Viszonozza a csókomat, és épp kezdek feloldódni a jóleső érzésekben, de sajnos túlságosan hamar elhúzódik tőlem. Nagy levegőt veszek, de nem erőszakoskodom. Nincs hozzá kedvem, hogy ezúttal durvább módon kapjak egy harapást. Ennek ellenére viszont a derekát nem engedem el, aztán gondolok egyet, és most én temetem az arcom a nyakába. Én persze nem harapom meg, tudom, mivel jár egy vérfarkasharapás egy vámpír számára. Harapás helyett apró csókokkal borítom az ütőerét, majd levegő után kapkodva nézek a szemébe. - A motorom kinn áll - súgom halkan a fülébe - nincs kedved eljönni a lakókocsimba? - simítok végig a hátán. Ha igent mond, az csak jó. Ha nem... azt hiszem, akkor is találkozni akarok vele ezek után is. Kamaszkorom óta, mióta Simeonét megismertem, egy lány sem nyűgözött úgy le zsigerből, ahogyan ő.
Úgy tűnik, most ő kényszerül arra, hogy visszafogja magát, de kifejezetten jó pont, hogy engedi érvényesülni az én akaratomat és nem mászik rám. Csak.. Finoman próbálkozik, ami meglehetősen szórakoztat. Mégsem ellenkezem, mikor apró csókokkal halmozza el nyakam érzékeny bőrét, oldalra billentett fejjel adok neki zöld utat. Csupán elnyíló ajkakkal sóhajtok egy nagyot. Rekedtes suttogása mosolygásra késztet, pedig már tudom mit fogok mondani az ajánlatára. - Hányadik pipád lenne ez azon a listán? - évődök vele egy picit. Rátesz még egy lapáttal a csábításra, ahogy simogatása nyomán végigborzongok, de végül megrázom a fejem. - Talán legközelebb.. - súgom vissza neki kacér mosollyal. Már, ha lesz legközelebb. Persze erre más korábban benyújtotta az igényét, de sosem lehet tudni.
- Fér még pipa a listámra - hunyorgok hamiskásan, aztán nagyot sóhajtok, mikor végül nemet mond. Számítottam erre... vagyis, nem is tudom, mire számítottam igazán. Vámpír, méghozzá tüzes és vérmes, akár igent is mondhatott volna. Ugyanakkor persze nő is, és el kell fogadnom, hogy nem mindegyik könnyen kapható. Ami persze csak még jobban tetszik nekem. Életre kelti bennem a vadászösztönt. - Ezek szerint lesz legközelebb? - biccentem a fejem oldalra, szinte a tekintetemmel simogatva őt. - Vagyis hát... én szeretném, ha lenne legközelebb. Szívesen találkoznék veled még... ha te is akarod - hallgatok aztán el, és az asztal alatt keresztbe téve a két ujjamat drukkolok, hogy igent mondjon nekem. - Bármikor ihatsz belőlem, amikor csak kedved tartja - húzom el még azért előtte a mézesmadzagot.
Kapásból nevetésben török ki válaszát hallva. Igen, valami ilyesmire számítottam tőle, már amennyire tudhatom, hogy mire számíthatok. Minden esetre sosem voltam könnyű eset és amennyire még önmagam vagyok, ezt a tulajdonságomat nem is szeretném levetkőzni. Talán őt is az őrületbe fogom kergetni. - Igényt tartanék a ... társaságodra.. - fogalmazok szándékosan így, holott annál azért kicsit többre is. A titokzatosságom viszont ebből a szempontból előny. Már amennyit megőriztem belőle, hisz mennyi mindent kifecsegtem.. Hajaj... - Meg kellene igéznem téged, hogy tartsd a szád.. - sóhajtok hatalmasat. Ez némiképp megnehezíti a dolgomat. Olyan jól szórakoztam, nem akarom, hogy elfelejtse az estét, meg engem, viszont annyira meg nem megy még profi módon az emlékek blokkolása, hogy csupán a részleteket hagyja figyelmen kívül. Nagy dilemma, hogy vállalom-e a kockázatot és túlzottan nem is tesz boldoggá. - Amikor csak kedvem tartja? - kérdezek vissza somolyogva. - Legközelebb.. - kacsintok rá és végigsimítom arcát. - Elvinnél a szállóig? - szegezem neki aztán a kérdést. Igazából azt sem tudom, hol vagyunk most...
