to my greatest son

A feltámadás olyan volt, mint mikor még Mystic Fallsban kihúzták a mellkasomból a tőrt. Felszabadító, mégis más, mert egy teljesen új testben kezdhetek elölről mindent. Ez a test gyenge, egy vámpír vagy egy vérfarkas simán végezhetne velem, ha nem lenne mágiám, amivel nem csak megvédeni tudom magam, de akár támadásra is lehet használni. Akárki is volt Vincent Griffith, annyi bizonyos, hogy a mágia olyan, amelyet én még sohasem éreztem. Ez előnyömre válhat, hisz nem átlagos emberekkel lesz dolgom, hanem Eredeti vámpírokkal... valamint egy hibriddel is. Egy, szinte láthatatlan mosoly játszik ajkamon, mikor arra gondolok, hogy nem sokára találkozhatok a testvéreimmel, anélkül, hogy tudnák ki is vagyok. Micsoda meglepetés lesz... számukra.
A temetőben anyámat kerestem, aki ugyancsak új testben tért vissza az élők közé. Ő találta ki ezt az egészet, hogy megváltjuk a gyermekeit, az én testvéreimet, hogy új esélyt adunk nekik, és tetszett a gondolat, hogy végre megbosszulhatom magam. Azzal azonban már kevésbé értettem egyet, hogy megérdemlik ezt a másik esélyt, amit mi kínálni fogunk nekik. Túl sok ártatlan ember vére tapad kezeikhez, túl sok szenvedést hagytak maguk mögött, hogy bármit is megérdemeljenek, de ha már egyszer egy halandó testbe költöznek, ők is szenvedni fognak. Rebekah talán mégsem.
- Jól választottunk testet - nézek le rá, mert most magasabb vagyok nála. Ő egy tinédzser lány bőrébe bújt, aki egy kiválasztott volt az Aratásról, vagyis ugyancsak boszorkány volt. Még azonban hozzá kell szoknom ehhez az új helyzethez, hogy egy tizenéves lányt fogok anyámnak szólítani. Persze, csak akkor ha kettesben vagyunk, nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy idő előtt lebukjunk.
- Már kilencszáz éve másra sem vágyok - - az pedig hosszú-hosszú idő, épp elég, hogy a gyűlöletem végre testet ölthessen. - A kert elő van készítve, igaz? Nem szeretném, ha bárkinek is idő előtt feltűnne a jelenlétünk a boszik üvegkertje, ahol a különböző növényeket termesztették a varázslatokhoz, tökéletes rejtekhely számunkra, főleg, mivel közvetlenül mellette van egy kisebb szálló is. Mintha minden csak nekünk akarna segíteni. Azonban Cassie egy aratási lány volt és a többi boszorkány lehet, hogy gyanakodna, ha nem úgy viselkedne, ahogy régen.

ain't no rest for the wicked

to my only mother

©

to my greatest son

A türelmetlenségemet próbáltam leplezni, bal karomat hátraraktam a hátamhoz, öklömet pedig összeszorítottam. Túlságosan megszoktam ezt a fajta mozdulatot ahhoz, hogy csak úgy elfelejtsem, és nem is érzem szükségét másnak. Nem akarok túl sokat változtatni magamon, hisz Vincent családja már rég meghalt, senki sem ismerte túlságosan, mert új volt a városban. Ez pedig az előnyömre válhat, mert senki sem tudja, hogyan viselkedett. saját magam szabhatom így meg, milyen is leszek. A testvéreim nem idióták, az egész család talpraesett, így, ügyesen kell leraknom a kártyáimat, ha nem akarok lebukni. Lassan kell lépni, még akkor is, ha türelmetlenségem mást mond.
- Ami számomra áldás, nekik átok, milyen ironikus - sétálok anyám mellett a temető sötétségében. Körülvett minket, mintha csak védelmezni akarna attól a sok veszedelmes lénytől, akik errefelé garázdálkodnak. A természet velünk van, és nem árul el minket, ahogy azt az emberek tennék. Sokkal tisztább, mint egy pap valaha is lehetne. Öcséim sosem fogták fel, hogy, amit tesznek, a vér ivása, az a sok ártatlan nő, mind mind a moráljukat rontja és egyre mélyebbre süllyednek amíg végül nem marad belőlük semmi. Még talán időben érkeztünk, hogy megmentsük őket, a sajátos módszereinket használva. - Niklaust lesz a legnehezebb becserkészni, a paranoiája miatt sokkal több dologra odafigyel... de persze nem lesz lehetetlen - bárcsak már láthatnám az arcát, amikor megérti, miért vagyok itt.
A gyermek. Sosem tudtam elképzelni az öcsémet apaként, és, úgy vélem, a gyermeknek csak jobb, ha nem is tudja meg milyen apja volt. Ez a család egy katasztrófa és az egyetlen, akit hibáztatok az Niklaus, ha ő nem született volna meg, talán már a földben nyugodnék, de egy boldog gyermekkor tudatában. Kol, igen ő még Mystic Falls városában van, de nem sokáig. Erős boszorkány volt, még ember létében, hasznát fogjuk venni, de nehéz lesz rábeszélni, még nehezebb lesz rábírni, hogy parancsokat kövessen.
- Akarod, hogy elmenjek érte, anyám? - a legkisebb öcsém sosem volt a kedvencem, de ő volt az egyetlen, aki ellenem nem tett semmi rosszat. Azonban túlságosan is különbözünk, hogy sokáig egy helyen megmaradjunk egymás mellett.

ain't no rest for the wicked

to my only mother

©

to my greatest son

Az utóbbi pár napban elintéztem, hogy a saját ágyamban aludhassak és ne a főtéri padon pihentessem a fáradt tagjaimat. A Mikaelson villát egyelőre igyekszem kerülni, viszont annál jobban mozgat Nik jelenléte.
Hol a búsban van?
Visszajöttem csak is azért, hogy kérdőre vonjam egyes sérelmeim végett, erre pedig mindenkivel találkozom, de pont ő vele nem. Pedig a fő célom csak is ő lenne, és ha annyira meggyőző lenne, akkor még elgondolkoznék azon is, hogy leálljak a terveimmel.
Még csak bő egy-két hete tudhatom a saját testemet a magaménak, és ha kiszámolom, akkor majdnem két hónapja vagyok itt az élők között. Ez azért nem olyan rossz. Ennyit még akkor sem éltem, amikor az a szerencsétlen Gilbert megölt. Tehát jó úton járok eddig, hogy nem lettem kinyírva. Remélhetőleg ez így is marad.
Szóval, ellátogattam a jól ismert romkertbe, ahol Esther anyámat is sikerült felfedeznem. Itt keltett életre minket Finnel. És megvallva nem nosztalgiázni jöttem, Isten ments... egyszerűen csak észrevettem, hogy akárhányszor itt járok, valami mindig történik. Akár lenne akkora szerencsém, hogy felfedezem itt az őshibridet, de annak épp annyi az esélye, mintsem szárnyakat növesztek glóriával. Szóval, álmodik a nyomor.
A romkert jobbára kriptákkal és elvétve néhány sír öleli körbe, de egyszerűen épp annyira üres minden mint a nem létező szívem. Ez némileg csalódással tölt el, ugyanis akarom, hogy legyen oka az ittlétemnek. Már attól is boldog lennék, ha egy bolhás macskával találkoznék csak. Üvölt az irónia.
Csak megálltam a nagy semmi közepén. Pár másodpercig így maradtam, és a hideg oxigént tüdőmbe szippantom birtoklóan. Már csak az hiányzik, hogy elguruljon előttem egy galacsin miközben tücsökcsiripelés megspékelje azt a jelenetet. Az lenne az igazán zúzda.
- Üdv, Csönd. - Integettem egyet, miközben megszemélyesítettem ezt az üres teret, mintha az élő volna. De rohadtul nem. Kellően futkos a hátamon a hideg ettől a kézzelfogható ködtől. Az orromig is épp elég, ha ellátok.
Úgyhogy csak felpattantam az oltárra, és egy hanyag mozdulattal feküdtem el rajt. Egyik lábamat felhúztam, és karjaimat magam mellé tettem. Úgy sincs itt senki, és aki megzavar, annak letépem a fejét.©

Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar hozzászokom ehhez a világhoz, az új szokásokhoz és minden egyébhez. De most, hogy újra élek, most hogy újra mozgok és szaladok munkába is kezdtem, mert nincs is jobb, mint vámpírokra vadászni egy ilyen szép estén. Felvettem egy rövid rózsaszín szoknyát és már tapadtak is rám a csúnya vámpírok. Egész későre járt már és csak két pasi volt itt a csaposon kívül. Amíg ő elment hátra, addig én hátradobtam a hajam és belekortyoltam a whiskymbe, amit felhígítottam verbénával, hogy sokkal finomabb legyen mindkét vámpír számára. Pár pillanat múlva megjelent mellettem az egyik, szépen mosolyogva az arcába köptem a szám tartalmát, sajnálom a whiskyt, de legalább a verbéna szétmarta az arcát, majd pár pillanat múlva már egy karó volt a szívében. Élvezet minden egyes vámpírt látni elfehéredni és kidülledni az ereiket.. Hopp egy halott, de másik.. épp meglóg. Sóhajt felállok, átnyúlok a pulton és elveszek onnan egy üveg piát, meglocsolom a testet, majd öngyújtóval felgyújtom és én is távozok, követem a másikat. Remélem nem jutott messzire, nem szeretem az ilyen felesleges köröket.
Majd az útközben felszedem az íjamat és az ostorom, majd követem, elég lassú és reménykedik benne, hogy nem követem.. Szerintem még friss ebben az egészben, nem úgy tűnik, aki tudja, hogy hogyan kell menekülni egy vadász elől, majd mikor megáll pihenni, akkor fedezékből megcélzom és rálövök, amit először kikerül, de úgy az ötödik lövés után sikerül eltalálnom a bokáját.. Elég sokat üldöztem és bemegy valamilyen.. romkert szer helyre, mintha itt védelmet nyerhetne magának. Követem, majd sóhajtva megállok a bejáratnál, nincs tovább.. - Sarokba szorítottalak. - mondom neki, majd hatalmas mosoly terül el az arcomon. Ő csak ijedten néz, pedig visszatámadhatna, nem értem miért olyan ostoba az összes és miért fossák össze magukat tőlünk.. - Én nem akartam vámpír lenni, én.. én.. nem akartam ölni, én.. - kezemmel imitálom a tátogást, amit ő mond csak szöveg, dehogynem akarta, mindennél jobban. Mert számukra a vér a legfontosabb. Megérdemli a halált és meg is kapja.
Lendítem az ostorom és felé csapok, ami a lábára tekeredik, majd egy gyors és erős rántással magam fel rántom.. Ő próbál szabadulni, de reménytelen, amint alattam van, egy gyorsa mozdulattal a szívébe döföm a karót és kiegyenesedek. - Attól tartok ennyi volt.. - sóhajtok fel kissé szomorúan, majd körbenézek és megpillantok valakit, aki épp az oltárszerű dolognál fekszik vagyis rajta. Előrántom a kedvenc pengémet, egy sait és támadó állásban helyezkedem el.. - Ki vagy és mit keresel itt? - teszem fel neki a kérdést és.. nem nem vámpír, azt megérezném. De vajon mit csinálhat itt és az egészet végignézte? Vajon ember vagy valami más?..

Phoenix | Hello szépfiú | made by her

Szinte már teljesen átfagyott a testem a hideg kőtől ahol feküdtem. Még sem mozgatott meg tudata, egyszerűen nem keltem fel onnét, hogy ne fagyjak meg.
Valahol kudarcnak élem meg mindazt, hogy a hosszas tervezés után nem tudom beváltani azon személyen, aki voltaképpen sehol sincs. Persze, nem omlasztott össze, és nem is tett tönkre annak a tudata, de még is; valahol pokoli érzés.
Mélyet szívok magamba a hideg levegőből, és csak lehunyom szempárom, ezzel is némileg pihentetve magamat. Nem akartam magam túltúráztatni, egyszerűen most csak megoldást szeretnék találni. Klaus nem halott, annak híre menne. Majdnem minden vámpír halott lenne most. Valahol van, valahol, ahol gyáván bújkál mint valami kis nyuszika.
Fontos kis elmélkedésem közepette aztán valaki ezt tökéletesen megzavarja. Haragos morgást ejtek, de még továbbra sem mozdulok. Valaki könyörög annak a jómadárnak, és biztosan gondolod, hogy ilyenkor mi lenne a nagy tett tőlem. Nem, én nem a Hős vagyok. Tehát hagyom, hogy végezzen azzal, akit elkapott magának. Az a helyzet, hogy a természetben is vannak táplálékláncok, így aztán itt is. Ő megöli őt, aztán én pedig jövök, hogy aztán én megöljem őt. Két legyet egy csapásra.
Mikor a hangzavar abbamaradt, akkor már tudtam, hogy végzett azzal a szerencsétlennel. Nem különösebben mozgatott a tudata, és még az sem, hogy ő maga még itt van.
Az a baj, hogy nagyon de nagyon nem a legidillebb kedvemben talált most rám. Egyelőre merő kudarcnak érzem magam, és ilyenkor még úgy sem bírom magamat a kontrollnak szentelni.
- Már itt sincs nyugta az embernek? – Morgom halkan, de csak ennyit feleltem a kérdésére. – Kellene pont neked magyarázattal tartoznom? – Vonom fel a szemöldökeimet kérdően, ahogy végül felültem a hosszas fekvésből, és rápillantok.
Csak egy nő. Ha jól látom, akkor vadász, ráadásul az ötök egyike. Ez t tökéletesen jól kimutatja, hogy a testén itt-ott elvétve kilátszik az csecsebecse tetkó.
– Én a te helyedben letenném azokat a fogpiszkálókat. – Nem azért kértem meg, hogy tegye el azokat, mert épp félek. Egyszerűen csak ha nem muszáj, akkor nem ölöm meg. Így is elég ellenségem van, és én sem vagyok ostoba.
Viszont, bármit is tenne ellenem, amint belekezdene a rosszabbik döntésbe, azonnal búcsút inthet a kis mihaszna életének. De ezt ő is tudja, úgy vélem. Ami ugyan meglep, hogy nem ismeri fel az arcom. Pont egy olyan, aki az ötök közül van? Nem is hiszem el.
Egy laza mozdulattal huppanok le két lábra az oltárról, és nemes egyszerűséggel kezdek felé közeledni. Lassú lépteim elővigyázatosak, de csak is ő miatta. Bármit is tesz ellenem, nos, magával szúr ki. Niknek tartogatom az én becses kis erőmet, és ha vele a pillanat tört része alatt végeznék, akkor ennek a vadásznak még annyi se kéne.
- Nos, hogyan döntesz? – Kérdem tőle egy szelíd mosoly keretében, ahogy megállok előtte végül. Én és a békesség két külön dolog, de ez esetben vagyok annyira tündibündi és választás elé állítom őt.

