig a szívemben egy óriási dobbanással ébrednek fel. Amikor megjelenik előttem Erick még én ülök itt….pontosabban az aki voltam...az egyik...Lehunyom szemeimet egy másodpercre, hogy amikor kinyissam az eleven tűz narancs lobogása mint két aranylón vörös drágakő tekintsen vissza rá. Megérkezett, és nem akar többé benn maradni. Ugyanannyi részt követel magának. Ha meg kell mártózni valamiben amit eddig szégyeltem, hát megteszi, elfogadja azt is amit én nem akartam, csak engedjek kicsit azoknak a vágyaknak amiket eddig oly erőteljesen rejtegettem. Az előttem térdelő vámpírra pillantok és egy lusta, lassú mozdulattal nyalok végig az alsó ajkamon, akár egy prédáját meglelt nagymacska, szemeim továbbra is egyre hevesebb csillogással fürkészik.Kezem lágyan mozdulva ejtem a kezébe, a körülöttünk mozduló tömeg egy teljes és egész masszává áll össze, mintha csak díszletek lennének egy általunk uralt előadásban. Hagyom, hogy magához vonjon, hogy oly közel kerüljek hozzá, hogy ajkaimmal érinthessem az ő ajkai között tartott rózsát, különösen ügyelve arra, hogy ez a mohó rezgő hús egy tüskét engedjen egy csöpp rubint vért fakasztani a saját alsó ajkaimról. Amidőn a virágot fogaim közé csippentve rabolom át magamnak, nyelvem mint kacér kis táncos fut végig a vámpír ajkain hagyva ott vérem apró kis nyomait, szinte bolondulásig csábítva őt, ígérve belőle még többet neki. Lassan húzódom vissza, szabad kezem a virágért nyúl és és a hajamba tűzöm valahol a füleimnél támasztva meg a szárát. Kezem a kezében, a másik a vállán fut végig, lábam akár egy sötét kígyó tekeredik által a derekán, és közel hajolva a nyakához fújom apró, forró és tűzben született vágyaim édes ködpáráját.
- Nyau!- búgom, dorombolom szüntelen szerelmesen, és nevetésem akár egy játékos kismacska, de közben karmait próbálgató nőstényként szorítom meg a combommal. A tömeg azon része, amelyik nem éppen valami furcsa mozgást imitálva táncba bonyolódik egyetlen hanggal szisszen fel amikor felénk pillant. Furcsa módon ez mégsem zavar engem...máskor talán félénken pislogtam volna körbe vagy talán az első rosszalló pillantást követően ugrottam volna az illető torkának. Most viszont oly békés egyensúlyt teremtettem magamban, amely lehetővé tette számomra, hogy a vad természete egyesüljön az enyémmel. Furcsa érzés volt, de bizsergetően gyönyörű.



||Tango Evora||megjegyzés||Meg kell hagyni, stílusod az van!  :nyelves:    ®



Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Jan. 15, 2017 8:45 pm
Ugrás egy másik oldalra
Avarina & Erick
Szerelmem oly nagy, mint az óceán
S oly mély, adok neked belőle, lelkem
S több lesz nekem: mindkettő végtelen.