Elvigyorodom önfeledt örömmel, mikor azt mondja, szeretné a társaságomat élvezni máskor is. Ezek szerint... talán bejönnék nála? Csak akkor húzódom kissé hátra megütközve, mikor igézést emleget. - Nem rajongok az ötletért - dünnyögöm. - Mégis, mi a fenét mondhatnék rólad? Vagy épp kinek? Alig ismerek valaki a városban. És hidd el, nem azzal kezdenék senkinél, hogy kit ismertem meg. Amiket elmondtunk egymásnak, az mind köztünk marad. Az meg már csak plusz pont, hogy nem szeretem, ha az agyamat izélgetik - rázom meg a fejem, aztán pénzt dobok az asztalra, kifizetve a fogyasztásunkat. A szám kiszárad, mikor végigsimít az arcomon, és kissé bosszant a reakcióm. Te jó isten, hány éves vagyok, 15? De bárhogy is, ennek a lánynak a puszta érintése felkavar. - Igen... bármikor. Legközelebb is, és amikor csak akarsz - erősítem meg aztán amit már mondtam, és csábítóan nézek a szemébe. - Neked is jó, és nekem is jó. Akkor miért mondanék nemet? - állok fel, és kezem nyújtva felsegítem őt is. - Elviszlek, ha megmondod a szálló nevét, és ha nem zavar, hogy kb addig kell keresnünk, mint egy kajáldát. Igazság szerint remélem, még tovább is. Addig is élvezhetem a társaságodat.
Vonásai hirtelen keményednek meg, és várható volt, hogy morogni kezd. Igazán, ha a helyében lennék, én is valahogy így reagálnék, másrészről viszont ez a logikus. Gondolnom kell magamra. Sőt, én mindig magamra gondolok és ha a biztonságomat fenyegeti az, hogy ő többet tud rólam a kelleténél, nem fog semmi és senki visszatartani attól, hogy kiigézzek belőle mindent, amit csak tud rólam. - Egyelőre vedd figyelmeztetésnek.. - adom be a derekam végül. Baj lehet még ebből, nem is kicsi. - Nem adtál okot, hogy kételkedjek benned.. - mondom el az indokot is azonnal, mielőtt még bármi mást beleképzelne. Igyekszem nem keverni azt, hogy egészen megkedveltem azzal, hogy talán potenciálisan veszélyt jelent rám. Furcsállnám reakcióját, ha nem az lett volna a célom, hogy teljesen az ujjaim köré csavarjam őt, de azt hiszem, még mindig nem sikerült teljesen. Ennek ellenére elégedetten nyugtázom, hogy csáberőm egy cseppet sem kopott meg. - Egy-egy pillanat erejéig mindig megrémisztesz a hozzáállásoddal - ismerem el az igazságot, amiért ismét hatalmas szemeket meresztek rá. - Kezdem elhinni, hogy valóban nem vagy ép... - vigyorgok rá, miközben felsegít, majd elindulunk kifelé. - Palace Royal.. Ha jól emlékszem.. - idézem vissza a hotel nevét. - Hmmm.. Talán nem fogok drámázni miatta.. - forgatom a szemeimet. Tetszik nekem a motorozás.. Ki tudja, talán még arra is ráveszem, hogy tanítson meg rá.
