Hát, ez nem az a válasz, vagy az a viselkedés volt, amit vártam. Szóval még mindig durcás. CSak azért, mert el mertem mondani a véleményemet, meg a gondolataimat, és ezek véletlenül nem egyeztek meg az övéivel.
- Rendben - mondtam már magam is kissé morcosan, és olyan hirtelen adtam gázt, hogy a kocsi rakéta módjára lőtt ki, és hagyta el a tópartot.

(Damon és Elena háza)

- Megpróbálhatjuk... - suttogtam halkan, ennyivel felelve a szavaira, miközben egy hajtincset a fülem mögé igazítottam, és megköszörültem a torkomat. Ezt a napot is tökéletesnek akartam... hogy szép és tökéletes lezárása legyen ennek a három napnak. És nem sikerült...
- Menjünk, jó? - kértem rekedten, az útra nézve, miközben még megigazítottam magamon a takarót. Nem vagyok túl fáradt, de az út hosszú lesz. Legalább mindkettőnknek lesz ideje gondolkodni.

- Rendben - bólintottam, ahogy Elena a takaróba burkolta magát, és beült az anyósülésre.
Magam is bekászálódtam, aztán mielőtt gázt adtam volna, felé fordultam.
- Figyelj rám édesem. Ami ezt a kis közjátékot illeti reggel... azt akarom, hogy felejtsük el. Nem akarok úgy hazamenni, hogy valami rossz érzés legyen bennem. Emlékezzünk úgy, hogy ez a két nap csak szép volt, jó, és vidám.

Bezártam az ajtót, miközben Damon bepakolt, majd lesétáltam mellé, és halványan elmosolyodtam.
- De hamarosan visszatérünk ide.. alig egy hónap - simogattam meg az arcát, majd megfogtam ugyan a takarót, de nem a hátsó ülésre ültem, hanem oda, ahová mindig is szoktam.
- Nem hiszem, hogy annyira álmos lennék, vagy... nem is vagyok rosszul - ráztam meg a fejemet.

(konyha)

Elcipeltem a holmikat a kocsiig, aztán felnyitottam a csomagtartót, és bedobtam mindent, majd kivettem egy takarót, és megvártam Elenát, aki addig bezárta a nyaraló kulcsait.
- Amikor innen elmegyünk, kicsit mindig olyan, mintha itt hagynék valamit magamból - mondtam, a tó rezzenéstelen felszínét nézve, ahogy Elena megállt mellettem, majd felé nyújtottam a takarót.
- Kéred ezt? Ha nem vagy jól, akkor talán el is dőlhetsz a hátsó ülésen. Tudok úgy is vezetni, hogy a fülembe horkolsz - mosolyogtam.

- Jó-jó - bólogattam, majd felsóhajtottam. Nem is tudom, mit mondjak... tudom hogy Rick nélkül nehéz neki, de hát mit tudnánk csinálni? Rick még nem hiszem, hogy túlontúl önmagára talált volna, mióta hazatért a kórházból...

(Konyha)

- Ha el akarsz menni valahová, sosem mondtam, hogy engedélyt kell kérned. Sőt, épp javasoltam a múltkor, hogy tarts néha csajos estéket is - öleltem át Elenát. - Tudom, hogy túl fiatal vagy ahhoz, hogy az egész életed a család töltse ki. Szóval édesem, ezennel ünnepélyesen kimenőt kapsz holnap estére. Menj, szórakozz, bulizz. Én is szívesen mennék, de a cimborám nélkül azért nem ugyanaz - mondtam kissé szomorúan. - Na gyere... csináljuk meg azt az ebédet.

- Talán igazad van... - bólogattam. - Azt hiszem, ha hazaérünk... holnap este talán jó lenne egy kicsit kimozdulni otthonról... egyedül - suttogtam halkan, remélve, hogy nem szívja mellre az utolsó szó végett, hiszen egyértelművé tettem, hogy... hát, valakinek a gyerekekkel kell maradnia. - Talán Bonnie-val - tettem aztán hozzá, és a szemeibe néztem. - De néha neked is szükséged lenne a kikapcsolódásra, nem? Úgy értem... néha egy-két pohárra a Grillben akár, vagy valami. Régen te sem éltél ilyen életet. Tudom, hogy családdal minden más, de tudom, hogy szerettél ott ülni a grillben. Hol Rickkel, hol csak úgy simán.

Kicsit eltátottam a számat Elena magyarázatán. Erre én magamtól nem gondoltam. Talán azért, mert én annyira természetesnek veszem a vámpírlétet, és minden velejáróját, hogy el felejtettem már, milyen újszülöttnek lenni.
- Oh - reagálok ennyivel, némileg szégyenkezve, majd Elena elé kerültem, és kissé óvatosan megfogtam a vállát. - Ez nem jutott eszembe - ismertem el. - És meg is értelek... tényleg. Csak úgy hiszem, kissé túlzásba estél. Annyi minden van még, amiben meg lehet kapaszkodni. Érzések, gondolatok... a család, a barátok... elég hozzá egy apró momentum, egy kis vidámság. Ugye érted, miről beszélek?