A veszély minden apró sarokban, minden kicsiny résben ott lapulhat, s felbukkanására aligha lehetne kellően felkészülni. Erick mindig is úgy tartotta, hogy aminek meg kell történnie, azt úgysem lehet kikerülni, hiszen a Sors valamilyen módon úgyis elénk állítja majd. Ez lehet egy kellemetlen próbatétel, melyet ha leküzdünk, akkor hasznos tapasztalatokkal gyarapodhatunk, ám ha elbukunk, az számtalanszor egyenlő a halállal. Elég csak egy röpke másodperc, egy kis figyelmetlenség, s már is engedünk a Balsors csábító ölelésének, s méregcsókja hamis bájjal szünteti meg a földi létet. Minél idősebb egy vámpír, annál több ilyen kellemetlen helyzet tornyosul múltjában, s ezért is ritka a több évszázadot megélt vérivó. Hiába van természetfeletti ereje, s hiába képes örökké élni, ezek csupán bizonyos feltételek mellett érvényesülnek. Amint egy ember meghal, s visszatérvén a vérmágia mocskos átka hálózza be szöveteit, onnantól kezdve számos személynek válik célpontjává. Nem csupán a legnagyobb ellenség, a farkasok érzékelik átkának bűzét, hanem a vadászok első számú ellensége is lesz. A többi fajról s mágiával bíróakról ne is beszéljünk... Erick nem csupán azért változtatta ily' gyakran élete során a helyzetét, mert annyira örömére szolgált volna vándorolni, hanem mert így biztonságosabb volt. Minél többet van egy ilyen lény egy helyen, annál nagyobb veszély öleli őt körbe, hiszen egy idő után könnyedén le tudják nyomozni a vadászok, főleg ha a szokások rabjává válik, s véletlenül pár cselekvést ugyanazzal a lendülettel tesz meg. A kiszámíthatatlan helyváltoztatás a legkifizetődőbb, bár sokszor felötlik a honvágy a férfiben, a vágyakozás egy olyan otthon után, mely valójában sosem létezett. Néha jó lett volna úgy hazatérni a megszokott légkörbe, hogy nem kell ellenőrizni a lakást, vagy egy ismeretlen helyen úgy belekortyolni egy italba, hogy előtte ne merítené bele egy ujjának hegyét verbénát keresve, esetleg csak nyugodtan üldögélni a megszokott kanapé puha párnáin, s hallgatni a kandalló halkan ropogó tüzét, mely minden este lágy meleggel tölti fel a szobát. Azonban nem csupán a rá leselkedő emberek kegyetlen tettei azok, melyek elrohasztják halhatatlanságának mérgezett gyümölcsét. A tűz... A kegyetlen, mindent felemésztő tűzben olyan erő él, mely könnyedén elpusztít egy ilyen halhatatlan testet. Hiszen hogy is ne tenné? E mágia a sötétségben fogant, s csak onnan képes nyerni erejét, a napfény s lángnyelvek pedig mind-mind megvilágítják az élet minden apró rezdülését. Ezért pusztítja el a tűz, mely elől képtelenség elfutni, s hiába is próbálna loholni előle, az végig ott csücsülne rajta, s égető fogaival tépné le róla húsát. A sötétség mindent elnyel, s a gonosz láthatatlanul gyilkolhat kedvére. Hát ezért van szükség arra a bizonyos gyűrűre, melyet boszorkányok képesek megbűvölni, s valami feloldó mágiát ültetvén bele a hordozója képes lesz a fényben járni. Nélküle a teste elporladna, s az enyészetté válna... Erre a hajóútra viszont remekül felkészült. Amellett, hogy ujján ott pihen az a jó öreg ékszer, melyet még mestere ajándékozott számára, csináltatott rajta kívül egy újabb gyűrűt, melyet holmijának rejtekébe helyezett, hiszen sose lehet tudni, mikor lesz rá szüksége. Az elmúlt háromszáznegyvenhét év alatt mondjuk akkor vette le először, mikor a börtönben meg kellett válnia tőle... Avarina számos újdonsággal szökött életébe, amihez alkalmazkodni kell. Szerelmük több figyelmet von magára, s így, hogy eddig csupán a saját életéért felelt, most a lányra is fog vigyázni, függetlenül attól, hogy valójában Ő is hihetetlenül erős. Hiába, egy férfi legelső ösztönei közé tartozik, hogy védelmezze kedvesét bármi áron. Nem azért, mert "gyengébbik" nem, hiszen ez ostobaság, hanem mert Ő jelenti az egyetlen gyönyörű kincset, mely széppé teszi életét, s célt ad létezésének. Ez a hajóút is számos veszélyt rejt magában, ugyanakkor a műszaki részétől egyáltalán nem tart. Avarina képes arra, hogy szárnyra kapjon, s elhagyja a süllyedő hajót, Erick pedig képtelen arra, hogy megfulladjon. Még szerencse, hogy a víz nem tartozik az ellenségei közé... Hiába telik meg vele tüdeje, s hiába is próbálna belehalni a fulladásba, az nem történne meg, épp úgy, ahogy a betegségek sem vinnék el. Rák, szívroham, agyvérzés? Egy vámpír életében ilyen nem létezik. Ezért is volt oly' könnyű túlélni a számos pestisjárványt, hiszen akkor a vadászok leginkább azzal voltak elfoglalva, hogy saját magukat védjék a kórtól, vagy éppen szerettük hulláját égessék el... Vajon Avarina meddig élhet? Ő is ilyen ellenálló lehet a betegségekkel szemben? Még nem találkozott olyannal, ki képes bármely állat alakját felvenni, így azzal sincs tisztában, hogy az erején felül milyen ajándékokat szánt még neki a Sors. Egy a biztos, a földöntúli szépség már felírható...
- Te hozod ki az őrültebb énem rejtett oldalát! Bár Te sem panaszkodhatsz... - hajol kicsit közelebb hozzá úgy, hogy forró lehelete csiklandozza orcáját, s ajkai épp hogy ne érintkezzenek selymes bőrével. Hajának illata még mindig bódító, s ahogy enyhén belefúródik arca a fekete tincsekbe, hirtelen maga előtt látja a tigrist és a macskát, kiknek selymes bundája pontosan ilyen édesen játszadozott Erick arcán.
- Azóta az éjjel óta mintha némi jellemváltozáson mentél volna keresztül. Bár ezt nem nevezném konkrét változásnak, hiszen ez az éned is mindig itt volt. Csupán a háttérben... Milyen érzés közös erővel uralni önmagad? - hajol el tőle, majd legurítja torkán az utolsó kortyot az enyhén kesernyés, ám annál édesebb borból. Erick számára nagyon vonzó, ahogy a lány szép lassan bontogatja ki szárnyait, s bár először is egy csodálatos teremtésnek tartotta, ugyanakkor így, hogy a kis titkairól lassan hullik le a lepel, valójában még érdekesebb, s mintha ez minden egyes perccel csak nőne egy soha véget nem érő körforgás részeként. Ez a tüzesen izzó tekintet pedig... Erick gondolataiban hamar felötlik a kép, melyben mindent lesöpör a legközelebbi asztalról, ahova egy heves mozdulattal feszíti rá a lányt... Ám akkor minden bizonnyal az út hátralevő részében egy elzárt szobában kellene raboskodniuk. Így csupán testük feszül egymásnak mérhetetlen szenvedéllyel, a vámpír pedig mohón húzza magához csípőjénél fogva a szépséget. A mozdulatra pár kíváncsi tekintet hamar leszökik róluk zavartan, ám olyan is akad, ki inkább nagy élvezettel és széles vigyorral figyeli a ringó párost. Egy apró kis vérpötty az, mely megpecsételi halálos táncukat, s melyből a vámpír oly' hatalmas erőt nyer, hogy az íriszein átvillanó feketeség hamar arról árulkodik, hogy a lány ismét képes őt teljesen megbolondítani. Persze, az ilyen mozdulatokkal csak óvatosan... Sosem lehet tudni, ki figyeli őket árgus szemekkel! A figyelme viszont oly' mértékben elterelődik a külvilágról, hogy teljes egészében elmerül az aranyaló pillákban, s ahogy lába kacéran öleli át Ericket, egy mohó s szenvedélyes csókot hint bársonyos ajkaira, s a tánc csak ezután kezdődik el... A vámpír veszi át a vezetést, s lábai, csípője, karjai oly' profin mozognak, mintha csak táncosnak született volna. Holott még alig próbálta e stílust, viszont a lány szenvedélyes pillantásai és a zene hangulata olyan mozdulatokat eredményez, melyek által szinte felfalná Őt. Hiába borítja testüket ruha, hiába van körülöttük egy vonagló tömeg, mégis, mintha az érzéki tánclépések egy kacér drámát tükröznének vissza. Ott keringenek az asztalok körül, s az ablakok előtt mint valami mesebeli pár, úgy cikáznak el... A zene hamarosan halkulni kezd, majd végleg elveszik az ebédlő morajában, melyet hangos nevetés és tapsolás vált fel. Ez a kis reggeli móka beindította a napot remekül, s az önfeledt mosolyok is erről árulkodnak, hiszen örömmel huppannak vissza székükre azok, kik eddig töretlenül ropták. Még ugyan furcsállják, hogy minek hatására szálltak be a táncba, ám ez már nem számít semmit, hiszen a nagy részük kellemes tapasztalatokkal gazdagodott. Ahogy a pincér ott hagyja a zongorát, s a tömeg is csitul, Erick egy csókot hint Avarina kézfejére, majd magához húzza őt, s arcát a hajába fúrja.
- Ha legközelebb eszedbe jut az a szomorú szám, remélem, hogy tovább tudod vinni, s a bús gondolatokat felváltja majd ez a mai reggel...  -  kacsint sejtelmesen, miközben elhajol tőle. Erick indulási szándékának eleget téve megindul a kijárat felé, de ha még a hölgyemény itt maradna játszadozni egy kicsit, úgy örömmel marad a vámpír is, hiszen ez a pajkos énje nagyon is szimpatikus számára. Ha a lány vele tartana, akkor úgy hamarosan megint a hosszú folyosókat róják, egyenesen a szobájuk felé tartva, ahol a vámpír most nem akar sokat időzni, hiszen csupán a kabátok végett lépne be.
- Mit szólnál, ha még utoljára elbúcsúznánk odafent a múlttól? Talán még láthatjuk kicsit a horizonton a várost, míg végleg el nem nyel minket az óceán... - íriszeinek romantikus csillogása úgy öleli körbe Avarinát, mint valami istennőt, ki szépségével s bájaival képes az összes férfiszívet magába bolondítani. Talán most kell egy kis levegő, kell egy kis hűs szellő, kell az utolsó búcsú a múlttól, míg végleg bele nem csöppennek a jövő édes jelenébe...


Über den Horizont Ohh, ugyan, Te gerjeszted itt a "feszültséget". Razz
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Jan. 17, 2017 11:20 am
Ugrás egy másik oldalra




Erick && Avarina
Kész vagyok meghalni miattad,hogy élj, hogy meg ne halj miattam.


