Pár napot kihagytam a szerkesztőségben. Szükségem volt néhány nap pihenőre, egy kis szellőztetésre azok után, amikre vállalkoztam. Igaz, ezekre inkább kellene azt mondani, hogy rávesznek, mintsem hogy önként cselekszem, de még mindig több kedvemet leltem ebben, mint abban az életben, mikor nem szóltak a napjaim semmiről. Valaki felemelt a porból, és ezzé tett. De pár nap szabadság még nekem is járt. Meg is kellett hagynom, hogy kissé északon, a helyek között gyönyörű tájak rejtőzködnek. Pontosan odavágyódtam, miután elvégeztem a nekem kijelölt feladatot, majd rögtön meg is kaptam a következőt Benedicttől. Sosem fáradhat bele a parancsok kiosztásába, egy valódi domináns oroszlán, hát még ha a húgáról volt szó. A kávémat kortyolgattam, és az irodám apró kis ablakán keresztül vizslattam a szerkesztőség lelkes zsongását, ahogyan mindenki tette a dolgát. Elmélkedtem. Gondolatok a fejemben, Üres ígéretek, rideg szavak... ezek jelentek meg álmaimban tegnap éjjel. Egy magamfajta is képes álmodni, habár jó ideig azt hittem, mikor hűtlen lettem a szüleimhez, hogy az álmaim soha többé nem fognak másról szólni, mint megcsalásról. Tévedtem. Sok szépet láttam már abban az álombéli világban. Viszont még így, vérfarkasként is végigfutott a hideg a hátamon attól, amit elém vetített az elmém. Csak feldühítettek. Hiába fogadtam meg azt, hogy igyekszem nem ölni embert, legalábbis a városon belül nem, túlzottan zaklatott voltam ahhoz, hogy ezt az ígéretet most éppen teljesítsem. Nem szoktam hencegni azzal, hogyan váltottam ki az átkomat, kamaszkorom egyik legnagyobb ballépése volt, mikor a düh hirtelen kezdte markolászni a gyomromat. Nem mellesleg, csak egy kis báb voltam valakinek a meséjében. Nagyobb jelentőséget éreztem magamnak, mint régebben, de még így is... ki vagyok én, hogy megtartsam az ígéreteimet, mikor velem kapcsolatban sem tartotta be senki? Leültem a székembe, majd magam elé húztam az egyik mappát, és olvasni kezdtem az egyik gyakornok cikkét. Környezetszennyezés a város külső részében. - Szemét. Ezt nem veszi meg senki. - forgattam meg a szemem, és akkor gyűrtem galacsinná a nyomtatott papírt, mikor Zoé belépett az ajtón. - Gilson. Úgy szólnak a hírek, hogy kerestél. - dőltem hátra a székben, és összefontam ujjaimat az ölemben. Biztos voltam abban, hogy egy új cikkén dolgozik, és ebben kéri a véleményem, vagy a tanácsom. Általában ez szokott megesni.
Azt hiszem, ez lehet a nagy áttörés. Persze talán nem életem legnagyobb sztorija, mármint merem remélni, hogy nem, hiszen még sok hasonló történetet szeretnék megírni majd a pályafutásom alatt. De mivel hogy nem régiben költöztünk át Chicagóból New Orleansba, és az új munkahelyemen mindent ismét az alapoktól kell kezdenem, hogy ismét kivívjam a munkatársak és a főnökeim elismerését, ez a cikk még nagyon is jól jöhet. Mindamellett, hogy ha sikerül lelepleznem a bűnösöket, és valami jót tennem az írásommal, az a közérdeket is szolgálná. Normális esetben ehhez nem árt a főszerkesztő beleegyezését is kérni. Nem sok értelme van valami olyan után nyomozgatni, olyasmin dolgozni, és valami olyat írni, amit aztán a lap nem hajlandó megjelentetni. Éppen ezért először beszélnem kell a főnökkel, de ezt ugye nem tette túl egyszerűvé a számomra az elmúlt napokban. Már napok óta nem tudom elérni Haseltont, a telefont nem veszi fel, a szerkesztőségbe pedig be sem dugta az orrát. Mégis milyen vezető csinál ilyet? Csak úgy eltűnni huzamosabb időre? Nyilván olyan valaki, aki úgy gondolja, hogy bármit megtehet. Na persze nem tartozik nekem semmilyen számadással, ő a főnök és nem fordítva. De hát az egész lap az ő felelőssége. Nem kellene valami elérhetőséget hagynia, legalább limitált határidőn belül? Vagy legalább egy szerkesztő helyettest, asszisztenst vagy valakit, akivel beszélhetünk a nevében? Na mindegy, igazából csak amiatt bosszankodom, mert én a magam részéről már a múlt héten nekiláttam volna a munkának, és igazából végül nem is vártam meg a jóváhagyást, a hétvégén már el is kezdtem az anyaggyűjtést, és beszéltem az egyik érintettel. Csak egy rövid interjú volt, kiindulásképpen, mert szerintem ebből egy igazi bűnügyi riport is kerekedhet a végén. De mivel Davin végre felbukkant a cégben, ezért itt az idő, hogy ha utólag is, de beszámoljak neki arról, hogy pontosan min is dolgozom. Megkopogtatom az ajtófélfát, hogy felhívjam magamra a figyelmet, majd hamar beljebb is sétálok. Egy kicsit izgulok, bevallom. Részben azért, mert ahogy már megfogalmaztam, ez lehet számomra a nagy lehetőség, ha engedélyt kapok rá. Részben pedig… nem is tudom, azt hiszem, Davin váltja ki belőlem. Tipikusan olyan fickó, akin nem igazán tudok eligazodni. Okos, intelligens, de nagyképű, és zsigerből vitatkoznék vele folyamatosan mindenről, mert olyan könnyen fel tud bosszantani, de néha mégis tud igazán jófej is lenni, és hát valljuk be, hosszú távon nem egy okos ötlet valaki olyat bosszantani, akitől a fizetésem függ.
