Aprót biccentettem. Láthatóan ő is furcsának találta, hogy elengedtek, hát még én. Az ilyen esetekről csak hallásból tudtam, és nagyjából kimerült ez a nagy információhalmaz abban, hogy... az áldozatok nagyon kis százaléka élte túl. Visszagondolva örültem neki, hogy élve megúsztam, hiszen ki kívánná a saját halálát? De azok után, ami történt... annyira féltem, hogy ha észreveszik a hibát, a húgom lesz veszélyben... és ha rá vetik ki a csapdát... talpraesett volt, mint én. De ha engem el tudtak kapni egy apró fiaskó következtében, hát mi akadályozná meg őket abban, hogy vele is ilyen könnyedén elbánjanak? - Figyelemreméltó? - kérdeztem vissza nagy szemekkel. Lehet, hogy én értettem félre az egészet... vagy inkább ő is meglepődött, hogy élve megúsztam. És hogy elengedtek mindennemű sérülés nélkül. - Talán bántottak is, nem tudom... valami nagyon fura dolog történt ott velem a raktárban, és azt iszem, ha bántottak volna se tudnék sérüléseket felmutatni - nyeltem egyet. Most hogy mondjam el egy rendőrnek, hogy vámpírrá tettek? Emiatt gyorsan gyógyultam, de muszáj volt vérrel táplálkoznom ahhoz, hogy feltöltődjek. Az emlékeimre nem volt hatással, nem láttam jobban az egésztől, tekintve, hogy végig be volt kötve a szemem. Figyeltem, ahogy az ujját végighúzta a térképen, én pedig előre dőltem. - Bűnbanda? Ez... ennyire komoly? - kérdeztem, bár elég nagy ostoba liba benyomását kelthettem. Biztosan komoly volt, ha már szervezett cselekményekről beszéltünk. És félelmetes belegondolni, hogy... - A hangjukat felismerném... az útra nem emlékszem. De a nő hangja és a férfi nevetése nagyon... belém égett - hajtottam le a fejemet. - Nem én kellettem nekik, hanem a húgom - csuklott el végül a hangom. Nem akartam érzelmes nebántsvirág benyomását kelteni, de azt hiszem, sikerült. - Talán... talán van egy listájuk? Vagy... ha a húgom kellett nekik, valami csak összeköti ezeket az embereket, nem?
Amikor elkezdte mesélni, mi történt vele, már tudtam, hogy nagy eséllyel ugyanazzal a bandával van dolgunk. Legalábbis jó lett volna pontot tenni az ügy végére. Az elrablás stimmelt, az elhagyott épület, ahol fogva tartották stimmelt. Napokon át volt bezárva, megkötözve, ahogy a többi lány is. Túl sok volt az egyezés. Miss Noiret azon szerencsések egyike volt, aki túlélte a nem kívánt erdei kiruccanást. Nem mindenkinek volt ekkora mákja. -Elengedték? - kérdeztem vissza meglepetten. Ahogy azt is furcsáltam, hogy egyszer sem bántalmazták a fogvatartás ideje alatt. -Ez figyelemreméltó. - állapítottam meg magamban, mivel eddig ilyen tudomásunk szerint nem történt. Az elrablott nők kivétel nélkül súlyos sérüléseket szereztek. A csont és bordatöréstől a különféle fejsérüléseken át a csonkolásig minden előfordult. Az egyetlen túlélőnek, Miss Black-nek egy szerencsés pillanatban sikerült megszöknie. De ő is hónapokat töltött kórházban, mire nagyjából helyrejött. Elgondolkodtam. Lehet, hogy ez egy másik banda? Túl sok az egybeesés, hogy más legyen. Az is eszembe jutott, hogy előfordulhat, menet közben az elrablók módszert váltottak. De miért kockáztatnák azt, hogy a túszuk leleplezze őket. Gondolataimból a lány kérdése rázott fel. -Igen, úgy gondoljuk - már ha ugyanarról a bűnbandáról van