Makacs, makacs és makacs. Szerintem így már össze is vagyok gyúrva. Mert leginkább csak ez jellemző rám. Régebben visszahúzódó voltam és szerény. Ennek ellenére könnyen ment számomra a barátkozás, hiszen mindig tudtam bánni a szavakkal. Nem sokat beszéltem, de ha megszólaltam, akkor érdemes volt odafigyelni arra, hogy mit mondok. Soha nem voltam az a bizalmaskodó fajta és ez mostanra sem változott. Azonban, ha sikerül belopnod magam a bizalmamba vigyázz ne kerülj ki onnan, mert többször már nincs visszaút. Vagy, ha van is garantálhatom, hogy nem lesz egyszerű. A bűnöd határozza meg és, hogy a szívem milyen érzéseket táplál irántad. Ha barát vagy könnyebb dolgod van, mint annak, akit szerelemből szeretek, vagy akire testvéremként tekintek. Hogy miért? Mert tőlük elvárom, hogy ne támadjanak hátba, ha már befogadtam őket a szívembe és a lelkembe. Olyan nagy kérés lenne ez?
Édesanyám hűtlensége bélyeget nyomott a lelkemre. Lett egy utálatos oldalam, aki állandóan csak kötözködik. Bár, ha nem kötözködöm veled, akkor észre sem vettem, hogy létezel. Bár az esetek többségében próbálok barátságosan viselkedni. Sikerült kinyitnom a számat. Most sem beszélek még feltétlenül feleslegesen csak többször nyitom ki a számat, így még több értékes információ hagyja el ajkaimat. Akaratos vagyok, de rettenetesen, ha valami nem úgy történik, ahogyan én azt elterveztem a világ a feje tetejére fordul. Néha túlságosan sokszor követem a szívem csalóka érzéseit és ezeket előfordul, hogy meg is bánom, de azért igyekszem összekeverni a szívem vonzalmát a józan eszemmel. Több-kevesebb sikerrel.
Kitartó vagyok. Mutass egy célt és az életem árán is elérem. Nem szeretek veszíteni. Persze még ez is rendben van, de csak akkor, ha tényleg őszintén el tudom hinni azt, hogy mindent megtettem annak érdekében, hogy nyerjek és sikeresen véghez vihessem azt, amit szerettem volna.

S jelen pillanatban mindent megtennék azért, hogy visszatérhessek a régi énemhez, hogy ne az legyek, akit újultan felemészt a depresszió és az erős önutálat.

A külsőmre rátérve porcelán fehér bőröm és a sötét, hosszú hajzuhatagom lehet az első dolog, ami feltűnhet a távolból. A hajam többnyire egyenes, de néha feldobom hullámokkal azonban ezt az utóbbi időben nem mondhatom el magamról. Arcom szabályos vonásai követelik magukra az emberek tekintetét. A szemeim sötétek, akár csak az éjszaka vagy maga a lelkem, ami az évek során megtépázott pár kihívás. Nem mondom, hogy gonosz lennék egyszerűen csak már közel sincs bennem annyi jóság, mint amikor megszülettem, de azt hiszem ez mindenkivel így van, csak nem mindenki ölt meg valakit. Ez határozottan egy hatalmas fekete foltot jelent a lelkemen. Sminket nem használok túlságosan sokat. Nem szeretek túlzásokba esni. A ruhatáram pedig tökéletesen illeszkedik az éppen adott hangulatomhoz például mostanában sokkal nagyobb előnyt jelentenek nálam a fekete ruhadarabok. Gyászolom azt a személyt, aki voltam. Már nem lehetek ugyanaz bármennyire is szeretnék. Erős vagyok és túl leszek ezen az egészen ebben őszintén hiszek, de már soha nem leszek ugyanaz.  

Én vagyok a Bolygó Hollandi!

Kutatok a múltamban, hogy mégis melyik pont volt az, ami engem ide vezetett. Talán, már mióta megszülettem erre a sorsra voltam utalva? Őszintén nem tudom. De, hogy megérthessem kénytelen leszek összeszedni a múltam darabkáit, hogy megérthessem a jövőmet, hogy mégis mi, miért történt. Vagy egyáltalán a történések összefüggésben állnak-e avagy sem. Akkor kezdjük a legelején.

