A húgomat kerestem, majd betértem ide. Rengeteg itt a könyv, bár eddig még nem találtam meg amit keresek, mégis remek figyelemelterelés. Legalábbis kezdetben, majd unalmassá válik, holott szeretek olvasni, és végül már magam sem tudom, miért is vagyok még itt. Csendes hely, és most itt szeretnék a húgommal találkozni, így egy csendes sarokba vonulok, hogy telefonálhassak. Csak búg a telefon, mintha nem is akarná felvenni, és ha ez mégis megtörténik, akkor szólalok csak meg, ha nem, akkor pedig a hangpostájára mondom a mondandómat. - Rebekah, beszélnünk kell, fontos. Még a könyvtárban megtalálsz - rövid szöveg, de mégis érződhet rajta, hogy tényleg fontos mondandóm van, nem csak azért mondtam, hogy el is jöjjön. sok mindenről kell beszélnünk, és nem tudom, mégis hogy fogja fogadni, hogy nem akarom elrabolni Klaus babáját, hanem ki akarok békülni vele. Elegem van az ellenségeskedésből.
Két nap telt el, mióta Finn és én visszasétáltunk az élők közé. Az üvegkert azóta tökéletes otthont ad nekünk, s könnyebb elrejtőzni, mint azt bárki gondolná. Senki nem sejthet meg rólunk semmit, így a látszat őrzése mondhatni, elengedhetetlen. Ám van bökkenő. Egyrészt Kol még mindig nincs itt... másrészt szükségem van arra, hogy Freya is itt legyen. Eleinte problémát okozott az, hogy miként csaljam őt hide, hiszen távol van, és semmit sem tud az itt uralkodó káoszról. Nem akar részese lenni a Mikaelsonok itteni királyságának talán. Melyben valamiért megértem őt. Én sem akarnék részt venni egy efféle bolondok házában. Az én dolgom megakadályozni ezt. Nem azért adtam az életem olyan egyszerűen.. s nem ezért néztem el büntetés nélkül Mikael halálát, mert nincs mire felkészülnöm. Tervem van. Mindannyiukkal. És meg fogják kapni méltó büntetésüket. A sorok között sétálva vártam, hogy történjen valami. Az a csoda, amelyre nemrég kényszerítettem a lányomat, akinek nem lehet tudomása arról, hogy más testben, de életben vagyok. Meg kell jelennie előttem, ide kell utaznia. Ő csak egy ártatlan, 17 éves lányt fog látni, de én sokkal többet. És mi több, minden egyértelművé válik. Már csak Kolról kell gondoskodnom. Elővettem egy könyvet, és így vártam. A varázslatom el fogja idáig vezetni. És tökéletes körítést fog kapni. Nem engedem, hogy bármivel is áthúzza a számításaimat. Ez olyan feladat, melyet előszeretettel viszek véghez, hogy minden a helyén legyen, ha eljön az ideje.
Elküldésének ideje ♛Szomb. Márc. 21, 2015 10:21 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
esther & freya
we are the definition of cursed
Tudtam, hogy záros határidőn belül el fog jönni az a pillanat, amikor New Orleans utcáit kell majd járnom. Az én hibám, én akartam megkeresni a családomat, én akartam belefolyni az életükbe, miből gondoltam, hogy a problémáikból és a kreált ostobaságaikból kimaradhatok csak azért, mert egy másik városban próbáltam letelepedni? Várható volt, hogy belekeveredek ebbe az ügybe, de azt nem gondoltam volna, hogy csupán egy üzenetet fogok kapni arról, hogy mindenféleképpen jönnöm kell, mert élet-halál kérdése. Főleg, hogy egy idegen küldte... nem is kellett volna foglalkoznom vele, de baljós érzések támadtak fel bennem, amelyek sokkal hamarabb felemésztettek volna, ha nem megyek elejébe a dolognak, mint hogy eljöttem. Legfeljebb este már megyek is vissza Mystic Falls-ba, de körül kellett néznem. Tartoztam ennyivel magamnak, a kíváncsiságomnak és annak a csoportnak, ami amúgy nem más, mint a családom. Egy könyvtárba vezetett az utam, amely nem volt tömve, sőt, belépve mindössze egy alkalmazott foglalt helyet a pultnál, egy másik néhány könyvet pakolt vissza a helyére, valamint egy lány ücsörgött az egyik asztalnál. Ő lesz az, senki más nincs itt, akivel beszélhetnék, hiszen valószínűleg nem a könyvtárosnő üzent, mivel az arcára volt írva, hogy nem számított újabb könyvkedvelőkre. A lányhoz sétáltam, egy másodpercig ugyan megálltam előtte, aztán mégis kihúztam a vele szemben lévő széket és helyet foglaltam. - Elnézést a faragatlanságért és hogy egyből a dolgok közepébe vágok, de te hívtál ide? - Kérdeztem tőle. A hangom nem volt ellenséges, csupán kérdő. Érdekelt, miért kellett átutaznom a fél országon.