szó, hogy nem ön az első áldozatuk. - magyaráztam a lánynak. Miközben beazonositottam a térképen azt a helyet, ahol az autója deffektes lett. Újabb egyezés. A többi áldozatot is nagyjából innen hurcolták el. Érdekesnek tartottam a helyválasztást. Az út és a pihenő mellett húzódó erdő rémtörténetekről híres. Rengeteg megmagyarázhatatlan állattámadás történt ott az utóbbi évtizedekben, ezért akinek van egy kis esze messze elkerüli azt a környéket. Az átutazók pedig igyekeznek nem megállni. Talán pont ezt akarták kihasználni az emberrablók is, gondolva, hogy úgy sem merészkedik arra senki. -Mondja csak...visszatalálna arra a helyre, ahol fogva tartották? - kérdeztem kíváncsian. Sajnos Miss Blacket hiába kérdeztük, nem sok használhatót tudott elmondani.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Kedd Nov. 17, 2015 7:24 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Renn && Bernadette
i need something... something what i don't know
Kínlódó nevetés tört elő a torkomból, ahogy a szájából hallottam a történetem lényegi részét. Mert jól kiragadta a lényeget. Csak éppen annyira nevetségesnek hangzott, hogy ezen már csak nevetni lehetett. - Ez annyira nagy ostobaságnak hangzik - bukott ki belőlem aztán szavak formájában is. Nem szabadott volna így reagálnom sőt. A legjobb az lett volna, ha csak bólintok. Igen, elraboltak. És azt sem tudom, hogy kik voltak azok, és miért tették. Mi szükségük van nekik a húgomra, hogy ilyet kellett tenniük? Túl sok volt a kérdés, és azt sem értettem, vajon származni fog-e ebből valami előnyöm, vagy csak végighallgat, aztán ha végeztünk, elmeséli a kollégáinak, azok pedig kinevetnek, hogy miféle kis naív butus vagyok, és van fontosabb dolguk ennél. Bár ha már a korrupcióval és egyéb nyalánkságokkal nem foglalkoznak, talán ezzel ideje lenne. Vagy mire kapják a fizetsüket? Még jó, hogy ezt nem hangosan mondtam ki. - Ha feljelentést teszek, azzal előrrébb leszek? - kérdeztem kíváncsian. Hallottam én már ilyen esetekről. A tettesek a dolgok nagy részében sosem kerülnek elő, és akkor én mire megyek vele? Talán akkor igen, mikor Michelle-nek már baja esik, és késő lesz... de az ég szerelmére, mégis mi lenne a legjobb megoldás? Ebben a városban aligha tűrik meg a természetfelettit, és ha kiderül, hogy itt vagyunk a város magjában, nem csak azon kell majd aggódnom, hogy azok az elmebetegek eljönnek Michelle-ért. - Öhm... tárgyalásom volt. Stylist vagyok, gyakran kell elhagynom a várost egy-két ügyfelem miatt. Éppen Chesterfieldből tartottam haza, mikor az eset történt. Az autóm deffektes lett, és mikor megnéztem, hogy mi történt a kerékkel... hirtelen sötétség. Aztán bekötött szemekkel ébredtem. Poros, dohos szag volt, a hátam valami állványnak támaszkodott - emlékeztem vissza, és a csuklómat masszírozva sóhajtottam fel. - Megkötözték a kezeimet. Nem értem, hogyan keverhettek össze a húgommal, akinek még csak köze sincsen a szakmámhoz - ráztam meg a fejemet. - Nem tudom, hány nap volt, nagyjából három... vagy négy. És... aztán csak úgy elengedtek. Életben hagytak. Lényegében egyszer sem bántottak, csak... - Nem, nem mondhatom el, hogy vámpírrá változtattak. Rögtön jönne itt nekem a kényszerzubbonnyal. - Volt már hasonló esete?
