Kinézet: Robosztus testalkata kiemeli őt az átlagból. Izmai kellőképpen hangsúlyozzák férfias testalkatát. Éjben fekete haja, néha kócosan, sármosan, néha pár miniméternyire levágva ékesíti fejtetőjét. Markánsan acélos arcberendezésén, szinte mindig borosta terjeng, de kellő hangulat és alkalom előcsalja szőrtelen fazonját is.  Sötéten ivelő szemöldöke és méregzölden izzó szemei, megbabonáznak bárkit, akit elég méltónak vél rá, hogy egy pillantását is elcsípje. Leginkább, csak nőstényeknél használt módszere!
Jellem: Megbotránkoztató a modora. Szemtelenül pimasz, makacs és önfejű. Vad és kegyetlen, ha a kedve éppen úgy akarja. Egy igazi Alfahím. Egoista, nagypofás, önimádó és vérbeli nőcsábász....amihez, aljasul perverz tulajdonság dukál...
Humora, dumája, no és elengedhetetlen sármja, egyedülállóvá teszi nemének társadalmában.
Nem kenyere a talpnyalás. Így a behódolás oly távol áll tőle, mint Makó Jeruzsálemtől.
Ha kell, egyedül szembeszáll a világgal, de sosem alázkodik meg, a saját szavával szemben.
Egy szó, mint száz... ezerarcú, színes egyéniség. Így, kiszámíthatatlan.
Sose fogod megtudni ki is Ő valójában...

Halálhörgés. Siralom. Ez a két szó, mi szüntelen befészkelte magát elméjébe és mind untalan vörös fényáradattal villog szemei előtt. Kell, hogy történjen végre valami. Valami eksön. Valami vérrontás. Valami, ami végre kizökkentheti ebből az unalmas estékből. Mert az elmúlt napokban, leszámítva egy-két forróvérű egyetemista leányzóval eltöltött falatozgatást, kéjes hancurokat eltekintve, az égvilágon semmi izgalom nem történt mostanság. És ez b@zira nem jellemző Lionra, hogy heteket úgy töltsön el, mint valami nyugdíjas vénember, aki, utolsó nyaralását tölti egy szanatóriumban. Siralmas. Kell egy kis boksz. Ma este vér fog folyni. Mert valakinek a vérét fogja ontani. De nem ám, úri fiú módjára, hanem, úgy igazán mocskosan. Érezni akarja, ahogy kesztyűkét fedi el kezeit áldozatának bíborvörös vére.
Egyetlen jó dolog van, ebben a nyamvadt tavaszi évszakosdiban, hogy végre újra maga alá gyűrheti egyetlen szépségét, és órákon át csak élvezheti, ahogy kezei alatt dorombol az ő kicsikéje. Egy Fatboy Lo, fekete angyallal szeli az utakat egészen tavasztól télig, amíg le nem esik az első hó. Oda van a Harleykért. Szülőhazájában, egy tuti biztos rejtekhelyen elzárva tartogat, vagy egy tucat kétkerekűt még. Akár motorkiállítást is nyithatna, de jobban szereti, ha az, amit egyszer már a magáénak tudhat, őrökre az is marad, és nem kerül közszemlére. Persze, hacsak másképp nem dönt sorsáról.
Nos, pontosan ma este jött el az ideje, hogy végre ismét maga alatt érezhesse dorombolni az ő kicsikéjét. Bőrszerkóját magára öltve, szinte a jókedv is láthatatlanul bekúszik ruhája alá. Izgatottsággal teli, széles mosollyal arcán siet kifelé a házból, majd megáll a garázs ajtaja előtt. Szemeiben izzó lángcsóvák villannak, ahogy érzi, szinte egy karnyújtásnyira van már csak a hőn áhított vágyától.
Ki hitte volna, hogy ennyivel is örömöt lehet szerezni, ennek a jégszívű, észveszejtően jóképű, sármos… Jah!, hogy ez itt nem a reklám, helye?... bár, semmi újat nem lehetne róla mondani, amivel ne lenne ő maga sem tisztába. Neve sem lehetne ékesebb e téren. Hisz, ösztöneit, indulatosságát, zabolázatlan vadság jellemzi, mint a legyőzhetetlen oroszlánokat.
Kezeivel kitárja a súlyos vasajtót és megpillantja, szürke pamuttal letakart szépségét. Melyet egy mozdulattal lekap róla. Egy teli kannával megtölti tartáját és leemeli rejtekhelyéről a kulcsokat./
- Végre, ismét együtt, szépségem. - Simítja végig ujjait a motor fényes, karosszériáján. Egy hirtelen mozdulattal rajta is terem annak ülésén és a kulcsot elfordítva, újra fülébe mászik a kislány felmorajló hangja. Brrmmm... Brrmmm...
- Ébredj, hosszú álmodból, Catherine! Előttünk az éjszaka! - Azzal gázt adva motorjának, kiviharzik az éjszaka sötét leple alá.
Sebesen szeli az utakat. Mehet vagy 200/órás sebességgel is. Neki meg sem kottyan. Bukó nyista. Élvezi, ahogy a sebesség által arcát csípi a friss tavaszi szél. Nem érdekli semmi, csak az ő mocija és annak hangos dorombolása. Kihajt egészen a külvárosig. Végig az erdőn. Majd kissé lassítva tempóján, maga mögött hagyja a temetőt is. Ahogy éppen az elhagyatott kripták kapujánál dönget elfele, láncok éles zöreje üti meg hallásának figyelmét. Meg áll és leállítja motorját.
A hang a kripták felöl érkezik. Kitámasztja motorját és elindul a kripták közé. Rémisztő egy hely, meg kell hagyni. De csak annak, akiben lakozik félelem. Lion, kifejezetten kedveli az e fajta, misztikus, zord helyeket. Néha az árvaházra emlékeztetik, ahol gyermekkorának java részét töltötte. Megpillantja a kriptát, melyből a nesz érkezett, ahonnan egy vékony női test rajzolódik ki, miként, éppen kilépve annak ajtaján rászegezi tekintetét, és flegmán felé int egy nem éppen kedvesnek nevezhető üdvözlést.
- Nos, akkor hagyjuk is el a körítést. Miszerint, hellóka, Lion vagyok. A vámpír. És Te ki vagy?! - mered rá, kissé felhúzva jobb szemöldökét, miközben ugyan úgy, összefonja karjait mellkasa előtt.
- Enye-enye. Úgy látszik, nem tanítottak meg téged a jó modorra, kislány. De, sebaj, belőlem is hiányzik. Nem is kicsit! – hanglejtésében incselkedős énje tör felszínre, ahogy fejét ingatva, megereszt egy csibészes mosolyt felé.
Majd látványosan szippant egy nagyot a levegőből és mosolyát szélesebbre húzva, mélyen morajló hangján megszólal.
- Nézd, Morcika. Ne akarj megetetni ezzel a lelkizős dumával. Megéreztem a vér szagát. Ez tény. De neked, most pont annyira lehet premens problémád, mint nekem. Szóval áruld, csak el kivel játszadozol odabent? Mert, hogy nem a te két szép lábad közül érzem ezt az ínycsiklandó vérszagot, az holt ziher!