Őszintén szólva, meglepett. Nem hittem volna, hogy ma vagy éppen az elkövetkezendő évek valamelyik napján meg fog látogatni, ám nem csalódtam benne: Hayden maga is a meglepetések embere volt, a csalódást nem okozó, eszményihez közel álló tanítvány, aki miután megerősödött el is tűnt a mentora szoknyája alól. Büszke voltam rá és magamra, amiért kihúztam a csinos hátsóját a kétségbeesésből és bizonytalanságból, ezzel megalapozva egy sikertörténetet. Nem jótéteményből változtattam át, egyszerűen nem hagyhattam, hogy egy ilyen ígéretes férfi a boszorkányság ronda karmaiban vergődjön, azóta pedig mint a mellékelt ábra mutatja, kikupálódva éli mindennapjait. Bíztam abban, hogy egyszer újra felbukkan, megmutatja magát, hogy mi lett belőle és hittem, hogy elégedett mosolyra húzhatom az ajkaimat. Ami meg is történt, mégis, rossz érzésem volt a felbukkanásával kapcsolatban. - Mások gyenge pontjainak felkutatása tanulható. Nehezen kifejleszthető képesség, de ha megvannak hozzá a hajlamaid, akkor egy idő után gyerekjáték, a világ legtermészetesebb dolga. Ha annak idején úgy döntesz, kitanulod, ma már egy egész bolygónyi játszótered lehetne. – Messze állt tőlem a szemrehányás, ha valamit, akkor a fejmosásos beszédek gyakorlása nem az én terepem volt. Mindenki azt kezdett az életével, amit akart, a döntéseink a sajátjaink voltak. Ugyan szerettem domináns lenni az édeseimmel szemben is, nem az anyjuk voltam, hogy megmondjam, mit tegyenek. - Felajánlod a vállaidat arra az esetre, ha sírhatnékom támad? Milyen lovagias gesztus. – Halvány félmosolyra húzódott a szám. – De ha egyetlen pillanatra is reményvesztettnek érezném magam, a következőben a saját torkomat fogom elvágni. – Közöltem vele teljes természetességgel. Arra a szintre, amely a kétségbeeséssel volt egyenlő, soha nem fogok lesüllyedni. Nő vagyok, szörnyeteg, az egyik legszebb bók szerint a pokol is kidobna magából, tiszteletlenség lenne a saját személyem ellen, ha hagynám, hogy bármi megtörjön. - Lerí rólad, hogy szerelmes vagy, csak hallani akartam a szádból is. – Mondják, hogy a szerelmeseknek megváltozik az arcuk, a testtartásuk, az emberek ösztönösen detektálják, ha a mellettük állót gyengéd érzelmek fűzik valakihez. Haydent ismertem, ő eredetileg nem ilyen, látszik, hogy változáson megy keresztül, kezdi hatalmába keríteni a legszánalmasabb emberi érzelem. – Szóval félsz? – Szívesen felnevettem volna. Nem szerettem volna csalódni Hayden-ben, azon kezdtem gondolkozni, hogyan érthetném meg. Belőlem kihagyták az ilyesfajta érzelmekre való fogékonyságot, tettetni sem tudtam, hogy együtt érzek vele. – Tehernek nevezed az érzést, nem ajándéknak. Akkor miért cipeled egyáltalán? Tőlem nem fogsz szép és biztató szavakat kapni, tudod, mi a véleményem a szerelmes bolondokról. – Elkaptam a tekintetét. – Soha nem hittem volna, hogy te is egy leszel közülük.
Egyesek pár év alatt elveszítették minden bájukat. Ő kivételt képezett ezek alól, mindig tudott újabbat mutatni, nyilván ezért is volt követnivaló példa az olyanok előtt, mint én. A kérdés inkább az volt, ki milyen értékrenddel rendelkezett, én pedig abban találtam magamra, amibe ő vezetett be. A mentorom volt, bár nem maradhatott sokáig úgy, ahogy én azt szerettem volna. Túl sok ellenséget szedtem össze az évek alatt, köztük boszorkányokat is, akik inkább meglátták a fegyver lehetőségét a vámpír létemben. Ki is használták, elvégre sosem voltam igazán, teljes értékű vámpír. Amint tudtak, már szúrtak is, visszaadták a boszorkány képességeimet, és mi több, a vérszívólét előnyeitől is szépen megfosztottak vele. Nem voltam olyan, mint más hibridek. Gyengébb volt a vámpír oldalam, így nem éltem örökké. Sebezhetővé tettek a varázslatukkal, így könnyű szerrel lehetett hatástalanítani és elpusztítani. Még jó, hogy senkinek nem jutott eszébe eddig. Vagy nagyon jól titkolták az effajta szándékukat. - Az állandó megújulásról te magad gondoskodsz. Még egy sebezhetetlennek tűnő vámpíron is megtalálod azt a bizonyos gyenge pontot. Nem féltelek. - feleltem őszintén, tekintetemmel nem eresztettem, hogy még inkább nyomatékosítsam a mondanivalómat. Még nem talált emberére, nem hittem abban, hogy pont a férje lesz az, aki képes lenne őt eltaposni. Nem volt birtokában olyan erő, ami hozzásegítené ahhoz, hogy Mabelt a föld alá küldje. Azt amúgy sem hagytam volna. Kettőnk közül úgy tűnt, én voltam hűséges ahhoz, akinek az életemet köszönhettem, míg ő csak egy hűtlen korcsnak bizonyult. Mabel még így sem bánta meg, hogy ennyi időt áldozott egy olyan vérszívóra, aki láthatóan nem érdemelte meg a fáradozást. Megrázva a fejemet, ismét egy italt töltöttem magamnak, miután az előbb már kiürült a poharam. - Nem, a férjed nem érdekel. Bár úgy érzem, a saját lojalitásom kifejezésre szorult, csak hogy tudd, hová kell fordulnod, ha már minden... reménytelennek tűnik. - fűztem tovább a gondolataimat. Vele kalcsolatban nem tudtam elképzelni, ahogy segítségért könyörög. Több volt benne a tartás, igazi nőként viselkedett minden szituációban, amivel szembeállították. - Úgyis átlátsz rajtam. - vontam egyet a vállaimon, miután nem törődtem azzal, hogy titokban tartam az érzéseimet. - Tudod, hogy van valaki az életemben. Akkor is, ha nem vallom be. Nincs mitől féltenem, ugyanúgy a gonosz világ része, mint én. Vagy te. - sóhajtottam fel, majd lassú mozdulattal túrtam a hajamba. Egészen másfajta gonosz volt az, amit Caroline ismert, Mabel viselkedéséhez képest mindenképpen angyali volt, amit produkált, az élete pedig idillinek is tűnhetett volna, ha nem árnyékolták volna be. - Életemben először igazán félek. Nem attól, hogy elcseszem. Az érzéstől. Magától az érzelmektől. Hisz ismersz. Sosem estem a szerelem csapdájába. Nem tudom, meddig bírhatom el ezt a terhet. - sóhajtottam ismét, mint aki tényleg terhekkel küzködött a hátán. Elég nyilvánvaló, hogy nem a megfelelő embernek beszéltem el az aggályaimat.
