- Köszönöm. Régóta megvan. – egy pillanatra habozok, hogy folytatnom kellene e, vagy nem, de ha eddig se könyvelt el totálisan őrültnek, akkor talán most se fog. – Nem tudom, hogy kitől kaptam, csak azt érzem, hogy mindig is fontos volt számomra. – talán tényleg furán hangzik ez, de ez az egész találka rejtélyes, és megfoghatatlan érzés kerít olykor hatalmába. Egyszerűen csak még több furcsaság, szokatlan dolog talán már nem is oszt-szoroz. A többi között elfér még ez is. Végül elengedem a talizmánt, hogy összefonjam a karomat magam előtt. - Úgy érzi, hogy van olyan dolog, amire nem emlékszik a múltjával kapcsolatban? Nos, próbálta már boszorkány segítségét kérni? Fájdalmas tud lenni, főleg, ha varázslat miatt nem emlékszik valamire, de van esély arra, hogy emlékezzen. Igaz, nincs rá garancia és talán okkal nem emlékszik dolgokra. – sóhajtottam egy aprót, hiszen megannyi magyarázat lehetne arra, hogy miért nem. Ugyanakkor érdekelt volna, hogy mi lehet az oka, netán mit tett, vagy miért gondolta azt egykoron egy boszorkány, hogy jobb ha elfejt bizonyos dolgokat, mert azzal megvédheti őt. Olykor a homály elménkben jó lehet, míg máskor igazán kegyetlen és olyan, ami sose hagy minket nyugodni. – Miért venném sértésnek? Legalább nem tart teljesen őrültnek, ez is haladás. – nevettem el magam jóízűen, hiszen ahhoz képest, hogy mennyire paprikás volt, vagy éppen nézett rám furán… Nos, ahhoz képest ez egészen jó haladás már szerintem. Meg a hangulat is kezd egyre inkább békésebbé válni, amit nem bánok, hiszen kellemes társaság. Figyelem, ahogyan a tűz játéka olykor „rajta csillan” meg, hiszen egészen érdekes színben pompázik így a tűzfényében. - Néha ez jó, néha meg eléggé nagy átok is tud lenni.- Én is tudtam eléggé határozott jellem lenni és gyengének se tartottam magam, legalábbis nem teljesen ilyen téren, de nem lehet mindenki nebántsvirág. Olykor megtanul az ember erős maradni. Csendesen és kíváncsian hallgatom őt, ahogyan bepillantást enged kicsit a múltjába. Gondolom erről se szokott mindenkinek beszélni. Sőt, hamarabb nézném magányos farkasnak, mintsem csapatjátékosnak, de úgy néz ki tévedtem. - Mindenkinek mást jelent a határ, míg akadnak olyanok is, akik szívesen lépik át, mintha az abban rejlő veszélyt kutatnák. Néha pedig nem árt a határokat se feszegetni, hogy ne egyhelyben toporogjunk. – nem szerettem másoknak ártani, ahogyan nem is hittem abban, hogy másokon való áttaposással előrébb juthatunk. De azt se hittem, hogy minden esetben jó a saját általunk felépített határokon belül maradni. Nem, nem jobb, ahogyan olykor nehéz is a saját elveinket betartani, ha úgy hozza a helyzet. Kortyolok párat az italomból, miután helyet foglaltam és hallgatom azt, amit mond. Elgondolkozom azon, amit mond, hiszen hirtelen én se tudnám megmondani, hogy az az igazi otthon merre is van. – Úgy tartják, hogy az otthon nem is egy hely, hanem inkább személy, ha valaki fontos nekünk, akkor arra is van az otthon, amerre ő van. – én pedig hittem ebben, hogy talán ezért nem találom teljesen az otthonomat. Lehet emiatt is fura vagyok, de ez van. Kérdésén rövid időre elgondolkozom, aprókat kortyolok az italomból és egy aprót sóhajtok. – Nem hiszek a véletlenekben. Úgy gondolom, hogy mindenki okkal találkozik, de hogy mi miért találkoztunk? Passz. Netán Önnek van bármi tippje, véleménye ezzel kapcsolatban? – pillantok rá kérdőn és elmosolyodok a pohár mögül. – Hosszabb távra tervez maradni a környéken, vagy végül inkább csak rövid időre? – nem tudom, hogy miért fog el ez az érzés, miért reménykedek abban, hogy inkább maradni fog. Nem is ismerem és idegenek irányába nem szoktam ilyet érezni. Azt pedig csak remélem, hogy ebből nem sokat sejt meg, mert vélhetően ez is a furcsaságok oldalát erősítené.
-Valóban.-reagálok szavaira elgondolkodva, és figyelem hasonlóvá változó arcát, tekintetét. Úgy figyel, mintha valamire megoldást keresne, és bár igyekszem nem szóvá tenni, végül mégis megteszem. -Szép nyakék.-észrevettem, ahogy zavarodottan szorongatja azt, mintha attól várna valamiféle segítséget, egy olyan dologra, amire igazából nem lehetett igazi segítséget kapni, mert nem is volt miben segíteni. A helyzet egyszerre volt abszurd, furcsa, de tett még inkább kíváncsivá. -Hát, tudom, hogy ezért hálát kellene éreznem, és érzek is. De néha azt kívánom, bárcsak többet tudnék a múltról.-nézek rá elgondolkodva, bár tudom, hogy az ő helyzete messze nem hasonlít enyémhez és látom rajta, hogy sosem érezte igazán ezt a helyet otthonának. Még némiképp meg is értem, miért. -Nem őrültség. Inkább érdekesen hangzik, már ne vegye sértésnek.-nem épp megnyugtatásul közlöm, de mintha ezzel együtt azt is mondhatnám neki, hogy nem, nem nézem teljesen őrültnek. Igazából talán még értem is mire gondol. -Sosem gondoltam ezt másként. De azt elismerem, hogy eleve erős személyiségként nehezen viselem a kompromisszumokat.-bár elnézve a határozott kiállását, s eltekintve jelenlegi helyzetünktől, ő sem tűnik éppen olyannak, akit félteni kellene. Valamiért mégis ez vonzó is volt. A határozott elképzelések mellé társuló jellem sokszor épp úgy lehetett előny, mint hátrány, de sosem lehetett tudni, melyik volt inkább. Ez nem tette a dolgokat feketévé vagy fehérré. A tekintetét érzem magamon, de hozzá hasonlóan én sem fordítok neki hátat, inkább a haján és a szemében táncoló fényeket vizsgálom. Azt hiszem a misztikus szépség a barna íriszben mindvégig ott lapult, de most tűnt csak fel igazán. -A farkasokat sem szívlelik meg mindenhol. Régen volt falkám, ahová tartoztam, de jó ideje nincs. Szerintem a boszorkányoknak épp annyi joga van az élethez és a mágia használatához, min bárki másnak. Legalábbis addig, amíg a határokat mindenki ismeri. Nem csak a boszorkányok, minden más faj is.-nem voltam az eszetlen gyilkolászás és a fékevesztett élet híve, bár előbbit akkor megdöntöttem, amikor kiváltottam az átkom, azóta sem ontottam ki életet. Úgy nem, hogy nem volt rá nyomós okom. De a boszorkányok nézőpontjait az élethez és a mágiához, nem érthettem, hisz nem voltam egy közülük. Felénk viszonylagos béke volt, de errefelé… távolról sem neveztem volna békésnek a helyzetet, ami kialakult az évtizedek alatt. A poharát felém tartja, mire készségesen hígítom italát némi röviddel is, majd az ablak felé fordulva révedek ki a sötétségbe, az árnyak közé. -Ha nem itt lennék, nem tudom hol lennék máshol. Talán haza mennék, bár őszintén a szívem semerre sem húz jelenleg.-nézek rá az ablakon kibámulásból és elengedek egy félmosolyt a gyenge vicces próbálkozásomnak hála. Bár ennél bármelyik viccszerű mondat jobb lett volna. Hát még ha tényleg lett volna benne vicc is. Visszafordulok a nő felé, végül leülök vele szemben az aprócska asztalhoz. -Mit gondol a furcsa véletlenekről?-teszek fel egy egyszerű, hirtelen jövő kérdést, mintegy sejtelmes célzással a jelenlegi helyzetünkre, amiről kezdtem azt hinni, mindennek nevezhető, csak nem véletlennek.
- Hmm, érdekes elgondolás, de ha semmi se lenne annak nevezhető, akkor talán ez nem lenne másabb pillanat, nem gondolja? – kérdezem meg barátságosan, hiszen vannak olyan dolgok, amikhez már hozzászokunk, ami természetes, de ez? A mai nap nagyon nem volt az, és én se így terveztem, de mintha valami miatt képtelen lennék kilépni a viharba, és nem azért, mert félek, hanem sokkal inkább amiatt, mintha valami itt tartan egy ismeretlen mellett. Vajon tényleg ismeretlen lenne? Magam sem tudom, de zavaromban a nyakamban logó talizmánt megérintem, majd fordítom el sietve a pillantásomat, mielőtt túlzottan elveszem abban a szempárban, ami engem fürkész. Elmosolyodom a szavaira, majd lepillantok a kezembe, majd ismét fel rá. – Legalább tudja, hogy merre van az otthona. – mondok csendesen ennyit, hiszen volt otthonom. Jó helyen nőttem fel és szeretem a szüleimet is, ahogyan a barátaimat is, de egy fura érzés sose hagyott nyugodni, sose hagyta azt, hogy igazán az otthonomnak érezzem azt a helyet, ami számomra az volt. Mintha csak vágytam volna valamire, amit nem kaphattam meg, vagy mintha csak az otthonomtól elszakítottak volna, pedig gyerek voltam, így mégis miként kötődhettem volna ahhoz a vidékhez? Sehogy se. – Szerettem volna, de mintha valami távol tartana attól a helytől. Vagy történt valami, vagy egyszerűen valami miatt képtelen voltam rá. Őrültség, mi? – nevetem el magam alig hallhatóan, majd göndörebb fürtjeimbe túrok, hogy utána jobb oldalt a fülem mögé simítsak egy-két tincset, hogy ne lógjon az arcomba. Nehéz lenne pontosan megfogalmaznom, hogy mit érzek, amikor felülnék a repülőre, de végül még se tudom megtenni. Ezt érezni kell, mintha csak nem létezne rá megfelelő szó, de talán valamennyire érteni fogja, hogy mire is gondolhatok. Ha ilyet nem is, talán hasonlót érzett már. Megmagyarázhatatlanul rátörő érzéseket. Amikor elneveti magát, akkor kérdőn pillantok rá, mert nem hiszem, hogy ennyire vicces dolgot mondtam volna, amikor viszont belekezd a válaszba, akkor kíváncsian hallgatom őt és kár lenne tagadni, hogy nem lep meg a válaszával. Nem hittem volna ezt róla, de látom rajta, hogy őszintén gondolja, ez pedig jó érzés. Mármint inkább az lenne a helyes kifejezés, hogy a szememben kicsit nagyobb lesz. – Tudja sokan nem így gondolják, de jó találkozni olyannal, aki elfogadja és hisz abban, hogy a nő és a férfi egyenrangú az életben. Egyik se uralja a másikat, hanem partnerek, egymás mellett. – mosolyodom el haloványan, mert tényleg nem hittem volna ezt róla, de valami miatt ennek köszönhetően még szimpatikusabb lesz és rövid ideig figyelem, ahogyan a haján, vagy éppen a ruháin a tűz játéka megjelenik és még inkább misztikusabbá teszi őt, mintha csak valami misztikus köpenyt kapott volna. - Talán azon a vidéken így volt, de máshol sokan meghaltak akár még ártatlanul is. Egy erő, ami miatt különlegesnek tartanak minket, vagy éppen szörnynek és üldöznének. – rázom meg kicsit szomorúan a fejemet, majd egy kisebb sóhajt követően elfordulok, hogy megnézzem mi is akad számunkra, ha már itt ragadtunk ebben a viskóban. - Ha maga mondja, akkor biztosan úgy van. – bólintok, hogy rakjon az enyémbe is. Nem szoktam igazán alkoholt inni, így csak mértékkel engedem, hogy rakjon az enyémbe. Figyelem, ahogyan az ablakhoz sétál, a kirajzolódó alakját, azt ahogyan olykor a villámok hasítják ketté az égboltot. Beleszagolok az italomba, majd óvatosan kortyolok belőle párat és nem is rossz. – Inkább lenne ott, mint itt, vagyis az eddig hallottak alapján. Így csak az a kérdés, hogy akkor pontosan mit is keres itt, ha a szíve máshova húzza? – pillantok fel rá, ahogyan mellé érek a poharamat szorongatva.