Az évek alatt olyan rutinszerűvé vált, hogy megölöm a vámpírokat és most újra tehetem ezt, amihez a legjobban értek, amire születtem. Imádom ezt a vadászatot, hogy mindig beindulnak attól, ha mutatok valamit a testemből  és nem is gyanakodnak, csak túl későn. Most is ezt történt és nem is bánom, hogy egy kicsit megmozgatott engem azzal, hogy üldöznöm kellett, szeretem a vadászatokat, ezek éltetnek. Nem is tudom, hogy miért kellett Sedricknek kispadra ültetnie, mert nem érdemeltem meg.. Nem tehetek arról, hogy valaki elmondta, hogy mekkora szörnyeteg és ennek híven én cselekedtem is. Persze, hogy rátámadtam, aki embereket bánt és öl, az nem sokkal jobbak a vámpíroknál és komolyan azt sem tudom, hogy.. miért nem találták fel előbb ezeket a ruhákat, sokkal könnyebb lett volna elcsábítani a férfiakat is.. De most nem is ez a lényeg..
Szép kis jelenetet rendeztem ott bent és nem is gondoltam volna, hogy van bent valaki, akiről azt sem tudom ki. Egy biztos, hogy nem vámpír, így nincs miért megölnöm, csak a fegyverek is csak a megszokásból vannak nálam, amint meggyőződöm róla, hogy biztonságban vagyok, akkor el is teszem őket. Bár nem tetszik, ahogyan beszél, szóval nem ember, egy ember nem így reagálna egy ilyen jelenetre. - Nem, nem tartozol nekem magyarázattal. - gyanúsan méregetem őt és nézem, hogy ha nekem rontana, akkor hogyan tudnék védekezni, de csak nem fog olyan hülye lenni, hogy rám támadjon, de előre érzem, hogy ő sem különb, mint Sedrick. Ő is csak egy beképzelt tuskó, aki azt hiszi, hogy övé a világ.
Igaza, semmi okom felfegyverkezve állni vele szemben, nem fog rám rontani és ha a sejtésem nem csal, akkor ő egy mágus. Már rég megtámadhatott volna, már megölhetett volna, de mégsem tette, ezért megforgatom és elrakom a fegyvert, majd egyenesen a szemébe nézek. Elmosolyodom. Nézem, ahogyan közelít felém, ahogyan egyre közelebb ér és feltesz egy kérdést, még szélesebb lesz a mosoly az arcomon, végre valaki, akiben van egy kis izgalom. - Sok rossz vámpírt kínoztam ezekkel a pengékkel már, de te nem vagy vámpír. - mondom őt, majd egyetlen pillanatra sem engedem el a tekintetét és követem, hogy mit csinál. Sosem lehet tudni, hogy mi lesz a végén. - Gondolom nem szeretnél semmit, szóval.. - mutatok a kijárat felé és nem is tudom.. - Mennék is a dolgomra. - vonom meg a vállamat.

Phoenix | Hello szépfiú | made by her

Mint mondtam, ezen a területen mindig történik valami, bármikor is jövök ide. Jelen esetben a számomra teljességgel ismeretlen nő tért be, aki nem utolsósorban épp ugyanolyan vadász, mint aki régebben megfosztott az én drága életemtől. Azzal a különbséggel, hogy vadász létére fogalma sincs, hogy én ki vagyok. Mindjárt meg is sértődik a kis mimóza lelkecském.
Valójában nem volt hátrányomra, hogy betévedt ide és végzett azzal a vámpírral. Nem különösebben mozgatott meg bennem érzelmeket, elvégre az én vámpírjaim már réges-régen halottak. Jó, nem akarok úgy tenni, mintha akkor is érdekelt volna a sorsuk. Még a közelébe se.
Tetszett, hogy a nő végtére is észhez tért és abbahagyta a szerepét. Engedelmesnek tűnt, bár ezt biztosan annak köszönhetem, hogy már nem vámpír vagyok, hanem annál valami sokkalta jobb. Bár, akkor sem lett volna másként, ugyanis akkor még úgy sem tudott volna velem végezni. Az a baromi nagy probléma, hogy még én sem tudom, hol van az a becses kis karó ami mondjuk tökéletesen kinyírná Niklaust. Azt pedig kétlem, hogy ez a nő futkározik egy olyan karóval. Sőt, ha jól tudom, a karó porrá lett égetve. Ez azért nem a legelőnyösebb még nekem sem.
- Egy ősinek mondod ezt? - Egy bestiális mosoly telepszik ki arcomra, amikor is végignézek rajt. Hihetetlen, de tényleg nem ismer. - Ha most is eredeti lennék, sokkalta rosszabb helyzetben lennél, Szívi. - Kacsintok rá sejtelmesen, majdan hátat fordítva neki, megközelítem újra az oltárt.
- Kol Mikaelson. Dereng valami? - Voltaképpen igyekeztem elindítani egy kellemes beszélgetést, ami csak mutatta, hogy szívesen veszem a csevegést. - Régen pont egy hozzád hasonló végzett velem. Az ő hibájából lehet, hogy most nem lenne fejed. De, most jó kedvemben vagyok. - Jegyzem meg egy örömteli vigyor keretében, és visszahelyezkedem az oltárra. Még mindig ugyanolyan hűvös, mint mikor először ráfeküdtem. Mintha csak egy jégtömbön feküdnék minden lelki békével.
Bár az arrogáns stílusom meglehetősen taszító lesz a számára, de pontosan tisztában vagyok az adottságaimmal. Egy ősi vagyok, még ha nem is vámpír. A hatalom ugyanúgy a kezemben van, és nemsokára a bátyámat is megfosztom ettől.
Ám bárhogy is néztem, egészen szemrevaló nőhöz van most szerencsém. Vetettem rá egy kéjesebb pillantást, de az én részemről ennyi elég is volt.
- Ha gondolod, maradhatsz.  - Fordítottam felé a tekintetemet, és bár így fekve teljesen más szemszögből látom őt. Egészen szórakoztató.
- Az óta nem is volt szerencsém egy vadászhoz sem. Igen csak elfogytatok, nem gondolod? - Érdekelt a véleménye, ezért is feltettem a kérdésemet számára. Lehet, hogy annyira nem biznisz ez a vadász meló.  
©

Elvégeztem a dolgomat, nincs mit már itt tennem, szóval elindulnék, csak hát van itt ez a kellemetlen meglepetés, ez a srác.. Nem tudom, hogy mit keres itt és mit látott, de kezd egy olyan gyanúm lenni, hogy nem annyira tudatlan, mint én azt hiszem, bár nem éppen megnyerő a stílusa, olyan fura és nem is tudom nem az a személy, akivel szívesen elbeszélgetnék bármiről. Amúgy jó lenne, ha tudnék gondolatokban olvasni, mert nagyon érdekel, hogy mire gondolhat, mert tuti rólam is gondolkodik, de vajon mit fog tenni? Rátámadást nem kockáztatom meg, nem igazán hiszem, hogy félne tőlem, valószínűleg mágus lehet vagy nem is tudom.. Aztán elárulja, hogy ki ő valójában, ami vegyes érzéseket kelt bennem. - Kol.. nem dereng semmi sem. - hazudok, bár ő ezt nem is veheti észre, mert nem tudhatja, hogy ötök egyike vagyok és azt sem, hogy gyanakodom arra, hogy jelenleg keresem a gyengepontját. Vajon lehet neki ilyen? Mert ha tényleg mágus most, akkor egyetlen támadás is az életembe kerülhet.
Majd folytatja, szóval egy vadász ölte meg, nem is rossz, csak az a baj, hogy én nem akarom megölni őt. Egyrést jelenleg nem tett semmit és nem tudom, hogy hogyan tért vissza a halálból, másrészt pedig szükségem van még az életemre. - Jókedved, mi? - Kérdezek vissza halkan, azért tényleg megnyugtat valamennyire, hogy nem akar megölni. És én sem akarok már többet ölni, nem is érzem sejti szinten azt, hogy meg kéne ölnöm, lehet elromlott ez a dolog bennem vagy valami. Majd kijelenti, hogy nem muszáj távoznom. Kérdőn vonom fel a tekintetemet, de csak megvonom a vállamat.
Kérdése meglep, de sajnos valamilyen szinten igaza van, egyre kevesebb a vadász, szinte nem is találkoztam senkivel. - Hát nem egy életbiztosítás. - vonom meg a vállamat, majd leengedem a védelmemet. Nem fog bántani, megint csak ott fekszik, pár kört leírok a vállammal, hogy megnyújtóztassam és őt nézem. - Én meg több mint százötven évig kispadra lettem küldve. - mondom kissé mérgesen, mert haraggal tölt el, maikor erre visszaemlékezem. Megérdemli a halált és nagyon reménykedem benne, hogy a méreg hatni fog, pár órán belül keresek egy boszorkányt, aki a nyomára vezet, úgyis van tőle egy személyes tárgyam.

