Tudom, hogy fáj, de maradj csendben! – szóltam a férfira morogva, miközben egyre feljebb mentem a dombon, nyakamban vele. Nem tűnt valami nehéznek, de azért volt súlya. Felfelé menet pedig elég kellemetlen tud lenni az, ha az ember plusz nyolcvan – bár szerintem inkább kilencven – kilót visz magával. – Bírd még egy kicsit ki. – betömtem a férfi száját egy ronggyal, hogy ne kiabáljon úgy, mint egy fába szorult féreg. Engem is lőttek már meg, tudom, hogy milyen érzés, de nem akarom, hogy bárki is meghallja őt. Ezért is jövünk ide. Ez a hely elég kihalt, hogy ne járjon erre senki se. Ha mégis… nos, van fegyverem. Általában azzal meglehet győzni másokat, hogy más merre kiránduljanak. A táborba érve a tőlem telhető legóvatosabb módon tettem le a férfit az egyik faasztalra. A rongyot továbbra sem vettem ki a szájából, sőt, mikor megláttam, hogy megpróbálta ő maga kivenni, csak megböktem a sörétek okozta sebeit, és máris felhagyott a próbálkozással fájdalmas kiáltások közepette. Kis gondolkodás után pedig elővettem a telefonomat és tárcsáztam. Rég nem hívtam már ezt a számot, de… szükség törvényt bont, mondhatni. Charlice-t a seregben ismertem meg, habár nem volt katona, de köze volt hozzájuk, így jobbnak láttam elkerülni őt, mióta dezertáltam. De ő az egyetlen olyan orvos, aki segítene úgy, hogy ne jelentse be az esetet. Tehát már csak azt vártam, hogy felvegye. Nem sok mindent mondtam, csak annyit, hogy siessen, mert fontos, és hozzon magával néhány sebészeti dolgot. Egy óra, talán másfél. Addig életben tartalak valahogy, ne aggódj! – mondtam a férfinak, akit ez a legkevésbé sem nyugtatott meg. Nem vagyok orvos, így nem nagyon merek a felületi sebeken kívül mást ellátni. Az a feladatom, hogy életben tartsam a fickót. Én mondtam neki, hogy maradjon fedezékbe, nem tehetek róla, hogy seggbe lőtték. Vagyis inkább háton. Igazándiból… mindenhol szétszóródtak a sörétek. Lehet, hogy nem fog tudni soha többet leülni a seggére, de… legalább élni fog.
Már hozzá voltam szokva a furcsa telefonhívásokhoz, sőt, mindenfajta, elképesztő időben történő híváshoz, hiszen a kórházban bármelyik percben dönthettek úgy, hogy szükség van rám, akár az éjszaka közepén vagy éppen bárhol legyek. Ám az, hogy amikor felvettem a telefont és egy régen hallott hang szólalt meg a vonal másik végén, engem is meglepett. Ansel-t Irakban ismertem meg és mint mindenkit, nem a legjobb állapotában láttam először. Orvosnak lenni a fronton nem volt éppen leányálom, ahogy katonának sem... látni, hogyan bánnak el az embereinkkel, milyen sérüléseket szereznek és mindent megtenni az életben tartásukért attól függetlenül, hogy nem a legsterilebb és legharmonikusabb körülmények között kellett ellátnunk őket. Szerettem a munkámat, önszántamból mentem ki és tizennégy hónapot töltöttem a másik kontinensen puskaropogás között, de nem bántam meg. Bármikor visszamennék. Kevés emberrel kötöttem szoros ismeretsége, olyat, amelyet a hétköznapokba is átültettem volna, Ansel viszont egy volt ezek közül és a hívása komolynak tűnt tekintve, hogy lövésről beszélt és a háttérben igencsak intenzív, fájdalmas nyöszörgést hallottam. Olyat, amit az álmomból felkeltve is felismertem volna. Egy órán belül az egyik külvárosi táborban találtam magam. Jártam már itt, de azt nem gondoltam volna, hogy a legközelebbi utam egy sebesülés ellátása miatt fog az erdőbe vezetni. Mivel nem éppen a társasági események színhelyéről volt szó elég hamar megtaláltam Ansel-t és a férfit, aki olyan sápadt volt, mintha szándékosan csapolták volna le belőle a vért. Automatikusan a sebére vándorolt a tekintetem, letettem a táskámat az asztalra és Ansel-re pillantottam. A férfi már nem mocorgott, volt egy olyan érzésem, hogy mostanra érte el a kezdődő sokk állapota. - Mi történt? - Kérdeztem röviden, tömören, elővéve a fertőtlenítőt és a csipesztől megkezdve az össze szükséges szerszámomat elkezdtem letörölgetni. - Ez a seb olyan, mintha a barátodat nézték volna a vaddisznónak. - Jelentettem ki.