- Igen, kerestelek. Többször is, ami azt illeti. Már aggódtam, hogy karácsonyig nem is látunk. Mármint állítólag a céges ünnepi buli nagy siker szokott lenni, szóval remélhettük, hogy legalább arra… Oh, na mindegy. Nem erről akartam beszélni, természetesen. – És tessék! Máris sikerült zavarba hoznom magamat, nagyjából öt másodperc alatt, amelybe rekordmennyiségű szavat sűrítettem, és ráadásul ez eléggé úgy hangzott, mintha számon kérném, amihez ugyebár semmi jogom. Szóval legjobb, ha azonnal a tárgyra térek, azzal is terelve a témát. - Egy riporton dolgozom, amihez szeretném a jóváhagyásodat kérni, mielőtt még jobban beleásnám magam. Öhm… - kiteszem elé az asztalra a táblagépemet, melyet eddig a kezeim között szorongattam, és kivarázsolok a képernyőjére két cikket egymás mellé. – Edward Stanley és Peter Marks. Mindkettejüket a művész negyedben támadták meg és rabolták ki az elmúlt fél évben. – Újabb felugró ablakok. – Martha Jonhson, a fia két hónapja kómában van, vele is hasonló dolog történt. Stella Williams. A legutóbbi áldozat, jelenleg is kórházban lábadozik, szintén kirabolták és helyben hagyták, szintén azon a környéken. A rendőrség ezeket az eseteket mind egyedi fegyveres rablásként kezeli, de én észrevettem néhány hasonlóságot közöttünk: mindegyikük vállalkozó. Stanleynek és Marksnak pubja van, Johnsonék egy gyorséttermet vezetnek, Williamsnek kávézója van. Utána kérdezősködtem már egy kicsit, és sikerült is nemrég beszélnem az egyik szemtanúval. Nos… - mély levegőt veszek, ezzel is igyekszem elnyomni a lelkesedésemet és izgatottságomat, mielőtt bejelentem a lényeget. – Szerintem egy banda illegális védelmi pénzt próbál behajtani a környék vállalkozóin. Majdnem teljesen biztos vagyok benne, de természetesen rajta vagyok az ügyön, hogy további bizonyítékokat gyűjtsek, tehát hamarosan találkozom is Stanleyvel a kocsmájában – fejezem be végre a gondolatmenetet, és hagyom szóhoz jutni Davint is. Ha rábólint, én már itt sem vagyok. De hát miért is ne bólintana rá? Nem csak hogy nagyszerű és sokak által olvasott cikket tudnék kovácsolni ebből a témából, de a leleplező írásom talán segíthetne is megállítani azt a bandát. Alig várom, hogy úgy igazán belevethessem magam a munkába.
Általában szívesen fecséreltem a drága perceimet felesleges beszélgetésekre, hallgattam a kis gyakornokokat, hogy milyen ötletekkel dobnák fel a kiadót, az újságot, de nem volt belőle hátrányom. Fiatalok még, majd belekóstolnak a való életbe előbb-utóbb, amint kilépnek oda, és az első igazi munkahelyükön visszadobják azt, amin előtte talán éjszakákon keresztül is dolgoztak. Ez az üzleti élet, itt a kishalat megeszi a nagyhal, még ha képletesen értve is. Én viszont nem voltam energiavámpír, csak ritka alkalmakkor szaggattam fejeket. Ez a mai nap ilyen alkalom volt, tekintve, hogy egy heti munkám sűrűsödött az asztalomra, és nem volt időm arra, hogy pitiáner szarságokkal foglalkozzak. Zoé-val általánosságban nem sürgettem a megbeszélések végét, de tartottam attól, hogy az ingerültségem - amit az előttem heverő dokumentumok okoztak - kiterjed majd a szavakra, amik elhagyják a számat, s olyat is mondhatok, amelyet aztán megbánok. Bár nem szokásom megbánás tanúsítani senki iránt. Egy mosolyt elég rövid idő alatt kicsikart belőlem a bevezető sorokkal. Nem számított még a szerkesztőségnél tapasztalt tagnak, nemrég került ide, de láttam benne a tehetséget és a lehetőséget. Olyannyira, hogy tudtam előre, mennyire oda kell figyelnem arra, mit is ad ki a kezei közül vagy mit akar vállalni. Benedict figyelmeztetett, hogy a húga nem a nebántsvirág fajtából származik, de ennek ellenére is túlszárnyalta az elképzeléseimet ezt illetően. - Nyugi, Gilson. Ott leszek a karácsonyi partin is. - villant meg egy átfutó mosoly arcomon, majd letettem a kiürült papírpoharat, és türelmet mímelve figyeltem a szavait. Nehezemre esett, habár ez nem az ő jelenléte miatt volt kritikus pont, hanem mert hallottam az ajtón beszűrődő káoszt odakintről. Megforgattam a szemem, mikor Zoé egyet oldalra lépett, és megpillantottam a kis ablakon keresztül, hogy tényleg zűrzavar van odakint. - Lusta bagázs. Gondolom az elmúlt napokban csak lógatták a lábukat. Néhány napra szabadságolom magam, és ez vár, mire visszajövök. - sóhajtottam fel, kirúgva magam alól a széket, majd megrázva a fejemet, ezzel próbálva mérsékelni a dühömet, a kezembe fogtam azt a tabletet, és szemügyre vettem, amit mutatni akart. Egyszerre tudtam figyelni Zoé szavaira és az előttem látottakra, de egyik sem töltött el maradéktalan nyugalommal. Éppen ellenkezőleg. Ismertem ezeket a dolgokat a városban, évek óta éltem itt, és nem egy olyan alvilági alakkal találkoztam már, akik abból éltek, hogy védelmi pénzt szedtek vagy éppen uzsorásként vertek agyon embereket. Bár tény, az túl piszkos munka lenne nekik, így erre külön kifutó embereik vannak. De ez az egész annyit jelentett, hogy vagy még most leállítom Zoé-t vagy hagyom darázsfészekbe nyúlni. - Ez itt nem Chicago. - tettem le a szerkezetet, és felvettem a szemkontaktust Zoé-val, arcomról