A lány zaklatott volt, ezért egy csendes, nyugodt helyre volt szükség. Az egyik félre eső iroda pont üres volt, tökéletesen megfelelt. Miután bementünk és leültünk, hagytam, hogy belekezdjen és elmondja a problémáját. A kis barnára figyeltem, egészen addig míg észre nem vettem, hogy egy fej tapad az üvegre és kíváncsian bámul befelé. Miután leengedtem a reluxát és minden zavaró tényező elhárult, ismét a lányra figyelhettem. Kicsit őt is kizökkentette a kölyök intenzív érdeklődése, de hamar felvette újra a fonalat és folytatta a történetét. -Elrabolták? - kérdeztem vissza meglepődve. Hirtelen komolyabbnak tűnt az ügy, mint amilyennek elsőre gondoltam. Azt hittem, hogy a szokásos bajkeverő kishúg esetével lesz dolgom, aki rossz helyen volt rossz időben és most bajba került. A kicsike viszont arról beszélt, hogy ismeretlenek akarata ellenére napokon keresztül egy raktárhelyiségben fogva tartották. Ahogy hallgattam őt, eszembe jutott az a másik hét, hasonló eset, amit az elmúlt három hónapban jelentettek. A lány elmélete szerint a valódi célpont nem ő, hanem Michelle nevű húga lett volna. Ahogy kivettem a szavaiból nem ismerte vagy legalábbis nem ismerte fel a fogva tartóit és ötlete sem volt, mit akarhattak a testvérétől. Elgondolkodtam, mert amikor kimondta a húga nevét, ismerősnek tűnt. Úgy emlékeztem, hogy máshol is felmerült a Michelle név. A legutóbbi áldozat, Carole Black is azt állította, hogy az elrablói mindvégig Michelle-nek szólították. Lehet, hogy csak véletlen, de az is elképzelhető, hogy van kapcsolat az esetek között. A kis barna már így is elég ijedt volt és láttam rajta, hogy aggódik a testvéréért, ezért úgy döntöttem, egyelőre nem említem meg neki a hasonlóságokat. -Értem. Szeretne feljelentést tenni ismeretlen tettesek ellen? - kérdeztem, majd elővettem egy papírt és egy tollat, hogy feljegyezzek pár dolgot. -Rendben. Akkor kezdjük az elején. - javasoltam. -Szeretném, ha részletesen elmesélne mindent. Merre járt? Hol támadtak magára? Mi mindenre emlékszik a fogvatartás napjairól? - tettem fel sorban a kérdéseket. -Gondolok arra mint hangok, szagok. Esetleg látott-e valami ismerőset? Jellegzetes építmény vagy táblát a környéken? - soroltam segítségképpen. Fontos volt, hogy mindent elmondjon, ami csak eszébe jut. Egy egyértelműen felismerhető épület alaposan leszűkítené a keresési területet. Hagytam időt neki, hogy átgondolja a dolgokat. Minél több minden az eszébe jut, annál jobb. Közben elővettem egy térképet az egyik fiókból, amit széthajtottam, majd leterítettem közénk az asztalra. A válaszai alapján be akartam azonosítani azt a területet, ahol fogva tartották. Ha ez meglesz, a helyszínen bizonyára több nyomot találunk majd ami akár elvezethet az elkövetőkhöz.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Pént. Okt. 23, 2015 6:12 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Renn && Bernadette
i need something... something what i don't know
Valószínűleg nem is tudtam volna titkolni, hogy mennyire zaklatott vagyok. Már jó pár napja igyekszem lenyelni ezeket a gondolatokat... hinni abban, hogy elmentek. Hogy... már nincs veszélyben senki körülöttem. De azt sem értettem, miért hitték azt, hogy én vagyok MIchelle. Nem tűnt annyira kiforrott tervnek, ha még azt sem tudták, kire vadásznak igazából. Elvégre a húgom egy eléggé egyedülálló, különleges szépség, nem is hasonlítunk, elvégre... nincs közötütnk vérségi kapcsolat. A mi kapcsolatunk inkább egy fogadalom; és soha nem szegném meg azt, amit ígértem neki még abban az árvaházban. Azt ígértem neki, örökre a testvére, a nővére leszek, és ha védelemre szorul majd, én leszek az első, akire számíthat. Bár akkoriban még csak ilyen piti bolti rablásokra gondoltam, nem arra, hogy egy vérszívó példányává válhat. - Örvendek, Renn - biccentettem felé ismét, ezzel jelezve, hogy tudomásul vettem a nevét, az viszont kissé meglepett, mikor azt mondta, pénzre nem lesz szükség. Talán tényleg csak a filmekből ismertem ezt az