Adam-éket nézve vártam, hogy a vonal megnyíljon, és a túloldalon meghalljam valaki hangját, melyre végül nem is kellett annyira sokat várni, kisvártatva megszólalt a túloldalról Elena, kissé furcsa hangja.
- Szia! Szia Kicsim... én vagyok - szólaltam meg, kissé idegesen... vagy inkább nagyon. Egyrészt rég beszéltem Vele, másrészt fura is volt... mintha futott volna, vagy nem is tudom... - Remélem nem zavarlak... Ugye nem én ébresztettelek fel? - kérdeztem, hisz végülis még nincs túl késő, lehet hogy még pihent... csak mert az én gyerekeim koránkelők voltak ma, nem biztos hogy náluk is így van ez.

- Én vagyok - feleltem, és lassan bólintottam egyet, amolyan ösztönös mozdulat gyanánt. Közben lecsúsztam a földre, és odaültem a gyerekek közé, mire JJ "elfeledkezve" a meséről, az ölembe mászott, és engem nézett inkább.
- Tudom, hogy... nagyon eltűntem, sajnálom... - mondtam bűnbánón, de nem akartam, vagy... inkább nem tudtam hogyan magyarázkodjak. Az lenne a legigazabb, hogy nem voltam olyan állapotban, amit rájuk akartam volna erőltetni, de... ezzel csak bánatot okoztam volna, nem lenne jó... telefonon főleg nem...
- Még mindig Chesterfield-ben a nagyszüleidnél - simogattam meg JJ arcát, ahogy megpróbálta kivenni a kezemből a telefont, de most nem hagytam neki. - Hogy vagytok? Ugye nálatok minden rendben? - kérdeztem, hisz szokásosan aggodalmas voltam. Rég láttam őket, és hát abban a városban, bármikor bármi megtörténhet.

- Nem, nem mentünk... - feleltem, kicsit fájó szívvel... Hiányzott az otthonom, szerettem volna már otthon lenni, és Velük lenni, de... de az a város egyenlő Rick-el, és az a ház az Ő háza, Tőle volt az otthonom, nélküle... nem bírok ott élni, és Adam-éknek sem jó ott... Bármennyire is hiányzott, képtelen voltam visszamenni oda, még biztosan...
- Igazán? De... ugye nem rossz dolgok? Mármint... azt mondtad jól vagytok, akkor semmi rossz nincs, ugye? - kérdeztem reménykedve, és bízva hogy nem maradtam le semmi olyanról, ami tényleg olyan komoly dolog... - Na és... nem lenne kedved esetleg eljönni? Meglátogathatnál, vagy látogathatnátok minket. Én is nagyon örülnék, és Adam meg JJ is, és... eltölthetnénk együtt egy napot, beszélgetnénk, vagy valami... Nem lenne kedved? - kérdeztem lelkesedve, remélve hogy talán lehet esély ilyesmire.

- Igen? Akkor arra a hírre nagyon kíváncsi vagyok. Vagyis mindre kíváncsi vagyok, olyan rég... beszéltünk már, szeretném tudni mi történt azóta veletek. - Kíváncsiság ébredt az aggodalom mellett. Valami amitől kiugrok a bőrömből... Egy pillanatig volt bennem egy kósza reménysugár, hogy Rick az újságolni való, de... de azzal Elena biztos nem várna míg ideér, és... ha jó hír lenne, akkor Rick tudatta volna velem, és... szóval le is ráztam magamban a reményt, hisz az nem lehet. Más lesz. De biztosan nagyon jó hír lehet, ha én úgy fogok neki örülni.
- Persze hogy komolyan gondolom. Nagyon is, nagyon komolyan - bólogattam lelkesen, közben JJ kezét megfogva, aki feladta a telefonomért való nyújtózást, és inkább a testvéréhez lépkedést választotta lehetőségül, hogy eltulajdonítsa Adam kockáit. Reméltem nem lesz a dologból vita...
Megfordult a fejemben, hogy érdeklődjek, milyen vendég lehet, akire mindenki ennyire kíváncsi, de aztán rájöttem, butaság lenne telefonon feltartanom Elenát, hisz ha eljön, akkor személyesen is elmesélheti, persze... ha rám is tartozik.
- Nekem tökéletes Drágám. Akkor... mit gondolsz, eljössz ide a házhoz? Vagy inkább találkozzunk valahol? Akár sétálhatunk is, vagy... vagy mondjuk van egy szép park a közelben, úgy hívják Rochester park, a főút mellett, szép az idő, találkozhatnánk ott is - vetettem fel a lehetőséget, emlékezvén, hogy... korábban Elena nem nagyon szeretett volna még a nagyszüleivel ismerkedni... Amit persze megértettem, hisz az Ő döntése, nem is akartam erőltetni, hogy ide jöjjön, ha nem szeretne, ezért javasoltam a külső helyszínt.