mindennemű érzést eltávolítva. Tehetséget láttam benne, lehetőséget, és azt, hogy ebből egy igazi díjnyertes alkotást tudna kihozni. De vannak szabályok. Mondhatni, itt is farkastörvények uralkodnak, csak ezek kissé másfajta szabályok. - Nem tudom, az ottani újság mi mindent hajlandó megjelentetni, deeee... - kerültem meg az asztalt, és nadrágzsebembe mélyesztettem az ujjaimat. Azt is elfelejtettem, hogy az asztalom teli van munkával. - nem látom előnyét annak, hogy lehozzunk egy ilyen cikket. - Talán csattantak a szavaim, elvégre több napos munkáját tehettem tönkre vele. De ez inkább az ő védelmét szolgálta. Érdekelne is engem, hogy mi jelenik meg az újságban és mi nem. De a bátyja érthető parancsokat adott. Ne hagyjam, hogy bajba keverje magát. Már abban sem voltam biztos, hogy valaki nem vette már most észre azt, hogy kutakodik. De már ismertem a hozzá hasonlókat. Kötni fogja az ebet a karóhoz.
Természetesen sikerült egy olyan belépővel indítanom, amelytől nagyjából fél perc alatt zavarba jöttem, és Davin ezt még tovább fokozza. Tudom, hogy csak ugrat, és hát ki hibáztatná érte, hogy tréfálkozik azon a zagyvaságon, amit itt sebtében összehordok? Csak el kellene engednem a fülem mellett az egészet, és tovább lépni, mégis érzem, hogy pír futja be az arcomat a szavaitól. Egyáltalán nem amiatt izgultam, hogy megjelenik-e azon a partin, és ezt ő is tudja, de ha bármit hozzáfűznék a témához, csak magam alatt vágnám a fát, hisz amilyen zavarban vagyok, tuti mondanék valami kétértelműt, amiből aztán ismét gúnyt csinálhat. Szóval mély lélegzet, és úgy döntök, hogy inkább rátérek a tárgyra. Korábban, amikor beléptem az irodába, ha a levegő halványan érezhető vibrálásából nem is vettem le azonnal, hogy Davin mennyire feszült, hát most a kirohanásával egyértelművé teszi a számomra. De mivel a felháborodás – reményeim szerint – nem nekem szól, és mindkettőnk érdeke, hogy egy kicsit lekössem a figyelmét azzal, amit fel szeretnék neki vezetni, figyelmen kívül hagyom a hőbörgést, és egy kis hatásszünet után folytatom, amit elkezdtem. Feszültség ide vagy oda, nekem úgy tűnik, hogy nagyon is érdekli, amiről beszélek, lekötik őt a szavaim. Talán emiatt van, hogy egy kicsit fel is bátorodom, és szépen legyűrve a korábbi zavarom, már egész lelkesen adom elő a lényeget, teljesen tettre készen. Megelégednék egyetlen bólintással is, hogy aztán iszkoljak is a dolgomra. Az a jóváhagyás azonban végül nem érkezik. - Nem látod értelmét? De… hallottad egyáltalán, amiket elmondtam? Mármint… ne vedd zokon, de… – Nem jó ez így. Itt ülök, mint egy árva kis nyuszi, aki meglapul a fűben, ő meg közelebb sétál, és teljesen fölém magasodik, aztán a képembe mondja, hogy nincs szükség a cikkemre. Kisebbségi érzésem van tőle, és lehet, hogy ez is a cél. Húzzam meg magam, fogadjam el az ítéletet, aztán tipli. De én sokat dolgoztam ezen, és igazából nem is az eddigi munkámat sajnálom igazán, hanem a lehetőséget, amit ezzel elszalasztok. A lehetőséget, hogy jót tegyek azokkal az ártatlanokkal, akiknek akár ebben a pillanatban is megkeseríthetik az életét azok a bűnözők. A lehetőséget, hogy bizonyítsak. Nem csak ebben a szakmában, hanem saját magamnak is, a világnak, a családomnak. Példát állíthatnék nekik. Nem is tudom. Csak érzem, hogy tennem kell valamit. Ezt nem hagyhatom csak így ennyiben. A szavam egy pillanatra elakad ugyan, de felbátorodva nézek fel újra Haselton szemébe, közben lassan, óvatosan hátrébb tolom a székemet, hogy legyen elég helyem felemelkedni róla, és végül állva nézzek farkasszemet a főnökkel. Haha, farkasszemet. Na, jó, több komolyságot, Gilson! - Ez egy nagyon jó bűnügyi riport lehetne, Davin. – Kezdem csendesen. Nem szándékosan szólítom a keresztnevén, hisz bár a bátyám mutatott be neki, a kapcsolatunk inkább csak szakmai, és általában maradunk a családneveknél, nem személyeskedünk. Vagy csak simán főnöknek nevezem. De most tudat alatt talán így próbálok hatni rá valami közvetlenebb szinten. – Lehúzni a leplet azokról az emberekről, és mindarról, amiket másokkal tesznek. Nem éppen ez a cél? Megmutatni a világot, milyen is valójában? Nem ez a dolga egy napilapnak? Földrajzi elhelyezkedésétől függetlenül. - A szólásszabadság ideje van, és én most tehetnék is valami hasznosat azzal, hogy élek ezzel a jogommal, feltéve, ha Davin nem vonja ezt meg tőlem. – És biztos vagyok benne, hogy érdekelné az olvasókat, de ha szeretnéd, végzek egy kis közvélemény-kutatást is. Csak mert tényleg nem értem, hogy miért ne akarná a lap megjelentetni a cikkemet, amikor… - Aztán itt elharapom a mondandómat, mert már így is túlságosan belemerültem az érvelésbe. Meggyőzni szeretném őt, nem felidegesíteni. Már így is harapós kedvében van, nem kellene még rontani is a helyzeten. Legszívesebben máris visszaülnék a helyemre, hogy kicsire összehúzva magamat fogadhassam azt, amit ezért a szájalásért érdemlek. Csak hogy, ha már egyszer felkeltem, és szembeszálltam Davinnel, muszáj végigcsinálnom ezt, és teljes mellszélességgel kiállnom a célom és elképzeléseim mellett. Mert ez most igenis fontos.