egészet, elvégre ott midnig arról beszéltek, hogy pénzzel mindent el lehet intézni. És isten volt a tanúm rá, hogy ha itt nem segítenek rajtam, akkor bármennyit is kelljen fizetnem, de egy magánnyomozóval fogom kideríttetni, hogy ki áll az elrablásom és átváltoztatásom mögött. Nem fogok veszélybe sodorni senkit, de a húgom életéért mindent hajlandó vagyok feláldozni. Egy helyiségbe tértünk át, majd becsukta az ajtót, én pedig közben készsétesen, szót fogadva foglaltam helyet. - Köszönöm. - Örültem, hogy megszabadultam a kíváncsi szemektől, hiszen tudtam, mit váltok ki a férfiakból. Már fiatal lányként is megvolt a magam bája, amivel gyakran kerültem veszélybe. De már tudok vigyázni magamra. Már ha valóban emberi ellenféllel van dolgom. Vámpírok ellen semmi esélyem. Még így, friss vámpírként sem... - Köszönöm, hogy időt fordít rám. Azt hittem, hogy az első adandó alkalommal kitesznek innét, mert... van fontosabb dolguk is. - A hangom kissé gunyorosra váltott, de rögtön megembereltem magam. - Pár nappal ezelőtt a munkám miatt vidékre kellett utaznom. Hazafelé tartottam, mikor valakik... egy nő és egy férfi magával vitt. Kérem, ne nézzen őrültnek - tettem hozzá rögtön, és a szemeibe néztem, de ekkor már az én szemem is némileg elkalandozott az ajtó irányába, ahol láttam azt a kis ifjoncot, aki a pult mögött akart egyről a kettőre jutni velem, már akkor is sikertelenül. - Nagyon kitartó munkatársai vannak - intettem oda a kisfiúnak. Hozzám képest legalábbis kisfiú. Oldotta némileg a feszültségemet ez a kis incidens, de amint Renn gondoskodott arról, hogy a fiú eltűnjön, ismét ráfigyeltem. - Öhm... hol is tartottam? - kérdeztem, majd fel is villant az utolsó szó. - Napokig egy raktárszerű helyiségben voltam. És mindvégig Michelle-nek szólítottak. A húgomat hívják Michelle-nek, és... attól tartok, hogy ha rájönnek, valójában nem is Michelle, hanem én voltam velük, felkutatják őt, és baja esik - hajtottam le a fejem. Valószínűleg látta rajtam, hogy nem mondok el mindent. De hogyan kellene tálalnom, hogy váámpírrá változtattak, míg ott tartottak fogságban?
Egy új ügy, egy elszabadult vámpír, egy bosszantó spanyol újságírónő, egy szétdúrt iroda, és Richard haszontalan öccse....még 10 óra sem volt, de már jól indult a nap. A pultnál egy csinos barna várakozott. A kölyök felajánlotta neki a segítségét, de a kicsikét nem győzte meg. Valahogy nem csodálkoztam. A lány elárulta a nevét, egész franciásan hangzott. -Örvendek. Renn Kramer. - mutatkoztam be én is. Végignéztem rajta, szemmel láthatóan zaklatott volt és segítségre szorult. Elég kétségbe lehetett esve, ha még fizetett is volna azért, hogy foglalkozzanak az ügyével. Kicsit meglepett, hogy pénzt ajánlott, de fel sem merült, hogy elfogadjam. Szépen nézett volna ki... -Arra nem lesz szükség. - jegyeztem meg. -Jöjjön velem. - tettem hozzá. Előre nyújtottam a karomat mutatva az utat merre menjen. Más helyzetbe a saját irodámat ajánlottam volna fel, de a kíváncsi firkásznő reggeli akciója után nagy volt ott a felfordulás. Talán jobb volt, ha máshová viszem. Bekísértem az egyik szabad helyiségbe. Benyitottam, körülnéztem, nem volt bent senki. Tökéletesen megfelelt a célnak. -Foglaljon helyet. - mondtam becsukva magunk mögött az ajtót. Megvártam, mig letelepszik a székre, majd vele szembe én is leültem. Az akta, amit a főnök irodájából hoztam el, még mindig nálam volt. Lazán félrelöktem, mondván később majd foglalkozom az üggyel. -Szóval..Miss Noiret...azt mondja, hogy a húga élete veszélyben van... - ismételtem az utolsó mondatát. Ez sok mindent jelenthetett. Az önfejű, lázadó kishúgtól kezdve a komoly, életveszélyes fenyegetésig bármit. -Kérem mesélje el, miről van szó. - dőltem hátra a székbe, mellkasom előtt keresztbe fontam a karjaimat és vártam, hogy a lány nekikezdjen. Épp csak kicsit feljebb emeltem a tekintetemet. Ekkor vettem észre kicsi Richardot az ablaküvegre tapadva, aki menet közben visszajött a parkolóból. Kicsit csalódott volt, amikor