Vártam. Végül is, nincs más dolgom, mint kivárni a soromat, és bízni abban, hogy nem veszett el minden mágia, amelyet eddig tartogattam. A lányomnak már így is hatalmas fejtörést okoztam, hiszen mikor visszatértem az élők sorába hónapokkal ezelőtt, elkopoztam a mágiát, amelyet előtte az ő testébe rejtettem el. A saját lányom lett az erőm birtoklója, s a lehető legbiztonságosabb helynek tűnt, egészen addig, míg arra nem kényszerültem, hogy kiszedjem belőle. Elindult a lavina, de tudtam, hogy kockáztatok. Az erőm nélkül Freya csupán egy halandó ember, pontosabban boszorkány. Nincs benne semmi extra erős mágia, az én erős kötelékem tartotta életben, hogy ha majd eljön az ideje, képes legyek tőle visszavenni. S eljött az ideje. De most újra meghaltam. Ezúttal viszont úgy, hogy a mágia szépen meglapult a háttérben, rám várt, hogy ismét birtokoljam. Szégyen a bukás, amelyet Genevieve fel tud mutatni, mindent el kell intéznem, hogy jómagam is... egyesíteni tudjam a családomat, és mindannyiukat úgy büntetni, hogy fájjon nekik, s minden gyilkosságot, minden fájó cselekedetet megbánjanak. A halandó élet a legjobb büntetés lehet. Elmosolyodtam, mikor megpillantottam a lányt közeledni. A lányomat. De semmi érzelmi megnyilvánulás, remek színész vagyok, évszázadok előtt is így működtem. - Én hívtalak, igen - feleltem egyszerűen a kérdésére, majd félrebillentett fejjel csuktam össze a kezemben tartott könyvet. - Te Freya vagy. Vagyis... Candice - sóhajtottam fel. Emlékszem, milyen nevet adtam egykoron első gyermekemnek. Nem tudom, hogyan jött ez az utóbbi, miért változtatta meg, ám nem csalódtam ízlésében. Ez egy családi vonás. - A nevem Cassie. Bocsáss meg, amiért iderángattalak, de szükség van rád - magyaráztam úgy, mintha ezer éve ismerném. Ismertem is, mindig ott voltam a szívében, ő is az enyémben, de nem mutathatok túl okat. - S valószínűleg ezt már te magad is sejted egy ideje. Talán féltél, hogy eddig nem jöttél el ide? - kérdeztem felvont szemöldökkel, tekintetemben kíváncsiság fénye gyúlt.
Figyelmesen megnéztem a lányt, arcának minden négyzetcentiméterét, hajának vonalát, mozdulatainak tónusát, de egyetlen emlékképen sem kapcsolódott a velem szemben ülőhöz. Biztos voltam benne, hogy soha nem láttam és elképzelni sem tudtam, hogy mi köze lehet a családomhoz. Talán nem is akartam. Nem akartam részt venni ebben az egészben, szerettem volna, ha az anyám távol marad tőlem, ha a testvéreim körén kívül esek és nem kell szembesülnöm az állandó huzavonával, amit ők képesek szeretetteljes tetteknek bélyegezni. Én erre nem voltam képes. Megvolt a magam baja, sok olyan, amelyről ők nem tudtak és nem is kellett tudniuk, hiszen ugyan anyám kergetett bele, de a saját tragédiám az én ügyem. És én fogom megoldani, elintézni a dolgot, nem ők. Mindenesetre meglepődtem, amikor a lány az eredeti nevemen szólított. Freya. Jó ég, mikor hívtak így utoljára... csak a családom tudta, hogy ez az igazi nevem, amit születésemkor kaptam, de lecseréltem. Nem azért, mert nem szerettem, hanem mert arra emlékeztetett, hogy a szüleim elhagytak. - Megbocsáss Cassie, de nem ismerlek és elképzelésem sincs arról, hogy mit akarsz tőlem, ami miatt iderángattál. - Mondtam úgy döntve, hogy nem fogok köntörfalazni, ha már itt vagyunk. Gondolom egyikőnknek sincsen szüksége felesleges körökre, jómagam pedig nem szívesen tartózkodtam itt, ahogy erre ő is rávilágított. Féltem volna? Nem. Csak nem akartam asszisztálni a testvéreim és az anyám újabb őrültségéhez. - Mit tudsz, amit én nem? Azt mondtad, hogy a családom miatt kellek... itt vagyok, tudni szeretném, hogy mi van velük. Mit csináltak már megint? - Kérdeztem kissé lemondóan kihúzva egy széket, hogy helyet foglaljak. Volt egy olyan érzésem, hogy ez egy hosszú sztori lesz, amit két lábon állva nehezebb lenne elviselni. - Előre leszögezem, hogy nem szeretnék semmilyen őrültségükben részt venni és az, ha terveznek valamit nem az én dolgom. - Szögeztem le eredetileg ellentmondást nem tűrően, de ismertem magam... nem fogok tudni megállni, hogy a körön kívül maradjak.
Fel sem foghatom, vajon miféle gondolatok suhannak át agyán ebben a szent pillanatban. Úgy érzem, eljött a pillanata annak, hogy egyesítsem a családomat, de egyelőre még nem tehetem meg. Addig nem, míg nem készítettem elő mindent, s mi több, nem jöttem rá hogy miféle játékot űz Klaus és Elijah. Kol idecitálása sem lesz egyszerűbb, ám ha Freya idecsalása ilyen könnyed feladat volt, legkisebb fiamé sem lesz nehezebb. A tökéletes terv már megszületett a fejemben, de keresnem kell egy közvetítőt, nem hagyhatom el a város határait, míg nem tudom, mire számíthatok a családommal kapcsolatban. - Meglehetősen rideg hangnemre váltottál - jegyzem meg, mint másodlagos információt. Az emberek és más lények gyakorta meg engedtek meg ilyesmit velem szemben, holott máskor pontosan arra a mágiára számíthattak, amelyet én magam birtoklok. Nem áll szándékomban többet mondani annál, mint amit feltétlenül tudnia kell, azt főleg nem, hogy mi a tényleges helyzet a szüleivel. Mikaellel és velem... Mikael. Még rá is ki kell találnom egy megoldást, s momentán egyedül Davina Claire tűnik annak. Szegény lány mikbe csöppent bele, csupán azért, mert belekényszerítették valamibe, amiben nem akart részt venni. De a boszorkányoknak egyedülálló, önálló akarata van. Méltó volt arra, hogy részt vegyen az Aratáson. És most egyedül ő az, akinek némi esélye van boszorkányként arra, hogy visszacsalogasson valakit az életbe, aki fontos számomra... - A szüleid halottak - jelentem ki egyszerűen, szemrebbenés nélkül, majd tovább kevergetem a fűszerek és gyógynövények illatos keverékét, fel se nézek a tekintetébe. - A testvéreid tehetnek róla. Klaus és Elijah. Ők tették. S egyelőre még nem tudom, milyen hatással van a te erődre az, hogy az anyád halott - vonom meg a vállam.
