Ha eddig nem lettem volna megszállott most már határozottan azzá változtam. Végül is nem elég, hogy megtaláltam őt, de itt fekszem az ágyában. Persze, hogy ez volt az első utam, miután betörtem a hotelszobájába. Ez most már határozottan beteges. De érezni akartam az illatát.. A megszállottjává váltam, mintha valami varázsigével édesgetett volna magához. Pedig pontosan tudom, hogy ez csak az ő kisugárzása. Az angolom immáron sokat fejlődött az elmúlt öt évben szinte az akcentusom sem érezhető, amiért hálás lehetek, de nem fogom elfelejteni, hogy honnan jöttem, hiszen a hazámnak köszönhetem ezt az ismertséget. Na, meg persze azt is, hogy megtanultam zárakat feltörni máskülönben nem lehetnék most itt. De kivételesen nem ezt kellett használnom, hanem a két szép szememet a recepciós srácnál, hogy odaadja nekem a pótkulcsot mondván, hogy a legjobb barátnőmet meg akarom lepni. Olyan kényelmes ez az ágy, hogy szinte arról is megfeledkezem, hogy azért huppantam bele, hogy közel érezzem őt magamhoz. Mire észbe kapok, hogy ki kellene szállnom innen és mindent visszaigazítani és mondjuk az előtérben várnom, hogy visszatérjen az ajtó már ki is nyílik én pedig belefagyok az ágyba úgy, ahogy vagyok. Biztos vagyok benne, hogy el fog zavarni, hogy őrült zaklatónak fog hinni. De végül is az vagyok! Idáig követtem és itt is az első dolgom az volt, hogy belefeküdjek az ágyába, amit még nem tudom, hogyan fogok kimagyarázni, de a fejemre húzom a takarót és csak remélni tudom, hogy valamiért hazaugrott és tovább is áll. Nem akarom, hogy így találkozzunk újra. Ez annyira beteges és ebből adódóan rendkívül kínos is. Legszívesebben elsüllyednék szégyenemben, hogy senki ne láthasson engem még véletlenül sem. Bárcsak elnyelne a matrac legalább addig, míg itt van. Meghallom a közeledő léptek hangját a kezemet a számra tapasztom és igyekszem a lehető legkevesebbszer levegőt venni, akkor is épp eleget ahhoz, hogy meg ne fulladjak egy árnyalatnyival sem többet. Annyira ostoba vagyok! Csak ránéz az ágyra és már le is buktam. Kérlek, kérlek menj el.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Hétf. Júl. 13, 2015 6:26 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Szanja & Cass
What the hell are you doing here?
- Francba - morrantam, ahogy megéreztem a talpamra ragadt dzsuvát a hotel aulájában. Lábujjhegyre ereszkedve, szinte a méregtől fúlva hátráltam ki a parkolóba, a portás ostoros tekintete láttán, hogy egy földön talált letört gallyal lepiszkáljam azt. A kedvenc lábbelim - egyben a legborsosabb - beadta a derekát egy kis Canossa-járástól. Hiába, a napom tortúrája nem abban leledzett, hogy összetalálkoztam egy borostás figurával, aki az ükükükakárkimnek vallja magát, vagy hogy összeszólalkoztam egy jelvényessel. Az egész napos talpalás és tömegközlekedés okán, ráadásul a párás levegőtől olyan dzsungel-nevelte kinézetet szedtem össze, hogy amint a nagy tükörtáblán megláttam a visszképemet, megremegett ajkam. Igen alul adtam az igényeimen - hajam borzas, ingem gyűrött. Ráadásul miért? Vagy kiért? Mi a fenét gondoltam? Mi a fenét..? Miután lepiszmogtam a sarat és az abban elfekvő levélszirmokat a cipőtalpról, elkámpicsorodva vettem tudomásul, hogy az totál kikopott. Arcom szinte bordóba vált, és a zakatoló feszültségemben egy könnycsepp is kimorzsolódott száraz tekintetemből. Nem voltam már az a laza, nemtörődőm nő, akinek lennem kellett ezidáig, nem ezen az estén. Most feldúlt és zaklatott voltam. Idegemben a kukához vágtam cipőimet. Az feldőlt. Hallottam mögöttem a portás kelletlen torokköszörülését. Nem kellett több, úgy kentem a falra a hipszter szemüvegében és a csálé szájával, hogy engem is megijesztett a hirtelen jött kurázsi. - Van egy kis meló, hölgyem. Intézkedjen - égetem retinájába a feladatot, és eleresztve őt battyogok a recepciósokhoz. Két nebuló, ifjú fiatalember. - Jött hívásom? - recsegem ridegen, mire ők buzgón ingatni kezdték a fejüket. Fiatalok még hozzám, úgy hiszem. Az egyik izgatottan mellém sietett, és a fülemhez hajolt. Na, ez mit akarhat? - Vendége van - motyogta lelkesen, én pedig összehúztam a szemöldököm. Pillanatok alatt értem a szobám ajtajához, végighúztam a beléptető kártyát a kis dekódolón, de felesleges volt, az ajtó nyitva állt a kíváncsiskodóknak. Mi a fene? Egészen addig óvatoskodtam, amíg meg nem hallottam a nehézkes légvételeket a paplan alól. Megcsapott a vérszag. Ember. Kicsoda? Ki az a bátor? Dühödten rántottam le takarót a gubbasztó testről. Felsikkantottam. Megtántorodtam. Megrogytam. - Mi a fészkes fenét keresel te itt? - böktem ki elkerekedett szemekkel, majd hatalmasat nyeltem. - Szanja... mi a...? - Torkomra fórt a szó, megmerevedtem, mellkasom tompa fájdalomban izzott. Rég volt már, talán igaz sem volt..., de ő itt van. Én csak... Szó nélkül léptem le tőle, nem vártam újabb találkozásra. Nem akartam a közelében maradni, mert én ilyen vagyok. Én nem akarok leragadni valakinél. Nem akarok függni valakitől. Mert ÉN ilyen vagyok. Nem kellene itt lennie. Nagy sóhaj kíséretében néztem végig rajta, ahogy ott kucorog ijedten. Jót tettek neki az évek. Idomai kerekebbek, arca és markánsabb lett. - Jól nézel ki - kúszott ki a számból meggondolatlanul, majd kilépve a megrökönyödésből, öleltem magamhoz, melegen, bátorítóan. - Mi a fészkes fenét keresel itt? - motyogom a vállán, de a szavak erőtlenek. Hiányzott. Nem kellene itt lennie.
Kezdőlap