Félrebillent a fejem. Szavaiból kiéreztem azt, hogy nem fog egyetérteni velem, de miért is hibáztatnám őt ezért? Én sem tartottam logikusnak a saját kirohanásomat, de nem volt bennem elég erő, hogy visszafogjam magamat, és jobb indokot találjak ki arra, hogy miért nem adhatja ki ezt a cikket a szerkezstőségben. Benedict nem volt könnyű fiú, ő értette a dolgát, és abban is biztos voltam, hogy alapos megtorlása lenne annak, ha hagynám, hogy a húga beleártsa magát ebbe a mély vízbe. Főleg ha olyasmiről rántaná le a leplet, amiben én magam is részt vettem. Nem állt tőlem távol a New Orleans-i alvilág, innen ismertem Benedict-tet, így tudta elérni, hogy a húga örökérvényű munkát kapjon a városban, az én szerkesztőségemben. Ezt a nyakat viszont volt okom félteni. A sajátomat még annál inkább. - Minden egyes szót kristály tisztán értettem, zsenikém. - néztem a szemébe, majd elsétáltam előle, és újra helyet foglaltam a kényelmes székben. Ott dőltem hátra nagy sóhajjal, tekintetem a laptop kijelzőjére tévedt, és ujjaimat az orrom előtt fűztem össze, hogy így próbáljam ellazítani a kötélre hajazó idegeimet. Nem okozott nekem könnyed pillanatokat, már értettem, hogy vele kapcsolatban miért kellett ilyen komoly szankciókat bevezetni a fensőbb parancsok után. Túl bátor, túl kíváncsi, és ez nekem túlságosan is tetszett, de isten látta a lelkem, nem hagyhattam kibontakozni ebben a témában. - Pontosan. Lehetne. Feltételes mód. De nem lesz. - Csak csűrtem és csavartam a szavakat, amikbe belekapaszkodtam. Még kerestem a jó taktikát, hogyan másszak ki ebből anélkül, hogy külső segítséget kelljen kérnem. Ráadásul bármit is húznék ki belőle itt, akár azt, hogy felhagy ezzel a nyomozgatással, láttam az elszántságán, hogy akár saját szakállra is, de folytatná. - Céltudatos vagy, elszánt és kellőképpen elhivatott. - soroltam a tulajdonságait, amiket éppen most szemügyre tudtam venni rajta. Túl gyakorta időzött el rajta a tekintetem, próbáltam máshová nézni. Az ilyen nők voltak a gyengéim, a talpraesettséget nemcsak hírből ismerik, és ugyan ehhez a jellemhez egy végtelenül ártatlan arc párosult, de jól tudtuk mindannyian, hogy egy arc lehet bármilyen megnyerő is, a mögöttes tartalom független a könyv borítójától. Újabb nagy sóhajt követően billentem előre, könyökömmel érkeztem az asztalra, és mivel kezdtem feszült lenni, szabad ujjaimmal meglazítottam a teljesen begombolt ingem néhány gombját, hogy kapjak levegőt is. - Úgy gondolod, hogy ez nyerő lenne? Csak nem Pulitzer díjra hajtasz, Gilson? - kérdeztem elterelésképpen, majd én magam voltam az, aki legyintett. - Mik lennének a terveid a cikk megírása előtt? Milyen mélyen akarsz belemenni ebbe a rejtett... világba? - kérdeztem már kellőképpen magabiztosan, ahogyan azt eddig is kellett volna, de csak most kezdett megjönni a józan eszem. - Embereket akarsz megkeresni? Interjúkat, riportokat akarsz?