a liftből kilépve nem találta a kis barnát. De abban a percben visszatért az életkedve, amikor felhomályosították, hogy Miss Noiret még mindig az őrsön van. Vigyorogva kopogtatott be az ablakon. Próbálta felhívni magára a lány figyelmét és pótolni a hiányosságát. Tenyerével az üveglapra tapasztotta a névjegykártyáját, amit alig fél perce egy füzetsarokból gyártott. Ott virított rajta, jól láthatóan a kölyök telefonszáma is. Úgy tűnt a kislány szerzett magának egy rajongót. -Elnézést egy percre. - álltam fel az asztaltól, az üveghez léptem, egy laza mozdulattal lehúztam a reluxát. Mielőtt eltűnt volna a műanyag függöny mögött még elkaptam, ahogy a főnök morcos képpel mögé lép, ráüvölt, nyakon csapja és visszazavarja a pulthoz. Mélyet sóhajtva sétáltam vissza az asztalhoz, leültem, majd érdeklődve vártam, hogy a kis közjáték után Miss Noiret belekezdjen a történetébe.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Hétf. Okt. 12, 2015 7:49 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Renn && Bernadette
i need something... something what i don't know
Nehezemre esett komolyan venni ezt a férfit, akit ide beültettek. Nem volt gyakran részem a rendőrök világában, leginkább csak tévéből ismertem az alakjukat, márpedig ott ugyebár... Hollywood, izmos felsőtestek, feszülő ingek, menő napszemüvegek... ám ez a férfi előttem minden volt, csak nem egy Beverly Hills-i kopó, aki minden nőről levarázsolja az alsóját, ha lehengerlő mosolyt villant. Sőpt, meggondolandó, hogy egyáltalán képes lenne-e akár egy aprónyi szikrát villantani azokkal az ajkakkal, amikről jelenleg még mindig a porcukor szóródott le. Első számú szabály, ne higgyünk Steven Spielbergnek, és George Lucasnak, akik a filmvásznon bármit megetetnek velünk, mert a valóság mindig más. - Hm, és esetleg magánnyomozókkal nem foglalkoznak? - kérdeztem kíváncsian, hiszen olyannal akaertam együtt dolgozni, aki érti is a dolgát. Ez a férfi - magát valamilyen kimondhatatlan névvel illetve - megpróbálta a saját szolgáltatásait rám erőltetni, de látszódott rajta, hogy akkor látott akadémiát, mikor én lövészárkot. - Nem, köszönöm, jobban érezném magam, ha egy vérbeli nyomozó venné kézbe a problémámat - billentettem oldalra a fejemet, de kezdtem megsajnálni ezt az esetlen kis nyuszit, hát bizakodva elmosolyodtam. - Óh, csak semmi elszontyolodás - kacsintottam rá. Talán hiba volt, ezt úgy vette, mintha keringőre hívtam volna, és rájöttem, esze ágában sem volt elszontyolodni amúgy sem. A megváltás akkor jött el, mikor elküldte innen egy fickó, aki a folyosó végén bukkant fel. Még jó, megkímélt attól, hogy ki kelljen adnom az ügyeletes útját. Márpedig akkor nem kaptam volna túl sok nyomozói segítséget sem tőle, sem mástól. Beletörődtem abba, hogy egy ideig egyedül fogok itt toporogni a pultnál, elkezdtem a körmömmel kopácsolni a márványon, mikor meghallottam az iménti megváltó férfi hangját, és rögtön odakaptam a fejem. - Üdv - bukott ki belőlem egy zavart mosoly kíséretében. Ez ismét nem az a nagy belépő, a filmekben ilyenkor a nők elegáns mosolyt villantanak égővörös színűre kifestett ajkakkal, de én inkább a természetes fajtából származtam. - A nevem Bernadette. Bernadette Noiret, és szükségem lenne egy nyomozóra. Méghozzá... - köszörültem meg a torkomat. - Minél előbb. A pénz nem okoz gondot. És ha itt a rendőrség éppen nem ér rá ezzel foglalkozni, örülnék, ha szolgáltatnának egy telefonszámot egy olyan szervezethez, aki hajlandó foglalkozni az én problémámmal is. - Igen, a hangom kissé hevessé vált a végére. Úgy beszéltem itt, mintha már elmondtam volna, mit is akarok, miért vagyok itt... de hogyan hangozna az, hogy átváltoztatott valaki, aki valójában a húgomat akarta bántani, és most itt vagyok vámpírként, és meg akarom találni a férfit, aki ezt tette velem? Mindezt Michelle védelmében. - A húgom... - Megembereltem a hbangom. - Úgy érzem, hogy ha nem lépek, veszélybe kerül az élete. - Körülnéztem. - Van ideje foglalkozni velem?