Vállat vonok. Szavai ellenére is őt nézem, még akkor is, ha ő inkább az erdő sűrűjébe, a fák árnyékos, sejtelmes sötétjébe mered. Megfoghatatlan és megfogalmazhatatlan érzések és gondolatok sora fut át rajtam, magam sem tudom, hogy hová is kellene őket tenni. Egyszerre érzem azt, hogy ismerem ezt a nőt, azt, hogy jobb lenne kisétálni innen és azt, hogy a titokzatossága megfog. A rakoncátlan barna fürtökön lassan táncolnak az árnyak, a tűz narancsos fénye pedig aranysárgává változtat egy-két hajszálat. Mikor ismét felém fordul, hunyorogva túrok nedves hajamba. -Akkor ezt a sejtelmes énjének megtartom.-nem akartam volna vitába bocsátkozni vele, de a furcsa vonzást kihasználva vagy sokkal inkább annak engedve, előre lépek felé, közelebb kerülve ezzel hozzá. -Szerintem ebben a világban és ebben a korban sem nevezhető semmi sem szokványosnak. Az élő példák pedig épp egymással szemben állnak most..-nem csak arra értem mindezt, hogy a világ már nem csak emberekből áll, de arra is, hogy a helyzet mennyire abszurd a huszonegyedik századhoz képest. A város szélén, egy erdő kellős közepén, egy faviskóban…-Valószínű.-válaszolok ködösen. -Azt hiszem igen. De igyekszem nem törődni ezzel. Amikor viszont ilyen idő van, kicsit otthon érzem magam.-mosolyodom el, és kipillantok az ablakon, de válasza ismét magára vonja tekintetem. Furcsán, úgy éreztem, hogy ismerem. -Sosem ment vissza?-érdeklődöm, noha én sem sűrűn járok skót földeken. Az élet úgy hozta… vagy inkább én döntöttem úgy. Harsányan elnevetem magam a kérdésén. Nem mondanám magam szűk látókörűnek és még kevésbé nevezném magam maradinak. -Nem osztom azon férfiak véleményét, akik szerint a nőknek nincsenek jogaik vagy nincs joguk azt tenni, amit akarnak.-hangomban erősen kihallatszik a skót akcentus, a szavakat máshogy formálom, és még csak igazán észre sem veszem ezt. Annyira megszoktam, hogy visszafogom magam mindig, hogy figyelek arra hogyan is beszélek. -Véleményem szerinte a történelem egyik legkiemelkedőbb eseménye volt, hogy a nők és a férfiak egyenlők lettek. Még akkor is, ha ez nem mindig valósul meg.-rántok vállat, kicsit hangot adva a saját hivatásom létezésének is. -Ne sajnálja. Régen úgy tartották, hogy az ilyen nők különlegesek. Legalábbis a skót vidéken. Ha egy nőtől féltek, az neki csak jó volt. Ha valóban birtokában volt az erőnek, pláne kiváltságos lehetett.-folytatom a gondolatmenetet kicsit más irányban, mégis tartva magam az eredeti vonalvezetésről. A tüzet kémlelem, nem is figyelem a mozdulatait, kérdésére mégis felkapom fejem és összevont szemöldökkel nézek az asztalon heverő üvegre. Lecsavarom a kupakját, de a tömény ital masszív szaga hamarosan meg is csapja orrom. -Teával keverve egész iható, hacsak nem szereti töményen.-nézek rá, s töltök a saját poharamba, ha ő is úgy dönt, neki is, ha nem, én felkapom sajátom és belekortyolok. -Lassan tényleg elhiszem, hogy nem is ezen a kontinensen vagyunk.-kortyolok bele az italba az ablakhoz sétálva, kibámulva a szakadó esőbe és bár nem áll szándékomban, de érzem, ahogy fejem szinte megfájdul valami előtörni készülő emléknek hála, ami ott motoszkál bennem, de nem ölt igazán testet.
Nem eresztem el a pillantását, őt fürkészem, miközben beszél és pár pillanat erejéig elgondolkozom azon, amit hallok. Mosoly haloványan jelenik meg az arcomon, miközben a pillantásommal kitekintek az ablakon át az erdőre, hogy utána ismét rajta állapodjak meg. – Ebben van igazság, de néha veszélyes túl sokáig fürkészni a dolgokat, mert olyat is megláthatunk, amit nem akarunk. – felelem rá, mert tényleg igaz, amit mond és ezzel pedig azt támasztja alá, hogy művelt és nem pedig egy jött-ment senki. Nem mintha ez alapján szeretném megítélni az embereket, de mégis örülök annak, hogy legalább egy tanult férfihoz van szerencsém, így talán ostobaságot se fog tenni. - Nem haragszom, ahhoz azért több kellene… - pillantok rá komolyan, miután látom rajta, hogy szeretne valamiként menekülni ebből a helyzetből. Nem voltam sose igazán haragtartó, se olyan, aki keresné direktbe a konfliktusokat, meg kényes helyzetet se szerettem volna teremteni, mert ki tudja, hogy mennyi ideig kell még itt lennünk. Ahogyan telnek-múlnak a percek, úgy érzem egyre inkább azt, mintha ismerném őt, vagy csak emlékeztetne valakire a múltamból. Egy olyan személyre, akiről a képek már megfakultak és homályba vesztek, vagy magam sem tudom, hogy mi lenne a legjobb szó rá. Vagy csak a múlt rengetegében elveszett? Amikor közelebb lép, akkor fura módon hatással van rám, de azt se mondanám, hogy csak testileg, hiszen én se vagyok vak és látom azt, hogy mennyire is helyes, szilárd jellem és megannyi jó tulajdonsága lehet az olykor bosszantóak mellett. De sokkal inkább, mintha a lelkembe költözve valamiféle fura érzés, amit még előtte sose éreztem és nem is tudnék szavakba önteni hirtelen. - Ha mindenki szokványos lenne, akkor túl unalmas lenne az élet, nemde? De az is lehet, hogy ez a nem szokványosok hivatalos találkozója. – mosolyodom el játékosan, hiszen egyikünk se az. Hiányoznak a szüleim, de még gyerekként elveszítettem őket, mégis tisztán emlékszem az anyanyelvemre, ahogyan a nevelőszüleimért is hálás lehetek. Sokat segítettek, még ha a nevem meg is változott idővel. – Hiányoznak magának? – pillantok rá kérdőn, hiszen megértem azt, amit mond. – Gyerek voltam, amikor el kellett hagynom azt a vidéket, de mindig arról álmodoztam, hogy egyszer újra felkeresem és hagyom, hogy úgy rabul ejtsen, mint hajdanán tette az emlékeim alapján. – miközben beszélek a lángok játékát figyelem a kandallóban. Nem tudom pontosan már, hogy milyen is lehetett az élet, de mégis egy-két emlék túlzottan elevenen él. Sokszor eldöntöttem már, hogy nekivágok, de sose jött össze. Mindig történt valami, ami miatt maradtam, vagy csak félnék attól, amit netán ott találhatok? – Miért olyan meglepő? Netán azok közé tartozik, akik úgy gondolják, hogy nőknek nincs helye a jogban? – pillantok rá kérdőn, hiszen sose értettem az ilyen szűk látáskörű férfiakat, pedig még ma is akad belőlük. – Úgy néz ki, hogy javíthatatlan vagyok és mindig meg akarom menteni azokat, akiket talán nem is kérik. – rántom meg alig láthatóan a vállaimat, majd újra az erdőt fürkészem az ablakon át. Látom azt, hogy miként rajzolódik ki az égbolton a villám, majd egy aprót sóhajtok. – Mindenható még nem lettem és nem is akarok az lenni. Így is talán több az erőm, mint kellene. – felem kissé túlzottan is ridegen, majd pedig pár lépést hátrálni kezdek, hogy az asztalhoz sétáljak, onnan pedig a szekrényhez, hátha találok benne valamit. Kezembe is akad egy kis vízforraláshoz alkalmas edény, teafű, meg valamiféle konzerv, meg valami ital. Gondolom alkohol elnézve az üveget. Kipakolom az asztalra, majd a férfira pillantok. –Csak ezeket találtam, nem tudom, hogy szeretne e bármelyik lehetőséggel élni, vagy inkább élvezi a lángok színjátékát? -
-Nem mindenki osztja a nézőpontját.-hagyom ennyiben a múlton történő lamentálást. Őszintén szólva nehezemre esett a dolgokat így nézni, de a pontos okát ennek nem nagyon értettem. Sutba vetve a jó modort, végigmérem, a köpeny ugyanis vizese vajmi keveset jelent. Megjegyzésére csak szemébe pillantva eresztek egy féloldalas mosolyt, és bólintok egyet. -A látás új fajtája abban áll, hogy ha figyelmesen nézel egy falat, amelyet mindenféle foltok tarkítanak, olyan dolgokat látsz meg, amik csak a te képzeletedben születnek meg. Ezt da Vinci mondta. Kétség sem fér hozzá, igaza volt.-ismerem el ezzel a nyilvánvalót, tekintetét nem eresztve. Kétség kívül szép nő volt, arcát éles, határozott vonalak alakították, szeme, tekintete éber volt és íriszének ragyogása kíváncsiságról árulkodott. Rakoncátlan barna fürtökkel kereteződött ez a furcsa szépség, ami az esőnek köszönhetően bőréhez simult. -Valóban nem veszélytelen. De egy nőnek, aki egyszerre két fajt is képvisel, még veszélyesebb.-jegyzem meg mellékesként, de aztán könnyűszerrel fojtom belé a szót, és mire reagálhatna, szemeim összeszűkülnek. Semmi kedvem nem volt vitákba bocsátkozni, még kevesebb kedvem volt arról társalogni, hogy ki fogja, s ki nem fogja megélni a reggelt. Oda szúrok egyet, és válasza meglep. Nem ismertem senkit, aki olyan volt, mint ő, ugyanakkor mégis úgy éreztem, hogy őt ismerem. Ez a képzavar egészen más irányokba kezdett sodorni. -Ne haragudjon, nem gondoltam...-kezdek most én bele, és egy legyintéssel próbálok kitáncolni a remekbe szabott helyzetből, amibe én sodortam saját magam. Felkelti a figyelmem neve, de ahogy látom, enyém is övét. A kíváncsiság, mint olyan, szinte érezhető lesz a levegőbe. Vöröslő, vizes hajamba túrok és mellé lépek a kandallóhoz, hogy érezhessem annak melegét, és kicsit megszáradjak. Mindezt azok után, hogy teátrális mozdulatokkal hajlongok egyet. -Hát, maga sem éppen szokványos, meg kell hagyni.-immár nem küzdök vele, hogy szavaimból kihallja a skót vidék jellegzetes hanghordozását, a szavak furcsa változásait. Ha ismerte a nyelvet, így is, úgy is megértette, amit mondok. Kérdése meglep, és a kíváncsivá váló tekintete ismét enyémbe fúródik. A tűzre nézek, a lángokra, amik narancssárga ruhájukban táncolnak.-Kevesen vagyunk. És őszintén erre a kérdésre valamiért nem tudok jobb válasszal szolgálni.-mert nem volt jobb válasz. Fogalmam sincs miért, sosem kerestem a családom, a gyökereim, a falkám. Egy ideig velük voltam, de ahogy beléptem az egyetemre, mintha elfeledkeztem volna mindenről és próbáltam nem a múltamban turkálni, a múltamban élni.-Igen. Szeretem a kihívásokat.-válaszolok kérdésére, majd visszafordítom azt, és válasza kissé meglep. Felkelti a figyelmem még jobban, szemöldököm kíváncsian szalad homlokom közepére és elmosolyodva próbálom a meglepettségem leplezni.-Ügyészség? Jó gondolat. És most erdei viskókban próbál elveszett lelkeket megmenteni.-nagyot dörren az ég, mire összeszűkül tekintetem.-A vihar kapcsán nem akar igazságot tenni igaz? Mert akkor jó időre itt ragadtunk.-azon kapom magam, hogy ismerős vonások után kutakodom, valami után, ami megmagyarázza, miért érzem ezt a furcsa vibrálást a levegőben.