Kezdem belátni, hogy itt, Amerikában sokkal gyakrabban történnek izgalmas dolgok, mint odaát Párizsban. Alig egy hete érkeztem meg New Orleans-ba az osztályommal, de az első napokban egy klubban máris sikerült megölnöm egy embert.. Magam sem értettem, miként hozhattam ezt össze, hiszen nem akartam őt bántani, csak védekeztem. Ő jött nekem. Én csak visszaütöttem. Ha nem érkezik meg időben Lucas és kezd el vígasztalni, holtbiztos, hogy megőrültem volna. Tőle tudtam meg, hogy a szerencsétlen halálával kiváltódott a vérfarkas átkom.. vagyis minden teliholdkor farkassá kell változnom. Brr, ilyesztő, de részben azért izgalmas is! Ám, ha mindez még nem lenne elég, otthonról érkezett egy üzenetem is. Anyu írt, hogy az unokatesóm, Élise szőrén szárán eltünt hazulról és senki sem találja. Mégis hová mehetett? Ő nem szokott csak úgy lelépni, nem az ő stílusa. Segítenem kellene a keresésében, de ideát nem igazán tehetnék sok mindent.. hiszen, mi a fenéért jönne át az Államokba? Kötve hiszem, hogy elhagyta volna az országot, legalábbis bízom benne, hogy Párizson belül maradt. Különben sem lenne hová mennie.. vagy mégis? Miközben ilyen s ehhez hasonló gondolatok keringnek a fejemben, lábaimat megszaporázva egyenesen egy gyorsétterem fele tartok kívételesen egyedül téve meg azt a néhány métert, mely a hotel és a kajálda között volt. Alig tudtam lelépni a többiektől. Magányra vágytam, nem volt kedvem a többiekkel hülyülni, különbenis.. annyira untam már a szokásos viselkedésüket. Szerencsére nem volt messze a gyorsétterem. Barátságosnak tűnt az épület kívülről, így rögtön át is léptem a küszöbét. Belépve a helyiségbe egyenesen a pult fele indultam el, hogy rendelhessek magamnak valami finomat. Miközben a kínálatot böngésztem, a tekintetem megakadt egy ismeretlen szőkeségen. Általában nem szoktam hozzá hasonlókat látni odahaza egy ehhez fogható étkezdében. Őt egy ennél sokkal puccosabb helyen tudnám inkább elképzelni. Mivel a lány előttem volt a sorban, várnom kellett a kiszolgálásra, de addig is a kínálatot fürkésztem.
Roppantul nehéz, hogy egyetlen egy emberre tudsz csak támaszkodni és abban sem vagy biztos, hogy igazából ő az igazat mondja. Könnyedén a képembe hazudhat, mert nem emlékszem semmire sem. Idegesít. Nem is kicsit, hiszen nem tudom, hogy ki vagyok. Vagyis a nevemet tudom. Heily. Mégis olyan üresnek hat semmilyen érzés nem kerít a hatalmába. Nem tudom, hogy mégis miért tűntek el az emlékeim, vagy minek a hatására. Egyszerűen nyomasztó, hogy az egyetlen személy, akihez fordulhatok az Norman. Tisztában vagyok vele, hogy nem épelméjű. Nem ismerem, de ő az egyetlen bizalmasom jelen pillanatban. Mert ő talált rám, ő mondta el, hogy ki vagyok. Az is lehetséges, hogy hazugság az egész. Ebbe a sok gondolkodásba, már szó szerint belesajdul a fejem. Annyira felesleges gondolkodni, mert nem lyukadok ki sehova. Nem leszek előrébb egyáltalán maximum csak ténylegesen megfájdul a fejem és teljesen elbambulok, ahogyan most is. Azt sem tudom, hogy mit akarok enni, vagy mit nem. Már azt sem tudom, hogy végül is miért is vagyok itt. Egyszerűen a gondolataim fogságába estem és egy ideig még beszélni sem tudok, de látom velem szemben a türelmetlen pillantást, miszerint várják, hogy kiszolgálhassanak mögöttem pedig morognak, hogy mégis miért fagytam le éppen, de én magam sem tudom. Egyszerűen csak olyan, mintha megváltozott volna a légkör, kiegészült volna valamivel. Az emlékeimet akarom. Azok nélkül teljesen elveszett vagyok és nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy nincsenek többé. Ezt még csak véletlenül sem akarom elfogadni. – Menj előre nyugodtan. – Fordulok a mögöttem lévő lányhoz mosollyal az arcomon, majd felemelem a fejemet és végre a kínálatot kezdtem el pásztázni ahelyett, hogy azon töprengenék, mit rontottam el, ami az emlékeim elűzéséhez juttatott. Egyáltalán véletlen műve volt, vagy szándékosan tettem ezt magammal? Mi lehet, ami ennyire el akarok felejteni? Abból adódóan, hogy a saját véremben ébredtem fel nem következtetek igazán semmi jóra sem.
