Elárulom nektek milyen is vagyok valójában és az átlagnak nem is tetszene a személyiségem, akik felismernék bennem, hogy mekkora egy manipulátor vagyok, mert az attól függ mihez van kedvem és mit akarok elérni. Meg tudok nyilvánítani bármilyen érzelmet, csak fel kell húznom az álarcaim egyikét a repertoárból. Lehetek életvidám, szomorú, jó vagy rossz, tökmindegy, hiszen évszázadok során fejlődtem ennyire szörnyűvé. A saját érzelmeim elég mélyen elvesztek bennem az idők során, bár néha feltűnik a remény szikrája, hogy nem hazugság folyik ki a számon és valódi megnyilvánulásokat produkálok, bár ritkaság számba megy ez nálam. Ismerem az erősségeimet és gyengeségeimet, ennek tudatában próbálom saját malmomra hajtani a vizet, hogy nekem jó legyen. Mindig próbálom lefoglalni valamivel magamat, mostanában eléggé unatkozok és beteges hobbijaimat űzöm. Sokan ha tudnák miket csinálok őrültnek néznének, de ha attól érzem jól magam, amit szívesen csinálok, akkor miért kéne meggátoljon az, hogy mit gondolnak rólam.
Külsőleg nem mondhatnám különlegesnek magam. Göndörödő középhosszú barna hajam van, hozzá pedig kaptam két szép kékeszöld szemet anyukámtól és apukámtól. Arcom fiatalosságot sugall, pedig ha nem lennék az ami, akkor megrágta volna már az idő vasfoga. Az alkatomról inkább ne is beszéljünk, mert nem vagyok éppen egy adonisz, de vékonyka testemet stílusos öltözködéssel kompenzálom, így azért mégse tűnök egy rakás szerencsétlenségnek.  

Belőlem ugyan nem szedtek ki semmit!

Kezdjük is az elején, hogy ne legyen túl kusza a történetem. IX. Lajos uralma alatt születtem meg Franciaországban. Hideg volt, a tél eléggé kikezdte a spalettákat a kis házunkon, hiszen hova máshova születtem volna, mint a szegény földművesek közé, de mit is mondhatnék, a szüleim jó munkát végeztek velem. Egészséges voltam, nem valami kis torzszülött és ami hab a tortán, hogy okosabb lettem, mint a családom többi tagja. Különben én is ott végeztem volna velük a földeken, de erre térjünk ki egy kicsit később. Elég jó sorom volt a szegénységünk ellenére, volt fedél a fejünk felett, szinte mindig volt mit enni, kivéve amikor nem. Boldog családban nőttem fel barátokkal. Eljött az idő mikor apámat besorozták, hogy menjen irtani a muszlimokat. Én még nagyon kicsi voltam, ezért nem vittek magukkal, különben lehet még engem is beraktak volna katonáskodni. Ahogy cseperedtem próbáltam átvenni apám munkáját, de fizikailag nem voltam éppen megfelelő erre a célra, majd belegebedtem a teendőimbe. Ekkor kezdődött minden.

Eljött a lázadó időszakom és nem akartam azt a munkát végezni, amit apám hátrahagyott nekem, míg ő háborúzik. Rávettem másokat, hogy végezzék el az én munkámat is. Hogy hogyan? Kérem szépen egy kis zsarolás, egy kis cserebere a munkáért cserében, míg én élhettem nyugodtan világomat, kiélvezhettem mindent ami szép az életben. Lehet mondani, hogy a zsarolás csúnya dolog, de a félrekefélés is na meg a lopás is. Ha az embernek meg nincs igazán mit letenni az asztalra a gyerekeinek, hogy etesse őket, akkor hajlandó plusz munkát vállalni egy kis kenyérért vagy kásáért, éppen amit hoztak nekünk. Persze ez a lét se mehetett örökké, mert be akartak sorozni katonának engem is, nekem pedig nem füllik a fogam ahhoz, hogy hősi halált haljak, mint apám. Az ország se tesz értem különösebben semmit, nekem miért kellett volna. Ezért mentem egy ivóba, hogy találjak egy hülyét, aki a nevemben elmegy helyettem a halálba.