Azt mondják a nagy változásokat mindig a szokatlanul nyugalmas csend előzi meg. Az a fajta amelybe képes az ember belefeledkezni olyan nagyon, hogy szinte el is veszik benne. Azt mondják ilyenkor szinte megszűnik még létezni is, és mint valami elhalt bőrt vedli le magáról a berögződéseket, a rossz vagy éppen jó szokásokat, és válik valami egészen mássá. Mintha kicserélték volna. Talán nem véletlen ez a kifejezés, hiszen a megújult lélek, a felszabadult szellem talán tényleg kicsit olyan mintha kicserélték volna. És még azt is mondják, hogy szöges ellentétes változásra senki nem képes, csak a felszínre hozni azt ami alapvetően is ott szunnyad benne valahol mélyen. Kicsit úgy érzem, hogy az én eddig életem éppen ez a nagy csend volt, ez a változásra való felkészülés, hogy ha eljön majd az idő akkor kész legyek a világba engedni azt aki valójában vagyok. Nem hiszem, hogy tökéletesen jó lennék, ahogyan azt sem hiszem, hogy kizárólag vérontásra lennék képes. Valamiféle egyensúlyt kell találnom, amelyben felemelkedvén immáron tökéletes pompájában mutatkozhat meg valódi önmagam. Az út még hosszú, és azt hiszem amit eddig jártam csupán előkészítette azt az igazit, melyre most majd Erick-el közösen lépek. Elvesztem az alapvetően unalmas hétköznapokban, ahol én voltam a Mandel cukrászda mindig mosolygós kiszolgálója, aki minden napon valamiféle szokatlan nyugalommal indult neki, és még ha ott is dörömbölt legbelül a fenevad üvöltve, hogy eresszem szabadon, én csak nyeltem egy nagyot, és ragyogó szemekkel ugyanúgy éltem a mindennapjaimat mint azelőtt. Lava bűbája súlyosan nehezedett a vállamra én azonban meg sem éreztem.Vak szemeim csak azt látták amit ő akart, és azt hiszem az a fajta ember voltam, aki mosolyogva rohant a végzete felé. Különleges voltam, én azonban csak egynek láttam magam a szürke tömegből. Csak az éjjelek, amelyeket nem tudtam tökéletesen elfelejteni, csak azok voltak amelyek bizonytalan kétkedést szültek bennem, hogy bármennyire is embernek vélem magam, nem vagyok az. Másképpen hatott rám a természet minden rezdülése, ellenállóbb voltam bizonyos dolgokkal szemben, noha nem tudtam teljes mértékben elkerülni őket. Az állati énem védelmezett, de az emberi még ugyanúgy sérülékeny maradt. Jobban bírtam a fájdalmat, könnyebben alkalmazkodtam az időjárási változásokhoz, vagy éppen az új helyzetekhez, a szagok élesen elkülönültek számomra, vagy éppen valakinek a jelenléte időnként aggasztóan vibrálóan, vagy megnyugtató lágysággal hatott rám. De megmaradtam gyarló és sérülékeny embernek, aki még ugyanúgy keresi a helyét a világban mint azt teszi bárki más is. Ahogyan azzal is tisztában voltam, talán egy pár órája, már sokkal erőteljesebben az eddigieknél, hogy halandóságom valamiféle örök és velük hordott árnyékként vetül erre a kapcsolatra, noha nem vágytam egy percig sem a halhatatlanság mámorító érzésére.  Valahogyan úgy éreztem, hogy ebben az életben, ebben az időben, ebben az Erick számára hirtelen, és szemvillanásnyi időben kell biztosítanom őt arról, hogy innentől történjen bármi, legyen bárhogyan meg fogom találni. Soha többé nem fogom elveszíteni. Ezerféle alakban ezerféle létben, már mindig hozzá visznek majd a lépteim. A közelsége oly bolondító, hogy megveszek akár a pajkos és rossz kölyök, játékossá válok, szinte beleszédülök a helyzet adta huncutságba, és érzem, hogy a féktelen jókedv ezerszeres erővel áramlik szét a testemben. Hogy mit hozunk ki egymásból? Pontosan azt amire egyikünk sem számított. Erick a komor kegyetlenség álcája mögé rejtezett az évszázadok alatt, önmaga zárva ki minden fényt, minden reményt, minden lehetőséget arra, hogy jöjjön valaki, aki arany ujjaival oldja majd fel a komorságot. Úgy élt ott belül, akárha egy vérátokban vergődő remete lenne kinek számára a fény csak gyilkos lehet, kinek csak az jutott, hogy ebben a színtelenségben tengesse a napjait. Én túlságosan a szolídság hamis béklyóiban vergődtem és azt gondoltam talán, hogy amit időnként művelek, a gyilkosságok, a szétmarcangolt, darabjaira szaggatott emberi testek tökéletes bizonyítékai annak, hogy mélyen el kell ásnom magamban ezt a lelkem egy részéből táplálkozó gonoszt. Úgy véltem én nem ilyen vagyok, nem szabadna ezt tennem, mert senkinek nincs joga elvenni a másik életét, senkinek nincs joga a természet törvényeibe beleavatkozni. Aztán rádöbbentem, hogy ez éppen úgy a természethez tartozik, mint annyi minden más.Nem véletlenül vagyok ilyen, noha azt hiszem éppen az volt a baj eddig, hogy a boszorkányom nyilvánvalóan egyetlen irányba próbált billenteni, egyetlen lehetséges célt tűzve ki számomra: az örök és sötét gonoszságot. De ahogyan nem hiszem, hogy Erick sorsa pusztán az átkának magával rántó mélységében való vergődés lenne, úgy azt sem hiszem, hogy én kizárólag jóra vagy rosszra lennék teremtve. Úgy fogom a kezét, úgy szorítom, hogy ezen a vékony határvonalon megtaláljuk együtt az egyensúlyt. Fényt csempészni oda, hol talán már nem is számítottak rá, és hagyni, hogy az általa lehelt dohos mélységekből feltörő sötétség ismerősként öleljen körbe. Talán pontosan erről árulkodik a táncunk is: a kitörni kész erőkről melyet mégis visszafogunk és csupán a vágytól izzó tekintetben lobog a parázsló fények alatt, a kezek összekapaszkodó ujjperceiben, az egymáshoz tökéletesen illeszkedő testben. Megformál engem, akár egy ősi szobrász, a legtökéletesebben csúsztatva végig a kezét, a lábai amidőn a lábaimhoz simulnak, a csípőjének erőteljes majd visszafogni kész mozdulatai. Tökéletesen a rabjává válok, és nem csupán erre az időre, hanem úgy érzem minden egyes mozdulattal egyre inkább és egyre elválaszthatatlanabbul. A tánc mindig is valami sokkal több volt semmint ritmusra mozduló testek összeborulása. Ez mélyről jött, a gyomorban bizsergő érzésekből, az önkéntelen mozdulatokból, az odaadásból, amelyről egy meghajló csípő és egy átkarolt derék, egy nyakra lehelt csók árulkodott . Az összetartozásunk ezekben az ősi mozdulatokban teljesedik ki, mintha arról sírna a derekára tekeredő comb, hogy mennyire hiányzott minden magányos éjjelen, hogy érezzem testének forró hidegségét, hogy századokon át vak szemekkel is kutattam, némán is utána sikoltottam. Ott van a vért fakasztó ajkak érintésében, amidőn a rubintos cseppek, mint mámorítóan zamatos, testemben érlelt bort kóstolja. Ez vagyok számára. Leheletem aprón és szaggatottan szakad fel belőlem, hajam közé fúrt ujjai a tarkómon