Zsenikém. Ez a megszólítás sértő kellene, hogy legyen, főleg az adott helyzetet tekintve, mert hát valljuk be, tényleg okoskodok, a főnökömmel szemben, akitől a fizetésem és a karrierem függ, és csak járatom meggondolatlanul a számat. Mégis, ahogy kiejti a szót, van abban valami viccesen szórakoztató, és muszáj elmosolyodnom, de ezzel együtt is veszem az adást. Oké, igyekszem visszafogni magam, de csak amíg hajlandó tényleg meghallgatni és komolyan venni engem. Ez az ügy komolyan érdekel, és nem csak szakmai szemmel fontos nekem. Ezért muszáj nyomatékosabbnak lennem, ha már elsőre nem sikerült nála célt érnem. Nem ez egy jó újságíró jó ismérve? Na, nem azt mondom, hogy én az lennék, hiszen tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy még csak a pálya elején járok, de arra törekszem, hogy jó legyek. És egy igazi újságírónak talpraesettnek és kitartónak kell lennie, olykor szemtelennek, mint egy légy, amit hiába hessegetnek odébb, akkor is ott repdes körülötted, amíg meg nem kapja, amit akar. Még akkor is, ha most ehhez a főnökömmel kell szemtelennek lennem, úgy érzem, megéri. Mert hát olyan makacs. Vagy én vagyok az? Azt hiszem, mindketten elég önfejűek vagyok, és én még ráadásul végtelenül értetetlen is, mert egyszerűen nem fér a fejembe, hogy miért ellenzi ennyire, hogy megcsináljam ezt a riportot. Még semmi értelmes indokot nem mondott. De én nem egy gyerek vagyok, akit lehűthetnek annyival, hogy „mert azt mondtam”. Kezdem egy kicsit úgy érezni, hogy csalódok Davinben, abban, ahogy reagál, hogy mennyire semmibe vesz. És csalódok magamban is, mert valószínűleg még nem vagyok elég jó, nem tart elég tapasztaltnak ehhez... És aztán, mielőtt tényleg feladnám az érvelést, végre meglátom a fényt az alagút végén, amikor Davin elkezdi sorolni az erényeimet. Őszintén? Erre nem számított, de újult lelkesedéssel válaszolom meg a kérdéseit. - A Pulitzer csábító álom – kunkorodik ismét felfelé a szám sarka. - De nem csak erről van szó. És igen, először is fel szeretném keresni azokat az embereket, akikről a hírek szóltak, kikérdezni őket, aztán megfigyelni a környéket, az említett helyszíneket, bárt, kávézót. Ha jó időben leszek jó helyen, talán a bandával is összeakadhatok, vagy legalább kideríthetek róluk még ezt-azt. És mielőtt bármit mondanál: tudom, hogy ez veszélyes, és tudom, hogy milyen ártalmatlannak nézek ki, de ez éppen hogy előny. Hiszen, hé, tudok magamra vigyázni – jelentem ki az utolsó mondatot úgy, hogy belső farkasom borostyánszín fénye felvillan a szemeimben, ezzel is emlékeztetve Davint, hogy mi vagyok. Nem vagyok annyira ártalmatlan és védtelen, mint aminek kinézek. Vérfarkas vagyok, akárcsak ő. Erről valójában egymás között még nem igazán beszélgettünk, leginkább a munka a téma, de vagyunk, amik vagyunk, és ezt mindketten érezhetjük egymásról. Úgy sejtem, ez lehet a kapocs közte és a bátyám között is. Mármint hogy azért ismerik egymást, mert fajtársak, és amennyire én tudom, Bennek elég kiterjedt az ismertségi köre a fajtánkon belül.
Próbáltam máshogyan gondolkodni vagy tekinteni rá, de mindig is ott lebegett a feje felett az a tényező, hogy kinek a kicsodája. Benedict mindenre rá tudta tenni a kezét. Amire egyszer ránézett és azt mondta, hogy akarja, azt megkapta. Ismertem egy pár éve, akkor keveredtem bele magam is ebbe a rejtett világba egy szintén hasonló ügyben, mikor riportot akartam készíteni az egyik tag halálával kapcsolatban, és összehozott az élet a farkasvezérrel. Aztán kiderült, hogy az ő falkája eléggé sajátos, nem csak egyszerű vérfarkasok. Nem az az egyetlen foglalatoskodásuk, hogy várják a telihold beköszöntét. Nem láttam még őket akció közben, ezért pedig szerencsésnek vallottam magamat. Az én helyem egészen máshol volt ebben a szervezetben, de eleinte örülhettem annak, hogy ép nyakkal megúsztam az egészet. Amikor Benedict számára nyilvánvalóvá vált, hogy mi a foglalozásom, lehetőséget látott bennem. És tagadhatatlanul örülhetett is ennek, főleg mikor eldöntötte, hogy idejön és a húgát bepaszírozza ehhez az újsághoz. Voltak kapcsolatai, de nélkülem ez némileg nehezebben ment volna. Zoé tehetséges alkotó volt, még nem okozott csalódást egyetlen munkájával sem, annak ellenére, hogy ha valamit hiányoltak belőlem a beosztottjaim és társaim, az a munka elismerése volt. De már azt is felfoghattuk egyfajta dicséretnek, hogy volt munkájuk, ez pedig csak úgy történhetett meg, hogy tisztességesen, áldozatkészen végezték a munkájukat. Megdörzsöltem az arcom egyik kezem tenyerével, majd nagy levegőt vettem. Vigyáznom kellett erre a lányra. Benne volt abban a bizonyos íratlan szerződésben, amit Benedict a számba rágott. Ne hagyjam, hogy Zoé veszélybe sodorja magát. Eleinte kételkedtem abban, hogy ez megtörténhet. De úgy tűnt, naív voltam, hiszen pontosan egy olyan témába készült beletenyerelni, amitől a bátyja éppen rajtam keresztül tiltotta volna. Az élet sötét az alvilágban, nem volt ott helye mindenkinek, főleg nem az olyan fiatal lányoknak, mint ő. - Ne akard, hogy azt higgyem, flörtölsz velem... ez a pillantás. - jegyeztem meg, mikor megpillantottam a borostyán szempárt. Ebben hasonlítottunk, egyazon faj családját erősítettük. Legyintettem egyet, jelezve, hogy próbálkozom komolyan venni az egészet. De időt kellett nyernem magamnak ,hogy végig tudjam gondolni, mit is kellene tennem. Nem volt időm telefonos segítséget kérni, és amúgy sem volt szokásom mások véleményét kikérni másoktól. Döntöttem, az enyém volt a lehetőség, ahogyan a vétó joga is nálam kapott helyet. - Nélkülem nem mehetsz. Nem engedlek egyedül nehézfiúk közé. Őket nem fogod levenni a lábukról ezekkel az őzike szemekkel, még akkor sem, ha előjön belőled az állat. - sóhajtottam fel. Mintha a fogamat húzták volna, de a fejemben ezer és ezer lehetőség futott át. Szerettem, ha valaki kockáztatott. De itt már nemcsak az ő életéről volt szó. Hogy fogom én ezt beadagolni a bátyjának... titokban tartani úgysem lehet. - Ez lesz az első komolyabb kihívás előtted, igaz? - kérdeztem, habár tudtam, hogy ennél nagyobb lehetőséget nem mostanában fog kapni.