A főnök irodájába kezdtem a napot. Aggasztották a megszaporodott állattámadások. Persze mindketten tudtuk, hogy szó sincs itt ilyesmiről. De jobb, ha mindenki más ezt hiszi. Valójában egy vámpír garázdálkodott az utcákon. Az áldozatai kivétel nélkül nők voltak. Sokuk súlyosan megsebesült és az intenzíven kötött ki, de többnyire túlélték a támadást. A vallomásokból megtudtuk, hogy váratlanul törtek rájuk, nem sokat láttak és csak annyira emlékeztek, hogy valami szúró fájdalmat éreztek a nyakuk tájékán. És még valamit tudtunk. A sérülések alapján az elkövető nem túl tapasztalt. Nem rég válhatott vámpírrá. A főnök átadott néhány aktát, hogy elkezdhessen Frau Bergerrel a nyomozást. Visszaindultam az irodámba, miközben belelapoztam az egyikbe mappába, jelentések és helyszíni fotók voltak benne. Meg egy hosszú, barna hajszál, amit az egyik áldozat körme alatt találtak. De egyelőre zsákutca volt, mert a rendszer nem mutatott ki egyezést. Már majdnem visszaértem a helyemre, amikor édes, jellegzetes parfümillat csapta meg az orromat az irodám felől. Halkan nyomta le a kilincset, és legalább olyan csendben léptem be a helyiségbe. Épp csak átléptem a küszböt, máris egy formás fenék meredt rám, a nő többi része meg valahol félig behajolt az asztal alá. Olyan lelkesen kutakodott, hogy észre sem vette, hogy bejöttem. Láttam, mit művel. Megpróbálta felfeszíteni az asztal zárt fiókjait egy golyóstollal, hátha valami hasznosat talál. -Miss de la Renta. Segíthetek valamiben? - léptem mögé, miközben végignéztem az asztalomon. Sikeresen összedúrt rajta mindent. -Fedora. A nevem FE-DO-RA. - javított ki félem fordulva széles mosollyal, mintha mi sem történt volna. Majd szokása szerint előadta magát. Be akarta adni, hogy ez nem az aminek látszik, hanem egészséges újságírói kíváncsiság. Eközben a pultnál Richard öccse ügyelt, fogadta a hívásokat, útba igazította a betévedőket. Legalábbis elméletben ez lett volna a dolga. Ehelyett fánkot zabált és közben az autós magazinját lapozgatta. Fel sem nézett, csak teli szájjal csápolt, ha valaki kérdezett tőle valamit. Akkor is így tett, amikor egy nagyon csinos barna toppant be és állt meg a pult előtt. Fél másodpercre unottan felpillantott az újságból, nagyot ásitott, aztán visszahajtotta a fejét, beleharapott a fánkjába és újra a képeket bámulta. 10 másodperccel később fel is fogta, hogy nem egy fogatlan vén szoknya álldogál előtte. Zavartan söpörte le magáról a morzsákat, amik egész délután a kényelmesen elvoltak pólóján, törölt végig a szája szélén és nyerte le azt a fél fáknyi falatot, amit a szájában tartott. A lány egy nyomozóval szeretett volna beszélni, de kicsi Richard úgy gondolta, nem kell ide semmilyen nyomozó, majd ő megoldja a kicsike gondjait. -Most minden nyomozónk elfoglalt, de én biztosan tudok segíteni. - magyarázta a nőnek nem túl hihetően, miközben rákacsintott és próbálta beletúrni az ingjét a gatyájába. A spanyol firkász felbosszantott. Mindenáron belső infókat akart szerezni a cikkjéhez és semmitől nem riadt vissza. A liftig kísértem a nőt, majd odaszóltam kicsi Richardnak, hogy kísérje le és legyen gondja, hogy biztosan elhagyja az épületet. A kölyök kicsit hezitálva hagyta ott a helyét, mert épp randira hívta a barnát, és a lány válaszára várt. De megtette, amire kértem. A kis fekete még búcsúzóul odaszólt, hogy jegyezzük meg, hogy Fedora de la Renta mindig megkapja, amit akar. Megkönnyebbülés volt, amikor a liftajtók összezáródtak. A tekintetem ezután a kis barnára tévedt. -Elnézést. Mire vár? - kérdeztem a pultnál várakozó lányt.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Hétf. Okt. 05, 2015 6:42 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
