Tegnap csütörtök volt és van egy mondás, amikor azon a napon valaki megkérdezni, hogy milyen nap is van. Ilyenkor sok ember azt szokta mondani, hogy: „Csütörtök, vigyen el a kisördög. ” De mi van akkor, amikor ténylegesen megjelenik az ördög és valakit elvisz? Akkor vajon mit tennének, ha ezt megtudnák ezek az emberek. Bár eleinte senki se tudja azt, hogy magával az ördöggel találkozik, de ezért nem is hibáztatom őket. Vékony, de nem túlzottan magas lány vagyok, akinek hosszú szőke haja van és kék színben pompázó szeme. Tudom, hogy most mit gondolsz, hogy úgy nézhetek, mint egy angyal, de már csak az a kérdés, hogy kinek az angyala vagyok. Talán egykor a mennyország angyala voltam, de onnét kitaszítottak és a pokol pedig az eltévedt gyermeket örömmel ölelte a keblére. Így született meg a mostani énem, a démonai és kegyetlen leányzó, de a külvilág számára még mindig csak egy ártatlan gyermek vagyok és ez így van jól. Lassan bújtam ki az ágyamból, nyújtózkodtam egyet, majd mit sem törődve semmivel bújtam ki a hálóruhámból és sétáltam a fürdőbe. Amúgy se láthat meg senki, ha meg valaki leskelődni akar, akkor meg egészségére. Nem vagyok én semmi rossznak az elrontója lenni. Amikor végeztem a fürdéssel, akkor belebújtam egy kényelmes pólóba és farmerbe, s jöhetett a reggeli, illetve a mosogatás. Ezek után pedig várt a pincém és az új szerzeményem. Nem Kenzi volt az pelyhemre, de most ez is megteszi. Lassan kinyitottam az ajtót és odasétáltam a cella elé. Üdv, aranyom. – mondtam neki mosolyogva és végig mértem a férfit. Dühös volt és ez tetszett, de vajon mennyire ideig lesz képes kibírni azt, amire készülök. Mosolyogva álltam ott és néztem őt, majd amikor hirtelen neki rontott a rácsoknak, akkor egy kisebb nevetés is elhagyta az ajkaimat. Szerintem jobb lenne, ha tartogatnád az erődet. – mondtam neki negédes hangon, majd a hajamat a hátam mögé dobtam és közben egy aprócska varázsigét mormoltam el, aminek köszönhetően a földre roskadt és a fejéhez kapott. Mosolyogva figyeltem őt, majd amikor abbahagyom, akkor vicsorogva néz rám. Dögölj meg rohadt szuka!!! – mondja szinte üvöltve, mire egy újabb fájdalom hullámot küldök rá és közelebb lépek hozzá. Te fogsz meghalni és nem én. Milyen kár. – mondom neki egy ördögi mosoly keretében és egy pillanatra még oldalra is döntöm a fejemet, majd hirtelen meghallom, hogy valaki csönget. Nem értem azt, hogy ki franc lehet. Az ujjamat ajkamra teszem: Shhhh! – mondom neki alig hallhatóan, majd sietve felszaladok onnét, de az ajtót becsukom magam után, hogy ne tudjon semmiféle zaj kiszökni onnét. Megigazítom a ruhámat, majd lassan odasétálok a bejárati elé és egy kedves mosollyal az arcomon nyitom ki azt. Igen, segíthetek valamiben? - – kérdezem az előttem álló nőtől.