Emlékeztetni akarom rá, hogy nem kell engem annyira féltenie, talpra esett farkas vagyok, szóval ha emiatt akar visszatartani az ügytől, hogy igazán szabad kezed kaphassak hozzá, akkor ezen tovább is léphessünk. Davin azonban teljesen más következtetést von le a tekintetem villanásából, és tudom, vagyis sejtem, hogy csak ugrat, de mégis zavarba hoz. Meglepett hápogással próbálnék ellenkezni, de mégsem jön egy hang sem ki a torkomon, és a végén még fülig bele is pirulok. Istenem, ez olyan kínos. Ugyan már, Zoé, te ennél sokkal profibb vagy! Azt hiszem, azért is sikerül ezzel az egyetlen mondattal ennyire összezavarnia, mert ha más lenne a helyzet, ha nem a főnököm lenne, talán még valóban flörtölnék is vele. Csak talán nem így. Mármint valljuk be, egészen az esetem... De egyébként sem vagyok egy kezdeményező típus, legalábbis férfiak terén. Régen még talán az voltam, a vadócabb korszakomban, de mióta azt magam mögött hagytam, sokat változtam. - Ó, én nem... én csak azt akartam... De hát tudod, hogy nem vagyok annyira törékeny, mint amilyennek kinézek – jelentem ki immár összeszedettebben és határozottabban. Végül is jóval több mindent kibírtam már, mint azt bárki el tudná képzelni. És a rossz fiúk világa sem áll tőlem annyira távol, sajnos. Persze mit tudhat erről Davin? Igaz, ismeri a bátyámat, de kétlem, hogy valóban tudná milyen ember is Ben és az emberei. Én viszont közöttük nőttem fel. Szinte egész életemben bűnözők között mozogtam, és bár engem sosem fogott meg ez az életmód, azért én is tudok egyet s mást róluk. De úgy tűnik, a főnököt nem győzi meg a magabiztosságom sem. Velem akar jönni? Ez most komoly? Azt hiszem, még mindig nem vesz engem elég komolyan, erre utal az is, ahogy a bennem rejtőző farkasra utal is. Akaratom ellenére mégis elnevetem magam a megfogalmazásán. Jó, valljuk be, ez így tényleg vicces. Nem csak ártalmatlannak tűnök, de tényleg nem vagyok az a típus, akiből csak úgy „előjön az állat”. Nem vagyok egy vérengző fenevad. És ha már magamat nem tudom erről meggyőzni, sem őt, sem a nehéz fiúkat nem fogom. Attól tartok, tényleg nem úszom meg a pesztrálást. Lassan elhúzom a számat. - Rendben. Gondlom nemigen van más választásom – bólintok, aztán újra kézbe veszem a táblagépet. Talán ha elkísér egyszer-kétszer ezekre a találkákra és helyszínekre körülnézni, majd maga is belátja, hogy boldogulok egyedül is, és végül rám hagyja a melót. - Ha neked is megfelel... - kezdek bele kicsit szúrósabban, mint valójában szeretnék, és ismét mellé lépek, hogy a kezemben tartott gépen megmutathassam a tervem első lépéseit. - ...akkor ma este már bele is fognánk. Először ebben a pubban néznék szét, a tulaj olyankor bent van, de amióta hazaengedték a kórházból, már csak egy-két órára szokott benézni esténként – magyarázom, és közben a képernyőn felvillannak a szórakozóhely elérhetőségei, képei, közöttük néhány alkalmazott és a főnökük is. - Egyébként igen, ez az első ilyen ügy, amibe így beleásnám magamat – vallom be a kérdésére válaszolva, és közben kihúzom magam azt sugallva, hogy nyugi, attól menni fog.