Elszánt vagyok? Természetesen. Az egész életemet az hálózta be, hogy legyen mit tennem és ha lehet, akkor ez a valami bajjal vagy vérontással kapcsolódjon össze. Hittem abban, hogy az emberek kétszínűek, nincsen tiszta jóság és attól jobban semmi sem tudott feldühíteni, ha valaki önmagát próbálta becsapni úgy, hogy a környezetének a szentet adta elő. Példának okáért ott volt a volt férjem: aki ismerte, tudta, milyen sötétség lakozik benne, hogy nagymester volt a pusztításban, ám most azt hitte, egyszeriben megfordul vele a világ, mert jóságossá akart válni, mert elméletileg értelmet talált az életének? Lelke rajta, csupán azzal nem számolt, hogy én nem egy kidobnivaló szemétdarab voltam. Évtizedeket töltött mellettem, ennyire nem ismert ki engem, nem tudta, mire számíthat tőlem, ha egyszerűen csak hátat fordít? - Tervem mindig van, drágám, de azok, amiket eddig alkalmaztam nála nem lennének hasznosak. Ismeri a trükkjeimet, úgyhogy valami teljesen más irányba kell elindulnom. De ne félts, olyan még nem fordult elő, hogy ne legyen sehogy. – Halvány mosoly jelent meg az ajkaimon. Időm, mint a tenger, nem siettem sehová, ráértem kitalálni, mit, hogyan és mikor csináljak. Úgy tűnt, hogy az újdonsült kedvenc szerelmespárom sem tervezett szétválni az elkövetkezendőkben és Andrew húgának is idő kellett a felépüléshez. Az, ha most igazándiból békén hagyom őket és későbbre időzítem a támadásaimat, eléggé jó stratégiának tűnt. Bár ki tudja, mikor hoznak ki annyira a sodromból, hogy mindannyiuknak megpróbáljam átharapni a nyakát. - De te tényleg azért jöttél, hogy a volt férjemről cseverésszünk? – Vontam fel kérdően ívelt szemöldökeimet. Ez a téma csupán járulékos volt, ő kérdezett, én válaszoltam, nem bírtam ki, hogy ne közöljem: a házasságom csődbe ment. Ám a szavai alapján ő lekerült a húspiacról. Mit is vártam, egy hozzá hasonló szépfiú egyedül marad évekig? – Az előbb mintha még azt bizonygattad volt, hogy nincs az életedben senki. Túlságosan hamar megtörtél. Mostanában már a szádra sem tudsz vigyázni? – Pillantottam rá kissé szórakozottan. Pontosan tudta, hogy mi a véleményem a szerelemről és azokról, akik beleesnek a csapdájába. Azt hittem, Hayden kissé okosabb. Okosabbnak tűnt, amikor megismerkedtünk, nem olyannak, aki bármikor úgy döntene, komoly szándékokat gyakorol valaki irányába. - Ahhoz, hogy a hozzád hasonlók hibájába essek találnom kellene valakit, aki tökéletes számomra. Ez még nem sikerült és nagyon remélem, nem is fog eljönni a pillanat. – Az emberek többsége azért sóvárgott, hogy megtalálja az igazit, én inkább az elkerüléséért imádkoztam. – Elárulsz valamit a szerencsés lányról vagy túlságosan félted őt a csúnya, gonosz világtól?
Meg kellett erőltetnem a fantáziámat ahhoz, hogy el tudjam képzelni Mabelt, mint családanyát. Az életben voltak olyanok, akik arra születtek, hogy életet adjanak, míg mások egészen másfajta életcélt tűzdeltek ki. Voltaképpen ő is életet adott, méghozzá olyanoknak, mint én. Elkeseredetteknek, magába fordulóknak. Azoknak, akik nem akarták úgy leélni az életüket, hogy utáltak minden másodpercet. Bár tény, hogy nem sok külső szemlélő mondhatta az életemre, hogy szörnyű. Minden pillanatát sikerült élvezetessé varázsolnom, az én tragédiám belülről kezdődött. A boszorkányság, amit sosem akartam, belülről mérgezett meg. Meg akartam szabadulni tőle, és Mabel a legjobb lehetőséget kínálta fel. Az már nem az ő hibája volt, hogy akadtak ellenségeim, és gyorsan visszakaptam a képességeimet. Egy csomó boszorkánnyal ellentétben én nem akartam visszaszerezni ezeket az adottságokat. Valaki, aki ismert, tudta, hogy ez a legjobb bosszú, amit ellenem el tud követni. Kísérleti nyúlnak akart használni, vajon meddig bírom elviselni, hogy ismét vannak mágikus képességeim. - Hm, elszánt vagy. Ez tetszik. - vigyorodtam el. Mabel sosem adott okot a csalódásra. Ha én magam döntöttem volna arról, hogy kibe szeressek bele, ez a nő lett volna a tökéletes megtestesítője annak az ideálnak, amire az életemben szükség volt. Csakhogy a szívemnek nem én parancsoltam. Egy másik szőke vámpír csavarta el a fejemet, és amikor éppen nem Mabellel voltam, ezt nem is bántam.- És van már rá valami terved, vagy egyelőre azon vagy, hogy kiforrjon? - kérdeztem felvont szemöldökkel. Nem lepett meg, hogy a férjével nem tudott kiegyezni. Az a pasi nem tudta, mi a jó neki, márpedig évek óta ismertem Mabelt. A legtöbben mindent beáldoztak volna azért, hogy egyszer úgy nézzen rájuk, ahogyan arra a félvámpírra. Ő nem becsülte meg. - Nem vagyok naív. Csak gondolkodom. Néha túl elmélyülten. -húztam el a számat. Nem akartam neki életvezetési tippeket adni, nem ezért élveztük egymás társaságát, amikor lehetőségünk adódott arra, hogy ugyanazon levegőt szívjuk. - Te is belesétálhatsz még valami csapdába. Ahogyan én is tettem. Nálad jobban senki nem ismer. - álltam fel, hogy ismét elé sétáljak, és alig pár centire az arcától álltam meg. - Te teremtettél. Te vagy a megváltóm. És ismerted mindazt, ami voltam. Most mégis, egy furcsa érzés börtönében vergődöm. Hol szúr... hol simogat... sosem voltam érzelgős fajta. Én, aki úgy használta a nőket, mint mások a lábtörlőt... miért vagy benne annyira biztos, hogy veled nem történik meg? -kérdeztem. Reméltem, nem azzal hozakodik elő, hogy azért, mert neki nincs szíve. Mert volt. Ha nem lenne, nem készült volna méltó revansot venni az áruló férjén.