Nem fogok elnézést kérni azért, mert megpróbáltam tárgyilagos lenni és közöltem vele, hogy nem vagyok hajlandó semmilyen gyerekes csínytevésben részt venni, amiben a bátyáim a fő hunyók. Én lettem volna a legjobban meglepve, ha nem a család felől fúj a szél, hiszen mindig tőlük eredtek a problémáim. Ők számíthattak egymásra, együtt lehettek kiskoruktól kezdve, nekem pedig mi maradt? Egyedül Finn-t ismertem, vele játszhattam kislányként, hogy utána ő is eltűnjön mellőlem és a szüleimnek se lássam színét se az évezred során, amit leéltem. Ha én nem keresem őket, ők sem lennének kíváncsiak rám, most viszont már az kellene, hogy ügyeljek rájuk? Tartsam a hátam, segítsek nekik, tudjak a bajaikról és a bajokról, amiket saját maguknak kovácsolnak? Abban a házban élek egy másik városban, ami a családom tulajdona, de semmi mást nem kaptam eddig tőlük, anyámnak is csupán arra voltam jó, hogy tartósítsam az erejét. Megígérte, hogy segít megoldást találni, hogy ne hagy meghalni, még sincs sehol már jó ideje. Senki másra nem támaszkodhatok a témában, csak magamra, hiszen az egyetlen barátnőmet és a szerelmemet nem akartam azzal a ténnyel traktálni, hogy záros határidőn belül elkezdhetik szervezni a temetésemet… csúnya gondolat, de igaz. Szó, mi szó nagyon meglepett, amit a fiatal lány mondott. Az arca rezzenéstelen volt, talán mimikátlanabb, mint az enyém, ennek ellenére sikerül elérnie, hogy ki kelljen húznom a vele szembe helyet foglaló széket, mert állva nem nagyon tudtam elfogadni és megemészteni az információt, amit elém tárt. A szüleim halottak? Pár másodperccel ezelőtt elátkoztam őket a gondolataimban, most pedig nyelnem kellett egyet, hogy a lányra tudjak nézni és egyáltalán képes legyek szólásra nyitni a számat. - Miért csinálták? – Kérdeztem rá a legfontosabbra, de közben nekem is ezernyi más kérdés cikkázott a fejemben anyám halálának következményeivel kapcsolatban. – Anyám úgyis kijátssza a halált, már tucatszor megtette. Most sem lesz másképp. – Jelentettem ki. Náluk a halál nem jelenti a véget, sokkal inkább egy újabb bosszú kezdetét.
Mindig a való világban éltem, s mikor új lehetőséget kaptam az életre, nem féltem kockára tenni bármit a siker elérése érdekében. Megannyiszor hittem annak idején, hogy van esély a családom számára vámpírként is... de elfajzottak. Nem ezt a sorsot akartam. Azt hittem, egyidő után ezt be fogják látni, de nem így történt. És mire észbe kaptam, már egy koporsóba zártak, és a halálomat a tulajdon férjemre próbálták kenni. Niklaus Mikaelson számára a véget jelentett volna, ha kiderül, hogy ő vetett véget az életemnek. A testvérei szemében megsemmisült volna, ahogyan ez meg is történt. Ám még ők sem tudnak arról, hogy Freya létezik és életben van. Itt áll előttem. A reakciójukat nem is sejtem, de annyi bizonyos, hogy az idősebb nővér felbukkanása mindannyiuk életében döntő változás lesz. És ezt a színdarabot az első sorból kívánom végignézni, miközben elintézem, hogy mindannyiuknak a vámpírlét végét jelentse a legújabb fejezetünk. Mindig elérem, amit akarok, és ez most sem fog változni. Freya veszélt jelenthet, hisz olyan mágia van a kezében, amelyet egykoron én birtokoltam. És ugyanúgy ott van benne, csupán nem képes használni. Még nem döntöttem el, mely szerepet foglaljam el az életében, ha rájön, hogy visszatértem. A mentorét, aki az útján tartja, vagy a kegyetlen boszorkányét, aki megfosztja attól a töblettől, amelyet általam, a halálom által kapott. - Mert a szüleid jobb életet akartak nekik. Apád feladata továbbra is az volt, hogy kioltsa az életüket, de anyád egy egészen új... elképzelést akart ezt követően beteljesíteni - mondtam szimplán, teljesen közömbösen, majd bólintottam. - Nyilvánvalóan igazad van. De amíg az anyád nem tér vissza, a városban kell maradnod. Talán téged is a részesévé akar tenni annak, ami akkor fog történni - jelent meg egy mosoly az arcomon, és eltoltem magam elől a mozsarat. - Vagy esetleg lenne okod elhagyni a várost? Hiszen csak most jöttél!