A kocsma tele volt a söpredékekkel éjszaka, én eléggé különcnek számítottam ott, de egy jó bor engem is feloldott, és úgy voltam, hogy csak találok egy annyira ittas embert, hogy a pokolba menjen helyettem, de ekkor még nem sejtettem, hogy én leszek aki a pokolra kárhozik. Minden jól alakult, utolsó éjszakám lett volna, hiszen a toborzótisztek másnap gyűjtötték be a felírt nevek alapján ki jön és ki marad. Ezek a szemetek is ott vedeltek velünk, de végre találtam egy velem hasonló korú srácot, aki mehetett helyettem szórakozni. Addig sikerült itatnom, amíg el nem ájult, majd megfogtam és a toborzók elé raktam. Ez az átkozott Jean de Paun arról fecsegett, hogy meg kéne lógni a háborúzás elől, jobb  lesz, ha odafigyelnek rá! Hagyom ott a srácot és diadalittasan távozok míg azok jót szórakoztak rajta. Felnéztem az égre és nagyot sóhajtva azt hittem, hogy megúsztam, de egy tiszt utánam jött. Azt mondta tetszem neki, amitől még a hideg is kirázott, mert szavaiból nem igazán tudtam leszűrni, hogy miként tetszem neki. Azt mondta, hogy ilyen egy eszes srácot jó lenne a seregbe látni. Magamban már átkoztam ezt az alakot és arra gondoltam, hogy félrehívom és leütöm valamivel, de ekkor olyan szavakat mondott, hogy örökké élhetek ha a háborúba megyek vele.  Mondtam ironikusan, hogy persze, a halálommal örök hírnévre teszek szert. Nem igazán érdekelt a hírnév, így mondtam, hogy hagyjon békén. Ezek után visszamentem az ivóba, vedelni kezdtem és ennyi is volt az éjszaka, hirtelen képszakadás...

Másnap egy kazalba dőlve ébredtem hatalmas ricsajra és csörömpölésre. Amint kinyitottam a szemem egy katona az arcomba ordított, hogy Jean de Paun, maga velünk jön, máskülönben hazaárulás vádjával felakasztjuk. Nem indult jól a reggelem! Nem volt elég az a sok ital tegnap este, amitől kis híján szétrobbant a fejem, de mindenem fájt és még a háborút se úsztam meg. Elgondolkodtam, hogy honnan tudják, hogy ki is vagyok valójában, de ekkor megláttam a malacot, a fickót, akivel előző nap beszéltem. Az a rohadt szemét beárult. Nem volt mit tenni, próbáltam amennyire lehet, de egy kicsit még élni, így a sereggel kellett tartanom. Felültettek a szekérre és a többi hullajelölttel vártuk a halált. Nem beszéltünk nagyon egymással azon kívül, hogy bemutatkoztunk és elmeséltük mit hagytunk hátra magunk után. Pár nap után megérkeztünk a táborba, ahol összecsődítettek bennünket és egy pár hetes kiképzést kellett végig csinálnunk. Nem igazán lettünk erősebbek se ügyesebbek, talán annyit értek el velünk, hogy egy kisgyerek ne nyírjon ki minket, mert ez az idő annyit ért, mint halottnak a csók. A kiképzés fárasztó és megerőltető volt, ráadásul sokan haltak meg, hogy kihulljon a férgese már az elején. Ekkor már tudtam, hogy mi leszünk akik először meghalunk. Néztem szökési lehetőséget, de nem jutottam semmire. Annyira figyeltek arra, hogy ne bújjon ki senki a halál rothadó kezei közül, hogy azokban a csontos markokban kellett búvóhelyet találnom, így eljutottam odáig, hogy a konyhán dolgozzak. Jól benyaltam magam mindenkinél, így legalább távolabb kerülve a harctól és a haláltól.