Phoenix | Hello szépfiú | made by her

Nagyon szelídnek ígérkezett a csajszi még annak ellenére is, hogy vadász utat választotta. Nem azért, de én akárhányszor egy vadásszal találtam szembe magamat, hát abból nem volt köszönet. Nyilván nem az én részemről legtöbbször, hanem csak egyszer történt meg az, hogy hibáztam. Az életembe került, de bárhogy is nézzük, annak a csimbóknak nem sikerült volna, ha az a vén ribanc nem tölti meg Mystic fall's csatornáját verbénával. Ugyanis a legkevésbé sem volt kellemes zuhanyban akkor részem, sőt, meglehetősen pokoli volt. Aztán jött a tölgyfakaró, és paff! Annyi meg egy bambi. Aztán csak elégtem, mint egy nyamvadt papírfecni. Nem nevezném kellemes halálnak, de bárhogy is nézzük, nos, az  a csimbók az óta nem került elő. Lelki szemeim előtt tökéletesen lejátszódik azon jelenet, amikor is kibelezem és a beleivel kötöm fel valahova épp úgy, mint egy gömböt a karácsonyfára. Csodálatos látvány lenne szerintem sokak számára. Ki azaz agyhalott, akinek szimpatikus az a szánalmas Gilbert? A nővére még annál is szánalmasabb. Elena, azt hiszem. A Petrova vérvonal nem csak, hogy mágiát is hordoz magával, hanem ugyanúgy a ribanckodást is, kétségkívül. Idegesítő banda.
- Nem dereng semmi?! - Mintha egy villám csapott volna mellém, azonnal felpattantam ülő helyzetbe az oltáron, és a nem létező szívemhez szorítottam a tenyeremet mintha az annyira fájdalmas lenne számomra. - Nem dereng semmi?! Ez borzalmas... - Tenyerem aztán homlokomra vándorol át, s játékosan fekszem vissza azzal a lendülettel, már-már szánalomból mosolyogva az egész tényre. Mert nem meglepő, hogy nem ismer engem. Egyrészt nem volt túl sok időm, hogy bizonyítsak az én létemről a világ számára, hogy mit is kell tenni, amikor meghallják a nevem. Menekülni.
- Százötven évig? Pff...! - Kételkedő vihogást ejtek meg néhány másodpercre, aztán csak szelíden megrázom a fejemet ott az oltáron feküdve. - És te mit szólsz a majdnem nyolcszáz évhez? - A fejemet felé fordítottam egy bájos vigyor kíséretével. - Na jó, csak hogy mutassak némi együttérzést; nagyon sajnálom! - Mentségemül szolgáljon, hogy több száz évig feküdtem a koporsómban halottan, és szerintem elpárolgott belőlem minden emberi tulajdonság az idő alatt. Hah, azelőtt sem volt semmi emberi bennem!
- Mondd csak, ki volt az a bátor, aki azt művelte veled? Legalább letépted a fejét? Mondd, hogy igen!  - Mint egy pattogó gyerek, azonnal oldalamra fordultam, hogy kíváncsian kövessem nyomon minden szavát, hogy még is hogyan ért véget ez a bájos sztori. Szeretek mindent, ami véres, és ami tragikusan végződik. Beleremeg minden porcikám az ilyenektől!  

Nem is tudom, valamiért nem érzem azt a nagy gyilkolási vágyat, amelyet szoktam, ezzel a két szánalommal is elég könnyen elbántam, bár ez a féreg, aki elmenekült nem könnyítette meg a dolgomat. Sóhajtok egyet, mikor azt mondja, hogy nem dereng semmi, csak megvonom a vállamat és továbbra is tartom a pokerface-t, bár nem fogok neki rontani, élvezetes a társasága. Oh nem, én ilyet nem gondolhattam komolyan, inkább vissza is szívom, de csak figyelem őt, ha esetleg harcra kerülne sor.. Jelenleg nem érzem vámpírnak, de ez nem is jelenti azt, hogy nem természetfeletti lény, valószínűleg most mágus lehet. - Talán nem is vagy akkor celeb, mint azt hiszed.. - felelem neki egy szemforgatás közepette, bár lehet nem használom még jól a mostani szavakat vagy nem is tudom, hogy hogyan kell mondani, de mintha celebnek neveznék a híres embereket mostanában.
Kérdőn húzom fel szépen ívelt szemöldökömet és pillantok rá értetlenül, miközben valamilyen szinten gúnyt űz belőlem. Hmm, lehet még sem annyira szimpatikus, mint én azt elsőre hittem volna róla. DE csak nézem őt és várom, valamit biztosan tervez, csak még nem tudom, hogy mit, de rá kéne jönnöm, mert baromira utálom a kellemetlen meglepetéseket.  - Nyolcszáz? Akkor volt időd átgondolni, hogy hogyan állsz bosszút az átkozottan, aki oda juttatott.. nekem is volt. - mondom neki, majd olyan tipikus beteges mosoly veszi át az ajkaimon az uralmat. Mint egy nem normális ember, egy pszichopata, úgy mosolygok, bár nem tudom, ezt miért kell ennyire ragozni, szerintem már értitek ti is, nem?  
Feltett kérdése és lelkesedése különös kombinációja újabb szimpátiát vált ki belőlem, ami meglepő. Elmosolyodom. - Letépni a fejét? Ugyan kérlek.. megmérgeztem, szépen lassan elkezd vérezni, miközben cseppfolyóssá válnak a szervei, majd mielőtt meghalna beadom az ellenszert és ezernyi apró darabra tépem a testét, hogy semmi se maradjon belőle. - mondom neki minden egyes szavamat komolyan gondolva és mosolyogva.