Néha megfordult a fejemben, hogy miért büntetnek az ősi hatalmak, régi boszorkányok a családommal? Szerettem volna tiszteletbeli taggá válni és minden tőlem telhetőt meg is tettem volna, ha nem ilyen hírrel jártak-keltek volna a világban. Az apám, akiről annyi emlékem van, hogy mindig mosolygott rám és azt tette, amit kértem tőle a gyermekeire vadászik évszázadok óta és szemrebbenés nélkül megölné őket. Az anyám az éjszaka teremtényeivé változtatta a húgomat és a fiútestvéreimet, ezzel a kezükbe adva azt a hatalmat, ami az öröklét megélésével járt. Az egyik öcsém világi pszichopata, akinek a gyilkolása legnagyobb öröme, a másik a felvigyázója, a húgom pedig a heppjeinek elszenvedője. Felváltva szúrják egymást hátba, tesznek a másiknak keresztbe, de a sajátos módjukon szeretik egymást… miért nem próbálnak meg normális, emberi módon kiépíteni kapcsolatokat? Persze, ennyi év után már semmi sem egyszerű. Talán én vagyok túl előítéletes velem és nekem kellene változnom, nyitnom az irányukba, hogy befogadjanak, nem állandóan a kívülállósággal védeni magam a családi ügyletektől. - És mi az az új elképzelés, amivel az anyám jobbá szerette volna tenni az életüket? – Kérdeztem rá egyenesen, előrébb húzódva a székkel, mert ugyan nem voltak sokan a könyvtárban, de az emberi fülek még mindig nem voltak felkészülve arra, ami ennek a beszélgetésnek a központi témájának számított. A nő hangja teljesen közömbös volt, mintha csak a tegnap esti meccsről szónokolt volna, mégis volt benne valami, ami feszültséget keltett bennem. Mintha túlságosan ismert volna, a tekintete nem az érdektelenséget tükrözte vissza, hanem azt, hogy igenis fellélegzett az ittlétemtől. – De mielőtt bármit mondanál… ki vagy te egyáltalán? – Nem volt elég, hogy Cassie-nek hívják. Honnan ismerte a családomat, hogyan folyt bele az életükbe? – Addig nem szeretném tovább folytatni ezt a társalgást, míg te el nem mondasz nekem mindent. Rébuszokban, talánokban beszélsz, idehívtál, én pedig jöttem, pedig nem ismerlek és nem is tudom, miről lehet szó. Az anyám egy újabb őrült tervében nem vagyok hajlandó segédkezni, szóval ha a segédje vagy, ezt nyugodtan megmondhatod neki. – Jelentettem ki teljes komolysággal, az asztal lapjára fektetve a kezeimet. Utáltam, ha bolondnak néztek vagy fecsérelték az időmet. Főleg, ha titkolóztak előttem. Attól a falra tudtam volna mászni.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Keresem :
■ my girl on the fire
Tartózkodási hely :
■ actually - mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
■ lawyer and teacher in one
A poszt írója ♛Bryan L. Foster
Elküldésének ideje ♛Csüt. Szept. 03, 2015 3:13 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
- lezárt játék -
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Szept. 19, 2015 11:46 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Chantele & Miracle
Feketén hullámozna járásom ritmusára a selyemszoknyám fodra, ha ugyan hajlandó lennék szoknyát hordani. Mivel azonban az ördög találmányaként gondolok az efféle ruhadarabokra ezen a héten (nem úgy általában, csak éppen most, mert rapszodikus ingadozású a ruhaügyi megfontoltságom is) így szaggatott térdű farmerban jöttem könyvtárat látogatni. A farmerhoz egyszerű, fehér póló dukál, viszonylag mélynek mondható V-kivágással, hogy azért valami izgalom is legyen a bolero-szabású farmerdzsekim alatt. Nem, mintha mellesleg annyira el lennék eresztve, de a ma reggeli zene, ami az öltözködésemet inspirálta ezt hozta elő belőlem. A szettet egyébként lazán befűzött tornacipővel bolondítottam meg és a végeredményt tekintve szerintem teljesen jól illek a könyvtár törzsközönségébe. Vagy tíz kötetet egyensúlyozva igyekszem balanszírozni az asztalok között, hogy eljussak oda, ahol a táskámat hagytam. Nem vagyok egy stréber, de az év elején még élvezem a kurzusaimat, s ilyenkor túl tudok buzogni. Ez a kijegyzetelni vágyott könyvmennyiségből is kitűnik. Szép, nem túl csendes puffanással érkeznek a könyvek az asztallapra, hogy aztán ledobjam magam melléjük az üres székre, amin a táskám mikor lett ilyen puha? És nem is volt akkora, hogy az egész ülést-- - Jesszusom! Pattanok fel ezzel a felkiáltással, mert bár sosem voltam hívő, azért így belehuppanni valakinek az ölébe felettébb ciki. És az isten egy szem fiának emlegetése csak úgy kicsúszott a számon. - Bocsánat, nem vettem észre-- Nyúlok a könyveim után, hogy már el is húzzam a csíkot a tett helyszínérl. Hacsak meg nem akaszt ebben valami.
Dhámpír •• enyém az örök ifjúság és szépség
Keresem :
● i found him
Tartózkodási hely :
● always next to ebony
Hobbi & foglalkozás :
● i'm interested in science
A poszt írója ♛Chantele A. Roux
Elküldésének ideje ♛Hétf. Okt. 19, 2015 7:59 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
just like a shadow...
mira && chantele
Hosszú út vezetett el egészen idáig. Nem volt szívem csücske a tömegközlekedés, azt azonban előnyben részesítettem, hogy így emberekkel együtt tudok együtt lenni, egy ideig közös levegőt szívni velük, és ezáltal tudom kontrolállni saját éhségemet. Valójában nem lett volna túl sok indítékom ölni. Bár ezt ragozhattam volna, sokan megpróbáltak letéríteni erről az útról. Eddig szerencsére sikertelenség koronázta a tevékenységüket, ám nem egyszer gondolkodtam el azon, hogy vajon meddig is mehet ez az egész így... egyszer lesz-e olyan, aki képes lesz rávenni arra, hogy adjam ki magamból a feszültségemet, és példának okáért öljem meg a főnökömet? Legutóbb ő váltott ki belőlem óriási éhséget, nagy és intenzív utálatot... talán pontosan ezért menekültem egy olyan helyre, ahol kicsit egyedül lehettem a gondolataimmal. Nem tűnt a legjobb ötletnek egy könyvtárban ücsörögni, az pedig pláne nem, hogy csak egyetlen könyv lapozgatásával töltöttem el majdnem órákat... lett volna millió és még egy dolgom, mégis itt ragadtam. Értelmezni próbáltam valamit, amiről eddig fogalmam sem volt, teljesen belemerültem az olvasásba, elbújván egy kicsiny kis sarokban, csak az zökkentett ki, hogy valaki hirtelen az ölembe huppant. - Basszus! - bukott ki belőlem a káromkodás, de védelmemre szólt, hogy rettentően megijedtem. Azt sem tudom, most miért nem blokkoltam le, miért bukott ki belőlem rögtön ilyesmi, miközben ismerem magam, sosem voltam az az előbb beszélek-típus, de úgy tűnik, változnak az idők... a szokások. Én magam is. Hátratolódtam, de ekkor a lány már távozni készült, én pedig még midnig teljesen meglepődve néztem utána. Csak az tűnt fel, hogy az egyik könyvet az ötezerből, ami a kezében volt, az asztalon hagyta. - Hé... ismeretlen eredetű... öhm... - Nekem ezt nem kellene erőltetni. Mindenesetre pár másodperc múlva már előtte álltam. - Ott felejtetted a könyved - nyújtottam át neki, közben egy pillantást vetve arra, miket is olvas jelenleg. - Oh, ezt te is szereted? - kérdeztem hirtelen kitörő meglepettséggel, de benne jókedvű lelkesedéssel.