Elmosolyodtam a szavain, hiszen megnézném azt a momentumot is, amikor az angol királynőnek mondja ezeket, de végül inkább csak megráztam a fejemet. – Nem mondtam, hogy feledje el a múltat vagy azt, ami a népünkkel, az őseinkkel történt, de azt is be kell látnia nem mindig helyes teljesen a múltban élni. Nem a jelen gyermekei tehetnek az ősök bűneiről. – feleltem teljesen komolyan. Pontosan tudtam, hogy milyen megpróbáltatásokat kellett átélnie a skótoknak, de akkor se láttam helyesnek sose, hogy az utódokon verjük le az ősök bűneit. Nem kell szeretnie mindenkinek mindenkit, de akkor is. Csak egy aprót bólintok, miközben elázott fürtjeim köré túrok, ennek köszönhetően még több esővíz csöpög a földre. Az ismeretlent figyelem, mintha ismerős vonások után kutatnék, miközben azzal se törődök pár pillanat erejéig, ahogyan végigmér. Biztos vagyok abban, hogy a ruha is most jobban kihangsúlyozza azt, amit kaptam a természettől, hiszen éreztem azt, ahogyan egy-két helyen hozzám tapadt a ruha, hiszen a köpeny nem védett meg teljesen ellene. – Látom maga is szeret nézelődni. – szólalok meg végül egy féloldalas mosoly keretében, ha már ő is szóvá tette azt, hogy kicsit jobban szemügyre vettem. Legalább ebben nem hazudtoljuk meg a nemeinket, hogy szeretünk nézelődni, ha esetleg kedvünkre való személyt sodor felén az élet. - Minden testedzés után jól jön egy kis levezetés, ezt még nem hallotta? – teszem fel költőien a kérdést, majd megköszörülöm a torkomat. – Sajnálom, nem állt szándékomban megsétáltatni, de tudtam jól, hogy ebben a viharban jobb, ha nem indul egyedül útnak, viszont ha megkapja a ruháit, akkor nem hallgatott volna meg, neki vágott volna az útnak az ismeretlenségbe, hiszen mint mondta korábban nem régóta van ezen a vidéken. És nem éppen veszélytelen erre felé farkasnak lenni. Stílusával nem törődtem, hiszen hirtelen úgy éreztem, hogy egy sértett kisfiú áll előttem, akinek elvették a játékát, de melyik férfi nem ilyen hasonló helyzetekben? Az újabb kirohanását is végig hallgattam, miközben alig hallhatóan egy sóhaj is kiszökött ajkaim között, majd ismételten hajamba túrtam. - Befejezte, vagy még szeretne vala… - de befejezni nem tudom, mert amit ezek után mond azon akaratlanul is felnevetek és a kandallóban lévő lángok is hirtelen magasabbra csapnak, mintha csak hirtelen pár pillanat erejéig hagytam volna, hogy az erőm is elszabaduljon a hallottak miatt. – Mint már mondtam az életét mentettem meg, de ha ennyire menni szeretne, akkor menjen, de utána ne csodálkozzon, ha már a napsütést nem fogja megélni vagy csak haldokolva. – mondtam neki kicsit elveszítve a kedvességemből. – Másrészt meg miért ne fájna nekünk is? Ugyanúgy pokolian fáj minden egyes átváltozás, ami idővel talán kicsit csökken, de ne annyira, hogy ne érezzük meg. Meg maga szerint olyan könnyed két erőt kordában tartani? – szegeztem neki a kérdést kicsit szúrósan, majd pár pillanat erejéig lehunytam a szemeimet és elszámoltam magamba tízig, hogy ne veszítsem el a türelmemet. - Inkább hagyjuk. – rázom meg a fejemet is nemlegesen, mert semmi kedvem a korábbi kirohanásai után belemenni egy ilyen játékba. Inkább csak sóhajtok egyet és megpróbálom letörölni arcomról a vízcseppeket, hogy közben a kandalló közelébe sétáljak, hogy kicsit felmelegítsen és meg is szárítson szép lassan. - Skót, csak a nevelő szüleim voltak lengyelek, ezért beszélem mind a két nyelvet folyékonyan. – adok választ a kérdésére, amikor meghajol, akkor elkuncogom magam. – Nem kötelező hajolnia, hiszen biztosan fáj a háta is az átváltozás miatt. – billentem oldalra a fejemet, hiszen ő mondta, hogy a séta se volt emiatt kellemes, akkor ez miért lenen másabb? Irónia, amikor viszont meghallom a nevét, akkor meglepetten pislogok párat és riadtan hátrálok is egy-két lépést. – Miért nem a sajátjaival van? – csak ennyit bírok hirtelen kinyögni, hiszen hallottam már róluk és néha álmaimban is visszatér az a klán, de mindig káoszos az egész fejemben és sose tiszta a kép. – Ezek szerint történész lenne és tanár lenne? Miért pont ez a vidék? – kérdezem meg tőle komolyan. – Régóta itt élek ezen a vidéken, és igyekszem megtartani az egyensúlyt a boszorkányok és farkasok, illetve más természetfelettiek között. Mellette pedig óvónő vagyok, mert úgy gondoltam itt az ideje magam mögött hagyni az ügyészséget. – avatom be, miközben újra kipillantok a viharra, de nem úgy tűnik, mint aminek most lesz vége. Még messze a vég, inkább olyan, mint ami most kezd el kibontakozni.
Éreztem, hogy hozzám hasonló, hogy hordozza a farkas géneket, bár jóval másabb volt, mint én. Vele a természet kedves volt, s rögtön két kedvező gént is örökölt. Bár nyilván, ezzel akár ő is tudott volna vitatkozni, de a saját keresztjét ugyebár mindenki maga cipeli. Azt meg se próbálom leplezni, hogy a helyzet távolról sem kerül a kellemes emlékeim közé, és inkább átkozni kezdem az egész helyzetet, mintsem örülni neki. Bőrig ázva, egy szál semmiben, mikor minden csontom fáj még az átváltozásnak hála, ráadásul egy csuklyás nőt követek, mint valami pincsikutya. A különbség éppen csak az volt, hogy az önszántából is ezt tette volna, nekem viszont cseppet sem volt ínyemre a helyzet, és alapesetben eszembe sem jutott volna, hogy így loholjak utána. Nem volt mit takargatnom, jóval fölé magasodtam, s mivel a hideg kevésbé zavart, így semmi kellemetlenségtől nem tartottam. Csupán vörös hajam simul ápolatlanul, mocskos bőrömre, de ez azt hiszem normális, mikor épp a bundából ugrottam ki, s áztam bőrig azon nyomban az égiek kedvességének hála. -Ne vegye sértésnek, de teszek másokra. Az angol királynő előtt is így beszélnék. Nem minden skót felejtette el, hogy honnan jött és mit hagyott maga mögött vagy mi érte a népét.-tudom jól, hogy a családomról sokáig azt gondolták, mindenki meghalt, a klánom mégis élt, legalábbis páran akadtunk belőlük, ennek talán az örökölt gének lehetettek az okai. A farkasok többsége a jég hátán is képes volt megélni, s szerencsére a haderő a történelem folyamán kevésbé figyelt a -ha úgy tetszik- természetfeletti lényekre. Bár nem gondoltam magam többnek bárki másnál. -Valóban?-szalad szemöldököm a homlokom közepére, s innentől kezdve kevésbé zavartatom magam, ám bizonyos részleteket megtartok a gondolatainak, és takarásban hagyok. Ettől függetlenül érzem tekintetét. Azt hiszem, hogy tipikus példája vagyok azon férfiaknak, akiket láthatott, ha már így ismerte a skót nyelvet. Vagy csak túl tapasztalt volt. Minden esetre testéhez simuló ruhája sem sok mindent takart, pláne, hogy az esőcseppek még a köpeny alá is képesek voltak becsurogni, és átnedvesíteni a könnyű anyagokat. Egészen eddig nem is szenteltem neki különösebb figyelmet, csupán a ruháim szerettem volna visszakapni, ám a szoba halovány fényében jobban kirajzolódtak előttem vonásai. Haja nedves volt, és vad hullámokban omlott vállára, s keretezte éles ívű arcát, amin a bőr szinte porcelánnak tűnt, hibátlan volt és finoman csillogott rajta az ezernyi apró párás csepp. -Nem a fedél miatt neheztelek. Csak tudja ezután a séta után kevésbé érzem a hálám kifejezését relevánsnak.-úgy szólalok meg, mintha épp egy tanórán lenék, ahol próbáltam más fejébe észt verni, s szépen megfogalmazni a véleményem. Végül is, szépen sikerült, csak talán túl fellengzősen is, ami viszont rám abszolút nem volt jellemző. -Ellenkező esetben ön mit csinálna? Mosolyogva tűrné, hogy farkasként tölt egy éjszakát, majd elveszik a ruháját, mikor visszaváltozik, s mikor minden csontja fáj, még a fél erdőn át meg is sétáltatják, miközben az eső szakadni kezd? A kulcsaim a zsebemben. Nem hagyott sok választást, még haza szeretnék ma jutni.-vágom rá kérdésére, miután némi okfejtéssel szolgáltam, hogy kedvemre mi húzta rá a vizes lepedőt, bár emiatt nem sajnálatot várok.-Nyilván, akinek nem kínszenvedés minden hónapban egy éjszaka, máshogy áll a dolgokhoz.-szúrok oda, bár a sztereotípiák és az egyéb előítéletek emberének közel sem neveztem volna magam.-Farkas vagyok, ha eddig nem lett volna világos. Köszönöm, de megvagyok.-igyekeztem viszonylag kedves hangnemet megütni, talán sikerült is. De jóval jobban érzem magam a ruhámban, mint ahogy éreztem magam eddig anélkül. -Miből gondolja, hogy másképp gondolom?-csapom le a felém érkező labdát, arcomon féloldalas mosollyal, ami ma este az első igazán emberi gesztus tőlem. Bár nem olyan rég vagyok ismét emberi alakomban, hogy ez meglepő legyen bárkinek is. -Lengyel?-kérdezem csodálkozva, majd körbenézek a házban, és felé lépek, illedelmesen meghajolva, szinte magam sem tudom miért.-Bruno MacKenzie Fraser.-mutatkozom be, majd húzom ki magam ismét, és alighanem a nyelv ismeretében a rég elfeledettnek hitt klán nevét kétszer is fel fogja fedezni a nevemben.-Pár hónapja érkeztem. Elég kevés iskolában értékesek a történelemtanári babérokra törő tudósok. És magával mi a helyzet?-fordítom vissza is a kérdést, szinte automatikusan, miután a választ én már elsütöttem.