Phoenix | Hello szépfiú | made by her

  Dante szerint a Pokolnak különböző szintjei vannak. A tölcsér legalján bűnhődik Lucifer egy hatalmas jégtömbbe fagyva. Ha valóban létezne ez a féle Pokol, akkor valószínű a bukott angyal mellett szenvednék én is egy jégtömbbe zárva. Rengeteg bűnt szipolyoztam magamba az elmúlt pár évben. A saját hatalmam megszerzéséért képes voltam megöletni két Salem-i boszorkányt. Még egy ilyen boszorkány megölése is máglyával jár, de én kettő boszi haláláért vagyok felelős. Talán nem véletlen, hogy már két hónapom sincs hátra. Lehet, hogy jobban jártam volna azzal, ha ott maradok és hagyom, hogy a tűzbe vessenek. Helyette viszont a könnyebbnek tűnő utat választottam ami valójában a legnehezebb út. A halálom napja nem lesz szomorú számomra, hanem maga lesz a megváltásom, hogy végre nem fogok többé fájdalmat érezni. Egyelőre most csak képtelen vagyok anélkül enni, hogy az ne jöjjön vissza az és mindemellett a szédülések is mindennapossá váltak. Két hét múlva a saját szöveteimet fogom felköhögni és még megannyi kín fog rám várni, amit még saját magam sem fogok tudni elképzelni.
Szóval, mit is tehetek, ha kevesebb, mint két hónapon belül a földbe elásva fogok feküdni? Sohasem tettem semmit az életben ami jót jelentene és ennek ellenére mégis volt hozzám valaki jószívű, aki befogadott magához. Lehet, hogy talán több időre is elviselt volna engem de nem szerettem volna az agyára járni, és egyébként is... én csak egy kártevő vagyok. Viszont maradt bennem annyi parányi jóság, hogy megháláljak olyasvalamit amit valószínű nem sokan tettek volna meg értem. Habár Dane nem tudja, hogy valójában én egy velejéig romlott némber vagyok. Szeretném, ha ebben a hitben élne és legalább ő legyen az egyetlen, aki szebb emlékekkel gondoljon rám vissza, ha már nem leszek. Egyébként rühellem a vérfarkasokat. Undorodom tőlük, mégis valamiért ő kivételt jelent nekem. Mert tudom, hogy ő gyűlöl az lenni, ami. Az érzésében tökéletesen képes vagyok osztozkodni így talán ez volt az egyetlen, ami most is visszakalauzolt hozzá. De nem sokáig. Seattle-ben visszavár engem valaki. Nem szívesen, de vissza kell mennem. Itt New Orleans-ban csak nagyobb veszélynek vagyok kitéve de még utoljára szerettem volna látni azt a valakit, aki igazán kedvesen bánt velem. Szeretném viszonozni is ezt.
Két tenyeremben tartom egyszerre a kis dobozkát finoman, jó érzéssel gondolva minderre. Körülbelül két hete, hogy utoljára láttam őt de ennyi idő bőven elegendő volt arra, hogy elkészítsek neki valamit amiért rengeteg vérfarkas megharcolna. Fájdalmas az átváltozásuk, jól tudom. Bűnhődniük kell minden gyönyörű teliholdkor azért, amiért egykoron kiontottak egy életet. De Dane nem érdemli meg a fájdalmat. Ő túlságosan jó ehhez a sötét világhoz. S habár az erőm fogyatkozik és tartalékolnom kell, nem voltam rest egy olyan gyűrűt elkészíteni ami megvédi őt a teliholdtól. Nagyon ritka az ilyen tárgy, sokkal ritkább, mint egy napgyűrű. Ha jól emlékszem, nemrégiben állt egy ilyesféle bál itt a holdgyűrűért néhány falka között. Annyira nem emlékszem túl jól rá, de nem elképzelhetetlen. Én is ezt a gyűrűt csak azért tudtam létrehozni, mert elloptam a koventől három könyvet. Sheba Osborn, Marie Laveau és Tituba. Mindegyik könyve nálam van és ezek hatalmas tudást hordoznak önmagukban. De ezt a tudást én jó dolgokra fogom fordítani.
Délutáni két óra. Pontosan ekkorra szól a találkozásunk. Még ez a ridegnek tűnő romkert is napfénybe borult, sőt, némelyik helyen a köveket benőtt moha még aprócska virágokat is növesztett. A madarak  pedig szépen csicseregnek. Nyugodt vagyok, habár egy kicsit izgulok is. Hiányozni fog és szeretnék tőle elköszönni.

Sohasem szerettem vérfarkasnak lenni. Egészen addig fogalmam sem volt a természetfeletti létezéséről, míg az ominózus baleset után öt nappal át nem változtam négylábúvá: nem volt elég, hogy az autóbalesetben több csontom is tört, a telihold idején ezek a még be nem forrt sérülések ismételten frissé váltak és kiderült, hogy a családomban utoljára a dédnagyapám járt annyira szerencsétlenül, mint én. Ennek már majdnem másfél évtizede és bár hozzászoktam, még mindig nem találtam élvezetet a havonta egyszeri farkasalakban járkálásban. Sokáig tartott megtanulni kontrollálni magam, kordában tartani az állatként teljesen természetesnek, ám emberként bolondságra késztetőnek tűnő ösztönöket. Az átváltozás fájdalmaihoz sokkal könnyebb volt hozzászokni, mint eligazodni az vérfarkasként töltött éjszakák morális útvesztőiben. Két lábon állva egyáltalán nem volt kedvem belekeveredni a város természetfeletti harcaiba és ezt állat alakban is próbáltam tudatosítani magamban... több és kevesebb, de szerencsére inkább több sikerrel. Tizennégy év alatt senkit sem bántottam, egészen két héttel ezelőttig elmondhattam magamról, hogy viszonylag emberien viselkedtem az átváltozásaim során is. Mégis, a legutóbbi telihold során valami elpattant bennem és rátámadtam egy, éppen az erdőben vadászó vámpírra. Kerültem már ilyen helyzetbe, de akkor némi morgás és vicsorgás elég volt ahhoz, hogy a vérszívó inkább másik helyet keressen magának a táplálkozáshoz: most sem ő, sem én nem tágítottunk és semmi másra nem emlékszem, mint hogy teljesen elborult az agyam és csak akkor húztam ki a fogaimat a húsából, amikor neki is sikerült belém harapnia. Ezzel az ostoba cselekedetemmel nagy valószínűséggel belekeveredtem abba a bizonyos csatározásba, ami hosszú ideje fennáll a két faj között.
Talán gyáva dolog, de elejét akartam venni annak, hogy ismét hasonló történjen velem. Mivel nem értettem, miért fordultam ki magamból ennyire, jelenleg a legjobb megoldásnak azt tartottam, ha megkérek valakit, hogy segítsen nekem... eredendően eszem ágában sem volt kihasználni a nemrégiben Harley-t, de ő volt az egyetlen boszorkány, akit ismertem. Őszintén bevallottam neki, hogy a mágiaügyekhez nem igazán értek, de fél füllel hallottam már arról, hogy fel lehet függeszteni az átkomat. Rá bíztam, hogy milyen megoldást talál és amikor tegnap megcsörrent a telefonom, hogy holnap a városba utazik, tudtam, hogy sikerrel járt. Nagyon igyekezett, hogy minél hamarabb elhagyhassa New Orleans-t, nem jött volna vissza a semmiért.
- Helló, kislány. - Elmosolyodtam, mikor megláttam a vörös hajzuhatagot és a hozzá tartozó törékeny sziluettet. A külvárosi kripta nem árasztott túlzottan pozitív hangulatot és Harley-ra nézve sem nyugodtam meg túlságosan. Sápadtnak és kissé idegesnek tűnt, amiért meg is bántam, hogy visszarángattam a városban. Ő az utolsó személy, akinek most itt kellene lennie, kiindulva abból a túlságosan homályos megfogalmazásból, amivel éppen csak beavatott abba, mi a helyzet vele. - Jól vagy? Mert sajnos nem úgy nézel ki.- Nem sértegetni akartam és a hanghordozásomból ezt ő is érezhette.