A múltkori beszélgetés Ebonyval nagyon sokat segített, pedig nem hittem volna, hogy egy beszélgetés bármit is segíteni fog rajtam, de nagyot tévedtem. Nem mondanám azt, hogy fel vagyok most már dobódva, hogy végre kiönthettem úgy őszintén valakinek a szívemet aki át tudja érezni a helyzetemet, aki megért, hanem inkább úgy mondanám, hogy már nem vagyok olyan feszült, sokkal jobb lett a lelki világom. Lehet, hogy mi ketten nem kapnánk meg a legjobb szobatársaknak járó díjat, de azt mind ketten tudjuk, hogy nyugodtan lehet beszélgetni a másikkal. Én legalábbis csak remélni tudom, hogy Ebony tudja azt, hogy bennem megbízhat, nekem nyugodtan elmondhat bármit, ami a lelkét nyomja. Szívesen meghallgatom, hiszen ő is sokszor meghallgat. Ebony elképzelni sem tudja, hogy mennyit segített rajtam azzal a kedves pár szóval amit nekem mondott. Habár nincs olyan beszélgetés ami elhitetné velem azt a tényt, hogy a balesethez egy csöpp közöm sincs. Pontosan jól tudom az ellenkezőjét, ezt pedig szerintem soha senki nem fogja tudni megcáfolni. Ezzel együtt kell élnem, de ahogy egyre jobban telni fog az idő, talán annál egyszerűbb lesz elviselnem a szüleim hiányát, a tényt, hogy miattam (is) haltak meg. Szombat reggel van, tegnap este haza mentem a kollégiumból, most pedig úgy döntöttem, hogy nem akarok otthon lenni és várni azt, hogy a barátnőm felébredjen, ezért úgy döntöttem, hogy eljövök a könyvtárba. Szeretek olvasni, csak az utóbbi időben nagyon elhanyagoltam, most viszont, hogy előttem áll egy egész nap, végre eltudok szakadni kicsit ettől a világtól és belecsöppenni egy másik világba. A könyvsorok között sétálgatok, majd meglátok egy könyvet, elolvasom a hátulját és mikor úgy vélem, hogy számomra elég érdekes, akkor leülök a földre, a sarokba, hátamat a hűvös falnak támasztom és úgy kezdem el olvasni a Skarlát betűt.
Az események mondhatni felpörögtek, én viszont voltaképp lelassultam. A dolgaimmal nehezen haladtam, sok dolog hiányzott és sokat nem igazán értettem. A boszorkányokhoz nem fordulhattam, hisz a kapcsolatunk, vagyis a saját népemhez fűződő kapcsolatom valahol olyan volt, ami egyfajta megfoghatatlan ellenségeskedést és ellenszenvet éreztetett. Plusz nem hiszem, hogy az ötletemnek örülnének, és valószínű nem tennének Klaus egyszerű halála ellen sem, annak fejében meg pláne nem, hogy akkor lényegében egy halom vámpírt pusztítottak volna el, viszont ezek között akadt olyan, akinek az életét én igenis meg akartam tartani. A könyvtár felé haladva ismételgetem magamban a teendők listáját, nem mintha a jegyzeteimben nem lennének meg a keresett dolgok. Veszek egy pohár kávét, az alvás sem volt mostanában a fő tevékenységeim egyike. A könyvtárba lépve egyből az egyedibb, misztikusabb és másoknak valószínűleg bizarr könyvek felé veszem az irányt. Felpakolok vagy tíz könyvet a kezeimbe és elindulok az egyik asztal felé. Felcsapom az egyiket, elfeledkezem magamról és suttogva teszem a tenyerem a könyv tetejére, a keresési folyamatot felgyorsítva a könyv így magát lapozza át. Találat esetén az adott oldalon nyitva marad. De az első könyv nem nyer, és mikor a jegyzetemre nézek, a szemem sarkából megpillantok egy lányt, aki épp most foglalt helyet. Remek, mennyit nézhetett végig ebből, az egészet? Felkapom a könyveket és a polcok között járkálva csendesebb hely felé vonulok. A figyelő tekintetet így is érzem, és ez már annyira nem tetszik. Sehol és soha nem leszek egyedül, legalábbis nem mostanában az már szinte biztos...
Az életem nem egyszerű, pedig a szüleim balesete után mást nem kívánok, csak azt, hogy minden rendben legyen körülöttem, egyszerű életet, olyat amiben nem kell félnem attól, hogy egy természetfeletti megtámad, vagy éppen nem akarják a fejemet venni a boszorkányok. Pontosan, ez a legújabb dolog, a fülembe jutott, hogy egy boszorkány társaság rám vadászik, kell a vérem valamihez ami fontos nekik. A vérem pedig valamilyen okból kifolyólag különleges, ezért elég sokáig elmennének érte. Mondanom sem kell, hogy eléggé megijedtem, mióta ezt megtudtam csak ez jár a fejemben, a könyvtárba is azért jöttem, azzal a reménnyel, hogy itt lesz egy kis nyugtom, ki tudom kapcsolni az agyamat és nem kell félnem attól, hogy megölnek. Mikor egy lány elsétál a polcsorok között, ahol ülök, felnézek és hirtelen megszűnik körülöttem minden. A lány... Boszorkány, ezt egyből megéreztem a képességemnek hála. Muszáj keresnem valakit aki tud rajtam segíteni, ey boszorkányt, Davina Claire-re gondoltam, erős boszorkány és tudom, hogy nem áll senki oldalán. Ezért is reménykedek abban, hogy talán tud nekem segíteni, hogy segít kimászni ebből a csávából...amibe amúgy nem én kevertem bele magamat, hiszen nem tehetek arról, hogy ilyennek születtem. Nem tehetek arról, hogy dhampir vagyok. Egyszerű ember szeretnék lenni, de nem tudok mit tenni, el kell fogadnom, hogy az élet ilyen lapokat osztott nekem. Végül úy döntök, hogy felállok és a lány után megyek, közben próbálom magamra erőltetni a legkedvesebb énemet, nem akarok ellenszenvet ébreszteni benne, mert akkor egy életre elásom magam előtte és akkor várhatok arra, hogy segítsen. - Szia! Te vagy Davina Claire? - kérdezem tőle barátságos hangnemben, mikor oda sétáltam hozzá.