Morgására legszívesebben elnevettem volna magam, miközben a farkasom viszonozta volna a morgást, de végül egyik se történt meg. Felesleges lenne, hiszen biztosan rájött már arra az idegen, hogy részben olyan vagyok, mint ő. Farkas lappang bennem is, csak még ott van mellette a boszorkány képességem is. Sokak szemében egy korcs lennék, amiért két erő is lappang bennem, ami egykoron talán fájó tudott lenni, ha ezt mondták rám, de mostanra már megtanultam lerázni és meglátni az előnyeit a kettős életnek. Nevének hallatára egy pillanatra megszeppenek és mintha egy vöröslő farkas alakja rajzolódna ki előttem, de aztán az égiek ismét dörrentetek egyet, mintha csak még mindig bosszúsak lennének, vagy éppen nem tetszene nekik az, ahogyan beszélgetünk. Netán csak nem akarták hagyni, hogy a lelki szemeim előtt megjelenő kép igazán élessé váljon és rájöjjek, hogy miét látom? Ki tudja, hiszen sok mindenre képesek és eléggé szeszélyes maga a természet. Egyébként se éppen kellemes bőrigázni. Hasonlóan letaglózott az a nyelv és akcentus, amivel megszólalt, de valahogy mégis jobban képes vagyok arcom és testem mimikáját elrejteni, mint ő teszi. Meglepettségére egy apró mosoly kúszik az arcomra, miközben igazán mulattat is. Igazán szórakoztató, hogy mennyire nem képes elrejteni azt, amit a tetteimmel váltok ki belőle. Meglepő, ugyanakkor egészen érdekes is ez a találkozás. Kicsit kíváncsi vagyok arra, hogy mi lesz még ennek a vége, vagy mi fog még történni, mire elválnak ismét az útjaink. Nem kizárt, hogy szemtelen vagyok, amiért végig pillantok rajta kicsit talán lassan, de nehezen hinném el azt, ha azt mondaná én vagyok az első nő, aki így végigméri őt. Nem olyannak tűnik, mint aki papok között nevelkedett volna. Sőt, még azt is kinézném belőle, hogy szereti élvezni az életet, de mivel nem ismerem, így nem is akarok igazán feltételezésekbe esni. Még a végén mellé nyúlnék és az olyan ciki tud lenni. - Valóban nem kell bemutatnod, de ritka az, amikor valaki eme szavakat használja még mindig. Nem gondolja? – kérdeztem meg kíváncsian, hiszen találkoztam már más skótokkal is, de még se használták eme szavak túl gyakran. Mintha nem is eme kor gyermeke lenne, de még se éreztem azt, hogy mágia uralná a testét, ami miatt nem öregedne. - Lehetséges, de tényleg azért neheztelne rám, amiért fedőt kínálok magának és azt, hogy ne úgy nézzen ki, mint aki most mászott ki a dagonyából? – nem néztem már hátra, de biztos voltam abban, hogy még így is érti a szavaimat. Egyre sietősebbek lettek a lépteim, míg végül el nem értük a kívánt helyet, hogy aztán tűz lobbanjon a kallandóba, ő pedig felöltözhessen, ha már ennyire szerette volna textília alá rejteni testének adottságait, amit örökölt és kapott az élettől. - Zavarja? Higgye el láttam már különbet is. – szólaltam meg kicsit szórakozottan, de mielőtt még elfordulhattam volna láttam a hátán lévő sebeket és nehéz volt megállni, hogy ne lépjek közelebb és érintsem meg. Valószínűleg nem örült volna neki és nem akartam azt, hogy ez a menedékház hamarabb vájjon romossá, mint kellene. - Szóval ennyi? Felveszi a ruháit és máris lehiggad? Csak nem valami varázslatos gyógyító hatással vannak az idegeire? - csöppet se komolyan kérdeztem, de nem is én lettem volna, ha nem teszem fel a kérdést. – Holly Zalejska vagyok, örvendek találkozásnak, de gondolom Ön másképpen gondolja. Netán teát, vagy pokrócot? – pillantottam az asztalon heverő dologra, ahol még egy termosz is megpihent, hiszen ez lett volna az én menedékházam, ha találok egy sérültet, de helyette inkább fogtam… hmm, nem is tudom mi lenne a helyes kifejezés rá. – Régóta van ezen a vidéken? – tettem fel egy egyszerű kérdést, majd neki dőltem az asztalnak és őt fürkésztem kíváncsian.
-Valóban? Világosítson fel róla, ha kettőnk közül én vagyok rossz helyen, nem maga!-torkomból előtör egy morgás. Farkasként rohangálni pár órával ezelőtt, majd egy nő rigolyáinak és csökönyösségének rabságába esni kevésbé esett jól. Akartam volna egy fürdőt, egy ágyat, némi alvást és valami szilárd, főtt táplálékot. Erre esőt kaptam, hideget és megvetést. A nevem elárulom, mégis mi bajom származhat abból nekem? Egy nap és eltűnök, terveim nem a városban maradás, legalábbis hosszú távon nem feltétlenül. És amúgy is, megannyi skót rohangál a világon, akit így hívnak. Bár tény, kevés a vörös szőrű farkas, aki ember alakjában a két métert veri és még így is képes egy nő könnyedén megleckéztetni egy gyermeteg csínnyel. Nem szándékosan, mégsem leplezem a felföldi énem, az akcentusom könnyedén kerül előtérbe, és noha az égiek közbeszólnak, a terveim között szerepel az ő nevének kiderítése is. Édes kis boszorkány, aki hirtelen megszeppen, bár villámlás olyan, mintha csak rásegítene abban, hogy újra magához térjen, pedig épp ellenkező hatást vártam volna. Nem kérdés, ledöbbent, hogy megérti, amit mondok, ami arcomon túl mozgásomon is látszik. Kezeim magam elé szorítva, gunyoros vigyorral nézek vissza rá, mikor megtorpanva hátat fordít. Oktondi kölyöknek néz, nem is leplezi, de ezzel kezdi elveszteni a türelmem, amit felé tanúsítok. Tekintete végigpásztázza mocskos testem, ami az esőnek hála, ahogy haladunk, egyre tisztább lesz, s a sár lassanként végigcsorog lábamon, s visszatér eredeti helyére, a föld levelek lepte tetejére. -Ékes nyelv a skót, de gondolom nem kell bemutatnom sassanach.-illetem egy valóban kedvesebb jelzővel, ami annyit tesz idegen. Messze a vidékektől, ahol felnőttem, ritkaság olyan embert találni, aki ismeri még ezt a nyelvet. Az angol mellett ugyanis eltörpülő kisebbség, aki ezt magénak tudja, és ápolja. Sietős léptekkel halad, követem, kérdés nélkül. Kétségbeesett nem vagyok, de kíváncsi annál inkább. -Sok választást nem hagy.-jegyzem meg, ahogy szóvá is teszi igyekezetem, bár különösebben nem zavar, hogy mit gondol rólam. Ahogy az említett helyre érünk, tüzet gyújt. Tudtam, hogy boszorkány, éreztem, most már biztos is lehetek benne. Felvont szemöldökkel fordítok neki hátat, elvéve a rongyot, a sarok felé nézve arcommal, mert valahogy az elfordulás, mintha meg sem fordult volna fejében. -Kezdem azt hinni, hogy szándékosan nem fordul el.-bár tudom jól, hátamon a gyermekkorom jelei ott vannak. Sebesülések, csúnyán összeforró, rücskös bőr, mint páncél, mi óv. De ez csak a démonjaim egy része. A zacskóból gyorsan kapom magamra a benne lapuló pólóm, vizes hajamnak és nedves mellkasomnak hála, az könnyedén tapad rám, kirajzolva izmaim, majd felkapom a nadrágom is, és hajamba túva felé fordulok. -Kit tisztelhetek a bájos hölgy személyében?-érdeklődésem őszinte, hangom immár kedvesebb és nyugodtabb, mint eddig volt.
Nem gondoltam volna, hogy a mai sétám alkalmával egy ilyen alakba botlok. Magam sem tudtam egyelőre, hogy ez inkább valamiféle balszerencse, vagy inkább szerencse, hogy pont ő hozzásodort az élet. Mintha nem lenne már így is eléggé bonyolult az élet. Természetesen a túlzott segítőkészségem irányába elég hamar tovaröppent, viszont ezt részben magának köszönhette. Nem volt sose szándékomban másoknak ártani. Főleg nem olyan farkasoknak, akiknek a tegnap éjjel volt az egyik pokollal fűszerezett este. Én szerencsés voltam, hiszen nem voltam a holdhoz kötve. Farkasom akkor járt és kelt, amikor én hagytam neki. Ugyanakkor nem volt mindig könnyű a bennem lakozó kettőséggel együtt élni, de még mindig szerencsésebb voltam azoknál, akikben ennél sokkal nagyobb ellentétek leltek otthonra. El se tudom képzelni, hogy például vámpírnak és farkasnak, vagy éppen boszorkánynak és farkas lenni milyen nehéz lehet lenni. – Szerintem mind a ketten tudjuk, hogy mi történt az este folyamán. – Persze ez sokaknak nagyon mást sugallna, mint neki fog, de én az átváltozásra és a kínokra gondoltam. Nekem is tudott még néha nagyon fájni az változás, de nekik még nagyobb pokol volt ez az egész. – Eddig is elég sokat beszélt, így nem gondoltam volna, hogy csakúgy hagyná minden beszéd nélkül. - hangom kicsit talán ironikusan csendült, hiszen szerintem én voltam jobb helyzetben, amikor viszont éreztem a benne mozgolódó farkast, akkor csak egy aprót sóhajtottam és a farkasom kíváncsian fürkészte a másikat. Azt, amelyik börtönbe van zárva és nem szabadulhat, csak akkor, ha a hold úgy akarja. Kicsit talán sajnálta is érte, de még se közeledett a hím felé. Pár pillanat erejéig ledermedek, amikor meghallom a nevét, hiszen hirtelen az akcentusa még inkább kicsendül és a neveknek kicsit másabb csengést is kölcsönöz. Bemutatkozása könnyedén fojtotta belém a szavakat, a gondolataimat meg egészen távolra űzte. – Örvendek MacKenzie, igazán nem szokványos névvel ajándékozta meg magát a sors. – szólaltam meg végül alig hallhatóan, mintha csak éppen szellemet láttam volna és meg se hallottam volna Bruno nevet. Végül az égiek játékának a hangja térített észhez és az első kerekded esőcsepp, mely arcomra hullott. Végül inkább sietve döntök úgy, hogy inkább ideje menni, mintha csak menekülni akarnék valami elől, de magam sem tudom, hogy mi elől. Egy-két esőcsepp után végül a csuklya is fejemre kerül, mintha így akarnám távol tartani a rakoncátlan fürtjeimtől az esőt, vagy az égiek fura időzítését ilyen téren. Aztán újra egy szó, aminek köszönhetően ismét megtorpanok és mély levegőt veszek. - Vannak ékesebb szavai is annak a nyelvnek, vagy másképpen gondolja? Másrészt meg köszönöm a bókot. – feleltem végül alig hallhatóan, de pont annyira, hogy hallhassa. Régóta nem hallottam már senkit se ilyen akcentussal és nyelven beszélni. Mintha csak valami a felszínre akarna törni, de még se jövök rá arra, hogy mi az és miért pont ez az idegesítő alak hozza ki belőlem eme ismeretlen érzéseket. – Mit ne mondjak eléggé hízelgő, hogy valaki így rohan utánam. – billentettem oldalra a fejemet, ahogyan ránéztem, de érezhette, hogy nem komolyan módon. – Van a közelben egy menedékház, ott megkaphatja, ha akarja őket. – feleltem rezzenéstelen arccal, majd mintha mi sem történt volna és nem az előbb mértem volna végig úgy, mintha csak meg akarnék arról győződni, hogy mennyire is van hideg elindultam. Rövidebb séta után meg is érkeztem a házhoz, amely kihalt volt most. Sietve tettem le a zacskót a kezemből, majd egy kisebb boszorkányságnak köszönhetően a kandallóbban tűzlobbant, majd levettem magamról a köpenyt. – Túlélte? – nem pillantottam rá, amikor belépett a házba, majd a ruháinak az irányába mutattam, amelyek mellett egy rongy is meglelhető volt. Tiszta volt és érezhette a célzást, hogy öltözködés előtt akár meg is „törölközhet”.