- Megértem, Drágám, és sosem erőltetném rád idő előtt. Ahogy Ők sem. Szeretnek, és készek várni, amíg kész leszel, emiatt ne aggódj, és nekem sem jutna még csak eszembe sem hogy nehezteljek Rád - nyugtattam őszintén, és határozottan Elenát. Hisz anno hozzám is idő kellett, nem is kevés, nem sürgettem volna semmiképp hogy találkozzon velük, míg nem szeretne.
- Várlak majd, Kicsim - válaszoltam, s... ahogy azt mondta szeret... még a szemeim is bekönnyesedtek a meghatottságtól. Annyira régen hallottam, és annyira szerettem Őt, hogy ezt hallani az Ő szájából, felért egy feloldozással, minden létező bűnöm alól, amellett persze, hogy tudhattam... szeret... - Én is téged, Elena, mégpedig nagyon! - súgtam még a vonalba elszoruló torokkal, és megtöröltem szemem, majd ahogy megszakadt a vonal, felkeltem a földről.
Adam és JJ most elvoltak a kockákkal, így ki tudtam menni szólni anyáéknak, hogy elmegyek pár órára a gyerekekkel, ki a parkba, találkozunk Elenával. Bár anya először marasztalni akart, hogy inkább maradnom kéne, és pihenni, Ő még eléggé aggódott... De aztán csak sikerült megértetnem vele, hogy nem kell félnie, rendben leszek. És amúgy sem árt egy kis levegőzés. Elenával találkozni pedig főleg nem árt. Így miután ezt sikerült tisztáznunk, összeszedtem egy-egy garnitúra rendes ruhát a gyerekeknek, és azokkal együtt tértem vissza a nappaliba, ahol is szépen felöltöztettem őket. Adam persze máris érdeklődött, hova megyünk, amiből sejtettem hogy azért játék közben persze figyelt, hogy a menés-témakörben beszéltünk.
- Kimegyünk a parkba, Kicsim, és jön Elena is, ti játszani, mi meg beszélgetni, rendben? - magyaráztam, mire nagy és lelkes éljenzés lett a válasz, így úgy láttam nem lesz gond.

Miután elkészültünk, és nagyjából időszerű is volt, akkor pedig JJ-t babakocsiba ültettem, hisz neki a sétához mindkét kezem kellett volna, és nem is hiszem hogy addig sétált volna, de Adam-re is ügyelnem kellett, így kényelmesebb volt mindhármunknak. Elköszöntünk anyáéktól, szólván hogy elmentünk, aztán elindultunk a park felé.

Utunk a parkba hamar megtettük, nem volt olyan messze, de nem is siettem túlságosan, Elena egy órát mondott, és az idő szép volt, nekem pedig jólesett a séta. Látszólag Adam és JJ is élvezték hogy együtt vagyunk, így nem is volt semmi probléma.
A parkban valószínűleg épp a szép idő miatt, viszonylag sokan voltak, gyerekek szaladgáltak, kisebbek és nagyobbak egyaránt, párok ücsörögtek, heverésztek fák alatt, meg a fűben, mindenki jókedvű volt, és vidám. Nekem is mosolygós kedvem lett. Sétáltunk még kicsit, aztán letelepedtünk a park bejáratától nem túl mesze az egyik mászóka mellé, Adam persze rögtön támadásba is vette az építményt, bevegyülve a többi gyerek közé.
- Óvatosan, Adam! - kiabáltam még utána, de kisfiam rutinosan mászott fel a kis létrán a csúszdához. Gyanítom, anyával is sűrűn kijöttek ide... Kivettem JJ-t is í kocsijából, és Ővele pedig a homokozóhoz sétáltam, majd ott kezdtünk játszani, fél szemem Adam-en tartva, és várva Elenát.