Küzdenem kellett a mosolygás vágya ellen. Könnyű volt őt zavarba hozni, és én is feleslegesen tagadtam volna azt, hogy élvezettel töltenek el ezek a másodpercek. A miértekbe nem akartam volna belemenni, ezzel minden férfi így volt, én pedig ebben az egyben nem tartottam határt. Szerettem kimondani a gondolataimat, amik néha viccnek tűntek, néha viszont erős jóindulattal sem voltak annak nevezhetőek. Zoé társaságában vegyes értelmezhetőségű mondatok burjánzottak elő, de inkább ő volt az, aki nem tudta mire vélni. Kevesen tudták rólam, milyen gondolatok időztek el az ösvényszerű elmémben, még kevesebben értették meg őket, ha eljutottak a második fázisig. - Nem is a törékenységed miatt vagyok ezen az állásponton. -sóhajtottam, miközben megfogtam a tollamat, és ajkaim közé fogtam a végét. Nem volt más dolgom, csak őt figyeltem. Próbáltam rájönni, hogy ez a kalandos életre való vágy vajon családi vonás volt-e náluk. A bátyja sem volt könnyű esetnek nevezhető, állandó jelleggel a bajt kereste, vagy inkább a baj kereste őt. Ezáltal pedig kiterjedt a család többi tagjára is, bár Zoé kapcsán már észrevettem, hogy elég nagy távolságot tudott tartani a bajos ügyektől. Magától a bátyjától, és ezt a megváltoztatott családnévnél kevés dolog reprezentálta jobban. Már azzal kitűnt a tömegből, hogy nem volt hajlandó arra menni, ahová a többiek tették. Új irányt akart, és ez az új vonal most ütközött ki a leginkább. Ha nem félteném annyira, nem szaroznék vele ennyit, de meg volt kötve a kezem. Vigyáznom kellett rá, Benedict a fejemet venné, ha valami baja esne. Nem kellett ahhoz nagy dologra gondolni, már egy sima hajszál-görbülés komoly következményekkel járhatna. Mellém lépett, még mindig azzal a géppel bíbelődve, majd az orrom elé nyomta, és elkezdte vázolni az elképzeléseit. - Félsz a konkurenciától, hogy ennyire sürgős? - kérdeztem aztán, miután tartott két másodpernyi szünetet. Az, hogy ma este akart odamenni, azt bizonyította, hogy nagyon kíváncsi az egészre, de talán ott volt bennem az a bizonyos félsz, hogy egy konkurens újság riportere lecsapna a témára. De miért most tenné? Tudták ők nagyon jól, hogy ez egy olyan mélységű víz, amibe könnyű belefulladni. Nem is a vezető szerkesztő miatt, hanem azok végett, akiket ezzel bajba sodornak. Hátradőltem a széken, majd ismét sóhajnak engedtem utat. - Nem is tudom, mi hasznosabbat tudnék csinálni ma este. - jött ki belőlem a gondolat. Valószínűleg ha nem kötötték volna meg a kezem, nem ragaszkodtam volna ahhoz, hogy vele menjek. Vagy, több mint valószínű, hogy ugyanígy cselekedtem volna, mert ő nem egy volt a sok közül. Új fényt jelenthetne az egész szakmában itt a városban azzal az irányvonallal, amit kezdett kijelölni. Újítani akart, nemcsak a szokványos témákról írni három havonta. De ez amennyire friss is volt, éppen annyira veszélyes is. És a legrosszabb volt, hogy nem tudtam beavatni a sajátos kis titkomba, hogy éppen annyira dolgozom a bátyjának, mióta a szerkesztőségbe tette a lábát, mint bármely más pincsikutyája. - Mikorra menjek érted? - kérdeztem aztán. - Bár megmondom őszintén, szívesebben beszélnék le randevút, minthogy egy rosszhírű bárba vigyelek, de majd a végén összegezzük. -vigyorodtam el.
Az újabb éjszakázás a munkahelyen teljesen felőrni a kapcsolatom Micahval. Minden alkalommal amikor szóba kerül, hogy szerinte ezt az ügyet már nem kéne firtatnom, hiszen a rendőrség is lezárta már, hatalmas vita keveredik kettőnk között aminek általában az a vége, hogy egyikünk az egyik szobában, másikunk a másik szobában tölti az éjszakát. Én munkával, ő alvással és rengeteg forgolódással. A mai éjszaka pedig már vagy századszorra pillantok fel az órára. Úgy volt Micah értem jön és haza visz de úgy fél órája telefonált, hogy lerobbant az autó és az a gyanúm, hogy még mindig a vontatót várja. Nagyon sóhajtok. Azért örülnék ha már felhívna, nyugodtabb lennék. Tudom, hogy újra el fogja mondani, hogy ez az én hibám, hiszen ha nem dolgoznék éjszakába nyúlóan, akkor ez most nem történt volna meg de erre már nem fogok válaszolni neki. Hagyom, had mondja. Fáradtan emelek fel egy széket, állítom magammal szembe majd hátradőlve hunyom le a szemem egy pillanatra. Nem hagy nyugodni ez az ügy és bár nem vagyok kopó, nem tudom elengedni a gondolatot, hogy nem a bűnösöket csuktál le. A bő képe villan be előttem. Testét meggyalázták és összetörték, lelkét is ellopták volna ha tehetik. Láttam a helyszíni fotókat és tudom, hogy ha bárki így érne hozzám, Micah agya elborulna és leölne mindent ami mozog. Kinyitom szemeim. Ostoba vagyok. - Buta liba. - mondom magamnak miközben felpattanok, visszakapcsolom a laptopot és amint minden betölt már keresek is rá a gyilkosság részleteire... mármint a titkosított anyagokra, a nevekre, majd egy egyszerű szűréssel kikeresem azokat a szemétládákat akiket Dante de Bianchi kapott el. Az áldozat barátja, ex rendőr. Már eddig is el akartam látogatni hozzá, az ügy kapcsán de most már mindenképp fel kell keresnek. Legszívesebben már most felzargatnám de mégsem állíthatok be hozzá az éjszaka közepén... nagyot sóhajtok. Micah végre telefonál, bocsánatot kér és azt mondjam fogjak egy taxit. Legyen. Lekapcsolom a gépeket, bezárom az irodát és az első ember akibe belefutok, ki más is lehetne, mint a férfi akit keresek. - Ó! - Mondom zavartan és gyorsan összeszedem gondolataim. - Elnézést! Jó estét. Linda Klein. Maga Dante de Bianchi igaz? Talán érdekelheti, hogy a barátnője meggyilkolásának ügyében... - most mit mondjak? - Nyomozok.