Nem vagyok orvos. Valamennyit tudok k arról, hogy kell magamat életben tartanom, de ez azt is jelenti, hogy elronthatok valamit és ebbe könnyűszerrel bele is halhatok. A férfinál ezt inkább nem kockáztatnám meg, elég sok pénzem múlik azon, hogy él-e, vagy sem. Így hát igazából csak annyit teszek, amivel nem ártok többet, mint amennyit segítek. Megtisztítom valamennyire a felületi sebet, a sörétdarabokat, amik nem hatoltak mélyre, kihúztam, illetve oda kötöttem a fickót az asztalhoz, hogy ne tudjon mocorogni. Biztos nem volt valami kellemes érzés ez neki, de jobb úgy, ha nem mozog, miközben próbálom nem megölni őt. Amúgy is, mindjárt el fog majd ájulni. Miután már nem tudtam semmit sem tenni, kénytelen voltam várakozni. A kezemet a pisztolyom közelébe tartva járkáltam fel-alá az asztal közelében, készen arra, hogy fegyvert rántsak, ha olyan jön, akinek nem itt kéne lennie. Példának okán azok, akiknek a fickó a most éppen darabokra lőtt seggét köszönheti. A lehullott falevelek zörgése elárulta, hogy közeleg valaki, de mikor megpillantottam Charlice-t, a kezem maradt ott, ahol eddig is volt. Ő nem ellenség. Bár, rég nem találkoztam vele, és van esélye annak, hogy az ellenségnek dolgozik… de mégsem. Ez esetben megengedhetem magamnak, hogy bizalmaskodjak. Legalábbis remélem, hogy megengedhetem. Hát, a vaddisznóra talán még jobban vigyáztak volna. – húztam el a számat, miközben figyeltem, hogy mit csinál. A disznókat legalább próbálják úgy megölni, hogy minél kevesebb gond legyen velük. Erre viszont magasból tettek azok, akik ezt a fickót akarták kilyuggatni. A feladatuk egyszerű volt: öljék meg. Azt biztos nem mondták nekik, hogy hány kiló ólommal pumpálják tele. – Meg akarták ölni. Engem béreltek fel, hogy akadályozzam ezt meg. Egész jól ment, amíg el nem vesztette a hidegvérét. – bepánikolt, ilyenkor pedig kiszámíthatatlan az ember. Nem hittem volna, hogy ő ilyen mértékben lesz az. A leckét viszont biztosan megtanulta: ha lőnek rád, az a legjobb, ha a seggeden maradsz. – Annyira vészes, amennyire annak kinéz? – kérdeztem Charlice-t, mikor közelebb léptem, hogy megnézzem magamnak a sebet még egyszer. Nem valami gyomorbarát látvány, de volt már rosszabban is részem. Nem csak nekem, Charlice-nak is. Irak után kevés dolog van, amit látva rosszul lennék.