(Damon és Elena háza - Háló)

Egy bő órába telt, mire ideértem. Közben mindenfélén járt az agyam, de legfőképpen azon, hogyan is viszonyuljak az anyámhoz azok után, ami történt. Vagy éppen nem történt. Hiszen hónapok óta nem láttam őket. És azt hiszem, most nem is menne a nagy egymás nyakába borulás, legalábbis részemről, még ha nagyon is szeretem őket.
Próbáltam a fejemben fontossági sorrendbe állítani azt, hogy mit is mondjak, mikor mondjam, és hogyan... mert volt egy-két rosszabb hír is, amiről nem tudom, hogy tud-e. Vagy egyáltalán... kinek mi a rossz? De szerencsére jó hírekben sem szűkölködtünk. Az egyik legjobb már szemmel látható rajtam. És tudom, hogy annak nagyon fog örülni.
Megálltam az említett park mellett, és egy mosollyal nézegettem a gyerekeket, akik boldogan játszadoztak ott, és a szüleik éppen úgy figyelték őket, ahogyan én figyeltem a saját gyerekeimet, mikor jókedvűek voltak.
Kutattam a tekintetemmel tovább, miközben megfogtam a táskámat, és elmosolyodtam, mikor megláttam a testvéreimet, és anyát. Azt hiszem, először még le is fagytam.

A parkban valahogy sokkal könnyebb volt jó hangulatba kerülni, és azt meg is őrizni, mint eddig bármikor. Főleg a gyerekeim körében, és úgy, hogy közben ott volt a tudat, hogy nemsokára Elena is itt lesz. Hiányzott nekem. Nagyon, nagyon, nagyon hiányzott már! Adam kis idő múlva meggondolta magát a mászóka és csúszda helyett odaszaladt hozzánk, és egy idegen kisfiúval kezdtek... valamiféle vár építésébe, ami bár annyira nem tűt várnak, inkább homokkupacnak, de Ők lelkesen gyúrogatták, és simítgatták, hogy szép legyen.
Úgy nagyjából egy óra leteltével, néztem az órámra egyszer-kétszer, és néha a park bejárata, meg az ösvény felé, mely vezetett onnét. Azt hiszem... a harmadik alkalommal volt, amikor megpillantottam pár méterrel arrébb tőlünk, egy alakot... egy fiatal, gyönyörű, és hosszú hajú alakot, aki minket nézett...
- Elena... - suttogtam, ahogy lassan felálltam JJ mellől, és kilépve a homokozóból néztem Őt. Hátrapillantottam a kicsikre, de ők most még nem vették észre, csak a homokozással voltak elfoglalva. Így nagy levegőt vettem, és leporolva a kezem, elindultam a lányom felé. Nem volt túl messze, így nem féltem itt hagyni Adam-éket, hisz sok gyerek és szülő volt még itt, és én is figyeltem, nem voltak veszélyben vagy ilyesmi.
- Szia... - köszöntem némiképp bátortalanul, ahogy megálltam Elena előtt. Nem nagyon tudtam hogyan merjem üdvözölni, gondoltam hogy nem esett jól nekik, hogy nem kerestem eddig őket, de... de reméltem hogy még ezt jóvá tehetem. - Örülök neked - mosolyogtam Rá halványan, kissé idegesen babrálva egyik kezemmel a másikat. Legszívesebben szorosan átöleltem volna, de nem tudtam örülne-e ha így tennék.