A nő felbukkanása némiképp keresztülhúzta a terveim. Már, ami azokat illeti, amik az este további részére vonatkoztak. Egy tusolás jól esett volna, farkas énem bundája ugyan víz és sárlepergető volt, ellenben engem a közelgő vihar tudott volna tisztára mosni, az amúgy is zűrös és mocskos helyzetemből, amibe időközben kerültem. A nő nem zavartatta magát, engem pont ez kezdett zavarni, pláne, mikor többiekről beszélt. Tudtam, hogy nincs szó ilyesmiről, az erdő üres volt, rajta kívül senki sem kódorgott Telihold idején és annak múlása közben ilyen helyeken. Hacsak nem öngyilkos küldetésbe kezdett, vagy éppen ő volt az, aki gyilkolni akar. De nem, ő nem vadász volt. Ahhoz túl kecses volt alakja, túl törékeny. Igaz, egy boszorkány is lehet szép, bibircsók nélküli, s a lelke mélyén sötét és gonosz, a kettő nem igen van összefüggésben. –Segítségre? Maga azt nevezi segítségnek, hogy elveszi a ruháim vagy abban reménykedik, hogy szó nélkül fogom hagyni, hogy odaadja azt másoknak, akiket sajnál?–szavaim kezdenek keményebbek lenni, ahogy a nemrég kitörő farkasom ismét erőre kap, és a dühöm ökölbe szoruló ujjaimon is kezd formát ölteni. Persze, amíg a fa takarását élvezem. De miután ezt elhagyom, kezeim inkább más célt szolgálnak, amit jobban örülnék, ha a saját ruháim helyettesítenének idővel. Felmordulok, torkomból jól hallható hangok is kezdik jelezni, hogy cseppet sem vagyok jó kedvemben, s a ki nem mondott kérdésre szinte már erőt kell magamon vennem, hogy ne a fogaim között sziszegve adjak választ. -Választhat MacKenzie vagy Fraser.-mondom, meg se fordul a fejemben, hogy a skót akcentusomtól esetleg mást hall ki, mint a valódi nevem, s végül inkább hozzáteszem egyszerűen-De a Bruno is megteszi.-nem kérdezek vissza, gondolom most jön az a rész, hogy cserfes kisasszony magától megmondja, hogyan is lehet szólítani. Az ég hangos dördülése mintha figyelmeztetne arra is, hogy mit követel a morál, és a viselkedésem ideje lenne a normáknak megfelelővé tenni, s a fontosabb részleteket takargató kezem már kényszeresen emelném meg, hogy vöröslő tincseim kiűzzem szememből, mivel az eső nagy cseppekben kezd el esni. Meglóbálja a ruháim és elindul velük, fejére húzva a csuklyát, ami meglep, hisz manapság nem igen lát ilyesmit az ember. -Bawbag...-mormogom az orrom alatt, amit ő nyilván csak hadoválásnak gondol, én pedig az illemnek megfelelően semmi olyat nem mondok ezzel, ami sértené őt. Hisz nem érti a neki címzett szavakat.-Maga élvezi ezt, ugye? Ellopni mások ruháit és kárörvendően figyelni, ahogy az összefagyott..-érek mellé kissé futva, persze még mindig takarva a megfelelő részleteket, aztán végül lenyelem, ami el akarja hagyni szám és átfogalmazom a mondatot.-Ahogy Ádámkosztümben rohan maga után.-a helyesbítés talán nem volt indokolatlan, de egy biztos, még magam is jót mosolygok rajta.
Tudom, hogy nem illik mások holmiijaiban kutakodik, de néha eléggé hasznos tud lenni. Nem akartam semmit se ellopni, inkább csak valami személyes tárgyat kutattam volna fel, hogy egy kisebb ige segítségével megtaláljam azt, aki ez a ruha. A legtöbb ruha már gazdára lelt, ahogyan páran fel is kerestek minket a menedékben, mert komolyabb sérülést szereztek egy-egy összecsapásban. Másrészt meg mindig is jobban szerettem az erdőt járni, hiszen egészen jól hasonlított az álmaimban lévő helyre. Mintha hasonló helyen nevelkedtem volna fel, pedig nem így volt, mert amióta az eszemet tudom, azóta ebben a városban élek. Néha fura álmaim vannak, mintha az lenne a valóság és ez lenne a képzelet szüleménye, de most ez nem is számított, hiszen egy idegen könnyedén állt előttem. - Honnan veszi? Lehet, hogy többen is vagyunk, másrészt meg ez nem magán terület, így nem hiszem, hogy én lennék rossz helyen. – feleltem könnyedén, miközben egy pillanatra feljebb vontam a szemöldökömet is. Nem volt szokásom senkit se megfosztani a ruháit, legalábbis nem ilyen értelemben, de arra se számítottam volna, hogy eléggé alulöltözötten egy fa mögött fogom megpillantani a tulajdonosát. - Tényleg üres lenne? Itt van maga is, ahogyan talán többen is lehetnék még. Olyanok, akik segítségre szorulnak, vagy egész este itt volt? – kérdeztem meg kíváncsian, mintha csak ki akarnám találni azt, hogy tényleg így lehet-e. Tény, hogy erre a részre senki se szokta betenni a lábát, hiszen érzik a mi szagunkat és talán ez távol tartja őket, de nem úgy, mint őt. – Bocsánat, azt hittem, hogy a nagy takargatásban esetleg elfelejtette Mr.. – próbáltam kicsit enyhíteni a komolyságon. Bár abban nem voltam biztos, hogy díjazni fogja ezt a próbálkozásomat, hiszen sose voltam valami jó a viccelődésben. - Hmm, milyen könnyedén szállt tova az úriember magából. – amikor arra utal, hogy kétli. Lehet, hogy nem vagyok mai csibe, de attól még a tisztelet nekem is kijár. Főleg, hogy nem is ismer. Mielőtt pedig reagálhatnék arra, hogy adjam vissza a ruháit, azelőtt megszólal ismét ő. Csak megrázom a fejemet és már éppen válaszra nyitnám a számat, amikor az égiek könnyedén pörkölnek még egyet oda. – Valószínűleg sikerült még az égieket is felbosszantani és talán az eső tényleg jót fog tenni magának; ha már ennyire figyelmes, uram, akkor a ruháit megtalálja az én utam végén. – lóbáltam meg kicsit a kezemben a zacskót, hogy utána a fejemre húzzam a köpenyem kapucniját. Többség kabátot hordana, de valami fura oknál én jobban szerettem ezt a régies viseletet és itt senki se tette szóvá. Utána pedig könnyedén csináltam hátraarcot, hogy elinduljak arra, amerre lennem kéne szerintem. Nem volt szokásom így viselkednem egyik idegennel se, főleg nem farkasokkal, akiknek két szenvedést is minimum át kellett élniük az este folyamán, de úgy éreztem, hogy ő kicsit megérdemli. Sőt, úgy tűnt, mintha az égiek is haragudtak volna rá. Pár lépést követően pedig már szinte úgy szakadt az eső, minta egy vízesés alatt állnánk.
Ismertem a várost, ugyan még csak pár hónapja tévedtem ide, gyorsan tudtam tájékozódni az erdőben is akár. Olyan vidéken nőttem fel, ahol amíg a szem ellát, fák, bokrok, dombok, hegyek és lankák vannak, évszaktól függetlenül szinte bárhol, bármikor vastag köd kúszhat az ember szeme elé. Megszoktam azt az életet, de valami azt súgta, hogy szükségem van az időváltozásra, így mondhatni csapot papot hagytam hátra magam mögött. Most mégsem vagyok egyedül, bár ez valamilyen szempontból várható is volt. Nem hiszem, hogy én vagyok az egyedüli, aki nem a nagyváros utcáin akar kószálni és prédára vadászni. Bár ma éjszaka a vadak behúzódtak a rejtekhelyeikre, mintha tudták volna, hogy ma többen fognak meghalni közülük, mint máskor. Vagy a reálisabb válasz, érezték a lassan közeledő vihart. A csend megszokott volt fülemnek, így a léptek zaja szinte fülsüketítő lesz. Reménykedem, hogy a csomagom épségben marad, hiába. Egy barna fürtökkel megáldott nő úgy tartja kezében, mintha övé lenne én pedig úgy ácsorgok a fa takarásába húzódva, mint egy szerencsétlen nyúl, aki próbál a farkassal szót érteni. -Csak maga van itt, és eszem ágában sem volt ilyesmit tenni. Maga van rossz helyen.-nem, mintha a természetes helyem egy fa takarásában éreztem volna, de ha minden igaz, ő nem olyan teljesen, mint én. Pont ezért nem értem miért kószál erre. Veszélyes az erdő, még akkor is, ha azt hiszi, hogy meg tudja magát óvni. -Mindketten tudjuk, hogy az erdő ezen része üres. És nm a maga dolga, hogy eldöntse, mi tenne jót nekem. Köszönöm a figyelmeztetést, tudom, hogy mocskos vagyok.-nem kell felhívnia erre a figyelmem, tudom, hogy merre jártam, mi ragadt rám, és valószínűleg akkor is így néznék ki, ha farkasként nem tettem volna semmi olyasmit, amitől sár ragadna rám. Az átváltozás ugyanis tesz róla, hogy a földön henteregj, mint holmi szerencsétlen. Kilépek a fa takarásából, kihúzom magam, figyelve, hogy bizonyos részletek továbbra is rejtve maradjanak, majd tekintetem az ég felé emelem, ahogy az eső lassú, de nagy cseppekben kezd hullani az égből. -Kétlem, de ha úgy vesszük, csak magát okolhatja. A ruháim ugyanis még mindig magánál vannak.-biccentek a zacskó felé.-Tehát ha lenne olyan szíves...-kérem ismételten, továbbra is magamban tartva a mogorvaságot, amit legszívesebben most elővennék, hála a fáradtságnak és a helyzetnek.-Maga is megtalálhatná az utat, amiről letért.-nem kellett sokat szimatolnom utána, hogy tudjam, nem ez az eredeti célja. Láttam idefelé is, csak nem gondoltam, hogy erre téved. És mégis. Az égieknek pedig ez épp úgy nem tetszik, mint ahogy nekem sem, és hangos dörrenések közepedet adják mindezt tudtunkra.
Pontosan tudtam, hogy milyen éjszaka köszöntött ránk, hiszen félig-meddig én is közéjük tartoztam, de mégis szabad voltam. Nem volt bezárva a bestiám, vagy éppen én a bestiámban. Mi tökéletesen harmóniában éltünk és akkor engedhettem ki, amikor szerettem volna. Lassan haladtam az erdőben , mintha valami vonzott volna a mélyén, pedig csak azért indultam el, hogy megnézzem azt, hogy nem esett-e valakinek baja. A csapdák könnyedén lehetnek az ellenségeink, ahogyan a többi farkas is. Nem egyszer esünk akár neki sajáttársunknak is, amikor nem tudjuk uralni azt, ami bennünk lakózik. Vadászok vagyunk részben, csak kicsit másféleképpen. Sajnos volt már arra is példa, hogy emberek estek áldozatul a teliholdnak köszönhetően. Minél tovább van egy vadállat bezárva, annál veszélyesebb lehet. Sokan nem tesznek semmit se, de páran feltettük arra az életünket is, hogy ilyenkor a veszélyesebb környékeket bejárjuk és ha szükséges, akkor az erőnkkel állítjuk meg a vadállatokat, vagy éppen látjuk el a sérülteket, ha még van remény. Ez viszont most másabb volt. Már régen letértem arról az ösvényről, amin haladnom kellett volna. Szerettem volna visszatérni, de még se ment. Egyszerűen csak úgy éreztem, hogy tovább kell mennem, mintha a természethívott volna. Jól ismertem azt a tót, ami az erdő közepén bújt el, hiszen nem egyszer jöttünk ide a társaimmal. Itt kicsi volt az esélye annak, hogy megzavarnak minket… Itt még az erőnket is fejleszthettük, gyakorolhattuk, vagy éppen a bennünk lakozó bestiát engedtem ki. Lassan és csendesen haladtam, amikor is valamit éreztem a lábam alatt. Rövid időre megtorpantam és kíváncsian pillantottam le. Hamarosan pedig zacskóbazárt ruhákat láttam meg. Kíváncsian emeltem a kezembe és egy halovány mosoly kúszott az arcomra, hiszen szemmel láthatóan az illető nagyon ügyelni akart arra, hogy tiszták maradjanak, mintha nem sejtené azt, hogy egy ilyen őrült éjszaka után úgyis tiszta koszok leszünk, vagy ami még rosszabb akár még vér is boríthat minket. Sietve pillantottam körbe, de hirtelen nem láttam senkit se, emiatt pedig aggódni kezdtem, hiszen már érte kellett volna jönnie, még egy „társunk” odaveszett volna? Mielőtt viszont túlzottan végig gondolhattam volna egyszer csak valaki megköszörülte a torkát és megszólalt, én pedig ijedten rezdültem össze, hogy utána a tengelyem körül megpördüljek. - Szívrohamot akar hozni az emberekre? – kérdeztem meg kissé meglepetten, majd egyre inkább próbáltam szemügyre venni. Kár lenne tagadni, hogy nem mosolyogtatott meg, ahogyan takarni próbálta magát mind a kezével, mint a fával. Könnyedén szökött az arcomra, majd az elejtett csomagot ismét felvettem a földről. – És ha haragudnék? Vagy ha éppen egy elesett társa ruháit szeretné megkaparintani? Meg talán szegény ruhák is jobban járnának, ha előbb az égiek kifejeznék a haragjukat, nem gondolja? – biztos vagyok abban, hogy neki is feltűnt, hogy nem éppen nevezhető ú patyolat tisztának. – Vigyázzon, mert még a mélyen tisztelésével meg fog engem rontani. – tettem hozzá, amikor kilépett a fa takarásából és hátráltam pár lépést. Volt valami különleges ebben a férfiban. Talán az, ahogyan beszélt, magam sem tudom. Netán új lenne erre felé? Milyen vidékről származhat. Az égiek pedig még egyet dörrentettek, hogy utána egy-két esőcsepp kezdjen el hullani, de még egészen gyengéden.