Eljött az idő, hogy harcba vonuljunk, én a kis konyhámmal, a többiek a fegyvereikkel. A késekkel én is jól bántam, míg a többiek a kardokkal és a buzogányokkal, vagy a bárdokkal. Én is tudtam aprítani és darabolni, még hámozni is. Még a bárddal is megálltam a helyem. Hosszú volt az út, nem is tudom mennyi időbe telt, amíg odaértünk, hogy a muszlimokkal harcoljunk, de odaértünk. Nagyot nyeltem, de tudtam, hogy távol leszek a harctól. A küzdelem megkezdődött és sorra jött az utánpótlás így nekem csak főznöm kellett, amit nagyon élveztem és kivételes tehetségem volt hozzá. A kiváltságosoknak jó sora volt, nem kellett meghalniuk a csatatéren, de egyszer ez is elmúlik, ahogy minden más. Harcba szólítottak, mert nem kaptunk elég embert a következő ütközethez. Hogy szembenézzek a halállal az italba fojtottam a bánatom és a félelmemet. Ekkor megjelent egy régi ismerős, aki beárult és miatta kellett idejönnöm. Igen az a fickó! Megkínált egy pohár itallal. Nem akartam már összebalhézni se semmit csak meghalni, így hát rögtön le is húztam. Ekkor éreztem, hogy az nem volt más, mint vér. Hányni akartam, de nem tudtam, hiába öklendeztem nem jött fel semmi. Káromkodtam és szidtam, aki ezt tette velem, de ő csak annyit mondott, hogy majd még meghálálom. Mit ne mondjak, nagyon ideges lettem. Ki olyan hülye, hogy vért itasson a másikkal.Egyáltalán honnan a vér? Köpködtem, hogy a kellemetlen ízt eltüntessem a számból, amire ismét a fickóra néztem eltűnt a szemem elől. Nem felejtem el a vörös göndör haját és azt a hegyesedő szakállat, a kis malac szemeit, a kerek fejét és a turcsi orrát. A feje akár egy jól meghízott disznóé. Örökre megmaradt az emlékezetemben. Fel se tűnt, hogy reggel van. Újra eljött az idő, hogy a halálba induljak.

Felrángattam magamra a bőrvértemet, a kardom a helyén, a pajzs a kezemben. Sorakozót rendeltek el ahogy hallottam. Kínkeservesen elindultam a helyemre, szinte az első sorba raktak. Én voltam akkoriban az ágyútöltelék, a selejt, aki jó lesz feltartóztatni az ellenfelet. Menetelni kezdtünk a kisváros felé, de senki nem állta utunkat. A városba rohamoztunk és csak városlakók néhánya ragadott valamilyen fegyvert és próbált ellenünk hadakozni, de levágtuk őket, mint a kutyákat. Azt az utasítást kaptuk, hogy kutassuk át a házakat és öljük meg a bent tartózkodókat. Követtük a parancsot, hárman betörtük az egyik ajtót, majd megláttam a két kisgyereket és az anyjukat. Úgy éreztem, hogy megáll a szívem, amikor az egyik bajtársam elkezdte a hajánál fogva kirántani a gyerekek anyját, akit a magáévá akart tenni. Láttam a gyerekek könnyes szemeit, hallottam a sikolyaikat, nem bírtam ezt látni, így amikor a nő kiszabadult a fickó kezei közül én rögtön hátba szúrtam a társamat. Hirtelen elengedtem a kardot ijedtségemben, de a másik időben reagált és átvágta a mellkasomat és lassan elvéreztem, de közben láttam, hogy ő is a nőre veti magát. Pár pillanat múlva felébredtem a sikolyokra. Felpattantam és belemartam a férfi nyakába, majd kiszívtam a vérét. Nem tudtam mi történt velem, de nagyon vágytam a vérre. A nő és a gyerekek vérére is vágytam, de valamiért nem tudtam őket bántani, így a halott vérét is lenyeltem, mint alkesz a felest. El akartam rohanni, de a fény elkezdett égetni és oldalra vetettem magam. Ekkor belépett még kettő katona, akiket szintén kinyírtam. A nő, mintha látott volna már hozzám hasonlót, de mintha valami láthatatlan erő védte volna őket velem szemben. Hirtelen mozdulatlanná váltam, nem azért, mert leblokkoltam, hanem valami nem engedett mozogni. Ekkor a nő valamit elkezdett kántálni és a kis dobozából előhúzott egy gyűrűt. Tovább kántált, majd az ujjamra adta a gyűrűt és az ajtóra mutatva távozásra utasított, vagyis gondolom arra. Valamiért nem égetett a nap és menekülőre fogtam. Elkezdtem szaladni a városból egy olyan helyre, ahol nem talál rám senki. Egyszer csak felgyorsultam és nekirohantam egy falnak, majd hanyatt vágódtam. Nem tudtam mi a fene történik velem, a sebeim begyógyultak, az erőm és gyorsaságom rendkívül megnőtt és valamiért vágytam mások vérére. Kirohantam a városból és a hegy tövébe leültem, amikor szembe került velem az a disznófejű fazon és ördögien röhögött. Meg akartam ölni, de rá kellett jöjjek, hogy ő is olyan, mint én. Torkomnál fogva neki vágott a hegynek. Azt mondta, hogy ez nem semmi teljesítmény. Olyan vámpír még nem volt aki az első napján egy napfénytől óvó gyűrűt kap egy boszorkától. Nem igazán értettem semmit, ezért magyarázatot követeltem tőle és meg is kaptam. Már csak arra voltam kíváncsi, hogy miért tette ezt velem. Erre csak annyi volt a válasz, hogy unatkozott egyedül. Így ölelt magához a sötétség és kebelezett magába.