Amikor beléptem egy futó pillanatra láttam, hogy a pisztolyáért nyúl. Még csak az kellett volna, hogy én is szitává lőve végezzem a padlón... de megértettem. Ez az ösztön könnyedén kialakul, ha az ember egy háborús övezetben tengeti a mindennapjait, főleg, hogy Ansel harcolt is. Miután hazajöttem néha még én is megrezzentem a hirtelen zajoktól, a kiszámíthatatlanságtól, de Irakban megtanul az ember vigyázni magára. A kint töltött hónapok vettek rá arra, hogy komolyabban elkezdjek foglalkozni az önvédelemmel, hogy belefolyjak a Seattle-ben dúló háborúba és arra is, hogy ne féljek az éjszaka közepén kijönni egy erdei táborba. - Tudod, hogy melyik kérdésem fog következni: mégis miért kell vigyázni rá? Fontos ember? - Nem az én dolgom volt, de mindig jobban esett úgy dolgozni, hogyha közben beszéltek arról, ki miért került fel elém az asztalra. Gyűlöltem a csendet. Csakis akkor viseltem el, ha nagyon fárasztó napom volt és nem láttam jobb kikapcsolódási lehetőséget, mint hogy leüljek a kanapéra egy pohár bor társaságában és bámuljam a falat. Ezen eset kivételével szerettem tudni, hogy mibe keveredtek a pácienseim, pontosan mi történt, hogy a megfelelőképpen elláthassam őket. Injekciós tűt és nyugtatót vettem elő, hogy a lehetősége se lehessen meg annak, hogy a férfi mocorogni kezd, míg én éppen a golyódarabkákat szedegetem ki belőle. Nem volt szükségem arra, hogy azért rontsak el valamit, mert néhány másodpercre jobban magához tér a fájdalom miatt. - A normális emberek hajlamosak elveszíteni a hidegvérüket, ha az lebeg a fejük felett, hogy meg akarják őket ölni. Nem mindenki élt át újraszocializálódást egy háborús övezetben. - Vártam néhány pillanatot, míg emberünk testében elkezdett elterjedni a nyugtató, aztán elkezdtem jobban szemügyre venni a sebet. Mélyet sóhajtottam és megcsóváltam a fejem, miközben már a kezembe fogtam a csipeszt és az első darabka után nyúltam. - Ezt a szerencsétlent tényleg nagyon meg akarhatták ölni. Még nem láttam ilyen fegyvert... a golyó apró darabkákra tört a testében. És ez nem csak véletlen vagy egy hibás golyó miatt történt, mert mindkét seb pontosan ugyanúgy néz ki. - Fél kézzel egy másik csipesz után nyúltam és Ansel felé nyújtottam. Nem hittem volna, hogy a repeszdarabok által okozott sérülést éppen amerikai földön, egy külvárosban fogok látni. - Ha azt akarod, hogy esélye legyen a túlélésre, akkor próbáld meg elkezdeni kiszedegetni a másikból a darabkákat. Gondolj rá úgy, mint az Operáció-játékra: vigyázni kell, nehogy jobban megsértsd a szövetet, miközben kihúzod a fémet. - Figyelmeztettem. Az ajkaimat összepréselve kaptam el a második kis rohadékot, ami eléggé szépen befészkelte magát. - És mesélhetsz, hogy mi történt veled Irak óta.
Nehéz. Mármint az átállás. Egyik nap még harcolsz, lőnek rád, megakarnak ölni, másnap pedig azt mondják mehetsz haza, jól szolgáltad a hazádat. Hazamész, és sehol semmi, amihez értesz. Nincs ellenség, nincs, aki megöljön. Leülsz, kibontasz egy sört, meccset nézel… aztán elmész a közeli kocsmába és ott is iszol egy sört, miközben a meccset nézed. Nehéz ezt megszokni, nekem sem megy. Hiányzik az, amit ismerek. Nem azért, mert annyira szeretnék bezúzni néhány fejet. Megszoktam már a fegyverropogást, azt, hogy szinte vért izzadok. A legrosszabb az ágy. Most már el tudok rajta aludni, de eleinte inkább a földet választottam. Túl puha volt a matrac. Nem hiszem. Az fontos, amit tud. Számokat, neveket, címeket. – az a fontos, ami a fejében van, a segge beáldozható, bár nem hinném, hogy ezt ő is így gondolja. Megmondtam, hogy leszállítom, amilyen biztonságban csak tudom. Így sikerült. A feje még a helyén van, szóval egész jók vagyunk eddig. – Valakinek nagyon fontos, hogy ő beszéljen vele először. Ne kérdezd, hogy ki, nem tudom. Nem mondott nevet, csak pénzt adott. – meg