Még az első években átszoktam az éjjeli üzemmódra. Mezei rendőrként sokat mozgolódtam a nap lenyugta után, szerettem egyedül lenni az utcán. Megismerni a város azon oldalát, amikor senki és semmi nem beszél, nem ordítozik az utcán. Az ablakok elsötétedtek, mindenki visszavonult. Biztonságban érezték magukat. Vajon hányan zárták vagy zárják be az ajtókat? Lett volna egy tippem. Nagyon kevesen. Nem mintha egy zár bárkit is meg tudna védeni. Én ezt a saját esetemből tanultam meg. Mindig is azt mondtam Liznek, hogy ne feküdjön le anélkül, hogy bezárta volna az ajtókat és ablakokat. Azok a mocskok ennek ellenére is bejutottak. Azóta is felfordult a gyomrom, ha eszembe jutott, mi mindnet kellett kiállnia annak a védtelen nőnek, csak azért, mert velem készült leélni az életét. Hát. Annyi biztos, hogy már nem együtt találjuk meg azt a bizonyos boldogságot, amelyet az ember gyerekként remél. Aztán kamaszkorára rájön, hogy igaz szerelem nem létezik, végigdugja az egész középiskola végzős osztályát. Ez voltam én. Szerettem az életet élvezni, a csinos lányokat még inkább, de pontosan a saját kis hülyeségeim döbbentettek rá arra, hogy egyetlen hivatást akarok csinálni életem végéig. Nem kellett viszont sok idő ahhoz, hogy rájöjjek, a rendőrök nem mások, mint férgek, akik homokba dugják a fejüket, mikor szükség lenne rájuk. Hol voltak akkor, mikor Liz felhívta a 911-et? Ha komolyan vették volna, talán még ma is élne. Talán kiérnek azelőtt, hogy elvágják a torkát. Én persze első sorból élvezhettem, mikor megkaptam felvételen a kegyetlen kínzást, azt, ahogyan sorban erőszakolták meg, majd a bandavezérük elvágta a torkát. És miért? Miattam. Összehúztam a kabátomat. Kezdett hűvös lenni. Láttam a párás lélegzetemet a levegőben. Valahová be kell térnem egy forró italra. A nő, aki kilépett a szerkesztőség ajtaján, figyelmetlen volt, szinte rögtön belém rohant. Normális helyzetben elég lett volna, ha mogorva állatként nézek rá, aztán tovább haladok, de amikor meghallottam a nevemet, éreztem, hogy megdermednek a lábaim. A befejezés hallatán viszont az érzés elmúlt. Nagy levegőt vettem, és éreztem, hogy undorral telitődik tekintetem. Felnéztem az újság táblájára. - Nyomoz, mi? Azt nem itt szokás. Ostoba firkász - tettem még hozzá, majd felgyorsult levegővétellel kikerültem, de még hangosan megjegyeztem. - Elfelejtettem, mit szokás ilyenkor mondani. Nem nyilatkozom? Vagy hogy menjen a p*csába? - kérdeztem, de a lábaim már nem álltak meg. Nem volt olyan, amivel újat tudott volna mondani. Arra pedig nem volt semmi szükségem, hogy egy újabb seggnyaló firkász mondja, hogy hazudok. Senki nem hitte el nekem, amit Liz halála kapcsán mondtam. Elkönyveltek hazug exzsarunak.
Nem ez az első eset, hogy úgy beszélnek velem, mint a kutyával és nem is az utolsó. Az emberek nem szeretik a médiát és én meg tudom érteni, hogy miért. A legtöbb firkász munkássága nem alapul tényeken csak puszta spekuláción. Ide-oda dobott szavakkal játszanak és olyan sztorit szülnek belőlük amilyet csak akarnak. Úgy vágják egymás alá a gondolataid, ahogy csak akarják. Nem csoda, hogy a legtöbben megvetik a szakmámat. Azt viszont kevesen tudják csak mit csinál egy oknyomozó riporter. A mi munkánk az, hogy az igazság után eredjünk. Leássunk a dolgok mélyére és felhozzuk az elrejtett mocskot, a bizonyítékot ami vörösre festi a kék eget. Ami miatt görcsbe rándul a korrupt zsaru gyomra, ami miatt egy tucat kommandós veri szét a drog kártel helyének ajtaját vagy éppen zárja be a boltot a strici. Veszélyes? Az. Megéri? Meg. Persze köztünk is akadnak semmirekellők akiket úgy mozgatnak, mint szél a szalmabábot. Én viszont nem vagyok ilyen. S tudom, hogy az a nő valakinek a lánya, kedvese, testvére volt. Valaki akit a mai napig gyászolnak. Valaki akit szerettek, akit a széltől is óvtak, valaki akinek a mosolya megdobogtatta valaki szívét. Ezt a valakit pedig, ezt a nőt, brutálisan kivégezték. Tudom, hogy nem kellene, mégis megragadom a férfi karját és szembefordulok vele. - Azt gondolom nem maga ölte meg. Viszont valakik megtették és meg is fizettek érte. Kár, hogy nem eléggé. - mondom ki nyersen a tényeket mert nincs mit veszítenem. Tudom min ment keresztül a férfi amit sajnos részben az én kollégáimnak is köszönhet. Viszont én tudom, hogy valami nem stimmel. az egész sztori úgy ahogy van... miért ölte volna meg a nőt akit szeret. Azt nem merem kijelenteni, hogy a férfi végzett velük és bizonyítani sem tudnám. Nem is akarom. A végére akarok ennek járni. Azt akarom, hogy mindenki tudja kik voltak a valódi tettesek.
Kezdőlap