a város könyvtárát nem gondoltam túlzottan zsúfolt helynek és mivel épp az volt a célom, hogy elbújjak a világ elől, így nem is bántam volna, ha ez így is marad. Elgondolkodva lépdeltem a sorok között, kerestem a könyveket, amikre szükségem volt. A misztikus tárgyakról lehet Camille meglehet jobban tudott volna tanácsot adni, de jelenleg olyasmit kerestem, ami nem hiszem, hogy az ő gyűjteményében meg lenne, nekem viszont sürgősen szükségem van egyre belőle. Egy könyvet átlapozok, vagyis az erőm használva, némileg felgyorsítom a keresés folyamatát és bár észreveszem, hogy nem vagyok egyedül, nem különösebben foglalkoztat a lány. Az viszont egy idő után zavaró lesz, hogy néz, így felállok az asztaltól és más, nyugodtabb helyet próbálok keresni, míg a haszontalannak bizonyuló könyvet visszacsúsztatom a helyére. Hallom, ahogy követ, és mikor megállok, végül mellém lép. Ennyit arról, hogy nyugodtan lehetek egyedül bárhol, bármikor. Nevem hallatán végül ráemelem tekintetem és akaratlanul is elfintorodom. Idegenek, ha így kezdik, már az elmúlt időszak tapasztalatából is tudom, hogy nem jelent jót rám nézve. A könyveket leteszem kezemből és felvont szemöldökkel, kicsit lenézően ugyan, de végigmérem. -Tudod, a város egyik legnevezetesebb boszorkányának lenni néha fárasztó. Pláne, ha ezt a kérdést hallom.-érzem, hogy nem ember, ennek hála még inkább ellenszenves lesz. Nem ítélkezem előre, de vámpír szájából ez a kérdés még rosszabbul hangzik.-Klaus küldött vagy Marcel? Igaz, ha utóbbi lenne, ismernélek.-nem tűnt ismerősnek, sőt. Azokat a vámpírokat javarészt ismertem, hisz nem egyszer én voltam az, aki gyűrűt készített a kiváltságosoknak. Az az idő elmúlt, a várost pedig elözönlötték az idegenek. Hála a híres neves családnak.
Kérdőn felvonom a szemöldökömet amikor meghallom a kérdését, ami igen csak barátságtalan. Amint meghallottam, egyből vesztettem abból a reményből, hogy Davina bármiben is segíteni fog nekem. Ha így áll hozzá egy vadidegenhez aki még nem is kért tőle semmit, akkor vajon milyen lesz, ha elmondom azt, hogy miért is kerestem őt fel igazából. Sosem szerettem másoktól szívességet kérni, mert akkor mindig tartoztam nekik valamivel, én meg nem szeretek mások adósa lenni, de most egyszerűen nem tudom, hogy mitévő legyek, nem tudom, hogy kihez fordulhatnék, teljesen kétségbe vagyok esve. - Egyikőjük sem. Nem küldött engem senki. Segítséget szeretnék kérni... - mondom ki végül az igazi célomat, és leülök vele szemben az aasztalhoz. Tényleg nem tudom, hogy hogyan kéne belekezdenem, nem tűnik olyan embernek, mint aki nagyon segítene másokon, de egy próbát megér. - Egy boszorkány társaság a fejemet akarja, meg akarnak ölni, mivel értékes vérem van és valamiért kell nekik. Arra gondoltam, hogy te esetleg tudnál nekem segíteni. -nézek végül a lányra.
Igyekeztem kimaradni mások életéből. Nem akartam vízválasztó lenni emberek, boszorkányok, farkasok és vámpírok között. Túl sokat tettem már így is, hálát nem vártam, köszönetet sem, de elegem lett mára az összes hozzám segítségért fordulóhoz, aki így vagy úgy, de abban reménykedett, hogy lámpásként fogok világítani az éjszakában. Nem akartam tagja lenni az örökös hazárdjátékoknak, mégis találtam magamnak is ilyet, elég erőteljesen, mégis szándék nélkül magam sodorva kellemetlen helyzetekbe. Nem akartam érezni a vállamra nehezedő nyomást, fizetni bűnökért, amik talán csak azért voltak bűnök, mert a gyermek nem választhatja meg a családját. A lány, ki minden bizonnyal azt hiszi, hogy nem hallom közeledtét, már most sem tetszik. Érzem, hogy ő sem ember, s pont az ilyenek miatt nem akarok emberek között lenni. Sehol sincs nyugalmas percem, mert vagy látványosságként vonom mások figyelmét magamra vagy csak egyszerűen megtalálnak, mintha fejem felett tábla villogna, hogy ügyeletes jótevő, pszichológus vagyok. Egyik sem jellemző rám. Josh megértett, Marcell szintén, mások viszont kevésbé viselkedtek velem normálisan. Ha a lesajnáló tekintetet nem kaptam meg, jött a gyűlölködő. Így lassan kőfalat építettem szívemre, hogy az ilyenektől megóvhassam magam. -És egy meglepő fordulat.-mormolom orrom alatt, ha akarja így is meghallhatja, amit mondok, mégsem különösebben érdekel a lelkiismerete. Nem jött be a tipp, a második viszont igen. Ha nem küldi senki, akkor jön magától, kérésért. Remélve, hogy pártatlanul ácsorogva az éles határvonalakon szívesen segítek szó nélkül. Rossz gondolat. -És miből gondolod, hogy megtenném?-vonom fel szemöldököm, mindenféle együttérzéstől mentesen. Persze az ember ott kér segítséget és akkor, ha rászorul. Ellenben a segítség nem mindig jön könnyen és nincs is mindig ingyen.-Társaság? Erre nincsenek társaságok. Még legalábbis én nem hallottam róluk. Boszorkányok klánokba rendeződnek, a vámpírok Klaus és Marcell felelősségei. Nem az enyémek.-adom tudtára eme "remekül" működő hierarchiát, amiben élünk.-Fogalmad sincs, hogy mibe kerülhet ez nekem, ugye?-őszinte választ vártam, az én életem is tét volt, ha valóban egy egész vámpírtársaság próbál beleszólni a város működésébe.