a feladat részleteit, benne a fickó nevével, tartózkodási helyével, stb. Nekem is szükségem van a pénzre, és mivel szökevény vagyok, legális munkát nem tudok anélkül vállalni, hogy ne bukkanjanak a nyomomra. Mondtam neki, hogy maradjon mögöttem. Nem hallgatott rám. – következő alkalommal valószínűleg már, ha mondok valamit, azt észben is tartja majd. Megértem azt, amit Charlice mond, de nem kértem nehéz dolgot, csak azt, hogy ne csináljon semmit. Persze, mindenki másként mutatja ki azt, hogy élni akar. Egyesek szétlövetik a seggüket. Katonai felszerelésük volt. Bárki is bérelte fel őket, jól felszerelte a rohadékokat. – húztam el a számat. Ezek profik voltak. Már látszott abból is, ahogy támadtak, de a nyomaikat elnézve ez még inkább egyértelművé vált. Az én fegyvereim az övékhez képest játékszerek. Sajnos, nem a legjobb kapcsolatokkal vagyok ellátva ilyen téren. – Soha nem voltam valami jó benne. – mormoltam, de elvettem tőle a csipeszt, és tettem, amit mondott. Azt hiszem, ha sikerül életben tartanom, kicsit többet fogok majd kérni. Arról nem volt szó, hogy még a seggét is nekem kell összefoltoznom. Részben. – Dezertáltam. – foglalom össze egy szóval azt, ami igazán lényeges. – Na és te? Egész jól festesz, gondolom bejött a váltás. – van, aki szerencsésen hagyja el a harcteret, más pedig rábaszik. Én inkább vagyok az utóbbi, mint az előbbi, de nem szomorkodom. Meghúzom magamat, eltűntetem a nyomaimat. Legalább fél év telt el, mióta utoljára szövetségi ügynököt láttam, hogy utánam szaglászott.
A homlokomat ráncolva hallgattam, mégis miért annyira fontos az asztalon fekvő, hogy meg kelljen menteni, sőt, nagyon jó lenne, ha valami emberszerűt próbálnék belőle megtartani. Ansel fizetett őrző-védővé vált volna? A mellékelt ábra ezt mutatta, a névtelenség, a nem kérdezés, a pénz, mind-mind azt erősítette bennem, hogy Ansel is felvette a zsoldos-szerepet. Nem tudtam és nem is akartam elítélni, mivel én sem voltam jobb és még csak nem is a katonaszerepet vettem fel az óceán másik oldalán, Seattle-ben mégis közelebb álltam hozzá, mint bárhol máshol. Elég sok vér tapadt a kezemhez és az sem mentett fel ez alól a tény alól, hogy az áldozataim csupa rossz emberek és lények voltak. Azért harcoltam, hogy a város felszabaduljon a rárakódott mocsok alól és ehhez néha nagyot kellett nyelnem. - Tehát ma sem fogok megtudni semmi szaftosat. - Sóhajtottam csalódottságot színlelve, miközben meg sem mozdítottam a fejem, nehogy az én felelőtlenségem okozza a szerencsétlen végét. Bár ha nem hívtak volna eleve elképzelhetetlen lenne, hogy túlélje ezeket a sebeket. Valaki tényleg nagyon nem akarja látni. - Talán legközelebb lesz akkora szerencséd, hogy hallgat rád. Persze csak ha egyáltalán kinyitja még a szemét. - Gyorsnak és pontosnak kellett lennem, a kettő együtt kegyetlen koncentrációt igényelt, mégis szükségem volt arra, hogy a beszéddel kifújjam magamból a feszültséget. Az egyik sebbel már majdnem végeztem, de ha Ansel nem mondja, hogy katonai fegyverekkel lőttek rájuk, akkor is rájöttem volna. - Ez a cucc nagyon drágának tűnik, úgyhogy ha elfogadsz egy tanácsot, távol tartod magad ettől a férfitól, ha felébred. Nem éri meg a csúcstechnológia elől való menekülést az a pénz, amit kapsz a védelméért. - Adtam tudtára az álláspontomat és egy pillanatra megállt a kezemben a csipesz, amikor közölte, hogy dezertált. Viszonylag gyorsan letudta a válaszadást, de hümmögni kezdtem jelezve, hogy ennyivel nem ússza meg. - Dezertáltál? Pont te? Oka is volt? - Kérdeztem tömören, tartózkodva attól, hogy rögtön véleményt nyilvánítsak. Kedveltem Ansel-t és biztos voltam abban, hogy volt oka a döntésének, különben nem ezt az utat választotta volna. - Én megvártam, míg hivatalosan véget ér a kiküldetésem. Negyedszerre már nem mentem vissza... elég volt.