A nagynénémre tudtam, hogy számíthatok, mégse hittem, hogy hasznomra lehetne. El akartam terelni a gondolataim. Erre pedig semmi sem volt jobb, mint egy kis családfakutatás. Ami előző este történt Jared-el, nem mondom, hogy a pillanat hevében történt és nem vágytam rá, de... Megrázom fejem, ahogy a zuhany alatt állva hagyom, hogy testem átjárja a kellemesen meleg víz. Amikor készen voltam, a törölközőt magamra csavartam, majd a mi van ha benyitnak opciót választva inkább megtörölköztem és felvettem egy kinyúlt melegítőt, vizes hajam pedig kontyba fogtam. A szobámban kellemes meleg volt, köszönhetően a fűtésnek, a kissé zord, télies idő egészen kellemes hangulatúvá vált, ahogy kipillantottam az ablakon. Leültem a földre, hogy nekikezdjek a mai nap hasznosnak nem feltétlenül mondható feladatának és miután a gyertyákat háromszög alakban a földre raktam és egy csettintéssel meggyújtottam őket, majd anyám medálját a térképre tettem és pár csepp véremmel megszínezve a lapot, suttogni kezdtem. A legegyszerűbb helyhatározó igénél már nem csodálkoztam, ha nem működött, most mégis, ahogy kinyitottam a szemem, a vérem a térképen jól látható irány felé kezdett folyni. -Ez biztos csak valami otromba vicc...-dünnyögöm, majd meglepve fogadom, hogy Seattle városának egy pontján gyűlik újra össze a kis csepp, s színezi meg a papírt. Összevont szemöldökkel nyugtázom, magamban kételkedve, és úja megszúrva ujjam, eggyel összetettebb igét kezdek hadarni. Az eredmény ugyan ez lett, a vérem Seattle-ben, ugyanarra a pontra vezetett, ahová az előző is. Akkor eddig mégis mi a fenéért voltam képtelen egy rokont is találni? A gondolatok meglepő gyorsasággal haladtak át fejemen, és megnyugodva tapasztaltam, hogy van esélyem valamire, ami előremutató lehet a családi kapcsolatok megtalálásában. Nem hittem el, hogy a nagynénémen kívül csak a nevelőapaszerű valakim él. Furcsa volt és egyszerre lehetetlen. A nővéreim és testvéreim, bárhol is szóródtak szét a világban, így vagy úgy, de éltek, vagy az erejük és így a családi örökséget is tovább adták. A fürdőbe sietek, megszárítom fekete hajam, és kényelmes farmernadrág, pulóver kombinációt, megfejelve egy bakanccsal, öltök magamra. A táskába dobálom mindazt, amit fontosnak gondolok, és a kocsimba pattanva nekikészülök az útnak. A hajnali világosság idővel nappallá nőtte ki magát, bár a szürkeség, ami úrrá volt az évszakban, aligha volt orvosolható holmi napsütéssel. A térképet magam mellett tartva kerestem meg a megfelelő házat és a feljárón hagyva a kocsim, az ajtóhoz sétáltam. Csak ekkor kaptam igazán észbe, hogy fogalmam sincs róla, hogy kezdjek neki a dolgoknak. Mégis nem lehet az az első szavam, hogy minden bizonnyal nem ismerjük egymást, de a jelek szerint a rokonom vagy.. Mi van, ha nem is örökölt senkitől semmiféle erőt, nem boszorkány, vagy esetleg olyan faj tagja, aminek közel se távol nincs köze a boszorkánysághoz. Az útközben megejtett harapnivalóm pedig elég nyersnek bizonyult ahhoz, hogy éhségem ne múljon el jobban, mint kellene, hogy elmúljon. Azon kapom magam, hogy kezem előre lendül és már kopogok is az ajtón, majd hallom a közeledő lépteket, és zavarodottan megrázom a fejem, hogy mosolyt varázsoljak arcomra. Egy kedvesnek tűnő, szépséges fiatalság nyit ajtót, és akarva akaratlan, de észreveszem az auráját, ami körül öleli és meglepődök, szinte hátrahőkölök tőle, de jelét sem mutatom ennek. A sötétség, teljesen szembemegy azzal, akit a külső takar, elhessegetem hát a hirtelen ítélkezés lehetőségét, és kérdésére elgondolkodom az adandó válaszomon. -Ne haragudj a zavarásért, de azt hiszem...-kezdek neki, elakad szavam, keresem a mondat folytatását, idegesen a kocsimra mutatok, majd a szomszéd házakra és évek, vagyis inkább évtizedek óta először érzem azt, hogy esélyem sincs kezelni a helyzetet.-Azt hiszem rossz helyre csengettem.-fordítok hátat, és indulok meg a lépcsőn, majd mégis visszafordulok felé, és hajamba túrva megrázom fejem.-Tudom, furcsa lesz, amit kérdezek, de mióta lakik itt a családod?-érdeklődök, kezem zsebre téve szorongatom anyám medálját és most először igazán szurkolok, hogy ne legyen zsákutca ez az irány is.