Hosszú út vezetett el egészen idáig. Nem volt szívem csücske a tömegközlekedés, azt azonban előnyben részesítettem, hogy így emberekkel tudok együtt lenni, egy ideig közös levegőt szívni velük, és ezáltal tudom kontrolállni saját éhségemet. Valójában nem lett volna túl sok indítékom ölni. Bár ezt ragozhattam volna, sokan megpróbáltak letéríteni erről az útról. Eddig szerencsére sikertelenség koronázta a tevékenységüket, ám nem egyszer gondolkodtam el azon, hogy vajon meddig is mehet ez az egész így... egyszer lesz-e olyan, aki képes lesz rávenni arra, hogy adjam ki magamból a feszültségemet, és példának okáért öljem meg a főnökömet? Legutóbb ő váltott ki belőlem óriási éhséget, nagy és intenzív utálatot... talán pontosan ezért menekültem egy olyan helyre, ahol kicsit egyedül lehettem a gondolataimmal. Nem tűnt a legjobb ötletnek egy könyvtárban ücsörögni, az pedig pláne nem, hogy csak egyetlen könyv lapozgatásával töltöttem el majdnem órákat... lett volna millió és még egy dolgom, mégis itt ragadtam. Értelmezni próbáltam valamit, amiről eddig fogalmam sem volt, teljesen belemerültem az olvasásba, elbújván egy kicsiny kis sarokban, csak az zökkentett ki, hogy valaki hirtelen elejtett mellettem pár könyvet, nagy csattanással érkezve a padlóra. - Basszus! - bukott ki belőlem a káromkodás, de védelmemre szólt, hogy rettentően megijedtem. Azt sem tudom, most miért nem blokkoltam le, miért bukott ki belőlem rögtön ilyesmi, miközben ismerem magam, sosem voltam az az előbb beszélek-típus, de úgy tűnik, változnak az idők... a szokások. Én magam is. Hátratolódtam, de ekkor a nő már távozni készült, én pedig még mindig teljesen meglepődve néztem utána. Csak az tűnt fel, hogy az egyik könyvet az ötezerből, ami a kezében volt, ott felejtette. - Hé... ismeretlen eredetű... öhm... - Nekem ezt nem kellene erőltetni. Mindenesetre pár másodperc múlva már előtte álltam. - Ott felejtetted a könyved - nyújtottam át neki, közben egy pillantást vetve arra, miket is olvas jelenleg. - Oh, ezt te is szereted? - kérdeztem hirtelen kitörő meglepettséggel, de benne jókedvű lelkesedéssel. Nem szokásom ismeretlenekkel beszélgetésbe elegyedni, főleg azután, hogy múltkor egy ilyen során ismertem meg azt a nőt, aki szintúgy szenvedett a vámpírságtól. Azt gondoltam, okos gondolat rajta tesztelni a készülő szérumot, de... csak megöltem. Még egyszer nem akarom megismételni.
Olyan nehéz az élet... A súly, amit mindenki cipel, sosem lesz pehelykönnyű. Engem halottnak hisznek, ami egyrészt megfelelő, másrészt pedig így egyszerűbb terveket összehozni, fejleszteni és továbbszőni a hazugsághálóimat. Több alkalommal is elsuhantam az O'Connell leányzó mellett, kissé szomorúan vagy épp túltelítve boldogsággal. Őt szeretném megismerni jobban. Tudom, mit dolgozik, tudom, mit tanult, ezek pusztán csak alapismeretek róla. Miért kell nekem ő? Még igazából én sem értem, csak érzem a zsigereimben, hogy jó célt fog szolgálni az, ha én őt is megismerem. Nem áll szándékomban bántani, valahogy még nem érzek erre késztetést és szükség sincs rá egyelőre. Tudom, merre jár, és jelenleg szeretnék vele beszélgetni. Nem tudom, mennyire lesz vevő rá, amikor egy ártatlan kérdéssel fordulok hozzá, és aztán vagy elsétál szó nélkül vagy segítséget fog nyújtani. A város kellős közepén sétálgattam, kávét szürcsölgettem közben, akár egy tipikus nagyvárosi nő. A hatalmas kirakatokat figyeltem, és az egyik előtt azonban megálltam, mert felbukkant a látókörömben Camille. Hova máshova is mehetne egy hozzá hasonló nőszemély? Persze, hogy a könyvtárba... Egy ideig töprengtem azon, megvárom, míg kijön, biztosan nem akar sokáig ott lenni, végül gy döntök, utána megyek. Az ajtón belépve kellemesen csilingelő harang jelzi, hogy valaki bejött. Úgy teszek, mint akit tényleg érdekelnének a könyvek, és meglátom az egyik sor elején Camille-t, és úgy megyek oda, mintha azt gondolnám, ott dolgozik. - Elnézését kérem, tudna nekem segíteni? - nem nézek azonnal a szemébe, csak másodpercek elteltével, és folytatom a mondandómat. - Szeretnék egy város történetéről szóló könyvet találni, tud ebben segíteni? - kérdésemet is feltettem végre, ekkor pedig mindvégig a szemébe néztem, majd mosolyra görbült a szám. Vártam a reakcióját, biztosan felismer a munkahelyéről, hiszen nemegyszer szolgált ki már engem, és látott már engem.