- Rendben - bólintottam, majd megindultam a stégen előtte, de még mindig ott kattogott a fejemben egy csomó gondolat, ami egyre inkább azt érte el nálam, hogy azt higgyem, teljesen megkattantam.
Hirtelen megtorpantam, és ugyan nem fordultam vissza, csak magam elé néztem, de halkan beszélni kezdtem. - Tudod... én annyira próbálok megfelelni vámpírként... emberként is próbáltam, de akkor nem volt ott minden mozdulatomban az, hogy féltsem az emberek életét, amikor a közelembe jönnek... próbálok uralkodni magamon, elfojtani azt a vágyat, hogy igazi vért igyak... úgy, ahogyan hetekkel ezelőtt a plázában... ahogy megöltem azt a nőt - csuklott el a hangom, és ismét nagyot kellett nyelnem. - Próbálom elfojtani ezt... a vér iránti vágyat. Muszáj másba fektetnem azt az energiát, ami elfeledteti velem a vérgőzt, ami meggátol abban, hogy bárkire is rátámadjak, vagy embert öljek... - bámultam lefelé a strégre, miközben éreztem, hogyan nedvesedik meg a szemem. - Eddig azt hittem, hogy a lehető legjobb módszert választottam ennek a levezetésére... hogy te is élvezed... de mégsem. Igazad van, túlzásokba estem. De nem tudom, hogy mit csináljak.

- Nem is tudom - vontam vállat. - Mondjuk kellemest a hasznossal. Süssünk steaket, véresen. Egyben letudunk két ebédet - mondtam, de kissé lógattam az orromat. A hűvös légkör érezhetően ott maradt Elena és köztem. Pedig semmi rosszat nem tettem, csak elmondtam a gondolataimat és az érzéseimet. Úgy látszik, Elena szemében már ez is bűn.

Megmondtam a vállamat. Mi más mondhattam volna? Ha azt mondom, hogy nem jó, ismét jön a sértődés, hogy nem vagyok megértő, és nem érdekel az, amit ő akar. Ha azt mondom, hogy oké, innentől kezdve a mérsékeltebbnél is mérsékeltebb lesz, akkor szintúgy ugyanott vagyunk. Az arany középút pedig az én szememmel ebben a helyzetben úgy ahogy van, nem létezik. Legalábbis azt hiszem.
- Felőlem - köszörültem meg a torkomat, majd felálltam a nyugágyról, és a ház felé néztem, de már megfogtam az általam kihozott tálcát. - Milyen búcsúebédre gondoltál?

- Én csak azt kérem, kissé mérsékeljük a dolgot, és ne érezzem magam néha úgy, mint akiről még a húst is lerágják - mondtam Elenának, aztán nagyot nyújtóztam.
- Nos... mik a terveid a mai napra? Gondoltam csinálhatnánk valami búcsúebédet, aztán pihenünk még egyet, mielőtt visszaindulunk. Most akkor némileg félve kérdezem meg: van ellenvetésed?

- Értem - suttogtam bólintás nélkül, majd összehúztam magam előtt a kardigánomat, és egy halk sóhajtással dőltem hátra.
- Majd visszafogom magam. Legalábbis... megpróbálok igyekezni - tettem hozzá, bár egyelőre semmi sejtés nem volt a fejemben arról, hogy nekem menni fog-e ez az egész. Remélem nem az lett volna a tippje, hogy menjek az anoním bandákba, mert bizony isten, hogy elválok, még ha csak megpróbálja felhozni az ilyesmit.

- Én csak úgy érzem.... - piszkáltam a vizet a lábammal - hogy kicsit olyan vagy, mint az alkoholistának a pia, vagy a drogosnak a drog. Csak ez neked a szex. Függsz tőle, és ha én nem akarom, mert gondok vannak, vagy mert fáradt vagyok, akkor duzzogsz. Mintha semmi másból nem állna a világ, csak abból, hogy egymáson tornázzunk. Érted, mit mondok?

- Van benne valami - feleltem csak ennyit, és egy aprót sóhajtotta, de ebbe vegyült némi nyelés is.
- De most mit csinálhatnék? Tisztában vagyok vele, amit mondasz... hogy nem vagy robot, ami mindenre képes, ha megnyomok rajta egy gombot... és az is nyilvánvaló, hogy mióta vámpír vagyok, azóta... szóval igen, gyakran érzem úgy, hogy szükségem van az ilyesmire. De mégis mit tehetnék ellene? Melyik nőnek nem esik rosszul, ha visszautasítják, még ha tisztában is vagyok vele, hogy neked nem jó így? - kérdeztem elfordított tekintettel. Előtte mindig a természetfeletti világgal volt problémánk, mindig azokról kellett beszélgetnünk... és most először szembetaláltuk magunkat egy olyan problémával, melyet mint házaspár élünk meg, és nem mint vámpír és vámpír...