 Kutakodó íriszekkel pásztáztam végig a romkert öreg kriptáin. Őszintén szólva én magam sem igazán tudom, hogy pontosan miért is ezt a helyet választottam. Lehet, hogy talán az is közrejátszik, hogy nagyon sokszor jártam ide szertartásokért és többek között azért, hogy gyakoroljak. Itt alighanem alig jár valaki és ez egy nagyon biztonságos, csendes hely. Amit pedig a kezemben tartok tárgyat, nos, nagyon nagy értékkel bír és nem szeretném, ha ez más természetfeletti tudtára jutna. Nagyon sokan ölnének egy ilyen gyűrűért. Nem lep meg, hisz ez hatalmas nagy fájdalomtól szabadít fel egy vérfarkast. Szinte nevetek magamon, hogy képes vagyok egy vérfarkast megmenteni a saját átka negatívumától, de a lényem tisztábbik fele nagyon boldog, hogy segíthet egy olyasvalakin, aki valóban segített nekem a nélkül, hogy bármit is várt volna vissza cserébe. Ez pedig önmagában is hatalmas nagy lépték a boszorkányok között, hisz lássuk be, a fajom nagyon ravasz és gonosz tud lenni, akárcsak a pokolbéli démonok. De hiába, a kedvesség most itt többet jelent mindennél. A büszkeségnek most semmi helye sincs itt. (..)
Akaratlanul is mosolyra húzódnak vörös ajkaim, amint egy jól ismert alak körvonalazódik ki előttem. Lépteit hatalmas örömmel figyeltem és jómagam is megindulok pár lépést, hogy minél közelebb tudhassam őt magamhoz. Négy órát utaztam vissza repülővel - ha pedig visszamegyek Seattle-be, valószínű keményen számon leszek kérve és nem várhatok túl sok jót -, de már most megérte mindenért, hogy visszajöjjek érte. Ez a nap lesz az, ahol utoljára látom az én gyönyörű szülővárosomat és azt a valakit, aki életemben először segített nekem önzetlenül.  Tudom, hogy a maradék erőm nem fogyatkozott most hiába.
- Dane. - Állok meg előtte, kihúzva magamat teljesen. Legszívesebben egy hatalmas öleléssel adományoztam volna meg őt, de még egyelőre vissza tudtam az érzelmeimet tartani. - Nagyon örülök, hogy eljöttél. - Virítanak a szemeim a boldogságtól; szinte az egész lényem felülmúlhatatlan örömbe burkolózik.
- Szép a hajam, ugye? - Biccentem félre a fejemet kicsit, így aztán előre csúszik a teljesen megőszült hajtincsem.  De én ezen is csak vigyorogtam. Hogy miért? Már nem érdekel, hogy meg fogok halni. Csak az a fontos most, hogy a maradék időm nagyon szép és új lesz a számomra. Nem az vagyok már, aki eddig; ha továbbra is a régi önmagam volnék, valószínű most Dane-t megpróbálnám megölni, nem pedig megóvni az átkától. Nagyon sok minden változott az elmúlt időkben.
- Aggodalomra viszont semmi ok. Nagyon jól érzem magam. Főleg most. - Szerényen újra utalgattam arra, hogy valójában mennyire is feldob a jelenléte. Az első pillanattól kezdve volt benne valami ami magával ragadott és aminek köszönhetem, hogy nem próbáltam meg akkor aznap nekiesni. Rossz döntés lett volna. Épp menekültem és a mocsár volt a legjobb hely arra, hogy láthatatlanná tegyem magamat a gyülekezet számára. Akkor jelent meg Dane. Azt hiszem, hogy akkor nagyon sajnáltam azért, amiért át kellett vészelnie a teliholdat. Habár több ilyenen esett keresztül, de mindegyik nagyon fájdalmas volt neki. És elviselni a tudatot, hogy ezzel örökkön örökké együtt kell élnie. De ezen most változtatok.
- Tudom, hogy nagyon váratlanul tűntem el az utóbbi időben. Nem szerettem volna ennyire felszívódni de én sem számítottam arra, hogy messzebb kerülhetek a gyülekezettől. Jelenleg egy vámpír vett a karjai közé és a mai nap folyamán néhány óra múlva vissza kell mennem. - Meghúzódik a szám arcom egyik felére, habár korántsem örömből. Elias-szal való alkum korántsem tisztességes de az egyetlen módja annak, hogy ne kerüljek máglyára. Kissé furán érzem magamat mellette, mert nagyon kiszámíthatatlan. Van, amikor boldog vagyok mellette és van, amikor végtelenül szomorú. -... És talán feltételezhetted azt is, hogy az ígéretemet megszegtem, de nem így van. Amíg nálad voltam, lehet észrevetted egy idő után, de elvettem az egyik gyűrűdet. Ez most kivételesen nem a szarkakollekciómat bővítette, hanem ez fogja lehetővé tenni, hogy emberibb életet élhess. - Egy ideig forgattam a dobozt a kezeimben bizonytalanul. El sem hiszem, hogy képes vagyok jó dolgokra is.
- Tessék. Ahogy ígértem. Visszajöttem ezért és miattad is. Remélem, hogy néha eszedbe jutok majd, ha a teliholdat nézed békésen. Ücsörögve egy teraszon, kezedben némi itallal... mi is lehet jobb az ilyesminél, nem igaz? - Kérdezem tőle boldogan, habár a mosolyomon és a tekintetemben ott lapult a parányi szomorúság is. Nem miatta. Hanem mert ez egy búcsúnak a napja. A várostól, és tőle.
- Meglátod, hogy így majd minden könnyebb lesz. De nagyon vigyázz. Ha kiszúrja bárki is az ilyesmit akinek nincs ínyére egy holdgyűrű, többek között olyan vérfarkasnak akinek fáj a foga az ilyesmire... óvatosan viseld magadon. - Figyelmeztetem törődően, nagyon is a szívemen viselve a dolgot. Sajnos nem leszek már itt, hogy meg tudjam óvni ha mégis történne valami. Tudom, hogy tud magára vigyázni de sajnos ezt a törődésemet nevezhetném akár anyai ösztönnek is, amikor bármi áron megvéded azt, aki fontos neked.
Markaiba nyomtam a tenyérnyi kis dobozt, hogy végre az övé lehessen. És nagyon boldognak érzem magamat most ettől a pillanattól. Mert tudom, hogy ezzel megváltozik az élete és remélhetőleg sokkal jobb lesz így számára minden.

Annak ellenére, hogy nem a legideálisabb körülmények között találkoztunk most és az első alkalommal is, mosoly csúszott az arcomra, meglátva Harley-t. Felfelé görbülő szám ugyan nem mutatta, de a tekintetem és a szavaim aggodalomról árulkodtak. Senki sem nézné ki ebből a kislányból, hogy milyen bonyolult ügyekbe keveredett és őszintén, még én magam sem tudtam, pontosan miért bujkál és nézett mindig a háta mögé abban a pár napban is, amikor befogadtam magamhoz. A telihold után leginkább magamat kellett összekaparnom, a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy a mocsár környékén egy ismeretlen lányra bukkanok, akiről szinte sütött, hogy bajban van.
- Gyönyörű vagy. De nem túl fiatal az ősz hajszálakhoz? -  Kérdeztem rá csak úgy mellékesen. Jó volt őszintének tűnő mosolyt látni az arcán, ugyanakkor ezek az ősz hajszálak és a fakó arcbőre, valamint a hirtelen eltűnése és a kriptában rejtőzködés nem volt jó előjel. Értettem én, hogy nem lett volna fergeteges ötlet egy kávézóban megbeszélni a természet becsapásának menetét, de még mindig nem díjaztam annyira a természetfeletti túlzott hangsúlyozását, hogy példának okáért egy boszorkánykriptában tengessem az időmet. Úgy tűnik, tényleg van abban valami, hogy ember tervez, Isten és egyéb felső hatalmak pedig végrehajtanak.
- Attól, hogy ilyen jól érzel magad, még mesélhetnél arról, hogyan kerültél egy vámpír társaságába. - Talán nem ismertem túl jól ezt a kislányt, mégis, mióta megpillantottam úgy érzem, hogy törődnöm kell vele. Nem szokásom idegeneket a házamba vinni, viszont őt befogadtam, napokig mellette voltam, míg megerősödött és úgy nem döntött, hogy elhagyja a várost. Talán a húgomra emlékeztetett, ezért nem fordítottam neki hátat, amikor láttam, hogy némi segítségre van szüksége.
- Még életben vagy, szóval vigyáztál magadra. - Én csak ennyit kérte tőle, mikor ismét elindult a nagyvilágba. - Egyszer elmondhatnád töviről-hegyire, hogy mi is történt veled. - A kovene üldözte, ez tiszta sor volt. Akkoriban nem igazán mutatott hajlandóságot arra, hogy beavasson a problémáiba, tehát természetesen aggodalom töltött el, amikor eszembe jutott, hogy hol járhat, egyáltalán él-e vagy hal. Nem akarta, hogy kórházba vigyem, mert félt, hogy ott megtalálják... ez bőven árulkodó volt. Bár a mellékelt ábra alapján nem kellett őt féltenie, még arra is volt sütnivalója, hogy az egyik gyűrűmet elemelje a lakásból. Ismét mosolyra húzódott a szám, mivel eszembe jutott, hogy talán már ekkor is körvonalazódott benne a nekem való segítség gondolata, anélkül, hogy bármit kértem volna tőle. Nem igazán értettem, miért van meggyőződve arról, hogy ő egy rossz ember.
- Te vagy a legjobb boszorkány, akit ismerek. - Kezeim közé fogtam a dobozt, felpattintottam a tetejét és fel is húztam az ujjamra az ékszert, aztán megfogtam az ő apró kezét  és egy csókot nyomtam rá. Hálás voltam neki, talán el sem tudta képzelni, hogy mennyire. Nem szerettem volna még mélyebbre merülni a város természetfeletti konfliktusaiban és az előző telihold tapasztalataiból okulva egyre inkább amondó voltam, hogy jobb félni, mint megijedni. - Rád fogok inni az első két lábon töltött teliholdamon. Köszönöm. - Fejeztem ki szavakkal is a hálámat. - Talán egyszerűbb lesz elkerülni a bajt úgy, hogy nem kell az erdőben kóborolnom és valamiféle késztetés hatására ráugranom arra, aki éppen szembe jön velem.

