Az órák teltek, félóránként éreztem úgy, hogy pörögnek a percek, majd váltott és épp csak alig vánszorgott az idő. Az idegesség tett ilyen zaklatottá. Nem is nagyon mocorogtam. Egyik lábam magam alá húztam, félig felé fordulva ültemben, hogy minden egyes porcikáját jól lássam, aztán az álom is elnyomott rövid időre. Az éjszakám egyáltalán nem volt pihentető.
Nem aludhattam túl sokat, de ébredés után sem lettem beszédesebb, sem jókedvűbb. Nagyon is jól tudom, hogy ahová megyünk, mennyire veszélyes. Titkon talán már le is mondtam arról, hogy valaha visszatérünk New Orleans városába és szépen eléldegélünk, míg csak kedvünk tartja.
- Nagyon egyszerű a magyarázat.. - nevetek fel minden öröm nélkül. - Ide indult az első vonat. Én meg nem voltam abban a helyzetben, hogy válogathassak.. A keleti partra akartam jutni eredetileg, aztán szereztem tudomást arról, merre tanyázik manapság... - könnyedén beszélek erről, de a mondat végét elharapom. Nem azért, mert nem mondanám el neki, csak rosszul viseli, ha emlegetem az exem. Erre már sikerült rájönnöm. Néhány másodperc hezitálás után azonban befejezem, mielőtt ő kérdez rá az egyértelműre. - .. Lucas.. - vegyül némi él a hangomba.
- Mit fogsz mondani Benedictnek? - terelem el a témát, bár egyik rosszról a másikra, nem túl okos döntés. Csak abban reménykedem, hogy a féltékenység nem munkál benne, és nem okoz majd galibát.

Apró mosolyomnak azonnal búcsút mondhatok, amikor az eldugott, bár minden szempontból borzalmas helyhez érünk. Látom rajta a döbbenetet, hogy nem erre számított és most először talán tényleg realizálódik benne, hogy mennyi mindenre hajlandó voltam, hogy megmaradjon az életem.
- Hát.. Nem egy Hilton.. - húzom el a számat nagyot sóhajtva. - De azt aligha kockáztathattam, hogy a halomra gyilkolt emberek vezessenek el hozzám bárkit is. Itt nem éltem... - ráncolom a homlokom. Legalábbis én nem így nevezném. - Inkább vegetáltam, míg nem sikerült pénzhez jutnom. Viszonylag gyorsan ment.. - szállok ki hozzá hasonlóan az autóból, aztán nekidőlök az oldalának. Próbálom száműzni minden rossz érzésemet, de túl sok gyülemlett fel bennem.
- Miért nem válaszolsz? - kérdem kissé aggódva. Természetes kíváncsiság hajt, hogy megtudjam, mi a frászt akar majd Benedict képébe vágni. - Ha attól tartasz, hogy magamra veszem, ha néhányszor lekurvázol, tájékoztatásul közlöm, volt már rosszabb is..

Először nem tudom, mire venni, mi alapján bolondoz le engem, de kedveskedő hangja egyáltalán nem utal arra, hogy sértésnek szánná, sőt.. Készségesen dőlök immár az ő mellkasának, mikor átölel. Megnyugtat a közelsége, és őszintén nem tudom mit fogok érezni az aggodalmon kívül, mikor majd el kell válnom tőle, még ha csak rövid időre is.
- A fontos az, hogy... Ragaszkodj a részletekhez. Előfordulhat, hogy rákérdez majd erre-arra.. Nem akarom, hogy nehezedre essen úgy beszélni rólam, mintha tényleg csak egy ócska ribanc lennék.. - folytatom a tanácsadást. Bár azért én sem örülnék annak, ha válogatott sértésekkel illetne engem, még akkor is, ha muszájból teszi és én voltaképp nem is hallom. - Próbálj meg úgy beszélni, hogy annak, amit mondasz, legalább a fele igaz legyen, vagy... Egy kis százaléka. Akkor nehezebben veszi észre a hazugságot, bár jó ha tudod, hogy remek megfigyelő. Már a testbeszédedből is remek tanulmányt tudna írni. Nem mellesleg falkavezérnek tartja magát, rohadtul ne hangoztasd, hogy kinek a kije vagy, mielőtt még téged is be akarna szervezni a kis csapatába. Ha már a híre hallatán a keze alá dolgoztál, könnyen hiheti azt, hogy közéjük akarsz tartozni.. Ez nagyon vékony jég, Chriest.. - sóhajtok fel leplezetlen kétségekkel. Fogalmam sincs, ezek közül mennyit sikerült megjegyeznie, csak remélni tudom, hogy minél többet, és elegendőt ahhoz, hogy ép bőrrel megússza az egészet.
- Egyébként a sztorid eleje még igaz is... Gondoltad volna, hogy a nyakadon maradok? - próbálom elviccelni az egészet, holott tudom, hogy - részemről legalábbis - az egész kapcsolatunk egy kis kalandnak indult.