A függöny elhúzódik és az elsősorban nézhetem végig, ahogyan az életem apró pillanatai kirajzolódnak előttem. Lehunyom a szememet és nem látok mást, mint egy boldog és gondatlan kislányt, aki a barátaival játszik. Lillian aranyszőke tincseit és Jace imádnivaló mosolyát. Most már értem. A tekintete jelen pillanatban annyi mindent jelent. Miért nem vettem észre, hogy odavan értem? Akkor talán minden másképpen alakult volna és soha nem szakadtunk volna el egymástól. Nem vesztegettük volna az időt azokra az emberekre, akik nem is érdemelték meg azt igazán. Érzem, ahogy egy könnycsepp gördül végig az arcomon, miközben figyelem Jace eltávolodó alakját és végül felemészti a sötétség. Nem láttam többet hosszú évekig. Lillian-nel ezen idő alatt csak még elválaszthatatlanabbak lettünk. Olyan volt, mintha a nővérem lenne és úgy is tekintetem rá. Pontosan úgy szeretem, mint, ahogyan azt egy nővér megérdemelné. Mindig ott volt mellettem. Az erőnkkel játszottunk. Persze csak, mikor a szüleink nem figyeltek. Soha nem értettem, hogy hol van az ő édesapja. Azt tudtam, hogy boszorkány, hiszen tudtam az édesanyjáról, hogy csak ember. De ő nem élhetett elég sokáig, hogy igazán büszke lehessen a lányára. A halála óta Lillian megváltozott. Én ezt megértettem, hiszen egy szerettünk elvesztése felszakítja a lelkünket és az a seb soha nem gyógyul be igazán. De, mielőtt még egy fájdalmas emléket tépnék fel magamban arra az estére kell visszarepülnöm, amikor búcsút intettem az ártatlanságomnak. Álarc takarta mindenki arcát mégis tisztában voltam azzal, hogy kinek adom oda magam legelőször. Nem lett volna bátorságom hozzá, ha az alkohol nem tombol oly erősen a szervezetemben, de a mai napig sem bántam meg. A szívem csak hevesebben kezd verni az emlékre, ami még tiszta volt és szeretett teljes. Nem burkolta be a fájdalom. Az a pillanat, mikor meglátom édesapám élettelen testét a padlón a mai napig a szívembe mar. Elvesztettem azt az embert, aki a legfontosabb volt a számomra. Ő volt az, aki megtanított engem varázsolni, aki belevezetett a mágia igazi világába, hiszen Lillian-nel legtöbbször csak szórakoztunk, de apával tudtam, hogy komolyan kell venni minden egyes részletét a mágiának, hogy vannak határok és nem tanácsos megszegni őket, hiszen ezeknek áruk is van. Olyan kapcsolat volt közöttünk, amit azt hiszem minden lány megirigyelne. Számíthattam az apámra és mindent elmondhattam neki. Az emlékezetemben olyan élénken ég a kép, ahogyan a holteste felett görnyedek zokogva, hogy ki kell nyitnom a szememet, hogy egy pillanatra véget vessek az előadásnak. Szaporán kapkodom a levegőt és felhúzom a térdeimet, majd szorosan magamhoz ölelem azokat. Így próbálok védelmet találni magamnak. Hiszen az utóbbi időszakban csak önmagam lehetek a saját védelmem forrása. Még ha el is bukok önmagam védelmében nem bírom eltűrni, hogy más a védelmébe fogadjon. Egyszerűen képtelen vagyok rá.