- Ha valaki kölykökre és takarítónőre vágyik, akkor nálam rossz helyen kopogtat. Nem az a fajta nő vagyok, aki alá tudná rendelni magát az állítólagos harmonikus élethez szükséges kompromisszumoknak. - És erre büszke is voltam. Semmiért nem adtam volna fel az életvitelemet, a sajátos szokásaimat, a személyiségem azon részét, ami torka szakadtából üvöltött vagy éppen csak grimaszolt, ha meglátott egy andalgó párt vagy a gyerkőcei után szaladgáló anyát. Számtalanszor megkaptam, hogy biztosan gyermekkori vagy bármelyik korban elszenvedett törés, csapás, trauma az oka a szemléletemnek, ám aki ezt gondolta nem is tévedhetett volna nagyobbat: én egyszerűen ilyen voltam, nem volt szükség semmiféle mögöttes és nagyobb méretű magyarázatra, mint az igazságra, ami az volt, hogy belőlem kihagyták a társadalom elvárásainak való megfelelés igényét. - Ha rajtam múlik, nem csak Andrew fogja mérgezni a lányt. Egymást fogják az őrületbe kergetni. - Megvoltak a magam ötletei, amelyek bevallom, még nem voltak annyira kiforrottak, hogy magam előtt lássam a páros tagjait az elkövetkezendő 10-20 évben, ám ha rajtam múlott, a napjaikat a szenvedés és a bizonytalanság kettőse fogja átjárni. Gyűlöltem, ha szórakoznak velem, ez volt az egyetlen dolog, ami igazán ki tudott hozni a sodromból. Az emberi ostobaság már régen nem izgatott, a szeretet nem volt a kenyerem, így csak annyi marad, hogy akkor főjön a fejem, ha a bolondját járatják velem. - Mikor lettél ennyire gyerekesen, mégis elbűvölően naiv? - A tekintetem Hayden arcára vándorolt, miután a kiürült poharamat a komódra helyeztem. Ugyanaz az arc évek óta, egyetlen ránc sem jelent meg a gyönyörű fizimiskáján, a személyisége mégis alakult és volt egy olyan érzésem, hogy nem abba az irányba, amiért megajándékoztam a vámpírléttel és kirángattam a szánalmas boszorkányságból. - Majdnem négyszáz éve élek, ennyi idő alatt az is megtalálhatja a saját vámpírját, boszorkányát, emberét, aki annyira szerencsétlen, hogy levegőt sem tud venni. Túl sok nagy Ő lehetett volna már az életemben, de nem hagytam. - Mutatóujjammal végigsimítottam az arcán, halvány, féloldalas mosolyt villantottam. - Én nem lelem örömöm a sokak által magasztalt érzésben. A heves szívdobbanások előidézéséhez nem feltétlenül szükséges a szerelem. - Érzéketlen lennék? Nem, kikérem magamnak. Ha az lennék, az életem sivár lenne, a teljes apátia távol állt tőlem, csupán a felesleges körítésekre nem volt szokásom időt fordítani.