A levegőbe szimatolva éreztem, hogy közeledik a vihar. Furcsán kellemes idő volt, kilépve a télből, szinte szokatlan. A Hold már nem járt magasan, az átok, vagyis a fajom átka lassan elmúlt, csontjaim ropogni kezdtek, én pedig esetlenül zuhantam a földre, akár egy gyerek. Vonyításom lassan üvöltéssé változott, majd csendes fogcsikorgatás közepedet nyugtázom, hogy élek, ám lábaim cseppet sem ott tettek le, mint ahol kellett volna. A tó másik oldalán vagyok, így kelletlen, de össze kell szednem magam, hogy a ruháim visszaszerezhessem. Felkecmergek a földről, koszos vagyok, és bűzlöm, ezt anélkül is tudom, hogy különösebben végigmérném magam, mégis hogy úsztam meg a mai éjszakát. A tóhoz lépek, először megmosom kezeim, majd arcomra is locsolok némi fizet, ám a szél léptek zaját hozza. Elindulok a fák között, figyelek, hallgatózom, megtorpanok, és egy fa mögé húzódom. Tőlem nem messze egy nő ácsorog, konkrétan a ruhakupacom vizslatva, amit gondosan bezacskóztam és próbáltam a lehullott falevelek között elrejteni. A jelek szerint vagy ekkora szél volt, vagy ennyire szemfüles volt a kisasszony. Az érzékeim még jóval erősebbek, mint máskor, így egyből érzem a felém szálló levegőben a szagát. A kellemes parfüm bukéja azonban nem fed el mindent. Felmordulok, elfelejtve, hogy így is könnyen észrevehetett, bármennyire próbáltam óvatosan közlekedni. Ezt úgy, hogy alig két méter magas vagy, és nem egy pihe súlyú, lássuk be, igen nehéz művelet. Szinte a lehetetlennel vetekszik. -Miért büntet a sors?-teszek fel költői kérdést, tekintetem a magasba emelem, a szavakat nem is kimondom, inkább magam elé mormogom, hogy ne hallhassa. Veszek egy mély levegőt, majd kezem magam elé tartom, és a fa mögött megfordulva, a nő felé nézek, igyekezve csak felsőtestem és fejem a fa takarásából a látóterébe engedni. -Minden tiszteletem hölgyem, de az én ruhám.-szólalok meg egy figyelmeztető köhintés után. Csapzott külsőm minden bizonnyal bizalomgerjesztően hat, és meg se fordulhat a fejébe, hogy elfusson.-És ha nem haragudna, felvenném őket, mielőtt az égiek kifejezik a nemtetszésüket, amiért hiányos öltözetben mutatkozom.-hunyorogva nézek felé a kora hajnali homályban, hisz a csillagokon kívül az erdő közepén nem igazán vannak lámpák, amik fényt adnának. Ahogy az égiekről beszélek, az ég halk, majd egyre hangosodó morajlással jelzi, hogy a vihar közeledik és lassan ugyan, de le fog csapni. Megfeszülő állkapcsom mutatja, hogy kezdem elveszteni türelmem, semmi kétség, egy fárasztó éjszaka és némi maradék farkas modor maradt bennem, és legkevésbé sem érzem magam a türelem mintapéldányának, így kis híján kilépek a fa takarásából.
Részben hibásnak érzem magam a történtek miatt. De nem engedhetem, hogy ártson magának. Így is épp eleget ártott magának az évek során és még én is vágtam alatta a fát ahelyett, hogy most az egyszer bíztam volna benne. Lehet, hogy ostobaság lett volna, de ennyi bizalmat azért megérdemelt volna tőlem. Mégis akkor fordítottam neki hátat, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rám és ezt soha nem fogom megbocsájtani magamnak még akkor sem, ha ő úgy dönt, hogy kiérdemeltem, hogy megbocsásson. Mindössze csak szeretni akarom a nőt, akit a szívem mélyén mindig is szerettem. Talán pontosan a sötétségéért, ami benne lakozott. Az is hozzá tartozott, de amennyi sötétség van benne, ugyanannyi fény is rejtőzik a lelkében, egyszerűen csak elnyomja, mintha nem számítana. Szerettem volna vele minden egyes félelmet elfeledtetni, ugyanakkor megmutatni neki mennyire szeretem őt, de bármennyire is szeretem volna megkapni őt, amilyen módon csak lehet nem akartam, hogy ez az egész itt történjen meg egy tó mellett. Azt akartam, hogy különleges legyen, mert megérdemli. Nem akarom, hogy a keserűséggel együtt emlékezzen erre a pillanatra. Bármennyire is nehezemre esik megállni és elszakadni tökéletes formáitól és mézédes ajkaitól, minden önuralmamat összeszedve elhúzódom tőle. – Mi lenne, ha elmennénk most csak mi ketten valahová? – Végigsimítok puha arcbőrén és végig a tekintetét fürkésszem. Annyira gyönyörű és törékeny is egyszerre pedig ő volt a legerősebb nő, akit valaha is ismertem. Most mégis pontosan olyan, mint egy törött szárnyú kismadár, aki nem vágyik többre, mint egy másik ember törődésére. – Nem kellene aggódnod semmi miatt.. Egyszerűen csak felszívódnánk egy darabig, míg lenyugodnak a kedélyek. – Nem erőszakolhatom rá, hogy elmenjünk, de nem hiszem, hogy lenne értelme a maradásának, hiszen Bailey sincs olyan állapotban, hogy egyhamar leüljenek és megbeszéljék mindenki sérelmét, hogy mi az, amivel igazán fájdalmat okoztak a másiknak. Talán ez soha nem jön el és pontosan azért van szüksége egy kis kikapcsolódásra, hogy eldöntse egyáltalán vissza akar-e jönni. Bár én örülnék, ha később sikerülne megbeszélniük mindent, még akkor is, ha nem lesz egyszerű, mert az ember a családja nélkül elveszett a világban. Én ezt már csak tudom. De nem mindig jó, ha megtalálod a családod. Azonban ők ketten kiegészítették egymást ezen őrületek előtt nem szabad hagyniuk, hogy mindez rányomja a bélyeget a barátságukra, testvériségükre.
Sose gondoltam azt, hogy egyszer eljön ez a pillanata az életemnek. Az, amikor képes leszek belátni az érzéseimet és a félelmeimet valaki előtt. Talán kicsit olyan volt, mintha hirtelen minden ruha lekerült volna, mintha többé nem lett volna olyan álarc, ami mögé bújhatok, amiben menedékre lelhetek. Itt már csak a csupasz és kegyetlen valóság maradt. Ő és én a milliónyi érzés tengerében. Szerettem és utáltam őt. A szívem vérzett a történtek miatt, de ugyanakkor azt is éreztem, hogy a keletkezett „károkat” csak ő képes eltűntetni. Egyedül ő képes helyre hozni az elcseszett énemet. Egyedül miatta lennék és voltam is képes változni, még ha egészen idáig még saját magamnak se vallottam be. Néha az ember túl vak, túl öntörvényű ahhoz, hogy belássa a dolgokat. Apró érintések, minek köszönhetően a testemet sose érzett érzések kerítik hatalmába. Nem tudok elfutni és nem is akarok. A szívem vérzi, de ugyanakkor vágyakozik a férfi iránt. Minden apró csókja olyan, mintha a lelkemet adná vissza, olyan elveszett érzéseket, amiket sose éreztem még. Nem akarom, hogy egy erősebb szellő elvegye mind ezt tőlem, de ugyanakkor rettegek. Olyan vizekre eveztem, amik teljes mértékben ismeretlenek számomra. Sose éreztem így, nem tudtam azt, hogy milyen erős valójában a szerelem. Sokat hallottam róla, de nem hittem benne egészen eddig a pillanatig. Ha vajon nem így történnek a dolgok, akkor is fényderült volna arra, amit mind a ketten eltemettünk, amiről egyikünk se akart, vagy csak szimplán túl vak volt, hogy észrevegye? Nem tudom, de nem is akarom tudni, mert a karjai között olyan lenni… Nem, erre nincsenek megfelelő szavak. Viszont ahogyan a boldogság, úgy a félelem is be költözik a szívembe. Hagyom neki, hogy irányítson és felfedezze a természet adta bájaimat. Óvatos és gyengéd, de ugyanakkor még képes kicsit zavarba is hozni, amiről az arcomra szökött pír tökéletesen árulkodik. A szavai hallatára csak előre hajolok és szenvedélyesen, vágyakkal fűtött csókkal felelek. Felesleges lenne is mondani, hiszen a tettek többet mesélnek, majd amikor lekerül rólam a melltartó, akkor lehet csak igazán látni a pírt orcámon. Nem sokkal később megérzem ajkainak gyengéd játékát a halmaimnál, mire egy kisebb sóhaj hagyja el ajkaimat, miközben ujjaim a hajában tűnnek el, majd végig simítanak fedetlen hátán, gerincének a vonalán. Lépnem, cselekednem kellene, de még se megy. Olyan kis esetlen vagyok, de számomra ő az első és nem akarok hibázni. Azt szeretném, ha tökéletes lenne, de még se tudom, hogy mit tegyek, vagy mit ne, miközben a mámornak a vízében egyre inkább elsüllyedek.
Lehet, hogy Lillian nem volt egy földre szállt angyal és nagyon sok rossz dolgot tett, de ez egy pillanatra sem jelentette azt, hogy én ne szerettem volna úgy, ahogy volt. Mindenki megérdemli, hogy szeressék és leginkább azért, mert a szeretet mindenkit megváltoztat. Teljesen sajátos módon. Ha beismertem, ha nem a kezdetektől fogva rá volt szükségem és ő volt az a nő, akit őszintén szerettem és ezt egy pillanatra sem merem megkérdőjelezni. Lehet, hogy Bethany-val elkezdtünk valamit, de azt hiszem mind a ketten csak azt akartuk pótolni, amit egykoron elveszítettünk az pedig nem volt mást, mint egy elvesztett szerelem, ami úgy igazán soha nem fog visszatérni az életünkbe bármennyire is szeretnénk. Ahelyett, hogy egyedül nyalogattuk volna a sebeinket egymás mellett kötöttünk ki és próbáltuk támogatni a másikat. Megtalálni azt, ami régen elveszett, de az a helyzet, hogy Lillian mellett nem is kellett keresnem, mert végig ott volt egyszerűen csak túl vak voltam ahhoz, hogy észrevegyem mennyi mindent jelent nekem. De most már nem félek beismerni, hogy lehet elképzeltem volna róla szörnyű dolgokat, de ezeket is csak azért, hogy távol tartsam magamtól, hogy ne szeressem őt annyira, amennyire igazából már szeretem attól a pillanattól kezdve, hogy megállítottam a húgának a megölésében. Óvatosan csókolom őt és szabadítom meg a pólójától. Úgy vigyázok rá, akár egy gyémántra, mert nem szeretném őt összetörni a jelenlegi pillanatnál is jobban. Szeretném, ha újra boldog tudna lenni. Meg akarom fosztani ezt a gyönyörű, démoni angyalt a szenvedésétől. – Soha, de soha nem voltál második. Mindig is az első helyen ücsörögtél csak féltem beismerni. – S íme a vallomásom, amit már régen el kellett volna neki mondanom, hogy ezt az egész helyzetet elkerülhessük, hogy még a mostani helyzetben is támaszként tekintsen rám. Mert nem így terveztem. Egyikünk sem így akarta ezt az egészet. Meg akartuk oldani legalábbis én szerettem volna idővel eltántorítani a bosszútól és egy jobb útra terelni, de ez sajnos nem úgy sikerült, ahogyan én szerettem volna. Most azonban nem akarok semmi mást, mint örömet okozni neki és óvatosan megszabadítom a melltartójától, majd elém tárulnak dús keblei, amiket gyengéd, apró csókokkal kényeztetek.