Oké, eléggé furcsa találkozás, de... azt hiszem, ennél jobb alkalom erre nem is nyílt volna. Bár nem állt szándékomban a nagy amerikai filmekből származó elrohanás, vagy kirohanás, ha véletlenül valami miatt kiakadnék, vagy bármi... mert elvégre ő csak az anyám. Nem bánt, hanem tanít, vagy valami ehhez hasonló. Legalábbis remélem, hogy így lesz.
- Szia, Anya!- köszöntem neki én magam is, egy apró mosollyal, mikor megállt előttem, és ekkor kezdett feléledni úgy igazán a kedvem.
Nem tudom, mi ösztönzött, de egy pillanat múlva már át is öleltem, és jólesően szívtam be a régen érzett illatot. - Hiányoztál - mondtam neki kissé meghatódva, de hát... azt hiszem, ebben már a hormonok is benne vannak.

A dilemmámat, hogy mit is tegyek most, Elena volt aki megoldotta, ahogy egyik pillanatról a másikra mozdulván, már át is ölelt, én pedig egy pillanatnyi meglepettség után ugyancsak így tettem vele, és magamhoz öleltem Őt.
- Te is nekem, nagyon, nagyon hiányozták, Kicsim - suttogtam szipogva, és ha nem a park közepén lennénk, azt hiszem simán el is bőgtem volna magam örömömben. Ám erre aztán megoldás volt egy másik apróság... valami amit akkor éreztem meg csak, mikor megöleltük egymást, és még azután is két-három pillanattal később. Meglepődöttséggel nyúltam Elena válláért, és kissé eltolva Őt magamtól, néztem le a hasára, majd vissza az arcára.
- Elena, hisz te... - kezdtem elakadó lélegzettem, ahogy tudatosult bennem hogy a lányom hasa... hisz láttam már Őt kétszer terhesen, és én magam is háromszor voltam az... - Ohh... Istenem... - suttogtam immáron teljes egészében elérzékenyülten, s meg nem tudtam volna állítani azt a kibuggyanó könnycseppet a szemem sarkából.

Ő is viszonozta, pár pillanatnyi sokk után, és nem tudtam eldönteni, most nevessek-e, vagy könnyezzek az örömtől, mindenesetre fenomenális volt, ami történt. Legalábbis azt hiszem, hogy... ilyen örömet is régen éreztem már, hogy végre újra az anyámmal vagyok, és ő állt előttem, nem valami látomás, vagy lidérc.
- Öhm... - kezdtem bele, ahogyan láttam az arcán a meglepetést, és azt, hogy a hasamra néz. Persze, előtte az ilyesmi nem sokáig marad titokban, még ha nem is akartam rögtön ezzel indítani. Mert hát... csak szebb lett volna, ha nem látszódik még.
- Igen... megint nagymama leszel - bólogattam, egy apró mosollyal. Persze tudtam, hogy a meghatódottság könnyei csillognak a szemében.

- Teremtőm, hisz ez... ez csodálatos... - lelkesültem elérzékenyülve, és újra átöleltem Elenát, bár előzőleg se tettem olyan erősen, de most aztán főleg vigyázva. - Én... ennek én borzasztóan örülök, ez fantasztikus - nevettem el magam boldogan, s hirtelen nem is tudtam hova legyek örömömben. A három gyermekem mellé, egy harmadik unoka is... hiszen ennél nincs is szebb hír a világon!! - És mond most hol tartasz? Mennyi idős már a kicsi? Tudjátok már hogy mi lesz? És Delenáék? Mit szóltak a kistestvér híréhez? Ohh Istenem, bárcsak előbb... előbb tudtalak volna hívni már... hisz ez... annyira örülök... - fúlt már el hangom a végére, és komolyan annyira, de annyira örültem ennek, és bántam, miért nem voltam képes előbb összeszedni magam, és... és rendbe jönni, felhívni őket, és... érdeklődni, keresni őket...