Mély levegőt veszek és lehunyom a szememet, hogy újra visszatérhessek a múltamból elkészített kis előadásra, ami az egész a fejemben játszódik mégis olyan valós, hogy érzelmeket ébreszt bennem, amiket akkor éreztem. A magányt, a gyűlöletet önmagam iránt, hogy nem töltöttem több időt az apámmal. Ha tudtam volna, hogy meg vannak számlálva a napjai el sem léptem volna mellőle egy pillanatra sem. De senkinek sem adatik meg ez a luxus, hogy tudja mikor éri el a vég. Egészségesnek tűnt. Boszorkány volt mégis egy szívroham vérzett vele. Ez az egész annyira hihetetlen volt a számomra. De sosem kutakodtam benne igazán. Egyszerűen csak bezárkóztam. Elfordultam a külvilágtól és a saját sebeimet nyalogattam. Lillian volt az egyetlen, aki átérezhette volna a fájdalmam, de sosem fordultam hozzá. Inkább elszöktem a városból, ahol minden az apámra emlékeztetett és a vele történt dolgokra. Ekkor jöttem Mystic Falls-ba, ahol azt hittem minden könnyebb lesz a számomra, hogy lehetőségem lesz egy új élet elkezdésére. Ez mind adott volt csak még bonyolultabb lett az életem. Sokkal meggondolatlanabb voltam, mint az elején. Kezdjük Dean-nel. Meg akart ölni és eszem ágában nem volt védekezni. Nem akartam az erőmet használni, hiszen apám nélkül úgy éreztem, hogy nincs rá szükségem. Tőle örököltem és vele együtt ezt is elveszettnek éreztem, ahogyan önmagamat is a világban. Nem találtam a helyem és nem tudtam, hogy mégis mit tehetnék. De nem is az a nevetséges az egészben, hogy majdnem hagytam neki, hogy megöljön, hanem, hogy ezek után még mondhatni össze is jöttem vele. Ha tehetném most visszamennék a múltamba, hogy felpofozzam önmagam. Talán minden itt kezdődött el. Okolhatnám őt is, hiszen miatta kellett végignéznem egy újabb ember halálát, aki utána élve sétált ki a lakásomból, mintha mi sem történt volna. Az egészet nem értettem. Talán most sem értem igazán, hogyan történhetett ez, de nem is számít igazán. Egyiküket sem láttam ezután. Ha Jason nem lép be az életembe, akkor talán soha nem fordítok hátat Dean-nek. Akkoriban azt hittem, hogy miatta teszem, hiszen Jason megölné, ha csak egy pillanatra is kettesben maradnék vele. De most jövök rá, hogy mekkora szívességet is tett nekem Jason azzal, hogy elszakított tőle. Az életemnek ő is csak egy sötét foltja volt annak érdekében, hogy megtaláljam önmagamat. Jason. Őt sem láttam azóta, hogy Dean-nel volt ez a kis incidens. Azt hiszem csalódott bennem, amiért egy félig vámpírral szűrtem össze a levet. Azon is csodálkoznom kellene, hogy életben hagyta. Bár lehet, hogy azóta már befejezte a munkáját és eltette láb alól, hogy engem védjen. Hiszen a kapcsolatunk nem éppen úgy ért véget, hogy békésen elváltunk. Láttam a gyűlöletet megcsillanni a szemében és, ha tetszik vagy nem egy része bosszúért szomjazott. Talán ő maga ment Jason után és ez okozta a halálát. Nem tudom.
Halál. Mindenki azt hinné, hogy az egész örökre szól. Vagy, hogy nincs visszaút belőle. Nem mindenkinek adatik meg a lehetőség. Az apám mégis visszautasította. Megvolt a lehetősége, hogy itt legyen velem és visszatérhessen, de miután megvédett saját makacsságomtól távozott és egy darabot belőlem is magával vitt. Akkor tudtam, hogy itt az ideje annak, hogy felnőjek. Akkor vigyáztam Daryl-re. Úgy éreztem, hogy családom van és képes leszek utat mutatni neki, de rá kellett jönnöm, hogy nem mutathatok neki utat, hiszen még én sem találom a sajátomat. Persze nem dobtam ki a lakásomból. Segítettem neki, hogy jobb élete legyen. Hozzásegítettem ahhoz, hogy jó körülmények között folytathassa az életét és nem egy szeszélyes nőszemély társaságában, aki még csak most kezd hozzászokni ahhoz, hogy a gyerekkora ténylegesen véget ért. Akkoriban azt hittem, hogy minden rossz dolgon túl vagyok már és semmi nem jöhet velem szembe, ami ennél is jobban megtörhetne. Azt hittem képes leszek arra, hogy meghódítsam a világot és kezdjek magammal valamit. Ezért is jöttem a Whitmore-ra, ahol ahelyett, hogy az álmaim váltak volna valóra a rémálmaim kezdődtek el.