Hosszú éveket töltöttem el Gabriel Fauréval a birtokán, ami egy kisebb kastéllyal vetekedett. Megtanított mindenre amire tudott. Egy évszádon át együtt is voltunk, de nem éppen barátként, csak muszáj volt mindent megtudnom, azt is, hogy hogyan élhetném túl ezt a sanyarú sorsot. A közeli faluban gyanakodtak ránk és hozta ránk a bajt, mivel a csőcselék lángra lobbantották a házat ahol éltünk és elüldöztek minket. Nem volt mit tenni, tovább kellett állnunk és ez sajnos majdnem mindig így volt. Utáltam ezt az életet és mindenért Gabrielt okoltam, míg úgy nem éreztem, hogy meg kell ölnöm. Karót akartam szúrni a szívébe, de azt mondta, ha megölöm, akkor vele együtt pusztulok, mivel ő teremtett engem. Nem volt más lehetőségem, hogy egy kisebb kúriába beengedtettem magam és Gabrielt, majd tervezgettem. Elég sok cselédet és rabszolgát gyűjtöttem magam köré, és tudtam, hogy eljött az idő. Vasfüves főzetet itattam az egyik rabszolgával, akiből imádott inni és legyengült Gabriel annyira, hogy bezárhassam a börtönnek kialakított pincébe. Ha már nem ölhetem meg, akkor szenvedjen odalent. Eltartott egy darabig, de kiszáradt, én pedig elkezdtem írni. Író és poéta is lettem egyben, ezzel próbáltam elütni a 15. századot, hiszen a száz éves háború elől kibújtam. Képességeimnek hála nem kerestek többé és nem kellett a francia és angol 100 éves háborúban részt vennem még a 14. században. Ekkor éltük reneszánsz korszakunkat, ami nem volt rossz, mert mindig is vártam az újdonságokat, de nem olyat, ami ekkor történt. Egyre több vámpírvadász lett és rám támadott egy éjszaka táplálkozás közben, de kinyírtam. Újra távoznom kellett és nem volt jobb ötletem, mint az Új világ, amiről annyit beszéltek.