Soha nem voltam az a személy, aki sütit vagy valami hasonlót visz az új szomszédnak. Szerintem ezek a képek, mind csak a filmek gyártmánya. Egyszer nem láttam olyan, amikor ilyen kedves gesztus övezte volna valamelyik embert. Legfeljebb akkor tesznek ilyet, ha valamit akarnak a szomszédtól, amikor pedig az újak csöngetnek be, akkor az is hazugság. Nem kedvesek akarnak lenni, hanem egyszerűen csak fel akarják mérni a terepet, hogy tudják, hogy milyen "pszichopata" lakik mellettük. De ezzel a pofavizittel csak egy a gond, hogy mindig a látszatnak hisznek és ennek köszönhetően soha nem tudják meg az igazságot, maximum akkor, amikor már túl késő. Reménykedtem abban, hogy most nem egy idióta dologhoz lesz szükségem, mert ha igen, akkor biztosan meg lesz a következő áldozatom. Nem érdekel, hogy mennyire tündéri az a személy, aki csönget. Utálom az ilyen idegesítő személyeket. Amikor kinyitom az ajtót, akkor egy ismeretlen lány áll előttem. Külsőre annyi lehet vagy talán kicsivel idősebb, mint én, de biztos vagyok abban, hogy ez csak látszat, ahogyan nálam is. Illetve külsőleg egyáltalán nem hasonlítunk. Se a testalkatunk, se a kinézetünk. Mintha teljesen egymás ellentétei lennénk. Kíváncsian mérem őt végig, majd unottan pillantok rá, amikor még mindig nem szólal meg. Már majdnem beszólok neki, amikor végre elkezd beszélni. Nem történt semmi.-mondom neki sietve és már éppen csuknám be az ajtót, amikor visszafordul és újra megszólal. Egy kisebb sóhaj hagyja el az ajkaimat és egy nevetés is társul hozzá. Figyelem őt, majd összefonom a karomat magam előtt. Gyanúsan nézek végig rajta és egyáltalán nem tetszik az, amit tudni szeretne. Miért érdekel? Csak nem valamiféle kutatást végzel? - kérdeztem tőle úgy, mintha nem is érdekelt volna az, amit kérdezett tőlem. De minél több ideig nézem a lányt, annál több ismerős vonást fedezek fel benne. Lehet nem hasonlítunk egymásra egy fikarcnyit se, de attól még van olyan személy, akire nagyon is emlékeztet. Ismerjük egymást? - teszem fel végül a nagy kérdést. Viszont továbbra se akarom behívni őt. Amíg ezt nem teszem meg, addig legalább biztonságban leszek ellene. Az is lehet, hogy valami őrült, esetleg gyilkos természetű nőről van szó. Nem értem még mindig, hogy mit keres ő itt és kicsoda ő, s ez a tény egyre jobban zavar és idegesít.
Túl sok minden történt túl rövid idő alatt és egyre kevésbé éreztem otthonomnak ezt a várost, ahol már nem egyszer megfordultam. Ezen nem segített sem az, hogy kerestem a lehetséges családtagjaim, sőt. Mégis ki az, aki pont ilyenkor kap kedvet egy kis családfakutatáshoz? Hát persze, hogy én, amin meg sem lepődök. Az okok, hogy ezt a nyomot miért ne kövessem, egyszerűek voltak: ha hamis nyom, hamis remények; ha hamis remények, felesleges utazás és csalódás. A jelen állás, amiben voltam, pedig nem az volt, amiben az embernek szüksége van ilyesmire. A térképet fürkészem, ahová a vér szinte egy ponton átégetve a papírt, jelezte, hogy hol kell keresnem. Az idegen város érdekesnek tűnt, talán többször is ellátogatok ide, de erről nem most kellene döntenem, hanem ha már biztos leszek benne, hogy a nyomom igazi céljába ért. Kezem a csengőre siklik, és furcsa mód egyszerűen, mégis ellenkezve gondolataimmal. Nem mutatok extra megjelenést, kibontott, hozzám viszonyítva rövid hajammal és egyszerű öltözékemmel olyan vagyok, mint aki tényleg téves címre tévedt. A térkép persze a feljárón hagyott kocsim ülésén maradt. Mégis hogy nézne ki, ha egy véres térképpel a kezemben nyitnék be egy vadidegen lakására? Megszólalok nagy nehezen, auráját tekintve egyenesen lepleznem kell a megdöbbenésem, és reménykedni kezdek benne, hogy a nyom valóban téves volt és semmi közöm nincs ehhez a távolról egyszerű és kedves külsejű lányhoz. Az előítéletet megpróbálom félre tenni, és kinyögni egy épkézláb mondatot. Elismerem, azzal, hogy hátat fordítok és elindulok, csak az időm pazaroltam a kutatásra, így kibukik belőlem a kérdés, mire furcsább reakciót kapok. -Nem, dehogy vagyok ...