cold little heart / megjegyzés: ♣
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Pént. Júl. 14, 2017 1:04 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
youarebegood;
To Eshter <3
●●
Kevés
●●
Music
Mondhatnám, hogy a felejtés a korral jár, azonban én még nem vagyok annyi idős, hogy ilyeneket mondhassak, sajnos. Nem is értem, hogy hogyan felejthettem el leadni időben a könyveket a könyvtárba, ezekre mindig odaszoktam figyelni. Ha nem is érkezik meg az értesítés, mely fizetésre szólít fel, akkor talán sosem viszem vissza a könyveket, de hát.. annyi gondom van mostanában, nem is csoda, hogy elfelejtettem. Ott van például Vincent eltűnése és még egyáltalán nem is sikerült vele találkoznom, aztán Elijahval lezajlott beszélgetés, mely kissé felkavaró és sokkoló volt. Sosem hittem volna, hogy egy olyan nemes lélek mint ő képes egyből torzulni, mert mások az elméjével játszottak évekig. Megértem én az okokat és az összefüggéseket, hogy mi miért történik vele, azonban nem tudom megérteni, hogy enged azoknak a képeknek, hogy hagyja hogy a démonai szépen lassan felemésszék őt és még nem is beszéltünk Klausról.. Felveszem a kabátomat és el is indulok a könyvtár felé. Foghatnék taxit, de most inkább kissé kiszellőztetem a fejemet és próbálok tiszta fejjel odamenni. Majd egy fél óra múlva el is érem az épületet és belépek, elmegyek a pénztárhoz és befizetem a bírságot, majd beviszem a könyveket a könyvtárosnak és megyek válogatni. Akartam mostanában olvasni, érdekelt is egy könyv, mely az emberi lélek boncolgatásáról szól, azonban elfelejtettem a címét, vagyis nem jut eszembe. Homlokomat masszírozom és próbálok visszaemlékezni, hogy vajon mi is lehetett a címe, tényleg valami baj van a memóriámmal. Végül egy női hang szakítja meg a koncentrációmat. Mosolyogva fordulok az illető felé. - Szívesen, ha nem bánja, hogy nem dolgozom itt. - mondom neki kedvesen és töretlenül mosolyogva. Tudom, hogy ismerem őt.. mintha láttam volna már.. - Persze, az a másik sorban vannak elhelyezve. - válaszolok az iménti kérdésére, majd hát.. csak nem hagy nyugodni a tudat, próbálom nem nagyon bámulni őt, de annyi mindenkit ismerek meg naponta, hogy már meg sem lepődnék, ha valaki mellett csak elsétálnék az utcán. Nagyon nem szoktam emlékezni.. - Elnézést, de ismerem önt valahonnan? - teszem fel a kérdést egy halvány mosollyal az arcomon.
Hétfő van. Ma már tényleg el kell mennem megvenni azt a könyvet Sallynek, mert ha ma nem veszem meg, akkor nem fogok tudni elszámolni a lelkiismeretemmel. Már elég régóta halasztom, lassan három hete, bár nem is emlékszem pontosan. Az iskola pedig egy kész rémálom, az emberek megszokott klikkekben vannak, senki felé sem nyitnak és egyszerűen két hónap után is mindenki csak úgy hív, hogy "új lány". Nem is értem, hogy mi olyan megerőltetni a Rosaleenben vagy a Leenben, esetleg Rosa. Mondjuk, ha azt mondom, hogy senki sem akar barátkozni, akkor nem vagyok teljesen őszinte. Van egy lány, Lana. Elég kedves és rendesnek is tűnik, azonban nem tudok egyetérteni az életvitelével. Lana egy igazi laza csaj, aki mindenkit megszerezhet és ezt ki is használja, ha nem is naponta, de kétnaponta cseréli a párját, mert mindenkire ráun. Talán éppen azért is nem engedem, hogy jobban összebarátkozzunk, mert félek attól, hogy rám is rám unna, arról nem is beszélve, hogy nem is tudom hogyan reagálna a történetemre. Szóval jobb is, ha csak néha futunk össze az iskolában és nem töltjük az egész napot a másikkal. Már csak pár hónap van vissza, pár hónap és mehetek egyetemre, ahol egyenlő esélyekkel indulok, ahol nincsenek összeszokott csapatok, akik már évek óta barátok. Elég hideg van odakint, talán éppen ezért is döntöttem a garbó mellett. Fekete farmer, fekete garbó, egyáltalán nem illik hozzám a sötét szín, most mégis ebben indultam el. Nincs messze a könyvtár, egész pontosan húsz perc séta, de előtte még be kell ugranom a könyvesboltba megvenni a mesekönyvet. Nem tudom, hogy miért tetszett meg neki ennyire az a könyv, mondjuk A kis herceg volt eddig a nagyon nagy kedvence, legalább százszor felolvastam neki és kicsit sem túlzok. Már talán ki se kéne nyitnom neki, hogy felolvassam, menne fejből. És olyan nagy szerencsém is van, hogy a könyvesboltban van is a mesekönyvből. Gyorsan meg is veszem. A kezdés előtt van legalább még tíz percem, ezért beülök az utolsó sorba és beleolvasok kicsit. Bár nem az én világom, mégis tetszik, van története, van tanulsága és elég szépen és körülményesen is fogalmaz a könyv írója. Kíváncsi vagyok, hogy ki írhatta, az biztos, hogy egy férfiról van szó. Egyre többen jelentek meg és a tömeg nagy része hétéves kisgyerek. Pontosan huszonöt van és tíz felnőtt, meg én és a mellettem lévő üres szék. A mellettem ülő anyuka a telefont nyomja és néha-néha rám pillant.. talán rólam ír, talán nem, az igazat megvallva nem zavar, én tudom miért vagyok itt. Végül az előttem ülő nő hátrafordul. - Szia, ne haragudj. Tudnál nekem adni egy zsebkendőt és figyelni a kislányra, míg elmegyek a mosdóba? - én csak bólintok egyet, előveszem a zsepit, majd átadom neki. - Köszönöm szépen. - feleli. - Szívesen. - mosolyogok rá halványan. Igazából nem nagyon tudtam kommunikálni a lányával, de kis rendes és kedves volt, nem volt vele semmi gond.Végül pedig megjelent az író is. Na jó.. nem gondoltam volna, hogy egy ilyen sportos és viszonylag helyes fiatalember ilyenekkel is foglalkozik. De erről szól a mai világ, ezek az előítéletek..
Kezdőlap
● ● ● 
|| 