Renn && Bernadette
i need something... something what i don't know
Kénytelen voltam a lehető legalapabb dolgoknál kezdeni. Mióta csak átváltoztam, és szomjazom a vérre, megpróbálok minél kevesebb időt tölteni emberek között. Szerencsére a munkám nem követeli meg azt, hogy mindenhol jelen legyek, a terveimet akár faxon, akár emailben is elküldhetem, de a nagyobb értekezletek alól nincs mentségem... bárhogy is néztem. Az első áldozatomat még fel sem fogtam teljes egészében, viszont a másodikat... és harmadikat... mind nők voltak. Magam sem tudom, miért nőket szipolyozom, ahelyett, hogy inkább férfiakon legeltetném a szemem, talán őket kevésbé akarnám megölni. De én azoakt a nőket sem akartam bántani... az élet igazságtalan, és nem tudok hogyan egyensúlyozni... nem tanultam meg vaskorlát nélkül élni, mindig ott volt melettem valami, amiben tudtam fogóckodni, de most... az ég világon semmi. Vagyis... van, de őt nem akarom belekeverni. Van egy olyan sejtésem, hogy már így is nyakig benne van, de nem is tud róla. Pontosan emiatt jöttem. Meg kell találnom azt a férfit, akinek a parancsára ezt az egészet megtették velem. Aki azt hitte, hogy Michelle vagyok. És nevetségesnek tűntem még a magam szemében is, amiért a rendőrségre jöttem, a bürokrácia gyönyörűséges világába sétáltam be éppen, de más kiindulási pontom nem volt. Ráadásul pedig... azt sem tudtam, hogy mi máshoz foghatnék. A húgom életveszélyban van. Én tudtam, milyen veszélyesen élni, hiszen kamaszként kikértem belőle a részemet, vágytam az izgalmakra, szerettem a vad bulikat, de szépen lassan kinőttem ezekből. Viszont Michelle... ő éppen ellenkezőleg, nem hiszem, hogy ezekhez szokott volna. Vagy hogy olyan körökben megforudlt volna, mint én annak idején. De akkor mégis milyen körülmények között figyelt fel rá valaki? Valaki, aki ezek szerint az életére szomjazik? Vagy arra, hogy vámpírrá tegye, de amúgy is, mi haszna lenne annak, hogy vámpír legyen belőle? Engem is átváltoztattak, aztán pedig... hagytak. Azt sem tudtam, mi történt, miért tették, mire felébredtem, már eltűntek. Az egész annyira... tényleg nevetséges. És végig attól tartottam, hogy hiába tudom, hogyan nézett ki a nő, aki a vért az ajkaim közé csepegtette, hiába hallottam a férfi hangját... még van valaki, aki a döntéseket hozza, és nem volt ott. És ha nem is láttam és nem is hallottam, sosem fogom megtalálni. - Helló! - léptem oda a fickóhoz. Az egyenruha éppen feszült rajta, az éppen elnyammogott fánk már kicsit sem hiányzott neki, de nem ez volt az érkezésem fő oka, úgyhogy tulajdonképpen nem is figyeltem rá igazán. Feltoltam a napszemüvegemet, majd nagyot nyelve néztem bele a férfi szemeibe. - Szükségem lenne egy nyomozó segítségére - vettem elő a nedéges mosolyomat. Már előre sejtettem, hogy mi lesz a válasza, méghozzá hogy ez nem így működik, de készen álltam bevetni minden vámpír trükköt, ami ahhoz kell, hogy idehívjon nekem egy vérbeli rendőrnyomozót.