-hangomban őszinte meglepettség hallik, de valójában véve agyamban a gondolatok úgy száguldoznak, hogy újra azon kapom magam, a körülötte sugárzó aurát fürkészem, ami szinte beteges semmibe bámulásnak tűnhet olyannak, aki nem ért az ilyesmihez. Kérdése épp úgy bukik ki belőle, ahogy belőlem, hangja mintha kissé gyanakvó lenne, tekintete pedig úgy fürkész, mintha a bőröm alá akarna látni, ami inkább zavar, mint megnyugtat. Persze ez normális reakció, ha egy idegen áll meg az ember lépcsőjén. Közelebb lépek, de nem túl közel hozzá, megtartva az idegenek közti tisztesnek nevezhető távolságot. -Nem esküdnék meg rá, hogy téged ismerlek, de esetleg édesanyád vagy a nagyanyád igen.-mondom, és hajamba túrok, amibe a hűvös szél belekap és arcomba csapja. Elég furcsán hangzik, amit mondtam, tekintve, hogy nem tűnök idősnek, és az auráját tekintve ő sem annyi idős, amennyinek kinéz. Persze ha, és csakis ha, örökölte a boszorkány képességet, akár az én családomtól, akár másétól, akkor nem kizárt, hogy fiatal külseje idősebb lelket hordoz magában.-A nevem Mia Sanford.-mutatkozok be, de nem használom a születési nevem, ha a vezetéknév számít, már jó nyomon vagyok. Furcsa, de hasonló vonásokat fedezek fel arcán, akárcsak egyik nővéremén, de nem tudom mire véli. Talán rossz let a memóriám és ennyi az egész, sok hasonlóság lehet idegen emberek vonásai között is. De az a tekintet, ami épp annyira barátságos, mint amennyire ellenséges, emlékeztet egy lányéra, emlékeztet a nővéremére, anyáméra, s talán még az enyémre is, eltekintve a színétől.
Tényleg nem értem, hogy miként lehet elrontani egy ennyire jól induló péntek reggelt, de szemmel láthatóan az ismerős, de mégis ismeretlen nő ehhez tökéletesen ért. Na, meg persze az elmém össezavarásához is, hiszen ismerősnek tűnik, de lemerném fogadni, hogy soha az életben nem láttam még korábban, legalábbis személyes még nem. Lehet fényképen igen, de nem hiszem. Van valami fura, ami nem tetszik benne. Persze, azon kívül, hogy vámpír. Eleve nem szeretem a vámpírokat, bár ha kínzásról van szó, akkor meg ők a "number 1" a listámon, mert ők strapabíróak és nem kell minden egyes órában másik alany után néznem. Reménykedtem abban, hogy amilyen hirtelen megjelent itt, olyan gyorsan fogja elhúzni ez a spiné a fenekét, de tévedtem. Nem olyannak tűnt, mint aki ténylegesen távozni akarna, majd amikor legalább reményt ad ilyen téren, akkor azt is mások percek alatt zúzza ketté. Komolyan nem értem, hogy lehet valaki ennyire nyomulós és miért nem veszi észre, hogy itt senki se kíváncsi rá. Ha nem nappal lett volna és nem az lenne, ami akkor biztosan beengedtem volna és az egyik cellám vendége lenne, hogy tanítsak neki egy kis illemet, de lehet, hogy ez olyan illem lenne, ami a sírjáig is elkísérné őt. Alig, hogy kiejti azt a két szót, hogy valakire emlékeztetem még inkább gyanakodni kezdek. Nem tetszik nekem és a fogaskereke szinte már kattogni kezdenek, ahogyan az emlékeim után kutatok, aztán végül rájövök arra, hogy ki is áll előttem. Egy pillanat erejéig újra szemügyre veszem és már tudom, hogy honnét volt ismerős. Egy régi fénykép, amit anyám őrzött. Nem értem, hogy miként volt képes megtenni azt a saját testvérével, de azt meg végképpen nem értem, hogy anyám miként őrizhette meg azt a képet erről a nőről. Lassan összefonom a karomat magam előtt és egy kissé gúnyosan szólalok meg. Ha nem tévedek, akkor Freya Sanford az igazi neved, vagy tévednék? - kérdeztem tőle ártatlan tekintettel, majd egyet hátrálok befelé, hiszen ő nem teheti be ide a lábát az engedélyem nélkül. Ő vámpír, én pedig csak egyszerű boszorkány vagyok, de nem mai darab, ahogyan ő se. Biztos vagyok abban, hogy ha anyám látna, akkor boldogan ölelne a keblére, de én biztosan nem. Soha nem értettem, hogy miként lehettél te a jóságos testvér, hiszen annyi szörnyűséget okoztál neki. - mondom még mindig ridegen, majd még mielőtt bármit is mondhatna folytatom. - Meghalt, egy vámpír megölte őt, amikor még kicsi voltam. Szóval, ha őt keresed, akkor elkéstél. - a hangom teljesen közönyös, mintha édesanyám halála nem jelentene számomra semmit se. Pedig sokkal jobban fáj, mint azt bárki is gondolná.