 Megnyugtat Dane közelsége. Azt hiszem, hogy talán ennyire biztonságban senki mellett sem éreztem magamat, de még Elias mellett sem. Dane mellett kellett volna maradnom, de nem tehettem meg. Talán ő nem lett volna ellenére, de mégis... ki akarna a nyakába venni egy olyan boszorkányt, mint amilyen én vagyok? A lábnyomaimban ott lohol a koven, én pedig előlük menekülök. Mindenkit elsöpörnek, akik valaha is fontosak voltak nekem. Az, hogy eljöttem tőle, bebizonyította, hogy annyira mégsem vagyok  annyira érzéketlen és önző némber. Nem akartam, hogy Dane bővebb tudomást szerezzen a körülöttem történő viharfelhőről. Épp elég nekem megbírkózni a rám váró sorsól és így lesz helyes, ha ez a tudat csak az enyém marad.
- Talán egy kicsit. Pedig bíztam benne, hogy azért így is szép. - Pislogtam szépen, egy cseppnyi bánatot sem engedve arcomra még akkor sem, ha belülről épp annyira roskadok mint külsőleg. Mellette mindig vidám voltam és ezt most sem lesz másként.  - Illetve ne haragudj rám, amiért ilyen helyre hívtalak, de... - Ajkaim arcom egyik szélére húzódnak, miközben a cipőm hegyét bámulom zavartan. - Egyelőre nekem nem biztonságos a belváros. - Tudtam le ennyivel a magyarázkodást. Én sem örülnék, ha egy boszorkány ilyen helyre hívna, de szerintem bízik bennem annyira, hogy tudja, nem fogok neki semmit sem ártani. Ha az lenne a célom, akkor már megtettem volna.
Mégis elpirulok, amikor azt mondja, hogy gyönyörű vagyok. Azt hiszem, hogy ilyen őszintén még senki sem mondta ezt így. Hideg szívem a pillanat alatt melegedett át. Azt hiszem, hogy a széles mosolyom és pipacsos arcom sokat árulkodott arról, hogy milyen kislányos zavarba hozott.
- Bárcsak elmondhatnám. - Sóhajtom fáradtan, letört hanggal. - De ahhoz túl kevés időnk van. Talán majd legközelebb. - Csakhogy nem lesz legközelebb. - Azért, hogy biztonságban legyek, kénytelen voltam elmenni a városból valakivel. Habár az elkövetkezendő idők fájdalmasak lesznek nekem, de még nagyon sok hasznos dologgal eltölthetem. Vegyük például ezt.- Nyújtottam át számára a dobozt és csillogó íriszekkel figyelem, amint arca csodálásba burkolózik és ujjára felveszi az ékszert. - Míg a vámpírok számára a Lazurit a megfelelő ásvány, a vérfarkasoknak a Kianit. Fontos, hogy nagyon vigyázz rá. Akkor ő is vigyázni fog rád. - Nézek rá kedvesen, miközben végigsimítok egyik karján nagyon gyengéden, szeretetteljesen. - Akár vehetjük úgy is, hogy ez a gyűrű fog téged megóvni a nevemben. És nagyon sokáig veled lesz. - Hangom megremeg egy pillanatra, amint érezni kezdem, hogy szemeimben könnyek akarna felszínre törni, de nem hagyom. Az igazság az, hogy még sohasem kellett búcsúzkodnom senkitől sem, főleg nem olyan embertől, aki fontos nekem. Fáj. Nagyon fáj.
- A legjobb boszorkány? - Kérdezek vissza zavartan, elpirultan a bánattól. - Talán jobb is, hogy nem ismersz teljesen. Akkor nem ezt mondanád rólam. -  Megrázom a fejemet, miközben leülök a mellettük lévő kis padra. Egy ilyen kis ülő hely nagyon sok volt itt a kripták között.
- Viszont azt tudnod kell, hogy az egyetlen ami igazán meg tud téged védeni, az a te farkasod. Elnyomod őt, hogy ne szenvedj. De csak ő tud téged igazán megvédeni. Az a farkas fájdalmat okoz neked, de ő is mentheti meg az életedet. - Tekintek fel rá komoly szavakkal felé. - Bárcsak átérezhetném a fájdalmaidat és azt gondolod, hogy könnyen beszélek, de...  nagyon sok ellenség van itt körülöttünk. És nagyon vigyáznod kell magadra, ugye tudod? - Kérdezem tőle feszülten, aggódva a sorsáért. - Meg kell ígérned, hogy vigyázol magadra. Ez a gyűrű pedig esély arra, hogy újra ember lehess. De ha igazán bajban vagy, akkor nem számíthatsz rá. Csak abban, ami valójában vagy.

Van az a mondás, miszerint senki sem azt kapja, amit érdemel. Harley – legalábbis a saját magára vonatkozó leírása alapján – talán kivételt képez ez alól, de szerintem egyáltalán nem a menekülés kellene a jussa legyen. Mégis mit követhetett el egy ennyire fiatal lány, ami miatt muszáj minden egyes másodpercben a háta mögé néznie? Szívesen meghallgattam volna a történetét, de nem akart mesélni, én pedig nem erőltethettem… így is az életét kockáztatta azzal, hogy visszajött a városba, csak azért, mert szívességet kértem tőle. Mi ez, ha nem kedvesség?
- Persze, hogy szép. Tovább fogsz őszülni? Mert ha igen, remélem még úgy is foglak látni egyszer. – Szélesen elmosolyodtam. Nem volt jó előjel, hogy hirtelen mintha elkezdett volna kiszivárogni belőle az élet, de volt neki elég baja azon kívül is, hogy a bennem keletkező aggodalommal traktáljam. Nem hittem volna, hogy elkezdek törődni majd vele, de ismerve magamat ez nem volt annyira meglepő: a mai világban valószínűleg kevés ember nyalábolta volna fel a mocsár széléről, ám én úgy éreztem természetesnek, ha ezt teszem. Nem hagyhattam ott meghalni… bár, Harley egy túlélő, kétlem, hogy bármi baja lett volna a segítségem nélkül.
- Vigyázni fogok rá. – Bólintottam, majd leültem mellé. – És talán legközelebb, amikor más helyszínt választasz a találkánkhoz, azt is elmondod, miért nézel most ennyire szomorúan. – Nem bírtam ki, hogy ne puhatolózzak, elvégre a viselkedése és a szavai egy haldokló ember utolsó monológjával értek fel. Csak akkor nem láthattam volna a szemeiben mélyen ülő szenvedést, ha vak lennék, de mivel nem voltam az, szinte megelevenedett előttem a fájdalma. Egy ő korabeli lánynak élveznie kellene az életet és nem azon gondolkoznia, kinek hogyan lehetne megóvnia magát. – Harley… - Ejtettem ki a nevét egy sóhaj kíséretében. – Ezeket a tanácsokat nekem szántad vagy inkább magadnak? – Nem szerettem a bennem élő farkast és ezt nem is titkoltam. Elbírtam volna vele, ha mostanában nem éreztem volna minden egyes teliholddal egyre inkább, hogy átveszi felettem az uralmat és az emberi lényem kevéssé tud úrrá lenni a bennem lakozó fenevadon. A gyűrű egyfajta menekülőútként szolgált és arra kellett, hogy adjon némi időt saját magam megerősítéséhez, így a későbbiekben ismét képes leszek szembe nézni a farkassal. – Tehetek valamit érted? – Kérdeztem a lánytól teljesen őszinte segítő szándékkal. Mintha csak a húgomat láttam volna magam előtt azokban a pillanatiban, amikor kilátástalannak ítélte az életét. Ugyanakkor Harley-ban sajnálatos módon alig láttam nyomát a küzdeni akarásnak.