Fura dolog a fájdalom, hiszen sokszor az ember ilyenkor ébred rá a valódi érzéseire. Nem csak gyűlöltem ezt a férfit, aki itt volt velem, hanem szerettem is. Hónapokon keresztül tudtam hazudni neki, de most, amikor kibillentettek az egyensúlyomból, a jól megszokott szerepből már nem ment. Nem tudtam többé hazudnia szívemnek az eszemmel, mert hiába diktálta azt a józan ész, hogy menjek, törjek ki az öleléséből, maradtam ott, az ölelésében, mert egyszerűen nem ment. Az ajkaim győztek és hamarosan már az ajkát érintették, de minden annyira fura volt, mintha soha nem tapasztaltam volna ilyen fajta kötödést valaki iránt, s valóban így volt. Ő volt az egyetlen olyan férfi, aki képes volt ilyen fajta szerelmet kiváltani belőlem, ahogyan ő volt az első is, aki ilyen értelemben megtört. Édesapám a szülői szeretettől fosztott meg, de ő mástól. Ő attól, hogy tudjam valahova még tartozom, s talán valaki képes lenne az elcseszett és kissé gonosz személyiségemet is szeretni. Aki el tud olyannak fogadni, mint a tornádó és ő képes volt, de ugyanakkor nem csak az elfogadásra, hanem az elutasításban is tökéletes volt. De mintha az előbb nem történt volna semmi ajkaink úgy kezdték megismerni a másikat, miközben karjai körém fonódtak. Túl intenzív volt minden, de ugyanakkor az elmém is tiltakozott minden ellen és hamarosan már nem voltam ott vele. Egyszerűen csak lenéztem rá és próbáltam távol tartani magamtól, de mi értelme lett volna, ha mind a ketten pontosan ugyanazt akartuk? Semmi, mert előbb vagy utóbb a két pólus találkozik egymással. Magához húzott, de gyengéd volt. Ajkai újra ajkaimra találhatok, majd hamarosan megéreztem a kezének az érintését a csípőm vonalánál, ahol a pólóm kezdődött. Nem sokkal később már a nyelveink keltek táncra egymással, s mire észbe kaphattam volna a pólóm már nem is volt rajtam. Gyengéden végig simítottam a fedetlen felső testén,majd ajkaitól elvállalva felpillantottam rá. - Nem akarok második lenni... - mondtam neki szinte suttogva, hiszen nem akarok a második lenni. Neki ott van Bethany. Nem akarom, hogy csak most akarjon engem. Azt szeretném, ha mindig rám vágyna, s nem pedig arra lányra, de talán olyanról álmodozom, ami soha nem történhet meg.
Megtörtem azt a nőt, akit soha nem akartam. Nem állt szándékomban őt bántani, bármennyire is tűnik úgy, hogy ezt tettem. Bár nem csak úgy tűnik a vádaskodásom pontosan ezt tette vele. Összetört és a fájdalom őszintén látszott rajta. Még akkor is, ha nem az én tervem lett az, hogy szembesítsem őket, amit persze másképpen is megoldhattam volna. Úgy, hogy biztosan nem lett volna ekkora hangja az egésznek. Megpróbálhattam volna tisztázni köztük ezt az egész szituációt, hogy mind a ketten épp elég fájdalmon mentek keresztül és semmi értelme egymásra mutogatni, hogy ki, mégis miért hibás. Senkinek nem kellett volna sírnia, vagy ennyire meggyötörten távoznia. Az egész az én hibám. Én voltam az, aki hátat fordított Lillian-nek, amikor nem kellett volna többet tennem, mint egy apró kis bizalmat adnom neki, mert ha ezt megteszem, akkor most minden a legnagyobb rendben lenne, mintha nem történt volna semmi. Már a feltételezésem is sértő volt. Megértem, hogy így reagált erre az egészre, hiszen úgymond én voltam az egyetlen, aki kitartott mellette minden gonoszság ellenére is. Az én hibám miatt tört meg ennyire. Lehet, hogy Bailey árulása is hatással volt a viselkedésére a távozására vagy a jelenlegi viselkedésére, de ez engem még nem mentesít a bűnöm alól, hogy vétkeztem ellene. A nő ellen, akit annyira védelmeztem és, akit meg akartam védeni. Ugyanúgy elbuktam, mint első alkalommal. Hogy miért? Mert képtelen vagyok bízni az emberekben, ha elvakítanak az érzelmek. Ambrosia-t is szerettem teljes szívemből ő volt az első nő az életemben és az érzelmeim voltak azok, amik egyenesen a vesztembe sodortak és, ami miatt hibáztam. Ha bekerülnek a képbe egyszerűen nem tudok tisztán gondolkozni és bármennyire is szeretném azt mondani, hogy ez nem így van, mert mégis mit éreznék egy olyan nő iránt, aki állandóan békává változtatott? Mégis volt valami, ami megfogott. Talán a fájdalma, talán pusztán a szépsége, mert mégis ki azaz idióta, aki egy nő mellett ilyen hosszan kitart, mikor nem okozott neki mást csak szenvedést és megaláztatást? Úgy értem biztosan nem lehetek normális, hogy ezek után is kitartottam egy olyan nő mellett, aki mellett az első szerelmem emléke tartott, de ő sokkal több, mint Ambrosia. Nem ugyanolyan. Mert azt a szerelmemet régen eltemettem, amit iránta éreztem. Ez most teljesen más, valami új. Amit soha nem fogok elfelejteni. Amíg élek addig legalábbis biztos nem. Az, hogy ajka az enyémet érinti csak olaj a tűzre. Kell nekem ez a nő. El akarom venni a fájdalmat amennyire csak lehetséges. Ez az egyetlen, ami számít nekem most. Nem érdekel, hogy nem akar a közelében tudni. A szája hazudik a szíve vágyik rám ezt a csókja is bizonyítja. Könnyedén zárom a karjaimba és csókolom őt, őszintén az pedig, hogy csókom viszonzásra lel csak örömmel tölt el. – Nem érdekel, hogy helyes vagy sem. Ezt akarom. Téged akarlak. – Suttogom ajkaira és óvatosan közelítek felé, mert semmi olyanra nem kötelezem, amit nem szeretne. A kezeim pedig már a derekát simogatják készen arra, hogy megszabadítsák őt a felsőjétől.
A szavai olyan volt, mintha csak egy falevél lenne a viharban, esetleg a szellőben. Hallottam őket, de még se tudtak megnyugtatni. Egyszerűen nem ment. Fájt minden porcikám, mintha ezer vihar tombolt volna legbelül és mindegyik más irányba szeretett volna szétszakítani. Úgy éreztem, hogy még a levegő vétel is nehezen megy, pedig nem. Csak valami fura dolog égette a belsőmet, a tüdőmet, a torkomat, de tudtam jól, hogy minek köszönhető. A szívem újra dobogott, de már túl későn, mert újra darabokra tört. Mintha a fájdalom végre kiszabadult volna és semmi más nem maradt volna már benne, mint a borzalmas kín. Fájt, hogy a húgom ezt tette, ahogyan az is, hogy mit tett a kedvese, hiszen lehet, hogy nem vallják be egymásnak, vagy a történtek miatt Bailey nem áll készen, de a szemük mindent elárult. Vajon Kieren és az én szemem is egyszer erről árulkodott, arról, amit mi nem vettünk észre vagy, ha igen, akkor is mindent elkövettünk annak érdekében, hogy elnyomjuk, mert nem helyes? Nem lehettünk gyengék, én legalábbis nem, mert rettegtem legbelül, hogy nem csak az utamba fog állni, hanem egyszerűen csak megsemmisít és elveszi tőlem a lelkem utolsó darabkáját is, ami természetesen nem olyan régen meg is történt. Elszerettem volna szaladni, eltűnni előle örökre, mert nem akartam, hogy így lásson, de a lábaim még se vittek volna el. Nem akartak felállni, vagy elindulni, mert a testem azt sugallta, hogy maradjak, mert Kieren karjai között a lehető legjobb dolog történik velem, de én ebben a pillanatban nem éreztem. Talán azért, mert már nem bírtam a szívemre hallgatni és egyedül az eszem maradt? Az pedig nem mindig vezet jóra... Nem segíthetsz. Túl késő... - mondtam kissé szipogva neki, de nem néztem rá. Nem voltam képes felemelni a fejemet és a szemébe nézni. Egyszerűen csak nem ment, mert fájt minden egyes porcikám és tudtam, ha azokba a szemekbe belepillantanék, akkor képes lennék újra elveszni rövid időre és talán olyat tennék, amit valójában nem akarok, vagy akarok, de később megbánnám a dolgot. -Ezt kell tenned? Semmi se kötelező Kieren. El is mehetsz, hiszen senki nem fog fegyvert a fejedhez, hogy az ördögi Lillian-t ápold. - csattanok fel, de elkövetek egy nagy hibát. Még pedig azt, hogy felnézek rá és a következő pillanatba minden mérgem és fájdalmam ellenére megízlelem az ajkait. Azokat az ajkakat, amik számomra a tiltott gyümölcsöt jelentik és soha többé nem érinthetek meg. Egy életre ezzel kell beérnem, de ha így haladok, akkor nem lesz túl hosszú életem... De talán ez nem is akkora baj.. Hiába kérem, hogy maradjon távol tőlem és menjen el, mert nem teszi meg. Sőt, pont az ellenkezőjét teszi és hamarosan már a karjai zár és ajkaival az ajkaimat érinti. Mintha perzselé a bőrömet, majd lassan és óvatosan, mint egy félénk kisleány végig simítok az arcán, majd a hajába túrok és egyre szenvedélyesebben csókolom őt. Mintha végre minden érzelem kitörne és többé semmi se szabhatna nekik gátat. Érzem a nyelvének a játékát, majd hamarosan mégis megszakítom ezt a mámorító érzést. Egy pillanatra lecsukom a szememet, de végül újra felpillantok rá és szinte suttogva szólalok meg, miközben a karjai között állok. - Nem lenne szabad.. Nem helyes... - mondom alig hallhatóan, miközben csak arra vágyom, hogy újra és újra érezhessem azt a mámorító és babonázó csókot, illetve azt a fura bizsergést, ami az egész testemen bejárta közben.