Emlékeztetett a tekintete valakire, akire nem szabadott volna, hogy emlékeztessen. Elgondolkodtam, hogy higgyek e a megérzésemnek, hogy egyáltalán lehetséges e, hogy ennyi felesleges próbálkozás után tényleg olyannak akadtam a nyomára, aki a családtagom volt valamilyen szinten. A nagynéném és a nevelőapám közel se távol volt elég, már ami az élő rokonokat illeti. Amennyi nővérem volt, -szám szerint négy-, kizártnak éreztem, hogy a rokoni kapcsolatok két személyben kivégeztessenek, és ne leljek bárkinek a nyomára, aki még ha a családi erőt nem is, de valami vonást vagy nevet, vagy bármi egyebet örökölt. A jelek szerint ő egy volt azoknak a lehetőségeknek az egyik élő, létező alanya. Az őt körülölelő aura viszont inkább riasztani, mintsem vonzani kezdett, de érdeklődésem így is jobban felkeltette, mint eddig bárki másnak, akiről azt hittem, hogy közöm lehet hozzá. Felelőtlen vagy inkább hirtelen elszólásból említem meg hangosan a bennem megfogant gondolatot, hogy bár nem vagyok házaló, emlékeztet valakire. Indoknak jó volt, nem hazudtam semmit, de túl nyilvánvaló jelzés volt arra, hogy nem véletlenül tévedtem az ajtaja elé, és kopogtam be rajta. Arcomra halvány mosoly szökik, és bemutatkozom, hátha ezzel közelebb jutok, de úgy meglep, hogy szinte tátva marad a szám a meglepettségtől. -Nem, nem tévedsz, de az egy más korban volt.-hangom elutasító, már-már ideges lesz, rideg, s szinte sziszegve mondom ki eme rövid mondatot. Az emlékeim elől nem menekülhetek, de nem érzem szükségét, hogy emlékeztessen arra, hogy ki voltam egykor, mert már közelről sem vagyok ugyan az a személy. Már épp szóvá tenném, hogy ezt a titkot nem szokásom világgá kürtölni, így nem értem, hogy honnan tudja egyik kisebb, nem túl veszélyes titkom, de a titok titokként jobban tetszett, mint mikor egy lényegében idegen a képembe vágja, hogy pontosan tudja, ki vagyok. Nagyot nyelek, állkapcsom megfeszül. Igaza van, de közben mégsem értem, hogy az anyja, a testvérem halálához hogy lehetne közöm, mikor Ő amikor megtehette, egyszerűen rám hagyta az anyám, egyedül hagyott annak rögeszméivel, és mikor esélyt láttam arra, hogy felkutassam, meg sem hallgatott. -Az anyád haláláért nem én vagyok a hibás. A nővérem volt, soha nem akartam neki ártani. Egyedül hagyott az anyánkkal, hagyta, hogy tönkretegye az életem akaratom ellenére. Elvitte egy vámpír, megölte, mert éppen olyan felelőtlen volt mint én, vagy a testvéreink. Családi vonás, hogy olyasmi után kajtatunk, amit soha nem kaphatunk meg.-szólalok végül meg, percekkel később, de kezem ökölbe szorul, és erősen kell uralkodnom magamon, hogy nehogy olyat tegyek, amit megbánnék. Hiszen még alig látott valamit a világból, és emlékszem rá, mikor az anyját távolról figyeltem, a pocakjával, ami Őt rejtette. A tünemény kislány viszont kevésbé angyali, és ez kezdett nem tetszeni. -Nem a nővérem keresem, hanem téged. Ugyanis míg ő meghalt, velem elhitette, hogy te nem sokkal a születésed után meghaltál. Nem védeni akart ezzel, mert tőlem nem kellene tartanod. Ellentétben a nevelőapám, akit ő alig ismerhetett, régebben lehet, hogy bajt okozott volna. az üldözési mánia szintén családi vonás.-teszek még egy nem túl körültekintő megjegyzést a család kissé negatív, vagy inkább nevetséges félelmeire, ami valamiért mindenkire ráragadt valamilyen formában. Ez alól én sem voltam kivétel, de nem fogok megtörni egy hozzám képest kislánynak, akinek fogalma sincs róla, hogy az anyja mennyit jelentett nekem.