Boldogan mosolyogtam a lelkesedésén, és elengedtem őt, hiszen nem akartam, hogy olyan sokáig leragadjunk itt, kicsit messzebb a gyerekektől.
- Már lassan a hatodik hónapban leszünk - mondtam boldog mosolygással. - Nagy eséllyel kislány lesz, és... ami azt illeti, momentán nagyon sanszos, hogy... az Emma nevet fogja kapni - folytak ki belőlem a szavak boldog vigyorgással, és húzni kezdtem őt az egyik pad felé, ahová szemmel láthatóan a saját ruhákat, és dolgokat pakolták le.
- Delenáék... hát, nem tudom, hogy vajon a szülés után hogyan fognak rá reagálni, de most nagyon jól viselkednek ők is, és... hallgatják a kicsit, és tapizzák - mondtam nevetve.
- De ti... ti jól vagytok? - néztem köztben a két testvéremre.

Sugárzó boldogsággal hallgattam ahogy Elena mesél, és nagyon-nagyon nagy öröm volt hallgatni. Egyszerűen hihetetlen, és közben egyszerre csodálatos is volt... az én kicsi lányom... és mégis a harmadik babáját várja, és... ez egyszerűen olyan jó, és boldogító...
- Emma... ez gyönyörű. Szép választás. És milyen különös két D-betű után egy E-vel találkozni... - kuncogtam, ahogy kikötöttünk a korábban már megszemlélt padnál, és leültünk mindketten. - Azt hiszem Delena már elsőre is jól vizsgázott, David-nek is örült, azt hiszem a kishúg tán még jobban is fog neki tetszeni mint a kisöcsi - nevettem el magam én is, elképzelve Delenát, kicsit később, egy rá igencsak hasonlító kicsi lánnyal babázni.
Merengésemből, és Elena kérdésére való elgondolkodásomból kiszakított, amint JJ-nek hiányozni kezdtünk, és kúszva indult meg felénk, csak a lábam mellé érve kapaszkodott meg és állt fel, onnét küldve egy nagy mosolyt Elena felé. Felvettem Őt, és az ölembe ültettem, ahonnét tovább folytatta az Elenára való mosolygást, közben a tenyerembe szórva a markában magával hozott kis homokot.
- Köszönöm Drágám - szórtam vissza a homokot a földre, és megpusziltam a haját, amire én is egy sűrű "magyarázással" tarkított mosolyt kaptam.
- Igen... jól vagyunk - bólintottam aztán végül Elena előző kérdésére. - Most már... egész jól. Azt hiszem nevezhetjük így, azt az állapotot ahogy vagyunk. Hiányoljuk Rick-et, de... most kicsit jobb a helyzetünk... - vontam meg kissé a vállam, szándékosan nem térve bele a sűrűjébe, ami azt takarta, hogy igen, egy napja vagyunk egész jól, mióta a gyerekeim legalább egy szülőjüket visszakapták... Valahogy nem akaródzott a babavárásból átcsapni abba a témába, hogy "ja, amúgy találkoztam a halálban Oliverrel, remekül van, és szándékozik feltámadni, valamint pont akkora patkány mint volt..." Persze akartam szólni, a tudás hatalom, csak... fogalmam sem volt még, hogyan fogom felvezetni.
- Ti... semmit nem hallottatok róla, mióta eljöttünk a városból? - kérdeztem, bár nem reménykedhettem igazából pozitív válaszban, de hát... hátha...

- Igen, azért lett Emma, mert... David és Delena... azt hiszem, előbb-utóbb már Damont David-eztem volna le - kuncogtam fel, és elmosolyodtam még szélesebben, ahogyan megláttam JJ-t. Hiszen... őt már tényleg nagyon régen láttam. Akkor még talán mászni sem tudott még. De, mindent el kell kezdeni, valahogy így mondják ezt.
- Öhm... - vált az arcom hirtelen szomorúvá, ahogyan a témába rögtön beékelődött Rick neve. - Ami azt illeti, nem hallottunk róla... jót legalábbis semmiképpen sem - tettem hozzá, hogy értse: jobb lenne, ha erről most inkább nem is beszélnénk. Mert... Damonnek is fájó pont volt ez, hát még anyának...
- Damon nagyon hiányolja a legjobb cimboráját... de én azt hiszem, van kiút abból, ahová Rick került. Csak... küzdenie kell az ellen, aki ezt csinálja vele.