Pár másodperc erejéig megragadt rajta a tekintetem. A bőre még mindig hófehér, olyan, mint a legdrágább porcelán. Ennek ellenére sem nézett ki törékeny játékbabának. Hasonlót sem láttam még soha, ő volt az első vámpír, akit megismertem. Bevezetett ebbe a világba, megváltva ezzel az állandóan szánalmasnak érzett életemet. Valójában nem volt az, de mégsem tudtam elfogadni azt, amit kaptam. Szerettem sikeres lenni, megdolgoztam azért, amim végül lett, de sosem volt elég. Warlockként utáltam az egészet. Mintha a vérembe fecskendeztek volna valamit, valamit, amit nem lehet csak úgy egy csettintéssel eltüntetni. De annyit mégsem ért, hogy feláldozzam miatta az életemet. Az apró kiskapura ez a nő hívta fel a figyelmemet. A legerősebb boszorkányokból is vámpír válik, ha vámpírvérrel a szervezetében hal meg. Ez tűnt a legjobb megoldásnak. És egy ideig nem is volt nyoma annak, hogy ebből baj lesz. Nem kellett volna hibáznom Ava előtt. Nem büntetett volna meg azzal, hogy ismét boszorkánnyá tesz. Elszúrtam. Ezt is. Egyetlen nőnek volt hatalma a fejem fölött, és az a főnököm volt. Nem tudtam megtagadni. Csak kiszakadni alóla egy időre. - Nem is vagy az a fajta, aki vacsorát főz a porontyoknak, és melegen tartja a családi kandallót. - billent oldalra a fejem. Mit tagadtam volna le? Ő egy egészen más csoportba tartozott. Azt nem tudtam, hogy milyen vágyak vezérelték régen, nem szerepelt-e az álmai között az, hogy egyszer majd saját családja lesz, férjjel és gyerekekkel. Nekem ez riasztó volt, sosem gondoltam arra, hogy képes lennék megállapodni egyetlen nő mellett. De ahogy erre sem számítottam, ki tudja, mit hoz majd az élet Caroline mellett. Hisz őt se terveztem be, mégis jött. Jött és felkavarta az állóvizet. Felvont szemöldökkel hallgattam a szavakat. Most sem tűnt elesettnek, de mi mást várhattam volna tőle? Mabel mindig megtalálta a saját helyét egyesek történetében, és úgy véltem, jobban szeretett főszereplő lenni, semmint üres mellékvágány. Márpedig a meséltek alapján a férje éppen készült őt parkolópályára küldeni, csak hogy mást léptessen a helyére. - Azt gondolom, mindkét lánynak elég büntetés lesz a férjed jelenléte. - mondtam, de a mögöttes tartalmat nem mondtam ki hangosan. Csak Mabel meséiből ismertem Andrew-t. Azt, hogy nem volt hétköznapi, és hogy egy valódi szörnyeteg tulajdonságaival rendelkezett. Legalábbis annak idején. - Vannak kapcsolatok, amik csak mérgeznek. A férjed ennek a mestere is lehet a jövőben. - vontam aztán a vállamon egyet. Mabelnek minden eshetőségre volt egy terve, és úgy tűnt, a mostani sem lesz kivétel. Elmosolyodtam. Volt ideje kigondolni, mit is jelentett egy kapcsolat, vagy maga a szerelem az életben. Sokáig én sem hittem benne, hisz a fiatal lányok, akikkel szerettem kezdeni, már egy éjszaka után azt hitték, hogy szerelmesek. Emiatt is bizonytalanodtam el már kamaszként ebben az egész szentségnek titulált akármiben. - Kiegészítők. - ismételtem szavait. - Vagy csak nem találtad még meg a te... vámpírodat. - módosítottam a mondat befejezésén. Mindenkinek megvan a saját végzete. Valakit egyedül ér el, valakit egy másik földi lény társaságában. De a lényeg mindig ugyanaz. A végzet egyszer utolér.
Szinte földöntúli képességgel hagyta figyelmen kívül az általam biztosnak tartott barátnőről szóló szavaimat és nem is feszegettem tovább a témát tekintve, hogy ő nem akart róla beszélni. A tyúkanyó szerepe messze állt tőlem, nem az én tisztem volt elmagyarázni neki, hogy vigyázzon, mert megégetheti magát és összetörheti a kicsi szívét, még a gondolattól is irtóztam, hogy ilyesfajta tanítás alá vessem. Nem ma jött le a falvédőről és nem volt szüksége arra, hogy én terelgessem, főleg nem tőlem és én ki is hagytam az összes lehetőséget, amikor mentorként tündökölhettem volna. A kevés átváltoztatottaimnak elmagyaráztam, hogy mi fán terem a vámpírlét, megmutattam nekik, milyen módon gazdálkodhattak a lehetőségeikkel és igyekeztem partnert találni bennük arra, hogy a lehető legtöbbet ki lehessen sajtolni az unalmas hétköznapokból. Nem az anyjuk akartam lenni, nekem mindig is játszótársra volt szükségem. - Családnak a legnagyobb jóindulattal sem nevezném. – Kötöttem ki és cseppet sem titkoltam el, mennyire a szájízem ellen való volt a kialakult szituáció. Hayden látogatását akár terápiának is felfoghattam volna, ha szükségem lett volna rá, ám megvoltak a magam ki tervei, forgatókönyvei felkészülve szinte minden eshetőségre, ami eszembe jutott. Aki rajtam próbált meg keresztüllépni és azt hiszi, van esélye a megtörésemre már csak azzal, hogy fenyegetni kezd, hatalmasat tévedett. Nem egoizmus volt ez, esetleg nagyképűség, éppen ellenkezőleg, elég időt szántam arra, hogy kiismerjem a körülöttem lévőket és így megállapítsam, ki mennyire jelent fenyegetést és hogyan lehet jelen az életemben. Azok, akik csupán szavakkal dobálóztak, mennyire mindenhatóak, ostobák voltak. - Biztosan most érte el a kapuzárási pánik. A hozzá hasonlóaknál soha nem lehet tudni, mikor vágynak valami újra, fényesre, csillogóra. A lehető legklisésebb módját találta a nagytakarításnak. – Magamat hibáztathattam volna, amiért megunt engem, viszont nem ez a típusú nő voltam és nem is erről fújt a szél. Andrew szörnyetegnek kezdett tekinteni, a fene tudja honnan előkerült lelkiismerete nyitottá tette a globális világ problémáira is. – Ajtóstul rontani egy házba még mindig nem a legjobb ötlet, Hayden. Időm annyi, mint a tenger és nehogy azt hidd, hogy nem tartom rajta a szemem a kislányon és a húgán. Mindkettő egy roncs és szépen lassan el is fognak süllyedni, mert már találkoztak a jéghegyükkel és Andrew Kárpátiája most is csak a maradványokat fogja tudni összeszedni. – A bosszú mindig is jó szórakozás volt, a megtorlást szerettem alkalmazni, hogy tudják, velem nem lehet kiszúrni azért, mert valaki másik lábbal kelt fel. Viszont Hayden kérdése meglepett, felvonva a szemöldökömet néztem rá, tekintetemben észrevehette, hogy érdekelne tényleg ennyire félreismert vagy csak megártott neki a whisky? - A szerelem azoknak való, akik nem tudnak mit kezdeni saját magukkal és egy másik embert hívnak segítségül az életükhöz, mert kötődni akarnak valakihez. Az én férjeim, partnereim egytől egyig kiegészítők voltak. - Jelentettem ki. - Egyikőjük sem volt annyira fontos nekem, hogy pótolhatatlannak tartsam őket és a legtöbbjüknek volt olyan szerencséje, hogy belehalt a kapcsolatunkba. Ha Andrew egyszerűen csak elsétált volna, nem bánnám, de ellenem fordult és a tiszteletlenséget nem tudom díjazni. Sértő, hogy szerelmes fruskának hittél. - Ismételten rá emeltem a tekintetemet, amivel a nemtetszésemet fejeztem ki.
Egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy Caroline-ról kezdjek beszélni, méghozzá pont előtte és vele osszak meg olyan információkat, amikkel normális helyzetben még akár menőzni is képes lettem volna. Nem volt mit szégyellnem azon, hogy egy nőnek sikerült rabul ejtenie a szívemet, de mégsem azoknak való volt ez az apró tényező, mint Mabel. Veszéllyel éppen nem volt rá, de mégis tartottam azt a pár lépés távolságot, amiről úgy éreztem, hogy szükséges kettőnk közé ezúttal. A hálám jeleként bármit megtettem volna neki, ha kimondani soha nem is voltam képes. Nem akartam azt a látszatot kelteni, mint valami tékozló kisfiú, aki lehetőséget kapott arra, hogy falja az életet, a nőket, és néha mindezeket szó szerint habzsolja. Szerettem az életemet. Azt, amit Mabelnek köszönhetően kaptam. Egyetlen füttyentés elég lett volna részéről, hogy bármit letegyek a lábai elé, de amíg nem éreztem azt, hogy Caroline kellőképpen biztonságban van, inkább megtartottam magamnak ezt az apró morzsát. Tekintetemmel még mindig a helyiséget pásztáztam, miközben meghallottam hangját, majd magamban mérlegelni kezdtem. - A hosszú táv valójában a mi esetünkben némileg összetettebb. - vontam meg a vállamat. Remek megállapítás volt. A normál ember hosszú táv alatt egy-két évtizedet értett, mi ennél jóval többet. Volt időnk, és ha valaki megpróbált ezektől megfosztani, hát eldönthettük, hogy megvédjük vagy sem. Én nem szándékoztam beáldozni magamat senki kedvéért. - Tudtam én, hogy valami nincs rendben. A legjobbkor érkeztem. - húztam ki magam elégedetten, tekintetét viszont eszem ágában sem volt elengedni. Sosem szívleltem a férjét, már amikor először meghallottam, hogy férjnél van, valamiért csak összetettem a kép darabkáit, ami azt mondta, nem becsülte meg eléggé az, akinek megváltotta az életét. Nevetésemet viszont nem tudtam visszatartani, mikor megosztotta velem a legújabb fejleményeket. - Ó, a család. És hány éves is a férjed? Tizenhét? Tizennyolc? Már abból gondolom, hogy diáklányokkal kezd. - Birtokomban volt az információ, hogy valami tanárszerzetet választott párjaként, legalábbis az utóbbi időben ez volt a legális foglalatossága. Eléggé egyedi arcot párosítottam a figurához, habár még nem adatott meg, hogy találkozzak vele. - És miért nem azzal kezded, amivel ilyenkor szokás? Ha nem marad neki sem húga, sem diáklánya, mégis... mit tudna tenni? Ellened? - kérdeztem, az utolsó szót némileg iróniával átitatva tettem hozzá. Esélytelen volt, bár tudtam én, milyen hősszerelmesnek lenni. Testvérem is volt... mint kiderült, kettő is. - Vagy... te szereted? - kérdeztem aztán, miután eszembe jutott, hogy hiába a régi idők, sok frigy nem azért jött már létre, mert kötelező jellegűvé tették. Nem is tudom, képes voltam-e kinézni belőle azt, hogy szerelemmel szeressen. Talán mert számomra mindig annyira elérhetetlennek és plátóinak tűnt. Régen is, most pedig főleg.
Most ő volt az, aki halvány mosolyt csalt az én arcomra. Okos fiú, mindig is az volt, ez volt az egyik legjobb tulajdonsága, ami különlegesebbé, többé tette, mint egy szép arc. A hideg rázott a gondolattól is, ha olyanokkal kellett körülvennem magam, akik értelmi szintjének a gyertyatartóval való összevetése a dísztárgy megsértését vonta volna maga után, így meg is válogattam a társaságomat. Hayden nem volt ostoba, művelt, intelligens és lehengerlő férfi volt, akinek némi kerülőút után megadatott az élet, amire vágyott és amit érdemelt. A vámpírlétével azt kezdett, amit akart és nem láttam veszélyét annak, hogy elpocsékolta volna a lehetőségeit… egészen idáig, emiatt csóváltam meg a fejem ő vizslatva. Rezzenéstelen tekintet, mintha igazat mondana. Mintha. - Nyugalom, semmi hivatalos információm nincs, csupán feltételezés. – Ugyan, ő jelenleg nem volt rajta a radaromon. Oda csak akkor kerül valaki, ha bajt okozott nekem. - Érzem rajtad azt a finom illatot, ami valószínűleg a lányé és ami csak a sajátoddal keveredik, egyetlen másik nőével sem. Nekem elmondhatod. – Ha komoly is volt a dolog, nem tervezett beavatni. Bizalmi problémák? Felém? Sértő. Mégsem voltam az anyja, hogy kérdőre vonjam, évekkel ezelőtt elkezdte a saját útját járni. - Higgy nekem, a hosszú táv nem a mi fajtánknak való. – Vált ismét komollyá a hangom, az előzőleg beleivódott leheletnyi kedvesség eltűnt belőle és helyét átvette a hideg valóság kifejezésének a vágya. Távol voltam a szomorúságtól és a kétségbeeséstől, sőt, mondhatni némi óvásra való hajlam is megjelent bennem, a saját hibáimból való tanulásról nem is beszélve. – Nem azzal érte el, hogy el akarjam vágni a torkát, amivel gondolod. Nem az a lényeg, hogy hátat fordított. – Jelentettem ki. Senkinek sem beszéltem erről, hiszen senkit sem érdekelt és kevés olyan személy volt jelen az életemben, akivel bármit megosztottam volna. Az igézés csodákra képes, a vágyaimat tökéletesen kielégített némi rábírással elkészített társalkodónő vagy egy önként felajánlkozó férfi a kellemesen eltöltött percek után. – És tisztában vagyok azzal, hogy nagyobb szenvedést is tudnék okozni neki egy vágásnál. Már ezzel is elkezdtem foglalkozni. – Figyeltem, ahogyan kényelembe helyezi magát, nekem megfelelt még egy darabig a komód előtti helyem. Hittem abban, hogy ő nem a kétségbeesett nőt fogja látni bennem, mivel lehetett róla fogalma, hogy az a fajta viselkedés a legkevésbé sem volt hozzám közelinek mondható. A véleményem a szerelemről és egyéb idióta rokonairól nyilvános volt. - Megtalálta a húgát és ezzel azt hiszi, nyeregben van. Fenyegetőzött, miután elhagyott, mert egy diáklányé lett a szíve. Szánalmas volt. – Mély levegőt vettem, arcomra kiült, mennyire siralmasnak találom a helyzetet abból a szempontból, hogy többet vártam volna Andrew-tól. – Hát ezért kapott meg tőlem mindent, hogy utána ilyen bánásmódot érdemeljek? – Tettem fel a kérdésemet megkeresve a vendégem tekintetét. Persze, Andrew szerint egy szívtelen, utálatos ördög voltam, aki a patkányok közé való volt. Ezzel a jellemzéssel egészen addig nem volt baj, míg ő különbnek nem tekintette magát nálam.