Ott voltam Amerika leigázásánál, kiirtottuk az aztékokat a földjeikről. Elég gyorsan lezajlott a háború és rohamosan megindultak az építkezések. Én is letelepedtem, és megnyitottam Cimbora névvel az első fogadómat. Az alkalmazottjaim mind az én kajáim voltak, és megtettek nekem mindent. Ekkor már más vámpírokkal is találkoztam. A normálisakkal megosztottuk egymásnak a történeteinket, a többivel pedig elég agresszíven, de elváltak útjaink. Ne üssék bele az orrukat az én városomba. Sok sok évig üzemeltettem háttérben az ivómat, de kezdett unalmassá és monotonná válni, ezért tanulással töltöttem el több száz évet. Még azt is megtudtam, hogy a "malacot" is megölhettem volna, mert nincs semmiféle olyan, hogy ha megölöm, akkor a teremtettjei is meghalnak. Kár, hogy akkor nem tettem meg vele. Most ott rohad az épület mélyén. Elkezdtem az orvoslást és más egyéb tudományokat tanulmányozni, haladtam a korral és művelődtem. Jó volt egyedül lenni, sose vágytam társaságra míg meg nem pillantottam őt. Bársonyos halványbarna bőr, sötétbarna hosszú fürtök, barna szemek, amikbe ha mélyen belenézel elveszel bennük, karcsú formás test. Ő volt az első szerelmem, Elizabeth kisasszony. Odaléptem hozzá és beszélgettünk órák hosszat, nagyon jól éreztük magunkat. Sokáig tartott míg megkaparintottam, majdnem egy évig udvaroltam neki míg egymáséi lettünk. Nem használtam képességeim, hiszen magamért szeressen, ne parancsszóra. Sajnos ez is csak egy hiú ábránd volt, amíg nem ébredtem karóval a mellkasomban, ő pedig már nem volt ott. Ő tette volna ezt velem vagy rám talált egy balfasz vadász? Ez örök homályba merül, mert sosem derült ki ez idáig. Annyit tudok, hogy Elizabeth is eltűnt a városból és senki nem tudott róla semmit. Bánatomat a zenébe fojtottam. Elkezdtem hegedülni, ekkorra már jó fajta hegedűket lehetett kapni, persze jó pénzért. Az agyam olyan volt akár a szivacs, minden tudást próbált felszívni és igazán sokoldalú és sokrétegű lettem a sok száz év során.

Újabb századba léptünk, ami nem volt más, mint a 18.század. Ekkor robbant ki a függetlenségi háború Amerikában. Harcoltam egy darabig és győztünk. Szerintem erről elég ennyit tudni. Ekkor találtak fel egy újabb csodás hangszert a zongorát, ami szintén elnyerte a tetszésemet. Annyira el tudtam szórakoztatni magam ezekkel a hangszerekkel, hogy egy időre ki tudtam kapcsolni magam. Lassan már ez sem volt elég. Többet szerettem volna, mert már kezdtem üressé válni, és haszontalannak éreztem magam. Mintha már nem lenne értelme az életemnek. Azt terveztem, hogy megölöm magam, csak még nem tudtam, hogy hogyan. Végül egy hegyoldalról akartam levetni magam, hogy felnyársaljanak a sziklák és cafatokban végezzem, de nem voltam rá képes. Ennyi év után még mindig ragaszkodtam az élethez. Ekkor jutottam arra az elhatározásra, hogy új életet kezdek, megpróbálok emberként viselkedni. Ez így is lett. Először építész voltam, majd színész, utána politikus, később ruhatervező és sok sok más foglalkozást űztem, amit körülbelül 10 évente váltottam, hogy ne tűnjön fel a külsőm változatlansága. Így is sokat köszönhetek a pipere cuccoknak, amikkel kicsit öregebbnek tüntethettem fel magam. A világháborúkról inkább nem beszélnék és nem is vettem részt benne. Ezt az időszakot inkább kihagynám. Inkább elmondom mi vagyok most. New Orleans egyik legjobb orvosa, aki elég jól szórakoztatja magát unalmában a haldoklókkal. Egy luxuslakásban élek, Rolls-Roysal járok és a zsebem is tele van pénzzel a polcom meg vérrel, mi kell még.