Nincs bajom azzal, amit csinálok. A saját nevemen nem igazán dolgozhatok, mert egyből hadbíróság elé állítanak, így hát marad a nem igazán legális munka, nem igazán… példás állampolgárok pénzéért. Amíg azonban van miből fizetnem a számlákat, nem különösebben érdekel kitől kapom a pénzt. A seregben megszoktam, hogy kérdés nélkül kell az adott feladatott végrehajtani, ez itt is jól jön. Ami nem az én dolgom, abba nem ütöm bele az orromat. Mindenki foglalkozzon a saját dolgával, én is ezt teszem, és pont ezért nem várom el mástól, hogy velem foglalkozzon maga helyett. Sokkal egyszerűbb így minden. Én csak el akarok tűnni, pár év múlva lezárják majd az aktámat és kezdhetek mindent elölről. Ezúttal törvényesen. Még vehetsz egy újságot. Abban mindig van valami megbotránkoztató. – vontam meg a vállamat. – De ő csak egy fontos senki. – nem különösebben töltött el ez szánalommal. Kevés ember van, akit sajnálok. A legtöbben saját maguknak köszönhetik azt a helyzetet, amibe jutottak, mint például ő. Már az is kész szerencse lenne, ha kinyitná a szemét. – morogtam, mikor megint végignéztem a sebein. Valószínűleg nem tudtam volna sérülés nélkül kijuttatni, de ha nyugton marad, egy golyóval megússza, így viszont mondhatni szitává lőtték a fickó seggét. Ülő munkát aligha fog végezni ezek után. – Csak nem aggódsz miattam? Éltem túl már rosszabbat is. Csak addig kell menekülnöm, amíg ki nem fizetnek. Utána már más feladata, hogy meneküljön. – nem kapok nevet a megbízótól, de én is ritkán adok. Általában egy közvetítőn keresztül intézem ezeket, jobb szeretném, ha senki nem tudna megtalálni. Vagy, aki mégis, az legalább dolgozzon vele. Cserbenhagytak minket. Nem akartam még egyszer végignézni, ahogy hagyjuk meghalni a mieinket. – nem ezért csatlakoztam. Sok bajtársam halt meg aznap, csak mert a vezérkar úgy döntött, hogy nem éri meg a kockázatott azoknak az embereknek az élete. Tőlünk viszont elvárják, hogy szó nélkül ugorjunk a golyó elé. – Megtudlak érteni. Nem olyan varázslatos hely, hogy gyakran akarj visszajárni. – az én feladatom ugyan más volt, mint az övé, de Irak ettől még ugyanolyan. Emlékszem, hogy láttam nyolc éves kisgyereket fegyverrel a kezében, ahogy a bajtársamra céloz. Kaotikus az ottani helyzet, mindenhol potenciális veszély leselkedik az emberre. – És azóta? Gondolom nem mentél vissza a kórházba. – erősen kétlem. Én sem mentem rendőrnek. Az oka egyszerű a dezertálás tényén kívül: nem ezt szoktam meg. Ott kint egy teljesen más világban éltem napról napra, mindig használni kellett a fegyverem, mindig résen lenni, ez pedig csakis ott lehetséges, otthon viszont… nincs háború. Ez egy olyan embernek, aki ebben nő fel, több, mint szokatlan.