Hiába villantott rám mosolyt, az én ajkaim csak megrándultak. Eddig sem voltam túl laza, ami azt illeti, de most saját szavaim hatására rémültem meg. Csak gratulálni tudok magamnak.
- Igen, tudom.. - helyeselek rá és a tekintetét keresem. - Nincs okom kételkedni benned.. Ha te úgy ítéled meg a helyzetet és az esélyeket, hogy őszintén azt tudod mondani, nem lesz baj, én hiszek neked. De kérlek... Legyél nagyon óvatos és körültekintő.. - kérem tőle, miközben kezem végigcsúsztatom mellkasát, fel a nyaka oldalán, míg arcáig nem érek. - Utálnám, ha darabokban kapnálak vissza.. - grimaszolok látványosan, csak azért, hogy oldjam a bennem lévő feszültséget. - Nem is tudod, mennyi örülök neki. Ha vége ennek az egésznek, visszatérünk a panaszaidra is, kíváncsivá tettél.. - bújok hozzá szorosan. Nem akarok belegondolni abba, hogy alig pár perc múlva útnak indul.

Túl sok minden jár egyszerre a fejemben. Nehéz elengednem, hisz pontosan tudom, hogy ez nem egy kéjutazás. Minden színészi képességére szüksége lesz ahhoz, hogy a gyanú csíráját eltapossa Benedictben. S habár tudja - legalábbis nagyon remélem, hogy tudja -, hogy a látszatra aligha adhat vele kapcsolatban, fohászkodom, hogy ne kövesse el azt a szarvashibát, hogy azon nyomban nyert ügynek hiszi a menetet. Féltem őt, az érzést kár lenne magamba fojtani, tisztában van vele, mert nem egyszer próbáltam lebeszélni és nem okoltam volna, ha kihátrál ebből az őrültségből, ami az ő fejéből pattant ki. Megigézhettem volna, hogy úgy tegyen, ahogy én akarom, de a gondolatot felvetődése után el is vetettem. Én magam ugyan nem a tisztesség mintaképe volnék, mégsem akartam bemocskolni azt, ami köztünk éledezik. Nem vágytam erre, mert nem kaphattam volna meg, most viszont, hogy szinte magaménak érzem, eszem ágában sincs lemondani erről a vonzásról.
Nem is mondok semmit, teszem amit mond és a markába ejtem a láncot, amin egykori medálom díszeleg, majd odaadóan hagyom, hogy csókja mély nyomot hagyjon feldúlt lelkemben. Sóvárgás kerít hatalmába abban a pillanatban, mikor karjai lehullanak rólam és nem véletlenül engedem el mindenféle búcsú nélkül. Mintha ezzel elvarratlan szálat hagyna maga mögött. Engem. Így vagy úgy, de vissza kell térnie.
Mire megtalálnám a hangom, már távolodik tőlem az autó, én pedig menthetetlenül tehetetlennek érzem magam, de hazudnék, ha azt mondanám nem találom kecsegtetőnek a szabadság puszta gondolatát is.. Így benyugszom, az aggodalmat viszont nehéz legyűrnöm. Ingerült és szomjas is leszek egyszerre. Kapar a torkom, pedig tudom, hogy errefelé aligha csatangol óvatlan túrázó. Nem szegi azonban kedvem a tény, hogy egészen a külvárosig kell majd merészkednem ahhoz, hogy egy fogamra való st. louis-it találjak. Szokták volt mondani, hogy legjobb védekezés a támadás. Azt teszem épp én is, csak messze más perspektívából. Védem magam az aggodalomtól, hisz percek teltek csak el, máris fel-alá járkálok. Nem sokáig tart, hamar elhatározásra jutok: sürgősen vadásznom kell. Nincs más megoldás, legalábbis én nem lelek addig, míg egy elhagyatott raktárépület gyomrában hűsölök. Beillene egy pincének is, ha nem lenne néhány ablaka, az pedig, hogy inkább hasonlít építési törmelékre.... Nem maradhatok itt. Persze majd itt fogom várni. Majd...

***

Úgy érzem magam, mint aki messzemenőkig züllött életet él. Hogy a feszültség vagy a frissen kioltott fiatal élet játszatja velem ezt, arról gőzöm sincs. A rémisztő, hogy most először nem érzek bűntudatot. A szám ragad, az államra folyt vércseppek viszont már megalvadtak. A kihűlt, élettelen test hamuszürkén hever a földön, mellettem. Még csak arra sem érzek kényszert, hogy arrébb húzódjak, tudván, hogy a holtaktól a gyomrom is felfordul. Kavarog az anélkül is, de gondolataim legfőképp egy dologra fókuszálnak. Nem fogom tudni Chriestet holmi hazatérő hősként üdvözölni és a nyakába vetni magam. Nem, hisz percek leforgása alatt tért vissza az az énem, aki hírből sem ismeri azt a feszült mégis mámorító érzést, amit eddig kiváltott belőlem. Vajon, ha újra meglátom, milyen reakciót produkálok majd előtte? Én sem tudom. Csak azt éreztem mélyen belül, hogy visszajön.