Legszívesebben megöltem volna ezt a nőt, de sokkal kegyetlenebbül, mint bárki mást korábban. Pedig, soha nem voltam angyali teremtés, de szerettem volna hallani azt, ahogyan az életéért könyörög és szép lassan kiszáll belőle az élet. Gyűlöltem őt és megvetettem. S talán leginkább róla gondoltam azt, hogy a világ legnagyobb vétke az, hogy hagyja őt lélegezni. Nem is értem, hogy miként élhet még és miért nem ölte már meg valaki. Ő igazán megérdemelni a halált, majd amikor megszólal, akkor egy gúnyos nevetés hagyja el az ajkaimat, majd csöppet se kedves hangon szólalok meg. Magadra hagyott? Azért ment el, mert nem kért többet a szánalmas húgából és a családjából. Ne őt vádold azért, mert te gyenge voltál és emiatt tönkre ment az életed. Ha igazán küzdöttél volna, akkor gondolom nem jött volna anyád húzása össze, de te túl szánalmas vagy és könnyebb másokra kenni az egészet. - mondom szinte sziszegve az egészet és közben ökölbe szorul a kezem, hogy ne tegyek semmi ostobaságot se. Ide, nem fogja betenni a lábát. Arról ne is álmodozzon, mert ha bejön, akkor én magam fogom rágyújtani ezt az egész kócerájt. Nem érdekel, hogy mi veszik el, de a pokolban lenne a helye. Vigyázz, mert a végén még megsajnállak. - mondom neki egy újabb kacaj keretében, majd összefonom a kezemet magam előtt. - Nem érdekelnek a problémáid, se te magad. Okkal rejtett el engem előled és ha annyira meg akartalak volna ismerni megkereslek, de láthatod jól megvagyok nélküled is, így jobb lesz ha szépen sarkon fordulsz és eltipegsz, mert ide nem fogod betenni a lábadat. - mondom neki komolyan és tényleg nem érdekel, hogy mi lesz. Nincs szükségem se rá, se a gondjai, se egy olyan személyre, aki esetleg lelki segélyt keresne nálam. Rohadtul rossz helyen kopogtat ez ügyben. Nem vagyok kíváncsi a pofijára,se az idegesítő hangjára. Minden egyes szavát meghallva legszívesebben megölném őt, karóba húznám és még sorolhatnám. A lelkem sötét, de részben miatta... Nem fogom meggondolni magamat, így jobb ha mész, hiszen bejönni nem fogsz tudni, mert ha nem tévedek.... - egy kisebb mosoly jelenik meg az arcomon, majd egy szőke tincset a fülem mögé tűrök. - vámpír is vagy. Nagy balszerencse aranyom. - teszem hozzá egy kisebb ördögi mosoly keretében és nem mozdulok a házból. Nem vagyok én ostoba, hiszen pontosan miként működik a világ, ha pedig varázsolni kezd, akkor meg jobb, ha megöl, mert addig nem fogok nyugodni, amíg meg nem hal.