bizsergetőn futnak végig, és beledörgölőzöm a mozdulatába. Karjaim a nyaka köré kulcsolom, és közelebb húzom a testem, ajkaim a füle mögötti érzékeny részhez suttognak forró ígéreteket és egy vallomást, mit nem hallhat rajta kívül senki más. Bőrre karcolt hűségeskü. Figyelmetlen vagyok, ahogyan ő is az, hiszen csupán a másiknak ajándékozzuk minden másodpercünket…..ezért lehet talán, hogy az egyik apró, kissé párásodó ablaknál nem vesszük észre a furcsán összeszűkülő szemekkel minket figyelő alakot. Egy ember a tömegből, egy utas a hajó többi utasa közül. Talán angol lehet, legalábbis az egyenes testtartása erről árulkodna szakavatott megfigyelőnek. Hosszú barna haja az arcát verdesi, ajkait összeszorítva és elgondolkodva figyeli a táncunkat. Ujjai az asztallapon valami melódia dallamát kopogják helyenként megszakítva azt, és vizslató tekintete egyetlen pillanatra sem szakad el rólunk, tán magában még jót mulat is azon, hogy annyira belefeledkezünk egymásba, hogy sikerül őt figyelmen kívül hagyni. Még az öltözéke sem kihívó. A joviális, egyszerű szabású, grafitszürke zakó, alatta egy árnyalattal sötétebb ing nyakkendő nélkül, lezseren csak a felső gomb nyitva hagyva. Előtte üvegpohárban fehér bor hintázik, ő pedig kényelmesen hátradőlve a bársony huzatú székben. Mintha ő is a jelenet része lenne, oly észrevétlen marad a számunkra. Mások számára nem hallható apró hümmentéssel nyugtázza amidőn a vércsepp a vámpír ajkait éri, és a hatás számomra valamiféle misztikus ködbe burkolt apró sóhajt vált ki. Csókom mohóságában benne van, hogy legszívesebben magammal rántanám akár a semmibe is, nem számít sem tér, sem idő, sem ruha, sem pedig az, hogy éppen kit botránkoztatnánk meg. Villanó, macskaszerű, borostyán tekintetemet magába zárja a fekete szempár, akárha itt és most ebben a különös és mások számára érthetetlen módban egyesülnénk.
- Én nem megváltoztam akkor este. Felébredtem.- súgom bele az ajkaiba, lassan és finoman húzva végig a felső fogsoromat az alsó ajkán egy korábbi kérdésére válaszolva. A zene utolsó taktusai simulnak el a zongora billentyűin, és a hullámok feletti ringatózásunk alább hagy. A kézfejemre hintett csók végén elhúzom a kezemet és két tenyerem közé fogom az arcát.
- Új emlékeket kapok tőled, olyanokat amelyeket már nem vesz el tőlem senki.- hüvelykujjam lassan és lágyan simít végig a szabályos arcélen, és miközben őt figyelem, arcának rezdüléseit, elveszve abban a sötéten hömpölygő szempárban ami képes magába rántani szinte másodpercek leforgása alatt. Indulásra készen húz magához, és mielőtt elhagynánk az étkezőt, az ajtóból még visszahúzom, és a kezének ellenálló szorításából rántom magam közelebb, hogy hozzá simuljak, kezemmel kapaszkodva meg a felkarjában, és szinte alig hallhatóan formálják ajkaim a szavakat, lassúdad.
- Többet tettél értem eddig mint bárki….és ezáltal többé is váltál a számomra.- mondhatnám neki, hogy hálás vagyok, mondhatnám hogy hűségem olyan mint a fa gyökere az anyaföldhöz, melybe  még akkor is kapaszkodik, mikor a méltóságteljes törzset már kivágták felüle, mondhatnám, hogy mindig mellete leszek, csendülhetne ajkaimról őszintének gondolt, és őszintén mondott ígéret, hogy szerelmem oly végtelen mint az idő melyben ő létezik, mint a világ amelyet ésszel fel nem foghatunk, hogy ezer meg ezer élet sem lenne képes többé arra, hogy újra elszakítson tőle. Az eltépett láncok helyére újat kovácsolt a gondolat, az érzés amely hozzá köt, a legédesebb rabiga, melyre mindig is vágytam. De nem mondom, hiszen ott van bennem, azzal ahogyan megérintem, ahogyan rá nézek, ahogyan vele tartok a kabinok irányába, magunk mögött hagyva megint az elképedt utasokat. A vérem adom neki amikor csak akarja, tépek és marok ahol és akit csak akarna, nincs semmi amit meg nem tennék, elég lenne csupán rá gondolnia.
- Az a város sosem volt az igazi otthonom, csak egy hazudott múlt. Mégsem leszek képes túllépni mindenen, és nem leszek képes harcolni, ha nem hagyom magam mögött.- nyúlok a felém tartott kabát után, hogy belebújjak, és szinte elrejtőzzek a hófehér sál takarásában. Egyenként gombolom be újra az óriási kabátgombokat. Erick szemeiben oly rajongó csillogás ébred fel, hogy egy mosolyt csal az arcomra, és lábujjhegyre emelkedve orrom nekidörgölöm az orrának.
- Ha így nézel rám, holnap sem fogunk feljutni a fedélzetre, na gyere!- nevetem el magam, és már húzom is magammal, hogy félúton átadjam neki a vezetést, amikor a lépcsőkön haladunk felfelé. Néha félreugrom nevetve a kicsapó gőztől, mely a szellőzőkből távozik, és még mindig nem figyelek eléggé a külvilágra. Ha így tennék, akkor észrevenném a korlátnak támaszkodó és cigarettázó sötét alakot, aki valahogyan tökéletesen beleolvad barna kabátjával a környezetébe. A felcsillanó parázs mögött dohány karikák hömpölyögnek és mintha csak egy gyanútlan szemlélődő lenne lezseren belepöcköli a hamut a vízbe. Végül mintha pontosan eleget látott volna, hátat fordít és hátsó lépcsők irányába távozik. Én azonban azzal vagyok elfoglalva, hogy olyan helyet találjunk Erick-el, ahonnan tökéletesen rálátni az apró ponttá töpörödött városra, amelyet magunk mögött hagyunk, és ezzel együtt mindent ami még oda kötött. Nekem semmim nem volt ott amiért kár lenne, hiszen ami fontos azt a szívemben jó mélyre zártam.Érzem ahogyan hátulról átölel és a kabátjának finom pézsma illatát magamba szívom. Fejem megtámasztom a vállgödrében, és a hajamban a lélegzete andalítóan édesen csiklandozza a fejbőrömet. Kezemet összekulcsolt kezén pihentetem, ujjaim szünet nélkül simogatják hűvös kezét.
- Mondd, te mit hagysz magad mögött?- talán az érdekel, hogy mennyi a valóság belőle és mennyi az az illúzió, amelyet önmaga teremtett, hogy elnyomja létének keserű és átkozott voltát. A hirtelen feltámadó hideg és sós vízpára az arcomat karistolja, én azonban lehunyva szemeimet boldogan tartom bele. A hajaimat is megcibálja, és mosolyogva emelem el a kezem, hogy kisimítsam az arcomba hullott tincseket. Fél oldalasan csak a fejemmel fordulok hátra Erick felé, és nézek bele a vámpír önfeledtnek tetsző szemeibe. Mintha mellkason csapna a gondolat, és ez egy kérdés formájában ki is bukik belőlem
- Voltál valaha igazán boldog? Érezted azt, hogy ez egy soha meg nem ismételhető érzés? Akartál valaha igazán ragaszkodni?- mindezek ugyan kérdések, és hozzá intézem, de tulajdonképpen akár önvallomás is lehetne, amelyet kijelentések formájában én mondanék neki.