 Küzdenem kellene? Mégis minek? A világ jobb hely nélkülem és egyébként sem tettem mást egész életemben, mint küzdöttem és túléltem. Azt hiszem, hogy az utóbbi néhány hónapban eljött az az idő amikor már mindenhogyan belefáradtam és elfáradtam. Nem tagadom, de rettenetesen rettegek attól ami majd vár rám, egyenesen félek attól, hogy mennyire lesz nekem fájdalmas még meghalni is. Dane nem látta, de rettenetesen rosszul voltam azokban az időszakokban amikor nála voltam, de nem miatta, hanem attól, hogy egyre betegebbé lettem. Egyszer még vért is hánytam, de szerencsére ezekről nem tudott akkor. Nem az a típus vagyok, aki a saját nyomorát mutatja, hisz az csak gyengít. Én mindig szerettem azt mutatni, hogy erős vagyok és nem akartam, hogy bárki is lássa azt, hogy egyébként mennyire is gyenge vagyok. Ennyi, feladtam mindent. Legalábbis, a magam részéről. De még vannak terveim, amiket mindenképpen beváltok majd azokon, akik eddig tönkretettek.
- Nos, ami azt illeti... - elvigyorodom jókedvűen. - Vágytam az öregkorra. Derékig érő, hosszú ősz haj... - Ábrándozom egy keveset, elképzelve önmagamat idősen. Ráncos lennék, talán már bottal kellene járnom, de azt biztos, hogy lenne családom, akik szeretnek engem. - Az időskor gyönyörű lehet a maga nemében. Annyi emlék és tapasztalat van mögöttük. De sajnos, nemrég töltöttem be a huszonegyedik évemet. Én nem megöregszem, hanem nemes egyszerűséggel csak elcsúfulok. - Megrántottam a vállamat kissé feszülten. Engem nem az átok fog elvinni, hanem a saját kezeim által fogok véget vetni az életemnek, amikor már eljön annak az ideje és végeztem a mészárlással ami következni fog.
Felcsillannak a szemeim, amikor mellém ül és egy kicsit arrébb is húzódom, hogy kényelmesen mellém férjen.
Elhallgatok egy kis időre, amikor befejezi a kérdését. Gondolkozni kezdek, és, hogy ne legyek ennél is feszültebb, nos,  a fejemet a vállára hajtom és barátságosan átölelem a karját, ha nem ellenzi.
- Tudom, hogy ez neked most így kellemetlen, de...- Megakad egy pillanatra a hangom. - Nem tudom, hogy látjuk -e még egymást. És igazán nem is voltam hozzád annyira őszinte, mert nem árultam el, hogy ki vagyok valójában. Odaadtam neked ezt a gyűrűt, de ettől még nem érdemlem meg azt, hogy engem...- újra megakad a hangom, hisz nehezen tudom kiejteni azt a szót.- Hogy... jónak higgy. - Kifújom magamból a levegőt, aztán elhúzódom tőle kicsit, de mellette maradok továbbra is.- Bántottam másokat. - Megrántom újra a vállamat, mint akiből úgy húznák ki fogóval azt, amit mond. - Én... - Feszülten kihúzom magam és végigrohannak a képek azokról, akiket megöltem. Ott volt a testvérem, az apám, az anyám, és rengeteg más boszorkány akikkel a koven miatt kellett megölnöm. - Annyira őszinte lennék hozzád, de valószínű meggyűlölnél. És meg is érdemelném. - Kiszaladnak a könnyek a szemeimből akaratom ellenére is, aztán tenyereimbe temetem az arcomat. De nem tud értem semmit sem tenni és nem is érdemelném meg.
- Nem véletlenül nem mondtam el mindent. Akkor nem segítettél volna nekem és sajnálom...

Mélységesen szomorú volt, hogy egy fiatal, élete elején járó lány az elmúlásról gondolkodik és tényként kezeli a halálát. Nem ismertem annyira a történetét, hogy tudjam, mennyire kell komolyan venni a szavait, de az arckifejezését látva és a hangját hallva nem csupán szórakozásból szenvedteti magát. Törött szárnyú madárkának tűnt, aki vergődött az őt körülvevő viharban és a sikertelen próbálkozások után inkább már a feladás foglalkoztatta, mint a harc. Ahogy a vállamra hajtotta a fejét, végigsimítottam a haján: annyira aprónak tűnt, védelemre és valami jóra szorulónak, pedig az alapvető kisugárzása láttatni engedte, hogy sokkal inkább hasonlít egy macskára, akinek kilenc élete van és mindig a talpára esik. Nem ismertem őt hosszú ideje, ám az emberi létezés egyik legcsodásabb kiskapui a megérzések, amelyek általában nem hagynak cserben minket; Harley akkor is próbált erősnek mutatkozni, amikor megtépázva, vértől borítva, remegve rá találtam az erdő szélén és nagyon hamar összekapta magát, pedig bőven lett volna ideje, hogy sajnálja a személyét és begubózva üljön az ágyon, siratva önmagát és a tetteit.
- Rendben, akkor nem hiszem el, hogy pislákol benned némi jóság. – Kissé cinkosul pillantottam rá, ahogy elhúzódott tőlem. – Úgy fogok gondolni rád, mint a többi ember, ahogy szeretnéd, hogy mindenki lásson. – Finoman az ujjaim közé fogtam az állát ás felemeltem a fejét. – Elhiszem, hogy csakis a te hibád, ami történt veled, és hogy velejéig gonosz vagy, aki azért bánt másokat, mert tetszik neki a társai szenvedése. - Könnyen lehet, hogy ez a lány egy báránybőrbe bújt farkas. Bármi megeshet. Én is öltem már… baleset volt, de megtörtént. Az az este meghatározta a sorsomat és ha magamba roskadok, amiért a barátom meghalt mellettem az autóban, akkor könnyen lehet, hogy ma is egy pszichiátrián feküdnék. – Bántottál másokat. Sajnálom, hogy megtetted vagy hogy meg kellett tennem. És ha félsz attól, hogy mit gondolnék rólad emiatt, valószínűleg te is sajnálod. – Mondtam őszintén. Mégis mi értelme lenne kérdőre vonni és a fejére olvasni a bűneit, miközben már a haláltáncát járja? A halál lényege, hogy számot vessünk magunkkal és a körülöttünk lévők segítsenek abban, hogy viszonylagos lelki békében hagyjuk itt a világot; nem könnyíteném meg Harley helyzetét, ha elítélném amiatt, amit tett, főleg, hogy részleteket nem is tudok. – Nem kell mondanod semmit, csak… remélem, hogyha visszamész oda, ahonnan most jöttél, lesz valakid, akivel beszélni tudsz és melletted lesz azokban a dolgokban, amiket még meg kell tenned. – Talán tényleg jobb az édes tudatlanság, ami miatt Harley-ra úgy néztem, mint egy támaszra szoruló lányra. Aki velejéig gonosz, nem ajánlotta volna föl a segítségét egy másik segítséget kérőnek, ő viszont azzal, hogy megajándékozott a gyűrűvel, elérte, hogy hálás legyek neki. Amint ismét az ékszerre pillantottam, a bőröm forrósodni kezdett a fém alatt, így gyorsan utána nyúltam és lehúztam azt az ujjamról. Meglepetten pillantottam Harley-ra, mivel az ujjamon, a gyűrű helyén piros égésnyom jelent meg. – Ez normális?