Hibát követtem volna el azzal, hogy utána jöttem? Én egyáltalán nem érzem úgy. Lehet, hogy nem utána kellett volna jönnöm az elvek szerint, amik meghatározzák az emberek mindennapjait, de én így éreztem helyesnek. Úgy gondoltam, hogy pontosan azt teszem, amit tennem kell. A szívemet követtem nem az eszemet, amik az elveket sugározzak folyamatosan. Van, hogy nem hallgathatunk az eszünkre, mert ha ezt tennék soha nem lennénk képesek arra, hogy boldoggá tegyük a szívünket és az én boldogságom akár tetszik, akár nem Lillian mellett rejlik. Nem félek ezt most már bevallani. Többet jelent nekem, mint azt gondoltam volna és tudom, hogy neki is sokkal többet jelentek, mint azt ő szeretné. Tagadhatja, ahogyan szeretné. Püfölheti a mellkasomat, amennyire csak szeretné mindez csak alátámasztja a gondolataimat. Ő maga teszi ezt. Azért volt olyan hatással rá a véleményem, mert én vagyok az egyetlen, akit beengedett a lelkembe és mégis elrontottam mindent. Porig romboltam, mintha mit sem számított volna. Pedig nagyon is fontos volt a számomra ez a hölgyemény. De vak voltam. Valami olyasmit erőltettem, ami fele ennyire sem lehetett volna igaz, mint amit jelen pillanatban érzek ezen hölgyemény irányába. Lehetséges egyáltalán valakit ennyire intenzíven szeretni? Vagyis inkább azt a kérdést kellene feltennem magamnak, hogyan voltam képes ennyi ideig figyelmen kívül hagyni az érzéseimet, amik egyenesen az ő irányába sodortak? Ha annyira ott akartam volna hagyni, akkor megtehettem volna. Talán, mert az első igaz szerelmemre emlékeztettek. Ez lehet az oka az egésznek. Megesküdtem az emlékére, hogy nem fogom elrontani úgy, ahogyan vele tettem és talán most mégis sikerült, de még helyrehozhatom, hiszen a szíve hevesen ver. A karjai pedig olyan erőről tanúskodnak, amit csak egy élő ember produkál. Amíg lélegzik, míg a szíve ver eszem ágában nincs feladni. Küzdeni fogok érte még, ha ez nem is fog neki tetszeni. Semmit nem tehet, amivel elüldözhet maga mellől. Ezt talán már sikerült bebizonyítanom neki. – Nem azért estem neked, mert igaz lenne, hanem az emberi ostobaság vezérelt. Nem más. Ne akard csak magadat okolni. Okolj engem azért, mert ostoba voltam és nem gondolkodtam. Papoltam neked a bizonyítékokról, míg én meg sem mozdítottam a kisujjam, hogy meggyőződjek róla, hogy mekkora őrültséget mertem gondolni. Egyszerűen csak az erőszak számomra nagyon érzékeny terület.. Mikor nem úgy kezelik a nőket, ahogyan megérdemelnék. Olyankor elborul az agyam. Sajnálom. – Nem akartam megbántani őt semmivel. Egyáltalán nem állt szándékomban mégis sikerült úgy megbántanom, hogy azt a hátralevő életemben végig bánni fogom. – Segítek, hogy újra megtaláld magadban azt a fényt. Nem foglak magadra hagyni. Abban ne is reménykedj. – Az, hogy hátat fordítsak neki még csak szóba sem jöhet. Nem követek el még egyszer egy ehhez hasonló hibát. Nem. Megérdemli, hogy mellette legyek. Mert ez az egész őt is ugyanúgy megviseli, ahogyan Bailey-t. Idővel majd rájönnek, hogy egymásnak ártanak azzal, ha átengedik magukat a gyűlöletnek. Az nem vezet sehova. – Az idő többet segít, mint azt gondolnád és azért vagyok itt, mert itt kell lennem. Pontosan itt. Melletted. – Végigsimítok a gyönyörű arcán, majd ahogyan ajka az enyémet érinti egy olyan érzés fut végig a testemen, mintha megkapnék valamit, amire már régen vágytam. Egyszerűen csak fogalmam nem lett volna róla, hogy szükségem van rá. Fájdalommal tölti meg a lelkem, hogy elhúzódik, hogy kiszakad a karjaim közül, de ez nem azt jelenti hogy feladom. Amilyen gyorsan csak tudom átszelem kettőnk közötti távolságot, hogy a karjaim közé zárhassam és ajkaimat az ő puha, édes ajkaira tapaszthassam.
Nem akartam itt lenni, de azt se tudtam volna megmondani, hogy hol szerettem volna ebben a pillanatban lenni. Talán már létezni se szerettem volna, hiszen számomra már nem volt semmi se. Sokáig túl vak voltam, hiszen nem vettem észre azt, hogy Kieren milyen közel került hozzám, majd amikor rájöttem erre, akkor mindent elkövettem annak érdekében, hogy erről ő ne szerezzen tudomást, ahogyan azért is bármire képes voltam, hogy még saját magamnak is képes legyek hazudni, kiölni azokat az érzéseket, amiket a közelében érzek. Nem túlzottan sikerült, de mindig találtam valami mást, amivel foglalkozhattam. Beleszerettem? Azt hiszem igen, pedig nem lett volna szabad. Ő boldog és szerencsés az a lány, mert Kieren jó ember, vagy legalábbis próbál az lenni, de én mi vagyok? Maga az ördög? Lehet, nem tudom, de azt pontosan tudom, hogy a legtöbb ember számára én egy szörnyeteg vagyok. Nem érdekelt, hogy mit mond Kieren, hiszen a korábbi kirohanása pontosan ezt erősítette meg bennem. Ő se látta volna meg bennem azt, hogy milyen hatással van rám? Ha ő nem látta bennem a fény apró szikráját, akkor ki lenne képes rá? Senki…. Egyszerűen nem voltam képes felfogni, hogy miért nem enged el, miért viseli el azt, hogy az öklömmel szinte ostromolom a mellkasát, mondhatni bokszzsáknak használtam azt, de nem érdekelt. Dühös voltam, de legfőképpen megtört, kifacsart és úgy éreztem, hogy újra darabokra hullott a gondosan felépített életem. Most először nem volt célom, nem tudtam, hogy mi lesz a következő lépésem, de nem ez ijesztett meg igazán, hanem az, hogy annak ellenére, hogy nem akartam valaki közel került hozzám. A kezébe került minden, ami fontos volt számomra, minden, ami egyben tartott és most, mintha valami porcelánbaba lennék összetörtem milliónyi darabra és nem tudom azt, hogy képes leszek-e újra összekapni magamat, vagyis hogy van-e értelme újra talpra állni. – Kérlek, hagyd abba. Te is tudod és én is tudom, hogy nem ez az igazság. Ha nem tartanál annak, akkor nem estél volna úgy nekem… - mondom elhalló hangon és közben kiszedem az arcomra tapadt hajamat. Lassan megrázom a fejemet, aminek következtében a szőke hajkorona táncra kel és óvatosan felnézek rá. – Talán ott volt a szikra, de többé nincs. Nincs semmi, ami miatt érdemes lenne újra felállni, harcolni… Nincs többé már semmim. – mondom neki komolyan, hiszen tényleg elveszítettem mindenkit. Kieren-t, aki soha nem volt az enyém. A húgomat, akiről azt hittem, hogy csak megvezet engem, de tévedtem. Ostoba voltam és túl gyermeteg, hogy hagytam a dühöm irányítsa a tetteim, de még mindig nem vagyok képes minden tettemet megbánni. Nem tudok jó lenni, illetve ha nem cselekedtem volna úgy, ahogyan, akkor most nem ismerném ezt a férfit se, aki annyira bizonyítani akar valamit, de mit? Már elvett tőlem mindent, megsemmisített, de neki még ez se lenne elég? – Időre? Nem hiszem, hogy ezen az idő segíteni, illetve miért akarnál nekem segíteni? Egyáltalán mi a fracnak vagy itt, hiszen neked nem itt kellene lenned!? Utána kellett volna menned és nem utánam! Nincs többé közös jövőnk, nincs többé semmi se… – mondom újabb könnyek közepette és kicsit zaklatottan, majd balgamódon felpillantok rá és elveszem egy pillanatra a szemeiben. Mintha olyan dolgot látnék benne, amit előtte soha se láttam. De még mielőtt észbe kaphatnék, ajkaim ajkait érintik. Végre, először és utoljára érezhetem azt, megadhatom azt a testemnek, amiért hónapok óta sóvárgott. Ennek az apró érintésnek köszönhetően a testem minden egyes izma megmerevedett, majd hirtelen észbe kaptam, hogy mit is teszek és úgy szakadtam el tőle, mint aki éppen most égettem meg magát. Sietve pattan fel az öléből, s próbáltam kiverni a fejemből azt, ami történt. De annyira könnyed volt, alig érezhető, viszont ennek ellenére testem több részét is átjárta a bizsergés. Idegesen a hajamba túrok, miközben újra hátrálni kezdek, s ennek köszönhetően majdnem beleesek a tóba, de még idejében sikerül visszaszereznem az egyensúlyomat. Magam elé emelem a kezeimet, hogy ne is próbáljon meg közeledni felem. Sajnálom… Nem lett volna szabad… Te szíved foglald, meg ebből semmi jó dolog nem sülne ki. Csak menj el! Kérlek, Kieren… - mondom szinte könyörögve, mert minden egyes porcikám még inkább fáj most, hogy megízleltem az ajkait, a csókját és tudom, hogy soha nem lehet az enyém, s többé nem érezhetem azt, amit abban a pillanatban.
Lehet, hogy nem is utána kellett volna rohannom, hanem Bethany után. Végül is ő a barátnőm, de Lililan ennél sokkal több. Azt pedig tudom, hogy Bethany-ban közel sem akkora düh lapul jelen pillanatban, mint a szőke szépségben. Arra pedig gondolni sem merek, hogy milyen gondolatok futottak át a fején. Nagyon jól tudom, hogy milyen sötét gondolatok tudják bekeríteni az elméjét és nem is másokat féltek, hanem sokkal inkább saját magát. Már ez is, hogy kiderült mi történt a húgával tönkretette, akkor mégis mihez kezdene még több fájdalommal? Mert előbb vagy utóbb saját magának fog ártani azzal, hogy másoknak árt. Lehet, hogy az idegenek nem lennének rá akkora hatással, de Bailey reakciója egyértelműen hatással volt rá. Meg azt hiszem az enyém is. Hogy képes voltam elhinni róla, hogy benne lehet a keze. Pedig próbáltam meglátni benne a fényt. Egyszerűen csak rá vallott, hogy már csak azért is lépni fog valamit, mert arra kértem, hogy ne tegyen. Nem tehetek róla, hogy el tudtam képzelni róla. Rengeteg kegyetlenség megfordult már a fejében. Ez sem lenne különb. Ha megölni képes lett volna ki tudja még mi mindent meg nem tett volna vele. Nem érdekelt, hogy mennyire püföli a mellkasomat, vagy mekkora erővel kíván ellökni magától. Nem volt semmi, amivel elérhette volna, hogy ténylegesen eltávolodjak tőle. Lehet, hogy ostoba voltam és elengedtem, vagyis én voltam az, aki ellökte magától, de ezt még egyszer nem fogom elkövetni. Bármennyire is kell szorosan tartanom magamhoz nem számít. Nincs az a pénz, amiért egy pillanatra is elengedném. – Nem tartalak szörnyetegnek, Lillian. Sajnálom, hogy oktalanul lerohantalak. Nem volt hozzá jogom. Nem gondolom, hogy szörnyeteg vagy. Ott van benned a fény, de túl elvakult voltam, hogy meglássam. – Nem engedhetem, hogy szörnyetegnek higgye magát, amikor nem több egy megvezetett gyermeknél, aki csak figyelmet akart. Olyan figyelmet, ami nem azt jelenti, hogy belerúgunk, hogy igen észrevettem, hogy itt vagy, de nagyon nem tud érdekelni. Többet érdemel és még ezt én sem adtam meg neki ezért pedig szíves örömest bemosnék magamnak egyet. – Figyelj rám. Minden rendben lesz. Adj egy kis időt magadnak és nekik is. Mindenkinek van mit feldolgoznia, rendben? Csak kérlek engedd meg, hogy segítsek rajtad. Nem kérem, hogy bízz meg bennem, csak engedd meg, hogy segítő kezet nyújtsak a sötétségben és a fájdalomban. – Nem szeretném, ha egyedül kellene átvészelnie ezt az egészet. Eléggé kegyetlen lépés lenne a részemről. Azok után, hogy a fejéhez vágtam, hogy köze lehet valami olyasmihez, amelyet egy nő sem érdemel..
Kezdőlap
|| 
|| 
|| 