Kezdett elviselhető állapotba kerülni az asztalon fekvő férfi. Szerencse, hogy nem volt magánál, sokkal nehezebb lett volna a munkám, ha megpróbál elkezdeni vergődni a kezeim alatt. Minden bizonnyal akkor is gyógyszerekhez folyamodtam volna, sokkal egyszerűbb volt figyelmen kívül hagyni, hogy vajon mennyire fájhat a betegnek a műtét. Bár itt most műtétről nem beszélhettünk, nem volt meg hozzá a felszerelésem, de addig, amíg eljut a legközelebbi kórházig talán nem fog meghalni. Remélhetőleg. - Egy idő után a csapatok, sőt, az egész sereg elkezd széthúzni. Én ugyan nem katona voltam, de végigasszisztáltam azoknak a csapatoknak az életét, ahová beosztottak. Rossz volt látni, hogy a végén már senki sem bírta. – A fronton senkire sem számíthat az ember, csak az ott lévő sorstársaira, a csapatára. Rajtuk kívül nincsen senkije addig, amíg haza nem ér vagy rossz esetben meg nem hal. Nincsenek ott a barátok, a családtagok, a munkatársak, a szeretett személyek és amellett, hogy az ellenséggel kell harcolni, ez rendkívül megterhelő volt. Én csak akkor fogtam a kezembe fegyvert, amikor nagy muszáj volt, de így is elég volt átélni azokat a hónapokat… valamiért mégis mindig visszamentem. - Mindenkiért aggódok, akit kedvelek. Főleg, hogy téged sem egyszer kellett összefoltoznom. – A férfi testén egy másik sebhez nyúltam, azt kezdtem el rendbe tenni. A háborúhoz képest ezt szinte semmi volt. Ott aztán volt munka bőven, méghozzá a csúnyábbik fajtából. Abból, amire a baleseti sebészet sem igazán tudott felkészíteni. – És most ezt az életvitelt fogod folytatni addig, míg a bizottság úgy nem dönt, hogy nem foglalkoznak tovább veled? Meglapulsz, letagadod a neved és fontos senkiket kísérgetsz az útjukon kockáztatva, hogy téged is bármelyik pillanatban lelőhetnek, ha a megbízóidnak nem tetszik valami? – Néztem rám jelentőségteljesen, a pillantásommal átadva a véleményemet is, miszerint akárhogy is, nagy hülyeség volt engedély nélkül otthagyni a sereget. Emiatt már soha nem lehet olyan az élete, mint eddig, de ki vagyok én, hogy ítélkezzek? Ha nem bírta tovább, akkor nem bírta. Ez van, előfordul. - A kórházba? Még csak az hiányozna, semmi más. – Nevettem fel hirtelen kínomban. – Nem is terveztem. Nyitottam egy magánrendelőt, így csak akkor dolgozom, amikor akarok és csak azokat fogadom, akiket akarok. Sokkal jobb, mint ügyelni és a forró vízzel megégetett sebeket átkötözni. És persze ott volt a másodállásom is, a városi békefenntartást célzó intézkedések.
Valahol érthető. Elvégre, embereket öltünk meg. Parancsra, vagy azért, hogy éljünk, mindegy, egyre megy. Az ember… egy katona, sok mindenre képes, de nem bír el mindent. Mi is besokallunk. – én is besokaltam. Nem olyan ez, mint sokan képzelik. Egyedül vagy, csak a bajtársaidra számíthatsz, ellenséges területen pedig szinte bárhonnét érkezhet egy golyó, ami megöl téged, vagy őket. Aztán elkezdődik a harc, üvölt mindenki, ropog a fegyver, robbanások körülötted mindenhol, neked pedig csak egy fegyvered van, és embereket kell ölj, hogy ez megmaradjon. Mert a fegyver az életed, ha az nincs, te sem élsz. Ez újra és újra megtörténik, olyan pedig nincsen, hogy megszokod az életveszélyt. Mindig félni fogsz attól, hogy meghalsz, de le lehet ezt győzni. Ha eleget éltél már túl, úgy érzed eleget is éltél. Azokra a karcolásokra gondolsz? Láttad volna a kórlapomat. – talán látta is. Főleg a fogságom után lett igazán szép a kórlapom. Az ellenállók nem öltek