- Félek, Damon nem örülne, bár... ez végülis még nem lenne akkora baj, hisz a fiatok neve - mosolyogtam, a fejemet rázva, és elég szép is volt elképzelni Damon arcát, ha valamelyikünk David-nek szólítaná.
Nem örültem hogy Elena arcáról is eltűnt a mosoly, de muszáj volt... tudnom, hogy tudnak-e valamit, látták-e, vagy bármi... Közben majdnem kiböktem, hogy én hallottam Róla valamit, de... de aztán nem, mégsem... Elenának biztosan nem kell róla tudnia, hogy Oliver szerint milyen lett Rick, és miket csinál az az izé, ami megszállta, és használja a testét... nem neki való ez a tudat, még úgy sem, hogy nincs semmi bizonyíték rá. Oliver szavát én soha az életben nem venném készpénznek.
- Bárcsak igazad lenne... annyira félek, hogy sosem jön vissza... vagy ha mégis, akkor a gonosz lélektől fertőzve látom... az már egyszer is sok volt... - nyeltem nagyot, visszaemlékezve, amikor az esküvőn egy idegen lánnyal táncolni láttam... De lehunyva szemem egy pillanatra, megráztam a fejem.
- De mond, mesélj, mesélj miket csináltatok, mik történtek még nálatok, mióta nem láttalak titeket? Delenáék nagyon megnőttek? Mesélj még - kértem, visszaerőltetve a mosolyt magamra, Elenát látva, nem akartam újra elengedni magam... Rick fájdalmát érezni...

- Miért ne jönne vissza? - kérdeztem meglepve. - Anya, Rick... Rick nagyon erős. Mindig kitartott... mikor volt az az Aria-ügy... ő akkor is kibírta, mert erős férfi. És ezt az egész szellemes, megszálósdis mizériát is túl fogja élni - mondtam határozottan, hogy lelket önthessek belé, közben megfogva a kezét, ami az asztalon pihent és nyeltem egyet.
- Hát, nem tudom, hol is kezdjem. Tudod... reméltem, hogy az egy hónap múlva rendezendő bálon már ti is ott lesztek. Legalábbis te - néztem anyára, ezzel téve egyértelművé, hogy újra összejövetel készülődik a városban. - Ezek mellett... egy kicsit meggyűlik a bajunk az eredeti-család miatt. Klaus és az édes famíliája - suttogtam szomorkás mosollyal.
- Nem tudom, hogy... mi lesz, de... Delena vére nagyon fontos nekik - bukott ki belőlem keserűen.

- Én is ebben bízok, Kicsim, csak... nem mindig könnyű ezt szem előtt tartani. Persze, tudom, sokmindenben bizonyította már, hogy erős, és... mindig visszatalál hozzánk, de... nem tehetek róla, így is nagyon félek, hisz már annyira régen elment... - sóhajtottam fájdalmasan, de megszorítva Elena kezét kicsit, vettem egy mély lélegzetet. Bízni akartam... bízni a férjemben, hogy erős, és kibír mindent. És erős akartam lenni a gyerekeimért.
- Bál? - kérdeztem vissza kissé meglepetten, de aztán leesett. - Ohh, persze, hát már meg sem kéne lepődnöm, Mystic Falls-ban sűrűn vannak rendezvények. Ez... alapító bál lesz? Ha jól emlékszem az szokott ilyenkor lenni - gondolkodtam el, emlékezve, mikor anno mi is ott voltunk Rick-el... akkor velem volt baj, és Rick sem adta fel, megküzdött értem is...
- Delena vére? - kérdeztem összehúzott szemekkel, és talán a víz is kivert. - Hogy érted ezt? Mit akarnak vele? Ugye nem... elvenni akarják? Nem bántották ugye? - kérdeztem félve, hisz Delena olyan kicsike még, nem lehet hogy pont Ő kelljen nekik, hisz Elenát is mindig mindenki meg akarja szerezni, és hogy hasonmás, meg kutyafüle... A lányomnak sem kívántam ilyen életet, nem még hogy az unokámat is hajkurásszák...
- Eddig sem volt Klaus a kedvencem, de ha most még a lányom családját efféle módon is hajkurászni kezdik... az már aztán tényleg sok lesz... - motyogtam az orrom alatt, bár inkább csak magamnak. Klaus egy féreg... a családját ugyan nem ismertem, de ez alapján már hallásból megvan róluk a véleményem.