~ Soha nem voltam boldog igazán, hiszen nem is tudtam addig, amíg meg nem ismertelek. A szabadság vagy nekem, és a szabadság a boldogságot is elhozza.Megismételhetetlen érzések melletted érnek….és szabad akaratomból most akarok ragaszkodni életemben először.~

A távolban a horizont lassan felemészti a várost, miközben visszafordulok, és elbújva a vámpír védelmező ölelésében még azt nézem.
A múlt elúszik, a jelen az óceánba fullad és akit kimentünk majd: az a jövőnk.



||Cassandra||megjegyzés||Kihozod belőlem    :szivi:     ®



Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Jan. 27, 2017 9:37 pm
Ugrás egy másik oldalra
Avarina & Erick
Szerelmem oly nagy, mint az óceán
S oly mély, adok neked belőle, lelkem
S több lesz nekem: mindkettő végtelen.




Mióta a két Sors összefonódott, azóta valami szokatlan aura lengi körbe őket, melyet nem nevezhetünk már külön Avarina körvonalainak, vagy Erick kisugárzásának, hiszen ez furcsa erő kettejükből fogant. Ahogy az íriszek először egymás hűs tengerébe olvadtak, ahogy a két test eggyé vált, s ahogy most minden egyes pillanatot egymás mellett töltenek, ez az erő egyre csak tör a végeláthatatlan magaslatok felé, szinte teljesen felbolygatva a világ rendjét. Érződik a levegőben a változás, mintha a szellő már nem úgy lengene, mint rég, mintha a Nap nem úgy ontaná fényét, mint egykor, mintha a fák már nem ugyanazt suttognál, mint ezelőtt... Hiszen Avarina előtt minden szürke volt. Ő töltötte meg színnel a világot, s Ő volt egyedül képes felébreszteni valami olyasmit egy vámpírban, aminek valójában nem is kellene léteznie, hiszen emberi énjével együtt el kellett volna pusztulnia. Mégis, mintha a lány képes lett volna arra, hogy egykori énjének maradványait összeszedje, s visszaültesse belé. Ez a mindent felemésztő tűz, mely akkor kezdett lángra kapni, mikor a fehérbe burkolt tigris kegyetlen karmaival tépte darabjaira azokat a nyomozókat, egy teljesen új fejezetet nyitott mindkettejük életében. Az érzelmek a halálban születtek, melyet a kegyetlenség gyümölcse édesített, és a sötét érzelmek ölelték át. Az emberek balga módon azt hiszik, hogy a szerelem jobbá teszi az embereket. Nem... A Szerelem segít kibontani a másikat általunk, segít egésszé tenni a lelket, és segít abban, hogy egy örökké szóló kötelék alakulhasson ki. Itt nincs szó jó, vagy rossz oldalról. Erick a velejéig romlott, egy kegyetlen gyilkos, ki soha nem érzett bűntudatot vagy részvétet, s még sosem érezte azt, hogy tán rossz útra lépett Mestere által. Nem akart más lenni, nem akart ő hős lenni, világokat megrengető lovag, kinek nevét messze zengi a történelem. Ő az éjszaka szülötte, s történjék bármi, képtelen szakítani Sorsával. Avarina mellett viszont erre nincs szükség. Ő nem rettent meg attól, hogy hegyes fogai lelkek ezreit szippantották magukba, s az sem tartotta vissza, hogy valójában Ő maga is egy lehetséges célpont volt. Sőt... Felkínálta édesen bársonyos bőrét, s kész lett volna belehalni abba az örvénylő sötétségbe, melyet Erick hordoz magával. A vámpír pedig vágyott rá, minden cseppjét ízlelni akarta, mégsem érzett magában késztetést arra, hogy megölje a lányt. Márpedig ez újdonság volt számára, hiszen Ő volt az első eddig, kinek isteni nedűjét úgy akarta kortyolni, hogy abban teljes egészében érezni akarta lelkét, érezni szívének minden heves dobbanását úgy, hogy annak visszhangjai a férfiben szólaljanak fel újra. A másik oldalról pedig Erick nem akart menekülni a vérben és sárban úszó fenevad láttán, nem akarta Őt bántani, vagy elűzni, számon kérni... Ott, abban a pillanatban tudta, hogy itt már nem számít saját maga, nem számít már, hogy őt vonják felelősségre Avarina tettei miatt, egy a fontos: hogy megvédje Őt. Nem kellettek szavak, hangok, nevek, sőt, még a fizikai test teljes valója sem volt szükséges ahhoz, hogy a szerelem csírája feléledjen, s egy hatalmas, mindent felemésztő szenvedélyes érzelemmé váljék. Néha, mikor belenéz az azúrban úszó íriszekbe, feldereng benne a sebesült bengáli tigris képe, kinek arca oly' mérhetetlen szomorúságot sugallt, hogy Erick gyomra még most is összeszorul, ahogy visszagondol rá. Mégis, ahogy belépnek újra a szoba rejtekébe, mely még ott őrzi magában a lány illatát, ahogy rátekint, a szomorúságnak csupán a hűlt helyét látja. A bús arcél már a múlté, a magány elillant, a félelem pedig átalakult valami mássá, mely a vámpírhoz köthető, s mely arra ösztönzi a lányt, hogy bármi áron megvédje ezt a kegyetlen gyilkost. Létezhet hát olyan, hogy jó s rossz? A Szerelem nem tesz jobbá, nem tesz rosszabbá. Egy valamivé tesz: egésszé...
- Nem feltétlenül kell magad mögött hagyni örökre, csupán kell egy kis szünet. Szükséged van egy új világra, amit nem hálóznak be a múlt árnyai, hanem úgy szárnyalhatsz, ahogy akarsz, s abban a tempóban fedezheted fel, ahogy az számodra jó. Egyszer vissza kell térnünk, s ezt Te is tudod. - a szoba bágyadt melegébe enyhe füstölő illat keveredik, ahogy újra belépnek. Nyoma sincs a kinti hűvösen szállingózó levegőnek, s erről az édesen tündöklő virágok is tanúskodnak, kik hazug melegségükkel, erőltetett bájukkal próbálják elcsalni a páros érzékeit. Mit sem érne ez a minden szinten magas színvonalú kis szoba a maga tökéletesen berendezett bútoraival, ha Avarina nem töltené ki az egész teret a mindent átölelő ragyogásával. Még egy lepukkant, romos, alig álló faviskóban is eltölthetnék ezt a pár hónapot, Erick teljesen biztos benne, hogy az az élmény is felülmúlhatatlan lenne.
- Lava hangja enyhülhet, s eltűnhet végleg, ám ő maga sosem fog. Mindig ott rejtőzik valahol az árnyak közt, arra várva, hogy visszatérj, s bosszút állhasson rajtad, majd újra a szolgájává tegyen, immáron százszor kegyetlenebbül... - hangja érdesen mocskolja be a tavaszi zöldben úszó falakat, tompán koppanva vissza róluk. Ezek tények, márpedig ki kell mondani őket, s minél többször hangzik el, annál inkább válik az illúzió valósággá, s tűnik el az a romlásba borult múlt, mely behálózta a lány eddigi életét. Ez nagyon is a való világ, a vihar előtti csend, melyben lehetőségük van felkészülni az összecsapásra, ami előbb, vagy utóbb, de be fog következni. Ha ez elérkezik, addigra egy szemernyi kételynek sem szabad maradnia Avarinában. Erickben nincs. Ám ő nem ismeri a boszorkányt, s személyiségéből adódóan még ha maga a fekete szarvas ördög is jelenne meg előtte, annak is megmutatná szépen ívelt középső ujját. Ám talán ez kell a hölgyeménynek. Egy igazi, határozott jellem, kiben ott gyökeredzik a