Arcom vonásai könnyedén elárulják azt, hogy a felmenőim között ázsiai vérvonal lappang, de ezt sose bántam. Szeretek emlékezni a múltamra, ahogyan a szüleimre is, még ha azóta jó távol kerültem onnét. Ha valaki rám néz, akkor egyből azt gondolná, hogy alig múltam már el húsz, pedig a hajam már régen deres lenne, ha nem vár át egy boszorkány, de így továbbra is barna színben pompázik, ahogyan az íriszeim is. Amik néha barátságosan pillantanak valakire, míg máskor vészjóslóan, vagy éppen dühösen. Túl magasnak se mondanám magam, bár a mi népünkre nem jellemző amúgy se a magas termet. Összesen 165 cm magas vagyok, amihez egy kisportolt és egészséges test párosul. Igaz, hogy most már egyáltalán nem változik a kinézetem, de attól még mindig imádom levezetni a felesleges energiámat valamilyen módon, legyen szó futásról vagy éppen ágytornáról. Most mi van? Az utóbbi is hozzátartozik az egészséges élethez, meg a feszültség levezetéshez is.


Sokak szerint kicsit kiállhatatlan vagyok, aki először az emberek torkán akad, majd ha ezen túljutottunk, akkor jöhet a barátkozás és a viszonylag kedves stílus. Ez talán így van, hiszen sose szerettem a szabályokat és ez mára se változott. Főleg most a munkámmal kapcsolatban nem, hiszen az emberek testéből megfejthetjük azt, hogy miként éltek, mit tettek és ki ölte meg őket. Mindennap hatalmas nagy erőfeszítés még ennyi idő után is a vér illata miatt, de akkor se hagynám ott. S közben persze a nyomózok agyára is megyek az okoskodásaimmal, de mindig kiderül, hogy nekem van igazam és nem nekik. Az élet már csak ilyen. Másrészt meg imádok még mindig szórakozni, kalandokba keveredni és őrültségeket csinálni, mintha mindennap az utolsó lenne. Barátságos is vagyok, de nem könnyedén. Megválogatom azt, hogy kihez milyen viszony fűzzön. A bizalom értékes dolog ebbe az őrült és veszélyes világban. Általában semmilyen arckifejezés ül az arcomon, hiszen imádom meglepni az embereket azzal, hogy valójában mit is gondolok vagy mi játszódik le legbelül. S természetesen az se mellékes, hogy olyan vagyok, mint a szellő. Egyik másodpercről a másikra megtudok változni.

Ha nem is naponta, de heti egyszer legalább találkozom azzal, hogy milyen az árulás, hiszen a legtöbb esetben olyan személy köt ki a boncasztalomon, akiket egyik ismerősük ölt meg. Én is pontosan ismertem ezt az érzést, hiszen normális esetben én is ott hevertem volna évtizedekkel ezelőtt, amikor is megbíztam egy boszorkányban. Csak annyit szerettem volna, hogy ne öregedjek tovább, s még több időt tölthessünk el együtt Lucy-val, de helyette inkább átváltoztatott egy szörnyeteggé… Ezzel pedig megásta a saját sírját, hiszen pontosan tudtam azt, hogy miként kell megölni valakit, vagy miként kell eltüntetni a nyomokat, hiszen vadásznak neveltek fel. De addig a pillanatig sose voltam képes megölni senkit se, de abban a pillanatban valami bekattant nálam és egyszerűen kioltottam a boszorka életét, mintha nem is számítana semmit se, s azokban a percekben nem is számított. Talán emiatt még inkább képes vagyok megérteni a gyilkosok elméjét, hiszen azóta is jó pár humuszttal ajándékoztam meg az anyaföldet, de egyszer se kaptak el. Bár nem is nagyon szoktak természetfeletti halálesetek után kutatni, hiszen a legtöbb ember nem is tud a létezésünkről és ez egy van jól. Még a végén újra élnénk a sötétközépkort, arra meg szerintem senki se vágyik.

Újra itt vagyok, Mystic Falls-ban, ami sose volt nyugodt hely, de most még inkább nem lesz az a sajátfajtánkra, hiszen itt mindig valami történik. Bár New Orleans se panaszkodhat. Egy sorozatgyilkos nyomait követjük, mint valami pincsi kutya, de mást nem tehetünk. Én pedig örömmel folytattam tovább itt is a hullák boncolását és a nyomozók tovább idegesítését, hiszen már el akartam jönni. Okkal vagyok itt és nem a sorozatgyilkos a fő okom, hanem sokkal inkább egy régi ismerős, akit szeretném, ha velem együtt visszajönne New Orleans-be. Nem tudom, hogy mennyire fog ez sikerülni, hiszen a bűn szaga egyre inkább erősebb és az egyszerű emberek egyre inkább félnek, míg én azt is tudom, hogy a mi életünk se könnyű, de reménykedek abban, hogy a régi kapocs nem hullt darabokra és képes vagyok még rávenni arra, hogy velem jöjjön, hiszen nélküle még New Orleans is eléggé unalmas.


- Ne nyúljon hozzá! – üvöltöm el magamat, majd megforgatom a szemeimet, amikor meglátom a nyomozó pillantását. – Mégis mi a frászt gondolt?! Kesztyű nélkül akarja megfogni? Az még akár bizonyíték is lehet! – nem is értem, hogy miként lesznek az ilyen ostoba teremtések rendőrök.
- Ez még is.. – kezdene bele, mire felvonom a szemöldökömet és úgy pillantok rá, mint aki mindjárt őt rakja hullazsákba, így inkább hallgat, s mi végre neki láthatunk a holtest megvizsgálásának, már amennyit a helyszín megenged. Amint a fényképek elkészülnek, már ki is adom, hogy vigyék a törvényszéki laborba, hiszen ideje újra elmerülni valakiben…