- Igen, alapítók bálja - bólogattam szaporán, közben felsóhajtva, és a táskámban kezdtem kotorászni. Mi már kaptunk pár meghívót, hát úgy döntöttem, ezt most továbbadom anyának, és átcsúsztattam elé, hogy elrakhassa... hátha...
- Delena vére olyan, mint az enyém. Vagyis... nem hasonmás-vér, de egy nagyon erős ősvámpír és egy hasonmás lánya... ezért az ő vére is különleges. És Klaus ellen is használható. Ebből most... körülbelül áll a bál. Tudod, van Klausnak egy anyja, aki kezdetben egészen normális volt, de mostanra teljesen bediliett. Olyasmit csinált, amit nem lett volna szabad... - ráztam meg a fejemet nagy nyeléssel.

- Majd átgondolom, talán hazalátogatok... - mondtam ki hangosan a gondolatot, ami bár kósza volt, de... talán. Végülis... ki tudja. Még az is megtörténhet. Elvettem a meghívót, amit Elena csúsztatott oda nekem, és megnéztem, aztán eltettem az én táskámba.
- Ez hihetetlen... Már nem is tudom ki az átkozottabb, Klaus, vagy Oliver... egyikük több bajt hoz a fejünkre mint a másik. Két ekkora sorscsapást egyidőben... - sóhajtottam iszonyodva. Erős verseny volt a kettő állat között... komolyan nem tudtam volna választani ki a rosszabb... S hogy miért pont a mi családunknak kell ezekkel birkóznia, miért minket súlyt a sors efféle "adottságokkal"? Miért nem lehet nekünk békés életünk... - Mit csinált Klaus anyja? - Bár Elena azt mondta nem bántották Delenát, de hát akkor is...

- Hát, nem tudom... látszik, hogy egykoron Oliver és Klaus barátok voltak. Már nem tudnám megmondani, melyiküknek van több a számláján... de azt hiszem, hogy KLaus... - kezdtem el piszkálni a táskám szélét. - Sosem bántana engem és a gyerekeimet... legalábbis azt hiszem - nyeltem egy jó nagyot, majd megráztam a fejemet kicsit kótyagosan.
- Valami hatalmas ostobaságot csinált, amivel mindent elszúrhat! Amivel kockáztatja a jövőt, mindent, ami... ami következik ezek után... ő ... visszahozta ebbe az évbe a felnőtt Delenát... - nyögtem ki kissé nehézkesen. Lehalkultam közben, hiszen nem akartam, hogy más is halljon. - 2033-ból hozta őt vissza...

- Igazad van... - bólintottam nagyot nyelve, s kezemet Elena kezére tettem, mellyel a táskáját piszkálta. - Oliver csak bántani tud... Klaus számláján is sokminden van, viszont erőszakosnak még... nem láttam... - magamban hozzátéve, engem se bántott, magam mentem bele abba, amibe... Oliver sokkal rosszabb, Ő nem kérdez, Ő csak... csak elveszi amit akar... ég áldja a nagy számat...
Megfordult a fejemben, hogy most kéne... megszólalni, hogy Oliver fel akar jutni a halálból, de... ahogy Elena folytatta, s válaszolt kérdésemre, ez kissé elodázódott, hisz már pár szó után sem tűnt jó dolognak ami történhetett... rémisztően hangzott.
- A... felnőtt Delenát...? - tágultak ki a szemeim, szerintem legalább kétszer akkorára mint normálisan. - 2033-ból? Azt mondtad...? De hisz ez lehetetlen... Vagy nem? - kérdeztem, nem tudván elhinni, amit hallok. - És Ő... ohh... - jutott eszembe hirtelen, mikor telefonáltunk. Elena egy vendéget említett. Akivel Damon akar lenni... - Ő most nálatok van, igaz? Vele van Damon, és a kicsik? Istenem... és milyen? Milyen Ő? És... - hirtelen egy új gondolat kattant. - És Ő nem tud valamit rólunk? Rick... Rick-ről? Ha Ő a jövőből van, tudnia kell, visszajön-e, nem? Nem lehet, hogy... hogy tudja? - kérdeztem izgatottan, és remény ébredt bennem... ha tudja... megmondhatja, és ha megmondja... akkor... akkor minden kiderülhet...
És gondoltam, ha a felnőtt unokám a jövőből itt van... Oliver-ről is tudhat... sikerült-e felélednie, vagy sem...? Talán... De nem tudtam, kérdezgették-e Őt egyáltalán, vagy már... így is túl veszélyes, hogy egyáltalán Ő itt van...?