- Nézd Elena.... - tettem le én is tányért, és gondolkodtam, hogyan fogalmazzak úgy, hogy ne legyen belőle végképp halálra sértődés. - Nem gondolod, hogy mióta átváltoztál, azóta... nos szóval... kissé túlontúl is megnőtt az étvágyad... bizonyos téren? - tettem fel óvatosan a kérdést. _ Nincs gond ezzel, félre ne érts. Csak ha a másik ilyen téren nem kíván annyit, mint te, akkor neked nem tetszik, és megsértődsz. Holott, egyszerűen csak arról van szó, hogy más is van a világon a szexen kívül.

Erre most mit tudtam volna mondani? Jelenleg még mindig volt bennem annyi indulat, hogy valami fájót mondjak neki, köztük azt, hogy Klaustól ezer év alatt sem hallottam volna ezt, bár ez tényleg indula lett volna, és nem ért annyit ez a múló állapot, hogy Damon kiábrándulását érjem el vele... ahhoz túlzottan szeretem... és nem ér annyit az egész, hogy bántsam ilyesmikkel...
- Talán igazad van - suttogtam, és egy apró sóhajtással tettem le a tányéromat.

- Azért sikerült - válaszoltam csendesen. - Nézd Elena... két napig teljesen jól éreztük itt magunkat. Ettünk, ittunk, romantikáztunk, szeretkeztünk. És nem tudom, hogy miért kaptad fel a vizet. Mi rosszat mondtam? Hogy ma este vissza kéne indulni? Mint említettem, otthon vár ránk egy egész éjszaka, mert a gyerekek már nyilván alszanak majd. Ha holnap délben érkezünk meg, délután vár ránk a kipakolás, este fáradtak leszünk bármire is. Így meg... ráérünk majd kipakolni holnap reggel, és az éjszaka a miénk. És férfi vagyok, de nem szobor. Kell nekem is, hogy kissé feltöltődjek. Én sem bírom a tempódat már... ezt is meg kell értened.

Na, hogy erre most mit kellene nekem mondanom...? A semmire nem mondhatok valamit... áh, ebbe csak belezavarodom, inkább nem is gondolkodom tovább ezen.
- Sajnálom. Nem akartam olyat tenni, amivel megbántalak, vagy... bármi ilyesmi - suttogtam aztán, mikor letettem a villámat és a szemébe néztem.

Láttam, ahogy Elena az étellel kisétál a házból, és mikor leült a stégre, odaúsztam. Kinyomtam magam a vízből, aztán kezembe vettem a tányért, és enni kezdtem. Egy hang nélkül. Nem tudtam, mit kéne mondanom, hogy ne legyen újabb veszekedés. De azt is tudtam, hogy jelenleg igencsak meg vagyok bántva... nem értettem, mi rosszat teszek mindig, amire Elena így reagál. Néha rosszabb, mint Katherine. Ő viselkedett így, mikor nem az történt, amit ő akart, vagy elvárt.

(Konyha)

A stégen végigsétálva már láttam, hogy Damon még midnig a vízben van, és úszkál. Hát... azt hiszem, az úszásra mondják, hogy a legjobb feszültséglevezető.
Lehajolva letettem a stég szélére a tálcát, amire a spagettit kitálaltam, majd megfogva a saját tányéromat, leültem a nyugágyamra. Hm, talán nem lenne meglepő, ha a saját adagját a fejemhez vágná, de... na mindegy.

(konyha)

Az indulat külön lendületet adott. Egy iramodással rohantam le a tó partjára, menet közben dobva le magamról a ruhákat, és mikor a stég végére értem, egy jókora fejessel elmerültem a hideg vízben. Méterekkel arrébb bukkantam fel, aztán erős karcsapásokkal kezdtem neki úszni, közben még mindig magamban füstölögve.
Komolyan, mit tudok csinálni, amibe Elena ne kötne bele? Volt két szép napunk, és mikor meg mertem jegyezni, hogy én sem vagyok kimeríthetetlen, abban a pillanatban halálra sértődik. Itt lenne az ideje megtanulni uralkodni magán.

- Rossz hírem van - nevettem Elena után. - Minek fogócskázzak veled? Ha berohansz a házba, úgyis megtalállak. Ha elrohansz máshová, én bemegyek a házba. Előbb-utóbb úgyis jössz te is - mondtam pimaszul, aztán megfogtam Elena kezét.
- Na gyere. Csináljuk meg azt a forralt bort, mert már azt is hallom szinte, ahogy vacog a fogad.

(konyha)

- Nem fogom kimondani, hogy zseni vagy. Nem bizony! Még elbízod magadat, és akkor mi lesz velünk, mi lesz velünk? - csóváltam a fejemet baljósan, és közben már vigyorogva el is indultam a ház felé.
- Tudod, néha egy kis fogócska is tetszene - kuncogtam pár méterrel előrrébb haladva. Na igen... a fantáziámat beindította, hogy milyen indulatokat, győzelmi érzetet tudna kiváltani az akár benne, akár bennem, hogy ő győzött, én pedig "legyőzött" lettem. De talán csak az én fantáziám ilyen élénk.