meg, mert tudni akartak mindent, amit én is, így hát féléven át minden nap kaptam tőlük valamit, csontjaim törtek, szerveim sérültek, de mindig úgy csinálták, hogy túléljem. Aztán megmentettek a többiek, ha kicsit később jönnek, talán én sem lennék már itt, hanem ott, aznap meghalok. Azonban az én is jól tudom, hogy Charlice nem csak karcolásokat látott el nekem. Mindketten tudjuk, és jó munkát végzet, elvégre, meg van minden testrészem. – Régen is bármikor lelőhettek volna. Kaptam volna egy szép koporsót, és egy szép temetést. Talán annyit se. – nem voltak nekem soha tévképzeteim erről. A halál az halál, és, ha meghalok, nekem mindegy mit csinálnak utána velem. A szép temetés nem fog feléleszteni. – Nem segítettek. Csapdába kerültünk, és hiába kértük légi támogatást, nem segítettek. Mert meghalt volna egy fontos, diplomatikailg jelentős személy az ellenségnél, akire élve volt szükségük. Ezt mondták, miután százharminc emberből én és még ketten tudtunk a saját lábunkon visszamenni a bázisba. – Payton meghalt, én pedig itt döntöttem el, hogy nem akarok többet része lenni ennek az egésznek. Éveken át harcoltunk a parancsaikat teljesítve, éveken át öltük meg azokat, akik a parancsaik útjában voltak, erre mikor bajba kerülünk, hagynak minket meghalni, mert az ellenségtől valaki élve kell. Egy ember százharminc éléért cserébe. – Mit csináltam volna? Évekig volt még szerződésem. – nem tudtam kilépni belőle, így hát elmentem, dezertáltam. Amíg pedig az ügyemet nem ejtik, nem adhatom a nevemet semmiféle munkához. Hamis névvel megpróbálhatnám, de előbb-utóbb kitudódna a dolog, és megint menekülhetnék. Ha van jobb ötlete, hogy mit kéne tennem, hallgatom. Ez mit jelent pontosan? Gondolom, nem fegyverrel tartottál békét. – soha nem volt egy fegyveres típus, de ez nem is gond. A fegyver az én kezemben volt jó helyen, a kötszerek pedig az övében. Ha ő nincs, nem hinném, hogy most élnék, vagy egyből belehalok egy sérülésbe, vagy később öl meg, mert valami elfertőződött. – Magánrendelő… gondolom, jobban is fizet. – ez lenne a logikus. Nem fizették meg őt korábban jól, a seregben sem hiszem, hogy méltányos fizetést kapott volna.
Csupán bólintottam. Mindenki tisztában volt azzal, hogy a sereg nem üdülőtábor, egy idő után azok is rájönnek erre, akik vannak olyan pozitívak, hogy életük egyik legnagyobb kalandjaként fogják fel a kiküldetéseket. Egy idő után nem marad más, mint a monotonitás. Az ember belefárad abba, hogy mindenhol vért és háborút lát, még nekem is elegem lett belőle, aki nem harcolt, csupán a sátorban várt az ujját tördelve és azért fohászkodva, hogyha lehet, akkor ne huszonöt darabban rakják elém a sebesülteket. Nem volt mit szépíteni, a csatatér felért egy vágóhíddal és néha igazán nagy levegő kellett ahhoz, hogy el tudjam végezni a munkámat. Miért is csodálkoznék azon, hogy a katonák besokallnak? - Szerinted pont én nem láttam a kórlapodat? Mégis milyen orvosnak nézel te engem? – Két öltés és készen voltam az újabb sebbel. Már csak egy maradt hátra és jobban belegondolva a férfi egészen jól járt. Ahhoz képest, hogy meg akarták ölni feltűnően sok esélye volt az életben maradásra. Persze bármi előfordulhatott, a fertőzésektől kedve addig, hogy túlságosan is legyengült a szervezete, de a legjobban reménykedtem. – Azért azt ne mondd nekem, hogy a szép kis zászlóért a koporsódon nem érte volna meghalni. Még akkor is megkaptad volna, ha nem találták volna a testedet. – Morbid