Visszafogom magam, összeszorított fogakkal, nagy erőfeszítésembe kerül, hogy a mesebeli boszikhoz méltán, egyszerűen békává varázsoljam. Ő sem gondolhatja komolyan azt, amit mond, vagy még ha van is benne igazság, akkor sem érzem jogosnak, hogy a lényegében idegen személye rója fel a hibáim. Megvannak a keresztjeim, és bár eddig reménykedtem, hogy higgadtságom nem hagy el, egyre kevésbé hittem benne, hogy ez valóban visszatartó erejű lesz bármiben is. Túl korai volt elítélnem szavai miatt, mégsem tűnt volna olyan megfontolatlan lépésnek az előbbi hasonlat, de béka helyett inkább csak az aurájára koncentráltam. Mondhatni a szeme sem állt jól, hisz az meg a nővéremre emlékeztetett, mintha tükröt akart volna elém tartani ezzel. -Nem kenem másokra, de fogalmad sincs róla, hogy ki volt az anyád, a nővéred. Igen, elmenekült a rögeszmés anyánk elől, de ahelyett, hogy segített volna, bebújt a csigaházába. Nem csak őt hibáztatom, de őt IS. A nagynéném, aki az anyám testvére, nagyon szívesen mond ezt azt még, ha érdekel.-jelentem ki, a mondat végére erős hangsúlyt helyezve, jelezve neki, hogy tisztában vagyok vele, hogy a múlt sérelmeiért nem mások a hibások, hanem én, ugyanakkor mások keze is benne van a dolgokban. Kezem ökölbe szorult, és szemem szikrát szórt, holott azt hittem, hogy teljesen uralom és kordában tartom az összes indulatom. A jelek szerint mégsem így volt.Felszisszenek, ahogy az erőm végigfut ereimben, és agyamba száll a pillanat törtrésze alatt elkapó haragom. Végighallgatom a mondanivalóját, majd a kis előadását arról, hogy ellentétben vele, nekem bizonyos hátrányaim vannak abból adódóan, hogy vámpír is vagyok. -Tulajdonképpen kinek képzeled te magad? A tojáshéj a fenekedre tapadt hozzám képest. Anyád ha tanított is neked valamit, akkor is idősebb vagyok, mint te, és ne felejtsd el, a vámpírok reakcióideje rövidebb, mint holmi boszorkányoké.-mondom kissé bepöccenve, undorral fűszerezett gúnyos hangon, és addig jó neki, míg csak szavaimból derülnek ki érzéseim és viszonyulásom a dolgokhoz, nem pediglen tetteimből. -Nem tudom, hogy a ház milyen állapotban van, de kétlem, hogy biztos lábakon áll.-billentem kissé oldalra fejem, egy sejtelmes mosoly kíséretében, mígnem felemelem kezeim, és a padló nyikorgását még én is meghallom, aki nem igen áll az ajtó közelében.-Ne teszteld, hogy mire képes egy olyan valaki, akinek nincs már mit vesztenie. Esetleg megváltoztattad a véleményed, vagy kitartasz a mellett, hogy az anyád hozzám képest szent volt, és szobrot kell neki emelni, engem pedig máglyán kellene elégetni?-vonom fele egyik szemöldököm, immár tündéri mosolyt villantva arcomra, és remélem, hogy nem akarja folytatni a kis kialakulni készülő harcunk, mert bár nincs mit vesztenem, a családtagokat óvni, nem pedig halomszám gyilkolni szokás. Ellenkező esetben kétlem, hogy én, vagy bárki más élne.
Mintha te tudnád. - mondom neki gúnyosan, majd idegesen az ajkamba harapok, mert egyre inkább az idegeimen táncol. - Tudod, ha nem tetszik az életed vagy az, ahogyan bánnak veled, akkor ne másoktól várd a segítséget, hanem segíts magadon. Édesanyám jól tette, hogy nem kért az ő szánalmas családjából. Helyette meg találta a boldogságot. Hívhatod aminek akarod, de ha ő letudod lépni, akkor te is megtehetted volna. De talán te túl gyenge voltál egy ilyen tetthez. - mondom neki komolyan és nem érdekel, hogy megbántom-e őt vagy nem. Egyszerűen nem kérek a családomból. Nem véletlenül nem kerestem meg őket. Ha kíváncsi lettem volna rájuk, akkor egy egyszerű bűbájjal rájuk bukkanhattam volna, de még se tettem. Talán erre a drága Freya is gondolhatott volna. Nem akarom őt az életemben, de ő mégis ide pofátlankodik és beletúr az életembe. Legszívesebben elnyeletném őt a földdel, de nem fogom. Egy dolgot tiszteletben fogok tartani, hogy családtagot nem bántok, amíg nem szükséges. Tegye meg ő az első lépést és utána meg