- Én... én nem tudom, hogy mit tudhat Rickről, mert... te jó ég... - ráztam a fejemet. - A jövőben szerintem vele már minden rendben... rendben kell lennie. Vagy talán... akkoriban meg sem történt vele az, ami most. Én... nem tudom, még nem kérdeztük... még annyira furcsa volt a helyzet, annyi mindent mondott, annyi újat és annyi hihetetlent, hogy... nem jutott erre idő - nyeltem nagyot, közben felsóhajtva, és elővettem egy kis csomag csokoládét a táskából, hátha JJ kér belőle, és odatettem elénk.
- Ami azt illeti, kissé... furcsa a helyzet. Van egy nagyon kicsi lányunk és van egy, aki... nálam is idősebb. Rém furcsa... - ráztam a fejemet. - De tudja, hogy nem Damon a valódi apja. És elfogadja őt. Szereti, mert... nem az a fontos, hogy biológia nyelvén ki az apja... - nyeltem újabbat.

- Olyan hihetetleneket mondott? Ez igaz, nem is tudom tudnék-e rá mást mondani, mint hihetetlen... Most sem tudom elhinni... De... mond, kicsim, megtennéd, hogy megkérdezed? Ha hazamész, megkérdeznéd Tőle? - kértem reménykedve. Tudtam, több válasz is lehetséges, amiket Elena is mondott, lehet nem is történt meg abban az időben, vagy... csak Delena nem tud semmit, vagy... lehet Rick sosem jön vissza.. De lehet hogy igen. De Ő az egyetlen aki tudhat valamit...
Elena csokoládét vett elő a táskájából, amire már magamban is elmosolyodtam, majd akkor főleg, mikor JJ meglátta a csomagolást, és keze már markolt is volna érte, hogy megkaparintson belőle magának egy kicsit. Segítőleg nyúltam érte, és egy kockát a kezébe adtam, amin azonnal nyammogni kezdett.
Örültem, hogy Delena nagy korában is elfogadja és szereti Damont. Damon szíve biztosan megszakadt volna, ha a nagylánya... elutasítja mint apát.
- És Oliver? Róla... mondott valamit a nagy Delena? - puhatolóztam, gondolkodva, hogy valahogy rá kell térnem, mit tudok Oliverről, talán ha Delena tud róla valamit, vagy épp nem, az is lehet kezdet.

Rámosolyogtam JJ-re. Aranyos volt azzal a csokival a kezében, én pedig felsóhajtva úgyszintén úgy tettem, ahogyan ő, és eszegetni kezdtem. Hiába, most kívántam az édeset, és a finomat...
- Nem, nem mondott róla semmit. Legalábbis, semmi jelentőset. Csak hogy tudja, hogy ő a véreszerinti apja. Semmi többet. És remélem, hogy semmi más nem fog napvilágot látni - sóhajtottam kis keserűséggel, miközben felrémlett, hogy... talán nem kellene az anyámat megijeszteni azzal, hogy körülbelül három hónapom van még az életből. Hacsak... nem sikerül tennem valamit a halálom ellen.
- Anya, én azt hiszem, hogy... szeretnék még neked mondani valamit. De... nem JJ füle hallatára. Nem gyerekeknek való téma - suttogtam nyelve egyet.