mindenen átkúszó biztonság érzete, az az őrült tettvágy s félelmet nem ismerő magatartás, mely immáron minden egyes perccel mélyebbre nyúl, erősebben kapaszkodik meg a bizonytalan, félő, szende lányban, hogy kirántva onnan a világba lökje, hogy békésen ússzon tova a múlt folyóin, s váljék egy emlékké. Hiszen ha ott lakozna Erickben bármiféle kétely, akár egy kicsiny megingás is, hát hogyan tekinthetne bizakodva előre Avarina? Sehogy. Itt nincs helye félelemnek, nincs helye emberi gyengeségnek, mindkettejüknek engedniük kell a természetfeletti erőnek, hiszen csak ennek segítségével lesznek képesek megszüntetni Lava uralmát, s örökre a halál vermébe sújtani őt. Ez még csak a kezdet. Az az éj csupán megnyitotta a kaput... Ám ami ott bent lakozik, az csak lassú tempóval képes kijjebb haladni, csak lépésben képes megismerni azt a mérhetetlen erőt, mely ott lapul mélyen elásva. Ha a vámpír arra gondol, mire lehet képes egy állati erővel bíró nőszemély, s egy halhatatlan vérivó... Még az érzésbe is beleborzong...
- Már elnézést, Kisasszony, de ha nem szeretné, hogy magán legeltessem a szemeim, akkor tessék megválni minden ruhájától, hiszen épp szuggerálni próbálom azokat a szöveteket, hátha lemásznak magácskáról... - tettetett arroganciával emeli fel állát, s úgy pillant lefelé a törpe leányzóra, ki alig ér fel mellkasáig, miközben túlzott nemtetszéssel segíti fel kabátját. Tény mi tény, e hölgyemény még egy szakadt, koszos rongyot is magára ölthetne, akkor is ő lenne a legcsodásabb e világon, hiszen még a szövetetek mélyére is Ő varázsolja a csodát.
- Ohh, majd' elfelejtettem... - lép oda még az ajtóból bőröndjéhez, ahonnan előhúz egy rejtélyes kis tasakot, minek tartalma mellé egy öngyújtót dob, majd sunyi vigyorral oson vissza az ajtóhoz, hogy amazt bezárva újra maguk mögött hagyhassák a kis szentélyt, mely egy hosszú ideig lesz az otthonuk. Úgy tűnik nem csak ők ketten indulnak felfedező útra, hiszen pár izgatott emberrel összeakadnak a labirintusszerű folyosókon, kik már az első órákban könnyedén eltévedtek a monumentális méretekkel rendelkező óceánjárón. Valójában egyáltalán nem zavarja Ericket a tömeg, sőt, talán még szórakoztató is számára, ahogy elcsíp egy-egy pillantást, mely irigyen szánt végig rajtuk, vagy épp megvetően. "Ezek a mai fiatalok..." Gondolják magukban az "Ó, ha újra fiatal lennék..." igazság álarcaként. Természetesen a sok átlagos emberi pillantásból ő maga is kiszűri annak a fura figurának a rejtélyes tekintetét, ám mit sem törődik ezzel, majd foglalkoznak vele, ha kivívja magának kettősük figyelmét... Addig kár is pazarolni rá az energiát, hiszen ez a patkány nem ér meg annyit. Inkább jó mélyen belefúrja arcát Avarina orgonában úszó hajkoronájába, s hosszú csókkal borítja be, miközben kezei összefonódnak elől a kabát két kis gombja közt.
- Egy olyan világot, melynek még nem voltál részese. Egy olyan életet, ami nélküled üres időtöltés volt csupán. Semmit, s mindent... - támasztja meg állát a hölgyemény bal vállán, úgy tekint a távolban törpülő múlt felé, melyet hamarosan elnyelnek a sötét, mélységes habok. Semmit, s mindent... Nem hagy maga mögött semmi kézzelfoghatót, csupán a sötét verembe hulló emlékeket. Ugyanakkor minden visszatekint rá, s bús örömmel integet, hiszen végig kellett járnia az utat, meg kellett élnie a múlt minden percét, hogy elérhesse Avarinát. Hogy megbánt-e bármit is? Nem. Egy percet sem bánt meg, hiszen a sok kis részletből szövődött az az egész, melynek épp most állnak ott a kapujában. Ketten...
- S Te? Nem érzel honvágyat az otthonod, a megszokott hétköznapjaid, vagy éppen a cukrászda után? - hiszen a boszorkány kegyetlenkedései mellett mégis lehettek olyan pontok a lány életében, melyek biztonsággal s örömteli érzésekkel voltak itatottak. Már nem lesz a szoba, ahova visszahúzódhat, s melynek minden apró kis szegletét még vakon is megtalálná. Már nem létezik az az öreg erdei út, mely a magányos kis lakba vezetett...
- Igen, voltam már boldog. Amikor először megpillantottam a fehér bundás tigrist... - mosolyodik el lágyan, majd hűs arcát a lány orcájához érinti gyengéden. Ködbe borult leheletük kacér táncot jár, ahogy a sötét íriszek elemésztik a tengeri tekintetet.
- Ott, abban a pillanatban tört ketté a görbe tükör, mely egy valótlan élettel kecsegtetett. Nem lehettem boldog, hiszen a boldogság ott gyökeredzik benned, nélküled csak egy üres, bűzölgő posvány volt minden. Tudod, egy vámpír életében az emberi tulajdonságok nem úgy élnek, mint másokban. A ragaszkodás, mint olyan, valójában soha nem létezett számomra. Ragaszkodni mihez, kihez? Világ életemben pár hétnél tovább nem tartózkodtam egy helyen, s eddig egyetlen emberre sem tekintettem a táplálékon felül. Ragaszkodni az élethez? Miért? Úgyis örökké élek, a végtelenség áll előttem, hogy beteljesítsek mindent... S ha meghaltam volna? A nevem talán a szerettüket sirató s gyászoló népek zengték volna. Ahogy én sem, úgy a világ sem kapaszkodott belém. Valami mégis itt tartott... Vagy inkább valaki. Te. Hiába nem éltél még pár száz éve, mégis ott motoszkált aurád láthatatlan képe, valamiféle remény, mely mindig arra ösztönzött, hogy ne álljak meg soha, menjek előre addig, amíg csak bírok. S lám... Megérett a gyümölcse. - csókja a felhőn át a lány ajkaira úszik, mintegy feltörhetetlenül lepecsételvén szavainak mély zöngését. Ki kell mondani, ami ott lappang belül, a világba kell köpni, szavakká kell formálni minden egyes gondolatot, hiszen a két lélek ezáltal közelebb kerülhet egymáshoz. Váratlanul azonban megragadja a hölgyemény kezét, s szélsebesen a hajó orra felé kezdi húzni őt, ahol már ott ácsorog egy magányos, vörös kabátos, szőke hölgyemény, ki egy tömény cigaretta s egy pohár whisky társaságában mulattja az időt.
- Tipli. - közli vele a mindent tökéletesen magába foglaló szócskát, mikor a nő felé pillant, ki nagy, ragyogóan csillogó szemekkel s mérhetetlen mosollyal fordul feléjük.
- Tipli! - azzal barátságosan biccent egyet, majd boldogsággal itatott orcával elszáguld a helyszínről, magára hagyva a párost. Erick ekkor megragadja Avarina derekát hátulról, majd a korláthoz tolja őt, s belesúg a fülébe.
- Te is tudod, hogy ez elkerülhetetlen... - mondja sejtelmesen, azzal kezei lágyan végigsiklanak a lány karján, megállapodva bársonyos ujjain, majd kezét a horizonttal párhuzamosan felemelve megköszörüli torkát, s belekezd a már most visszafojtott röhögéstől mentes nótájába.
♪ Near, far, wherever you are, I believe that the heart does go on! ♪