fogja látni, hogy kivel kezdett. Főleg, ha beteszi ide a lábát, akkor lesz csak érdekes az egész, hiszen fogalma nincs arról, mivel van védve a házam és ki által. Te meg semmit se tudsz rólam, így talán nem kellene lenézned, de ezek után még jobb, ha távol tartod magad tőlem. Nem vagy más, mint egy beképzelt liba, aki érzelmileg meg a romokban hever. És tudod mit rohadtul nem érdekel, hogy esetleg a lelkedbe gázolok ezzel vagy nem. Egyszerűen nem akarlak látni és jobban tennéd, ha te is elkerülnél messzire engem. Nem véletlenül nem kerestelek meg én téged. Nem vagyok se rád, se a nagynénédre kíváncsi. - mondom neki teljesen komolyan, majd hátrálni kezdek. Érzem, amint még a szellő a hajamba kap és a pincében található vámpírra gondolok egy pillanatra. Fogalma nincs róla, hogy kivel kezdett ki. Lehet a vámpírok gyorsabbak, de ostobák is. Na, meg ott van az a tény is, hogy megtanultam ellenük játszani, így rossz fába vágta a fejszéjét a kedves rokon. - Menj a pokolba, vagy oda ahonnét jöttél,de engem hagyj békén! - mondom neki komolyan, majd becsukom a bejárati ajtót és mély levegőt veszek. Remek, mert tényleg csak ez hiányzott nekem. Eddig is jól megvoltam nélkülük, így nem értem mit akar. Ha ki akarja sírni magát valaki vállán, akkor keressen mást. Még egy pillanatra kilesek az ajtón és idegesen fújom ki a levegőt, amikor látom, hogy az őrült bige még mindig itt van.
Fején találta a szöveg, állkapcsom pedig megfeszül a gondolattól. Nem próbáltam a családomtól megszökni, de mellettük maradtam azért, mert azt hittem, hogy ez a helyes. Az, ahogy a nővérem nekem hátat fordított, na az az, ami mindent felborított, amit család iránt bárki érezhetett. Ő volt az egyetlen biztos pont, akiről tudtam, hogy önzetlen, önálló és nem keres kifogásokat anyám elméjének elborulása ellen. Viszont rajtam úgy gázolt át, mintha nem is kötött volna minket össze a vér, s soha nem is lettünk volna egy család. Amikor kértem, nem válaszolt, a lánya pedig mg az ő makacsságán is túltesz, de talán ez nem is baj. Elvesztem a családom nélkül, elvesztem a nagynéném és a pótapám nélkül, hatszáz éves létemre olyan voltam, mint egy törött tükör, akit ha összeragasztanak, akkor sem lesz már csillogó és fényes, s már senki nem láthatja magát benne. A tekintetem hűvös volt, ellenséges, régi fényétől megfosztott, kétségbeesett és összezuhant. -Lehet, hogy beképzelt vagyok, de nekem legalább van okom rá, hogy az legyek.-mosolyodom el, és pontosan tudom, hogy mire értettem ezt. Kezdtem elveszni a sötétség és a fényesség közti éles határon, és éreztem, ahogy lelkem a maga tébolya helyett egyre közelebb sodródik ahhoz, hogy ne érezzek semmit sem, csupán az ürességet. Az ürességet, ami talán majd megnyugvást ad egyszer. Az olajozottan működő fogaskerék most megállt forogni úgy, ahogy eddig tette, egyszerűen próbálkozott kiszakadni a valóságból és valami abszurdba űzött, egy helyre ahonnan tudtam, hogy kiutat nem fogok találni olyan könnyen, mint ahogy odajutottam. Figyelem, ahogy becsukja az ajtót, majd mereven előre pillantva bámulok a semmibe, kifújom a levegőt, visszarángatom magam a valóságba, de a lelkem egy része makacsul a homályba akar veszni, s nem mozdulni onnan. -Maradj mindig ilyen határozott, soha ne engedd, hogy a szívedre hassanak.-nézek az ajtóra, megfordulok és elindulok oda, ahová tartozom. Vissza a magányos, sanyarú életembe, ahol nem kell attól tartanom, hogy valaki szembesít az igazsággal. Vissza a házba, ahol megbújhatok a sötétben, s senki nem fog hozzám egy rossz szót se szólni. Fogalmam sem volt, hogy mit vártam ettől az egésztől, hogy mit vártam a jövőmtől, de tudtam, ha nem változtatok azon, aki vagyok, ismét el fogok veszni és visszatalálni talán már sosem fogok ahhoz, aki boldog volt és kiegyensúlyozott a maga életében.
▲ music: Guts Over Fear▲ ▲Words: 372▲ ▲Note: köszönöm a játékot ▲
Kezdőlap
|| szószám || 
|| - || 