Lassan arra leszek figyelmes, hogy a sötétség rátelepszik a környékre. A város fényei halványan világítanak csak, sejtelmes árnyékokat vet az épület mind kint, úgy bent is. Eddig csendesen burkolóztam a magányomba, főleg mikor már más zaj nem is ütötte meg a fülemet, csak saját szívem dobbanásai. A szerencsétlen fiatal ketyegője hamar feladta. Esélye sem volt ellenem. Ám most, hogy az este kezd leszállni, újra elterelődnek a gondolataim. Nem mintha eddig nem jártak volna azon, hogy magyarázom majd ezt az egészet Chriestnek... De most sokkal inkább az ígérete csengett fülembe, miszerint estére újra velem lesz. Nem tehettem mást, csak vártam, hogy tartsa a szavát. A remény élt bennem, hogy nem esett bántódása és hamar visszatalál hozzám. Na nem mintha csak rajta múlna...
Talán percek vagy órák teltek el, mire végül meghallottam a kocsi hangját, amivel reggel útnak indultunk. Szívem nagyot dobbant, mélyet lélegeztem, és már jó előre átjárt a megkönnyebbülés. Meg az áldozatom kihűlt, megalvadt vérének szaga. Nem nézhetek ki túl bizalomgerjesztően.. Sőt. Így megpróbáltam a szám szélére száradt vért eltüntetni. Tudtam, hogy ennyivel nem tudom leplezni tettemet, ám valamiféle késztetést éreztem arra, hogy megpróbáljam.
Felkászálódtam a földről, és jó alaposan szemügyre vettem őt, amint lehetőségem nyílt rá. Nem láttam sérülésnek nyomát, így leeresztettem. Tartásom is megváltozott, tagjaimból a feszültség elpárolgott és bizonyára a nyakába vetettem volna magam, ha nem tartottam volna attól, hogy csalódott bennem.
- Szükségem volt rá.. - szólalok meg akadozva, de még mindig nem keresem a tekintetét. - Nem tudtam leállni, te pedig nem voltál itt, hogy megállíts.. - vetettem egy pillantást a hullára, de a bűntudat még mindig messze állt tőlem. Vonásaim inkább undort tükröztek.

Nem tudom eldönteni, hogy azért távolságtartó, mert én is az vagyok, vagy inkább azért mert megtudott valamit Benedicttől, amit nem kellett volna. Nem mintha titkolóznék előtte, hisz elég sokat meséltem neki az életemről, de Benedict remekül ellenem tudja fordítani az embereket.
Borzongás fut végig tagjaimon rekedtes, megbántott hangja hallatán. Eszembe sem jutott megkérdezni, hogy a látszat ellenére esett-e bántódása, vagy hogy érzi magát. Zokon is vette, amit annak tudtam be, hogy inkább én vagyok az ok, mint a múltam árny oldala.
- Chriest.. - lépek felé. Tartok ugyan attól, hogy eltol magától, de kockáztatok. - Nagyon aggódtam érted. Muszáj volt elterelnem a figyelmemet valamivel.. - magyarázom, miért is volt szükségem arra, hogy vámpír énem kerüljön a felszínre. - Máskülönben utánad indultam volna és... Annyira örülök, hogy visszajöttél. Hogy minden rendben ment... - suttogom halkan, de nem mosolygok hozzá. Nagyon komolyan nézek rá, próbálom uralni a bennem lakozó káoszt, majd lassacskán - figyelmen kívül hagyva, hogy már menni készül - nyaka köré kulcsolom karjaimat és teljesen hozzábújok.

Az, hogy nem lökött el magától, bizalommal töltött el. Reményt adott, hogy képes lehet elnézni nekem, hogy én magam nem vagyok elég erős ahhoz, hogy határt szabjak magamnak. Beszívom bőrének illatát, óvatosan pillantottam fel rá, de nem kértem bocsánatot. Ha önmagam akarok lenni, meg kell tanulnom együtt élni a vámpír természetemmel.
- Nem akartam megölni... - lehelem szinte alig hallgatóan még mindig bűnbánás nélkül. - Te ezt nem érted.. - szusszanok nagyot. Nem tudja, milyen függni a vértől. Nem tudja, milyen érzés, hogy az ő vérére is vágyom.
- Menjünk.. - adom be végül a derekam. Értem az aggodalmát, de remélem alaptalan. Az egész életét kockára tette miattam, most meg úgy tűnik, mintha nem lennék neki hálás. - De a testet hagyjuk itt.. Nem akarok hazafelé is egy hullával egy légtérben utazni... - nyögtem fel elégedetlenkedve. Holott aztán nálam jobban senki nem tudja, hogy csak magamnak köszönhetem.