humorizálás, de ez is kint ragadt rám. Anélkül, hogy megtanultunk volna viccelni a saját helyzetünkkel, nem lehetett volna túlélni. Így is az őrület határán táncoltunk állandóan. - Én megértelek, nehogy azt hidd, hogy nem. Főleg most, hogy elmondtad, mi történt. Az utolsó hetekben legszívesebben gyalog indultam volna haza, annyira elegem volt már az egészből, de… még évekig rejtőzködnöd kell. Mihez akarsz kezdeni? Minden héten új név, új város, új fekete meló? - Tényleg nem ítéltem el, az ég lássa lelkem. De ki tudja, meddig lesz ott bármelyik fiókban az aktája és addig a percig, amíg tűzbe vagy iratmegsemmisítőbe nem dobják a lapokat, addig ha csak egyetlen pillanatra feltűnik a radaron, bármikor elővehetik. Ezért reménykedtem abban, hogy engem többé nem hívnak vissza… ha így lett volna, nem mentem volna, nem érdekeltek volna a következmények sem, ám akkor valószínűleg Ansel-hez hasonlóan bujkálnom kellene. - Az, hogy a magam ura vagyok, kicsit jobban tetszik, mint az ügyelet. Beletelt egy kis időbe, míg bele tudtam vágni a magánvállalkozásba, de megérte. Felbecsülhetetlen a szabadság, amit jelent. És képzeld, én is megtanultam lőni, úgyhogy ma már nem csak a szikét tudnám bárki felé dobni. – Elszóltam magam az előbb. Fogalmam sem volt, hogy tud-e arról, mi folyik ebben a városban, amihez néha igenis elkelt néhány fegyver az emberi és természetfeletti világból is.
Gyakorlatiasnak. Emiatt kedvellek. Részben. – nem kedvelem az olyan embereket, akik csak elméleti tudással rendelkeznek, de azt hiszik, hogy ez már meg is ad nekik mindent. Legyen szó az élet bármely területéről, a tapasztalat az, ami ér is valamit, az elmélet kevés, semmi, csak… szavak, gondolatok, semmi cselekvés. Márpedig a tapasztalat csak is így érhető el. – A kórlapom pedig… kissé túlzás. – vontam meg a vállamat. Én nem éreztem olyan súlyosnak a sérüléseimet, mint az fel van tűntetve egy-két helyen. Az orvosok biztos csak a munkájukat végezték, de… ennek ellenére én nem éltem meg olyan rosszul mindezt. Kellett egy kis rehabilitáció, de minden ment tovább. – A zászlós koporsó volt a minimum. Most meg… örülök, ha majd koporsót kapok. – a dezertőröknek nem járt díszes koporsó, zászló, díszlövések a temetésen… nem, ha elkapnának, minden bizonnyal egyből elítélne a hadbíróság és vagy börtönben élem le életem hátralévő részét, vagy megkapom a méreginjekciót. Attól függ melyik államban döntenének. Van egy… vadászkunyhó, az enyém. Nincs bejegyezve, nem járnak arra emberek. Esténként elmegyek inni egyet, játszok egy-két menetet a nyerőgépen… annyira nem rossz. Nem szólnak hozzám, nincs gond. – rántottam meg a vállam. Eddig legalábbis nem volt, de nem panaszkodom, egész kényelmesen berendezkedtem már. A meló pedig lehet fekete, de majdnem ugyanaz, mint régen. – Ha visszahívnak és nem mész, majd meglátogathatsz. – ajánlottam fel, bár kétlem, hogy pont hozzám rendezkedne be akkor. Mindenki a saját életéért felelős, senki máséért. Kivéve, ha megfizetik ahogy engem is azért béreltek fel, hogy ezt a fickót életben tartsam, ha nincs a pénz, nem is élne. Lőni? Nem semmi, de… miért? Zaklattak? Vagy csak nem tudtál aludni? – előfordul. Én se tudtam eleinte. Földön aludtam, fegyverrel magam mellett. A fegyver most is mindig a kezem ügyében van, de már ágyon alszom, nem a földön. Idő, míg hozzászokik az ember a környezetváltozáshoz. Egy teljesen más világban voltunk, visszatérni ide nehezebb, mint sokan gondolnák.
Kezdőlap