My Heart Will Go On Remélem a bársonyos énekem is megteszi a hatását... Very Happy :szeri:  
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Jan. 29, 2017 3:23 pm
Ugrás egy másik oldalra




Erick && Avarina
Kész vagyok meghalni miattad,hogy élj, hogy meg ne halj miattam.


A magamfajták a természetfelettiek magányos állatai. Tulajdonképpen az egész létünket körüllengi valami borús, és keserű társtalanság, mert nem találjuk a helyünket abban a világban, amelyben élnünk kellene. Kapaszkodókat keresünk, próbálunk hinni valamiben, apró kis remény gyöngyökből el nem szakadó láncot fűzni, és találni egy biztos pontot az életünkben. Nem sokkal az első átváltozásaim egyike után kezdődött. Egy kis romos kápolnába tévedtem be a várost körülölelő erdő mélyén. Úgy tűnt évek óta lakatlan, a padok között szú percegett, a rongyos, foszladozó függönyök megbillentek a törött ablakokon beszökő nyár esti szélben. Olyan volt az egész hely, mintha rám várt volna, mintha kopott és elmúló dohos levegőjével nekem üzent volna, hogy itt nyugalomra lelhetek. Nem a feszületben hittem, nem abban, hogy létezik Isten, aki hagyja, hogy átkozottként éljem az életemet, és nem abban, hogy számomra is elérkezik a megváltás. Én a helyben hittem. Abban az áhitatban ami körüllengte, amiben biztonságban éreztem magam. Ott éreztem először Gaia csókját könnyektől vöröslő arcomon, ott kulcsoltam össze először a kezemet, melyet a csillagok fénye simogatott. Ott kezdtem először hinni magamban, és abban, hogy mindazt aminek a részese vagyok, a természet felülmúlhatatlan erőinek, egyedül én irányíthatom, és én dönthetek a sorsom felett, senki más. Erről suttogtak a freskókon életre kelő alakok, erről mesélt az oltárt derengő, és bágyadt fénnyel megvilágító napsugár. A kápolna vendége lettem, nap nap után, míg egy idő után már nem találtam ott, az erdő mélyén. Minta elnyelte volna a föld. Nyoma sem maradt, akárha nem is létezett volna, pusztán az én képzeletemben. Szépen lassan rá kellett döbbennem, hogy ez valóban így volt: a hely, az apró, fehérre meszelt falú kápolna, az idők során lassan leamortizálódó világával, csupán az én képzeletem játéka volt, egy hit, egy kapaszkodó, hogy el ne tévedjek a tébolyban, mit önmagam fel nem ismerése okoz. Nem találtam a helyem a világban, így teremtettem magamnak egyet. Ide rejtettem el a vágyaimat, a gondolataimat, a bólogató gyertyafények közé suttogott megannyi titkomat, szüntelen vágyakozásomat egy ismeretlen iránt, kinek csak a hűvös érintése a szívemen maradt meg bennem. Nem éltem ezer életet, nem volt mögöttem hatalmas tudás, és nem birtokoltam megannyi tapasztalással telt évet. Csak az ösztöneim voltak, melyek mindegyre felé hajtottak, és tudtam, hogy egyszer majd rátalálok. Ez volt az én személyes hitem, ma már tudom. Hittem abban, hogy egyszer majd besétál az életembe, és ha meglátom, szavak nélkül is tudni fogom, hogy ő az. Magyarázat sem kellett rá. Erickben született újjá az én tán sosem volt, gyönyörű, törött világú kápolnám. Visszatértem azon az éjjelen, és most, hogy bezárult mögöttem szívének zörrenő súlyos nagy ajtaja, csak a visszhang suttog a fülemre templomának falairól: “Örökké. Mi.” Nem létezem többé önmagamban, csak belé zárva, nem létezik többé ő sem nélkülem, mert ha nem lennék, akkor üresen ásítana a világba omladozó falaival, és az idő végül magába zárná, az öröklét végeláthatatlan mocsarába rántva. Fényt hoztam neki, akár a kápolnában lassan meggyújtott gyertyák szelíd de ragyogó fényei, ő pedig a régi időkből itt maradt hűvösével ölelt át, és védett a világtól súlyos falaival.
Úgy simulunk el táncunk közben egymás karjában, mintha örökké erre a mozdulatra vártunk volna, erre az ősi és minden rezdülésében régi titkainak feltáró ringatózásra. Felperzseli a vágyakat a tekintete, mit aztán ajkai közül kiszökő lehelete hűsít. Játszik az érzékeimen oly mesterien, hogyan senki nem játszott még rajta kívül. Nehéz tőle elszakadnom, vagy nehéz bármit is mondanom. Még a kabin nyugalmas csendje, melyet csak az óceán hullámainak ritmusos, és tompa visszhangja tör meg, sem késztet szavakra. Oldódom mellette, felszabadulok, és úgy érzem megint átjár az a semmihez sem fogható kellemes melegség, melyet akkor éreztem, amikor rádöbbentem, mellette immáron másodszorra, hogy én uralom saját magam, az ösztöneim által éled fel bennem a vad, és mosolyogva csókolja önmagát a benne szunnyadó sötétségbe. Fénybe fulladó feketeség, melyet magamba rejtek.
Ellépek mellette, kezem a szék karfáján pihenő kabátom után nyúl.
- De, magam mögött kell hagynom örökre. Legalábbis azt amit én ismertem belőle, illetőleg ismerni véltem. Másképp kell tekintenem rá, mint ahogyan eddig tekintettem. Túl kell látnom annál, amit Lava igyekezett elhitetni velem, ami azt illeti elég sikeresen.- ujjaim a kabát gombjaival matatnak, mintha valami nagyon fontos lenne azon, hogy jó párszor átfuttassam az ujjaim között,  végül a hátamra kanyarítom a szövetet.
- Tudom, ahogyan azzal is tisztában vagyok mi fog várni ránk, ha egyszer majd visszatérünk. De abban is biztos vagyok, hogy aki majd egyszer ide visszajön, aki visszahajóz majd ezekre a partokra, amiket most magunk mögött hagyunk, az már nem ugyanaz lesz, aki távozott.- nem akarok erről beszélni, így lehajtva a fejemet meg is rázom, hajam egy kicsit eltakarja az arcomat, melyet Erick ujjai sepernek odább, és vidám hangja engem is mosolyra ingerel amikor újfent ráemelem a tekintetem. Az a világi és arisztokratikus mímelt gőg ami az arcán ül, szinte azonnal egy visszafogott bugyogó kacajra ingerel. Megemelem a kezem és mutatóujjam ingatva a szemöldököm táncoltatom, kidugott nyelvemre finoman ráharapok, majd visszahúzom
- Na csak ne legyen olyan nagyra magával Monseur! Ki mondta, hogy nem szeretném? Ugyanakkor az előbb volt oly’ kedves megjegyezni, hogy vegyük fel a kabátokat a fedélzeten való tartózkodáshoz. Szóval lesz olyan kedves eldönteni, hogy most ruhában szeretne látni, vagy ruha nélkül. Csss…..egy szót se, úgyis tudom a választ.- emelem hirtelen az előbb ingatott mutatóujjat lágyan az ajkaihoz, és a játékot megtoldva finoman végig is húzom az alsó ajkán a forró ujjacskát. Vidáman kacsintok egyet mielőtt elslisszanok mellette.
- A gondolatait őrizze meg a visszatérésünk utánra.- megtorpanok, amikor érzékelem, hogy valamiért még visszaszaladt. A kezem kinyújtva marad, és amikor végül megérzem benne az ő hűvös tenyerét, közelebb rántom magam hozzá. A kabin falához préselődünk fél másodpercre, és ennyi tökéletesen elég ahhoz, hogy a bennem szunnyadó fenevad a tekintetemben lobbanjon tüzes lángba, és szinte másodpercek alatt falja fel őt. Az apró kabinban a vágyak életre keltek, melyekkel jelenleg olyan veszélyes játszadozni, mint a tűzzel. Lábujjhegyre állok, de még így is csak a mellkasáig érek.Megemelt fejjel szimatolok végig rajta, és ajkaim között egy alig hallható, nyögésbe fulladó sóhaj és morranás szökik ki.