Nem volt szükség helyeslésre, ahogy magyarázkodásra sem. Pontosan tudta, honnan szalajtottak, és hogy ha valamit megtanultam, hát akkor az az, hogy az élet tényleg nem habos torta. Sosem vágytam arra, hogy könnyen elérjek valamit, mindig szerettem a nehezebb utakat, de volt egy határ, amin túlra nem akartam merészkedni, és ennek megvolt az oka. Végül mégis az lettem, amiről azt gondoltam, hogy megoldja majd minden bajomat, és ebben Mabel segített. Jó időt töltöttem el a társaságában, megfeledkezve minden másról, ami talán fontos lett volna, de ha valamit nem tudtam volna letagadni, az egyértelműen az, hogy Mabel mellett képesek voltunk megfeledkezni az idő múltáról, és arról, hogy kik vagy mik vagyunk. Célt adott az életemnek, lemondtam arról a férfiról, akit szívesen szembeköptem volna, mikor tükörbe kellett néznem. Még a nyakkendőkötés is szebb elfoglaltság lett vámpírként. Elmosolyodtam, miután kibújt a szög a zsákból, és összeillesztettem a képecske darabjait. - Hát erről fúj a szél. Csak nem a férjed? - kérdeztem kíváncsian, habár tagadhatatlan volt némi kárörvendés a hangomban, még akkor sem tudtam ezt palástolni, ha vele voltam. Sosem tagadtam le ellenszenvemet a férfi iránt, pusztán azért, mert bárhonnan is néztem - habár sosem találkoztam vele szemtől szemben -, de úgy ítéltem, hogy nem érdemli meg ezt a nőt. Ez a vélemény pedig annak volt köszönhető, hogy más értékrendekkel ruházott fel bennünket a teremtő. - Ha javasolhatok valamit... - sétáltam közelebb hozzá, miután végigsimított az arcomon, és ellépett előlem. - Rendkívül stílusos elvágni valakinek a torkát. De találsz te ennél jobb fegyvert is, amivel szenvedtetheted. - Tanácsot adni voltaképpen nem jó taktika, mert ki tudja, mikor dönt úgy, hogy inkább az én torkomat vagdossa fel vagy tépi ki a szívem. Sosem lehetett tudni, hogy mi lesz a következő lépése. Ezért nyűgözött le annyira. Kihúztam magam. - Honnan tudsz róla? - kérdeztem, arra a bizonyos barátnőre utalva. Nem hinném, hogy járatja a Mystic Falls Hírmondót, de még csak azért is lepett meg a jól informáltsága, mert néha még én sem voltam biztos abban, hogy az a szőkeség képes lesz elviselni minden furcsa szeszélyt tőlem... sokakat bántottam már, de őt nem akartam. Ez a legnagyobb változásom... Caroline Forbes-ért képes lettem volna ölni is. Mabel viszont veszélyesnek titulálható, ezzel még enyhén fejeztem ki magam, és jobb, ha úgy könyveli el ezt a kis románcot, mintha nem lenne lényeges és hosszútávú. - Drágám, tudhatnád, hogy hozzám sem az elköteleződés, sem a monogámia nem áll túl közel, és nem is most terveztem a sanyargatott férfiak sorába lépni. - költözött ravaszság a mosolyomba. Hazudni még mindig szemrebbenés nélkül tudtam. - De inkább te mondd el, mivel érte el a díszpéldányod, hogy el akard vágni a torkát? - kérdeztem kíváncsian, és helyet foglaltam. Érdekes mesének ígérkezett, már ha nem kéreti magát, és elmondja. Nem mondta ki nyíltan, hogy kiről beszélt, de nem esett nehezemre kikövetkeztetni.