A legeleje sem volt zökkenőmentes. Már a beköltözésem éjszakáján láttam, ahogy az első barátom Aaron átváltozik. A fájdalom, amit érzet engem is felemésztett még most is érzem a porcikáimban, mintha apró tűk szurkálnának, ahogyan minden egyes csontom eltörik a különbség csak annyi, hogy én ennek csak a fájdalmát éltem át a csontjaim a helyükön maradtak mégis így is sajogtak órákkal később is, mikor az üres szobára ébredtem. Ott hagyott és utána nem is állt szóba velem egészen addig, míg a második felvonása el nem kezdődött a rémálmomnak. Szembesülnöm kellett azzal, hogy egyfajta hazugságban éltem. Hogy miért? Édesanyám eltitkolta előlem, hogy vérfarkas génekkel rendelkezik. Így nem elég, hogy azért kellett önmagamat gyűlölnöm, mert kiontottam egy ártatlan életet, de azért is, mert vérfarkas lettem. Az átváltozás fájdalmának a töredéke is majdnem összeroppantott nem tudtam elképzelni, hogy képes leszek magam alá gyűrni. De elmondhatom magamról, hogy egyszer már sikeresen túléltem és soha többé nem kell. Az életem tényleg kezdett jobbra fordulni. Visszatért Jace is és Lillian is a képbe és őszintén én voltam a világon a legboldogabb. Elmondhattam Jace-nek, hogy szeretem. Most már sajnos az érintését is képtelen vagyok elviselni. Vadállatok mocskolták be a testemet és undorodom magamtól. Éjszakánkét, mikor lehunyom a szemem őket látom, ahogyan kihasználják, hogy gyengébb vagyok náluk. Mintha egy használati tárgy lennék úgy bánnak velem. Most is olyan nehéz volt számomra feldolgoznom a múltam anélkül, hogy ezen kegyetlen képeket engedném becsúszni az elmémbe.. Igazi önuralomra volt szükségem ahhoz, hogy ezt megtehessem.
Kinyitom a szemem és észre sem veszem igazából, de az egész arcom csurom víz a könnyektől. Lerúgom a lábamról a takarót és a fürdőszobába sétálok, ahol hideg vizet locsolok az arcomra és jól megdörgölöm. Ezt megteszem párszor, majd a hidegvíznek köszönhetően fagyos kezeimet a tarkómra tapasztom és úgy pillantok a tükörbe. Vörösek a szemem a bőröm sápadt és a nyakamat vizslatom, amin még mindig jól kivehetőek az erőszakolóm ujjainak a nyomai. Szinte olyan, mintha még most is szorongatná a nyakamat. A gyomrom bukfencezni kezd az emlékképekre és hamarosan a wc felé görnyedve szabadulok meg a mai vacsorámtól. Alig bírok enni, hiszen úgy érzem egy gombóc van a torkomban, amit nem tudok legyűrni és, amit meg is eszek az sem mondhatnám, hogy bennem marad. Kiöblítem a számat, majd visszavánszorgok az ágyamhoz és magamra húzom nyakig a takarót. Fáj a szívem, hiszen azt kívánom, hogy bárcsak Jace karjaiban lehetnék, de nem bírom elviselni az érintést. Egyszerűen túl sok emléket idézne elő belőlem, túl sok fájdalmat. Több fájdalommal járna, mint pozitívummal.

Az ágyam mellett égő gyertya lángját figyelem. Percről-percre alacsonyabban ég és talán az én életem is pontosan ugyanilyen tempóban fogy. Vagy talán csak a bonyodalmak söpörnek végig ilyen gyorsan a mindennapjaim között. Az is lehet, hogy holnap már nem is kelek fel. A halál sokszor egyik pillanatról a másikra tesz látogatót, amikor nem számítunk rá. De még nem jött el az én időm. Túl sokat szenvedtem és túl keveset éltem..