- Cih-cih…-ciccegő hang kel életre összezáródó fogaim között, majd lehunyva szemeimet, igyekszem valahogyan észhez téríteni magamat. Mikor ismét Erickre pillantok látom, hogy a vérem illata, az ismételt közelségem éppen azt a hatást váltotta ki nála, amit nálam, a bőrének semmihez sem fogható, hűvös, évszázados aromákat magába olvasztott zamata.
Folyamatosan pengeélen táncolunk, de pontosan ez a szépsége az egész játéknak.
A kinti hűvös az arcomat karcolja, és a feltámadó szél összekócol mindkettőnket. Pillanatok alatt vörös ajknyomait hagyja rajtam az óceáni fuvallat. Futok vele végig, egészen a korlátokig, a hajópallón szinte egymásnak szerelmet vallva koppannak lépteink. Megbújok az ölelésében, és úgy tekintek a messzeségben elnyúló világ felé, mintha nem akarnám többé látni. Talán ebben a formában nem is akarom. Erősebbé válva akarok visszatérni. Azt akarom, hogy Lava hangját ha meghallom, ne védeni, hanem elpusztítani akarjam őt bármi áron.
- Semmit és mindent….- súgom előre a hullámok közé, megismételve a szavait, és kissé visszafordítva a fejem lágyan mosolygom rá. Orromat az állához érintem, és lehunyt pilláim mögött újraélem a találkozásunk éjszakájának azon mozzanatát, amikor először érintett meg. Világokat lett volna képes romba dönteni az a másodperc, ha akkor magamra hagyott volna. Elárvult, veszett jószágként vonyítottam volna fájdalmas hiányát a véres szürkén hunyorgó hold felé. Ujjaim fűzöm ujjai közé, és magam elé húzva sóhajtok egy mélyet. Szavai emlékeket idéznek fel bennem, egy sosem volt élet azon pillanatait, amelyek mind közül a legvalóságosabbak voltak.
- Tudod…- kezdem merengve, kicsit talán összeszűkülő szemekkel, mintha a szél bántana, de sokkal inkább a felidézett idő az amely fájó gombócot gyűr a torkomba. Visszanyelem, és úgy beszélek tovább.
-...az valóban hiányozni fog. A cukrászda, a munkám. A reggelek, amikor kinyitottam, a sülő, ropogós cipók illata, a sütemények édes zamata. A szomszédban lakó asszony seprűjének reggeli karistoló hangja a járdán. Az emberek, akik nem tudtak rólam semmit, és így kedvesek voltak…..hazugság! Olcsó hazugság!- jelentem ki végül, keményen dobva magam elé a szavakat, előttem pára gomolyagként tűnik el a saját leheletem.
- Nekem mégis hiányozni fog ez a hazugság...de ez egy illúzió volt. És idővel éppen ott fogja végezni, mint minden illúzió: elpárologva a semmibe.- hallgatom őt, amint beszélni kezd, finoman mozdul a fejem, amikor megérzem arcának hűvösét a saját arcomon, és hozzádörgölöm magam. Megfürdöm a másodpercekben amiket az érintésében töltök és úgy hallgatom, alig rezzenő pillákkal. A vámpírlétben töltött megannyi évtized komor nincstelensége, amely lehet, hogy világi javakat hozott, de ezzel együtt egyre inkább eltűnt az ami emberi volt benne. Egy láthatatlan kéz mélyre ásta, és kétkedő gondolatok maradtak csak a nyomában. Én tartottam őt itt, a tudat, hogy létezem, ahogyan engem is az hajtott mindegyre előre, hogy éreztem várnak rám. Ő vár rám. Erdő mélyi kis kápolna, egy titok az éj sötétjében, egy létező régi lélek, melyben elaludni, örökké álmodni vágynék.
Csókja feltörhetetlen pecsétként zárul ajkamra, és mint már annyiszor, most is valami egészen más, egészen új érzést hordoz. Akárha felfedeznénk a másikban minden alkalommal valami újat. Nem ereszteném, úgy kapaszkodom ebbe a mámorítóan vonzó hűvösségbe, szinte hisztérikusan szuszogom, és mozdulnék utána, amikor elválik tőlem, a levegőben maradnak nyitva csókra áhítozó ajkaim. Sok a levegő, én mégis fuldoklom. Nélküle. Karon ragad, és magával húz, a hirtelen mozdulattól alig eszmélek fel, és már a hajó orránál járunk, ahol egy idegen nő, talán búfelejtésből, vagy talán éppen ellenkezőleg, meglelt szabadságát ünnepelendő múlatja az időt. Erick hatékony, és nagyon szűkszavú. Félrefordult fejjel nyomom el a kuncogásomat, látva, hogy a nő csillogó szemekkel, szinte megbabonázva figyeli őt, majd hagyja el azt a részt, ahova mi igyekszünk. Derekamon lágyan, mégis határozottan simul el a keze, és egy jelentőségteljes mozdulattal tol előre a korláthoz. Mikor a lábamat megvetve támaszkodom meg, és a fülembe érzem a leheletét, melynek hatására megborzongom, már tudom mit akar. Keze a karomon siklik végig, és hangomban ott bújkál a derültség
- Jesszusom Erick! Te megvesztél….most komolyan...ezt most...komolyan?- ujjai az ujjaim között táncolnak, a távolban a lassan narancsba fürdőző égboltot körbeudvarolja az este felé közeledő napsugara. Éppen úgy, ahogyan Erick derültségtől, és nevetéstől terhes hangja kúszik be a füleimbe.
- Hallgass már el!- nevetem el végül magam, miközben a fejemet hátrahajtva, és ebben a pozícióban vele egy magasságba kerülve ajkaimmal csendre intem ajkait. Csak egy apró csók, csak éppen annyi, hogy megtörje az éneket, én pedig elnevetve magam belehajtom a fejem a vállgödrébe.
- Ha most megszólalsz, hogy….”Én vagyok a világ királya!” esküszöm ott foglak megharapni, ahol a legjobban fáj. Már ha létezik rajtad ilyen pont. Ha nem létezik, majd megkeresem, vagy teremtek...nem tudom. Bolond vagy, de én éppen ilyen bolondnak szeret….- nem tudom befejezni a mondatomat, mert mögöttünk, egy férfi hangja csendül.
- Bocsánat, nem tudnának adni egy kis tüzet? Az öngyújtóm momentán belezuhant az óceánba.- az a férfi az, aki nemrég, úgy tíz perce vígan dohányzott a korlátnál és minket figyelt. Óvatosan szimatolok bele a levegőbe, és messziről bűzlik az aurája a verbénától. Megszorítom figyelmeztetően Erick kezét a kabát takarásában. A szívem ezerszeres erővel kezd verni, a belső vad pedig úgy dörömböl, hogy attól tartok a következő pillanatban kiszakítja a mellkasomat. Most már biztos vagyok abban amit az első pillanatban csak sejtettem: egy vadász van a fedélzeten. De ahol van egy, ott lesz több is.



||The Hunt||megjegyzés||Meg bizony, jobb mint az igézés  :francekiss:  ®



Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra
Vissza az elejére Go down
 

Csendes-óceán Térsége

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
rising of the mortals :: Helyszínek :: A határokon túl-


Új posztok
tekintsd meg
Pént. Május 31, 2019 10:58 pm
Laurel O. Delgado
Szer. Május 29, 2019 1:28 am
Katherine Pierce
Kedd Május 28, 2019 8:31 pm
Amren Monroe
Hétf. Május 27, 2019 11:26 pm
Lucille Éamon Vodova
Szer. Május 22, 2019 12:03 pm
Katherine Pierce
Hétf. Május 20, 2019 10:43 am
Shiraz Watson
Szomb. Május 18, 2019 10:03 pm
Aingeal Hearn

• ROTM FRPG •