Láttam a mosolyt az arcán. Kivétel nélkül azokat tiszteltem meg a véremmel és az italozást követő másik életbe vezető halállal, akiket méltónak találtam rá és akikből azt hittem, hogy megfelelő partner lehet annak ellenére, hogy igencsak szánalmasak voltak, amikor megismertem őket. Hayden a jóképű arcával és kisugárzásával esélyes volt arra, hogy New York legkelendőbb és legvágyottabb férfija legyen, mégsem tudott annyira jól gazdálkodni a lehetőségeivel, amennyire szeretett volna… legalábbis a radarjaim nem ezt sugallták nekem, látva, mennyire nem volt megbékélve a boszorkányképességeivel. Megértettem őt. Vámpírnak sokkal inkább való volt, az éjszaka teremtményeinek eszményképe kiválóan öltött benne testet egy darabig, egészen addig én is kiélvezhettem a társaságát, míg egyik napról a másikra el nem tűnt mellőlem. Nem az a fajta volt, akinek a szájára mindig a hálálkodás szavai ültek rá és nem fogta vissza magát a köszönetnyilvánításban, de elnéztem neki. Egy ilyen mellékletnek az ember azt is megbocsájtja, amit el sem követett. - Neked magyarázzam, hogy az élet nem mindig habos torta? – Visszavettem az ujjai közé kaparintott cigarettámat és ismét beleszívtam. Szükségem volt a füstre, arra, hogy mérgezze a tüdőmet és a kifújásával eltávolítsa a bennem lappangó feszültséget, amely ugyan a megjelenésemre nem sugárzott ki, mégis helyet talált a sejtjeim között. – Ti férfiak valamiért nem becsültök minket, nőket akkor sem, ha a világot dobjuk a lábaitok elé. Előbb-utóbb találtok valamit, ami jobb, mint a régi. – Futólag simítottam végig az arcán, halovány, alig látható félmosolyra húzta az ajkaimat, ami éppen olyan hamar tűnt el, amilyen hirtelen jött. Elléptem előle, másik szabad kezembe vettem a poharamat, aminek alján éppen csak mutatóban lötyögött egy kis barna folyadék. A panaszkodás távol állt tőlem, hosszú évekre visszanyúló megfigyeléseimet közöltem az előbb vele tekintve, hogy ő kérdezett rá az állapotomra. Visszafordultam felé, tüzetesebben mértem őt végig a tekintetemmel, mint egy rég eltévedt és eltűnt báránykát, aki újra a szegényes nyájba keveredett, miután megjárta a maga útját. Éppen csak nyájnak voltam híján. - Egy hozzád hasonló miatt ragadtam itt azon gondolkozva, mikor jön el a legjobb alkalom elvágni a torkát. – Vallottam be egy jóleső korty után, de a többi whiskyre nézve elment a kedvem így kiengedtem a kristálypohara t a szorításomból. – Nem számítottam rád, mint vendégre. Minek köszönhetem a látogatást? – Kérdeztem elnyomva a fehér színű emberölőt, ami még füstölt egy utolsót, majd tekintetemet Hayden kék szemeibe mélyesztettem. – Az újdonsült barátnődet el sem hoztad bemutatni? – Érdeklődtem ravaszsággal megfűszerezett hangsúllyal. Nem mindennapi dolog, a szoknyavadász szelíddé vált volna a kisvárosban? Milyen kár. Túl nagy kár erre az estére. – Érzem a rózsa finom illatát és csak azt, semmi mást. Komolyság, elköteleződés és monogámia terjeng a levegőben? – Csodálhattam volna őt magáért a feltételezésért is, ám inkább megtámasztottam magam a tenyereimmel a hátam mögötti üvegasztalon és azon gondolkoztam, hová jutott a világ? Miért a legjobbak,a legígéretesebbek okozzák a legnagyobb csalódást?
Volt pár szabad másodpercem, míg szabadon belekortyolhattam a kitöltött italba, miközben tovább mustráltam a berendezést. Egy normál halandó szemével kellett volna néznem, bár ők azzal kezdték volna a körletvezetést, hogy összerezzennek ettől az újfajta stílustól, ami nagyjából négy irányzat furcsa visszatükröződése volt egyszerre. Annál hangsúlyosabb viszont, hogy mindent vissza tudott adni arról, aki a nevére irathatta ezt a csodálatos birtokot. De ismerhetett már engem az a bizonyos tulaj... sosem ismertem el az elém táruló szépséget, nem mondtam köszönetet, nem voltam hálás soha semmiért, kimutatva legalábbis nem. Sosem fejtegettem volna előtte, hogy ha nem jött volna a képbe, és nem menti meg az életemet azzal, hogy vámpírrá tesz, valószínűleg én tettem volna sírba a saját szánalmas valómat, mert visszaemlékezve csak ennyi voltam. Egy szánalmas balfácán, aki megpróbált kilépni az apja árnyékából, de sehogy sem jött össze neki. Mabel viszont mindent magával hozott, s azzal, hogy vámpírrá tett, esélyt adott egy újrakezdésre, akkor már egy egészen másfajtára. Meghallottam a hangját, habár már tiszta sor volt, hogy közeledik. Fülembe kúszott a selyem suhanása, amit mindig szeretettel viselt saját magán. Nem volt olcsó nő, mindig adott magára, ezt sokan megtanulhatták volna tőle. Annak ellenére, hogy látszatra egészen más, volt lehetőségem több időt eltölteni vele, és bebizonyosodott, hogy ennél többről van szó. Ő nemcsak a nem létező pokol királynője, itt is több réteg sokasodott egymásra. De nem az én tisztem volt lehámozni róla ezeket, más szerepet töltöttem be az életében. - Kritizálni akár ezer mérföld ellenére is jönnék, hisz ismersz. - Felé sem fordultam, tovább méregettem az előttem elhelyezkedő képeket, de mosolyom mindenképpen jelezte, hogy számomra öröm volt ez a viszontlátás. Megvontam a vállam, majd pár másodperc eltelte után mégis felé fordítottam arcom. Az egész helyzet olyan volt, amit a festményeken láthattunk a történelem során. A tanítvány visszatér a mesteréhez. Nem voltam áruló, nem voltam egyéb, csak egy tanítvány, egy teremtmény, amit ő hozott létre. - Ennél rosszabb? Csak nem rossz napjaid vannak? - kérdeztem, közelebb sétálva hozzá, és egy mozdulattal vettem át tőle a cigarettát egy szívásra, miután ő maga is beleszippantott, és jólesően járt végig az érzés. - Hogy van ma a pokol királynője? - Csak végigmértem. Nem változott semmit, mintha tegnap láttam volna utoljára. De régen volt tegnap.
Egyedül voltam és örültem neki. Pedig szerettem a társaságot. Ha körülvettek azok, akik méltóak voltak a házam küszöbének átlépésére igazi társasági pillangó tudtam lenni a magam egyedi vendéglátó módszereivel. De Andrew tett róla, hogy ki kelljen néznem az ablakon, mielőtt vendéget fogadtam volna vagy én indultam volna körútra. A nyomorult boszorkány azt hiszi, hogy az erejének visszakapásával a világ a lábai előtt fog heverni, legalábbis engem legyőzhet? Megijeszthet? Milyen szép és egyben ostoba dolog a naivitás, főleg ha olyasvalaki engedi meg magának, aki képtelen volt az emberek kiismerésére. Mint mikor egy virág szirmokat bot, élvezi a szellő simogatását és azt hiszi, ő a pázsit ura... aztán jön egy nagyobb eső és kimossa alóla a talajt, viharosabb szél támad fel és kicsavarja a gyökereit. Ami eddig táplálta, gondozta, ápolta és mosolygott rá a végzetévé válik egyetlen pillanat alatt. Ezért leszek én, aki elszakítja az ehhez a világhoz kapcsoló köteleit és aki eléri, hogy átkozza a napot, amikor megszületett, hőst játszva meg akarta menteni a húgát és talált magának egy ártatlan őzikét pátyolgatásra. Zajokat hallottam. A hálószobámban, a tükrömben vizslattam zuhanyzás utáni arcomat. Sima, ránctalan, fehér, mint a porcelán és meg sem látszik rajta mások szándéka, miszerint elcsúfítják az aggodalomkeltéssel. Nem féltem. Nem aggódtam, nem voltam zavart. Viszont azt nem tudtam, ki zavart ilyenkor, amikor nem számítottam társaságra. Erős, határozott léptek hangja szűrődött át a falakon, magamra kaptam az ágyon heverő selyemköntösömet és a nappali felé vettem az irányt. Megütötte a fülemet a kanapé bőrének süppedése, a kristály koppanása, az ital csordulása, messziről az orromba kúszott az alkohol szaga és egy illat, amit évek óta nem éreztem. Kellemes, fűszeres, férfias, elérte, hogy egy röpke pillanatra lehunyjam a szemhéjaimat. Csak nem az én majdnem elfeledett kedveském? - Kritizálni jöttél? - A megérzésem nem csalt. Hónapok ide vagy oda, a kék szemek gazdájának kisugárzását mérföldekről bármikor mérföldekről megérzem, ám kissé elcsúfította boszorkány részének vérébe visszacsempésződése. Pedig annyira tökéletes vámpír volt... megérdemelte az ilyesfajta tisztaságot eltekintve a ténytől, hogy ő sem mindig volt jobb, mint a többiek. - Rájöttél, hogy a porfészek nem a te fajtádnak való? - Mimikája semmit nem mutatott, ami összekeverhetővé tette volna másokkal, elkerülte a tartás és a viszolygás, le sem vettem róla a tekintetemet, míg magamnak is öntöttem egy italt. - Van ettől rosszabb is, jóképűm. - Állapítottam meg nemes egyszerűséggel, a hajamat kiszabadítottam a hideg anyag és a hátam fogva tartásából, közben rágyújtottam egy cigarettára. Otthon érezte magát és ez majdnem megmosolyogtatott.
Két év szabadság után először sétáltam New York utcáin. Az utcákon, ahol felnőttem, kócos fejjel szeltem az utcákat. Ide jártam egyetemre, majd miután elvégeztem, gyakornokként rögtön megkaptam a legkecsegtetőbb állást az egyik nagykutya jogi cégénél. Ügyvédként még annyira sem volt nehéz helytállni. A főnököm lehetőséget látott bennem, a nők betörni próbáltak, mintha csak egy szelídítetlen oroszlán lettem volna. Omladoztak a lábaim előtt, azt hitték, hogys közülük választom majd ki azt, akivel egyszer leélem az életem. De egyikük sem kapott egy-egy napnál, éjszakánál többet. Az igényeim kielégíthetetlenek voltak, nem volt elég egy, s még ha rossz kedvem is akadt sem voltam rest elveszi az éjszakában. Én faltam fel a legtöbb asszisztensnőt New York városában, de ezért nem kaptam meg az engem megillető csinos kis trófeát. Nem egynek kerékbe törtem a karrierjét miatta, de ez leginkább a csinos szájuknak volt köszönhető, nem pedig az én hibámból. Tökéletes imázst alakítottam ki magamnak. Elég volt egyetlen szót, hogy egy-egy estére programot találjak. Mindeközben pedig ostobának találtam a női nemet, de szórakoztatónak is egyben. Ha nem lettek volna egyes egyedek ilyen visszamaradottak, nem azt az életet éltem volna, ami végülis kijutott. Sokáig megelégedtem magammal, mindazzal, amit a birtokomban tudtam. Egészen addig, míg a tökéletes képet összekarcolta egyetlen eleven tulajdonság... warlock voltam. Anyánk révén. De Margot-val ellentétben sosem tudtam élvezni ezen lét előnyeit. Gyűlöltem minden egyes percét, onnantól kezdve, hogy tizenhat évesen megjelentek az első jelei ennek a szarságnak. Meg akartam tőle szabadulni, mikor már csak ezt az egy hibámat éreztem. Mindent kijavítottam, esélyes voltam egy remek karierre... és ekkor jött Ő. Hétköznapi férfiként sem gondoltam volna arra, hogy megakad rajtam a szeme. Esetlen kis pincsikutyának tarthatott, miután először sírtam el bánatomat, mintha egy kétségbeesett, hisztérika lettem volna. Valószínűleg a hírnevem miatt nem bélyegzett melegnek. Aztán két éve, mikor az útjaim Mystic Fallsba vezettek, többé nem látogattam meg. A hálám mindvégig kitartott, de túl mohó lettem az itt töltött utolsó hetekben. Sokat akartam. Vagy többet a megengedettnél? Az egészet csak fokozta, hogy egy boszorkány bosszúból ismét vissza akadta a varázserőmet. Ismét az lettem, amitől hánynom kellett. A legjobbkor tűntem el. Egészen mostanáig. A berendezés változott. Nem jeleztem az érkezésemet, saját utasításra léptem át a küszöböt, majd tértem be a nappaliba, elfoglalva a tágas kanapét. A fülem minden neszre figyelt, de arcom nyugodtságot és higgadtságot tükrözött. Nem féltem tőle, ahogyan sokan mások tették. Engem nem tudott mivel sakkban tartani. Összefontam ujjaimat, majd pár másodperc után ismét felálltam, hogy italt töltsek magamnak, közben kézbe fogva egy képkeretet. - Ez borzalmas. - jegyeztem meg szimplán, belekortyolva a barna bourbonba.
Kezdőlap
■ 
• 
■ 