New Orleans minden szempontból megfelelt annak, amit hallottam róla. Egy nagyváros tele izgalmakkal, titkokkal és hosszú évszázadokra visszanyúló történelemmel. Plusz, mint kiderült a véletlenekből sincsen itt hiány. Nem lehet véletlen, hogy pont itt váltottam ki azt az átkot, amiről addig semmit nem hallottam. Pedig anyuék általában mindent elárulnak nekem.. még azt is, amiről nem akarok tudni. Hihetetlen, hogy pont erről felejtettek el beszélni. Vagy említettek volna valamit, csak én nem figyeltem oda eléggé? Nem hiszem. Mondjuk, ha jobban belegondolok, anyuból nem tudnám kinézni, hogy embert öljön, még véletlenül sem. Apuval ezzel szemben megtörténhetne.. Nem azért, mert erőszakosan viselkedik, hanem mert van jogosítványa és szeret száguldozni a mercijével. Olykor az adrenalin hajtja. Persze ez semmit sem bizonyít.. Remélem nincsen igazam, mert ha kiderülne, hogy ők tudtak az átok dologról és nekem nem akartak beszámolni róla, ott vér fog folyni és nem az enyém.. A kínálatot kémlelve, a szőke hajú lány váratlanul felém fordult és barátságos hangsúllyal közölte, hogy előreenged. Meglepődtem a hallottakon, hiszen nem értettem, miért teszi meg mindezt. Én ráéek. Nem türelmetlenkedtem, vagy ilyesmi. - Köszi - felelem egy kedves mosollyal az arcomon, miközben mellé léptem. Éreztem rajta valami furcsát, de hogy mit, azt nem tudnám megmondani. Valami furcsán ismerőset. Nem igazán foglalkoztam a megérzésemmel, hanem inkább a pulthoz léptem és rendeltem, még mielőtt a mögöttünk levőek hisztizni kezdtek volna. - Egy sajtburgert, egy adag sültkrumplit és kólát kérek. - Adtam fel a rendelésem, majd amíg várakoztam visszafordultam a szőke hajú lányhoz. -Egyébként Lacey vagyok- mutatkozok be neki, kezemet felé nyújtva barátságos mozdulattal. - Nem tűnsz olyannak, aki gyorséttermekben eszik, sőt inkább valami puccosabb helyen tudnálak elképzelni. - Kíváncsi voltam, hogy miért éreztem rajta azt a furcsán ismerőset. Mondjuk, ha már itt tartunk, neki is furcsa lehetett hallani, ahogy egy hozzám hasonló kislány ennyi mindent megeszik. Mindig is szerettem a hasamat, de amióta megtörtént az átok kiváltása, ha lehet ilyet mondani, még a korábbi adagnál is többet fogyasztok el. Szó szerint farkas éhes szoktam lenni.
Kicsit még mindig zavarodottan mozgolódom a világban. Nem találom a helyemet, hiszen azt sem tudom mit szeretek, vagy éppenséggel mit nem. Arra sem emlékszem, hogy mire lehetek allergiás így nem maradt nekem más, mint az ösztöneim, amikre kénytelen vagyok hallgatni, mert nem látok más megoldást. Ha egyszerűen csak várnék arra, hogy valami csoda történjen velem, akkor szerintem elég sokáig ácsorognék egy helyben azt pedig nem szeretném. Főleg, mivel már egy fél perc erejéig is annyi gyűlölködő pillantás vetült rám pedig nem is csináltam semmi rosszat. Legalábbis nem mondhatnám, hogy tettem volna. Egyszerűen csak elmerültem a gondolataimban és a legkisebb bajom volt az, hogy eldöntsem mit akarok enni. Nem is tudom, hogy itt szoktam-e enni vagy máshol, de valahogy az illatok hívogattak és a kínálat is eléggé vonzónak tűnt, de van azaz érzésem, hogy nem akarom megkérdezni, hogy miből is készültek azok a dolgok, amik a kínálatot színesítik, de ha finom akkor nem is igazán érdekel, hogy mit eszek. Legalábbis utána már biztos nem és közben sem. Maximum előtte, de a folyamat közben már képtelenség leállni. Legalábbis a kiút nem éppen a legtermészetesebb. A kínálatot vizslatom, miközben az előttem álló leányzó elmondja, hogy mit is szeretne, vagyis igazából, akit előre engedtem, mert nekem totális agyfagyás volt, de most már legalább tudom, hogy mit szeretnék. Legalábbis azt hiszem, hogy tudom aztán, majd kiderül, hogy jól választottam-e. Félénken de megfogom a kezét és gyengéden megrázom, majd én magam is bemutatkozom. – Heily. – S ebben körülbelül ki is merül mindaz, amit tudok magamra, vagy amire emlékszem. Egy név és kész. Mikor tükörbe nézek is olyan, mintha egy idegen arc nézne vissza rám. – Hát nem is emlékszem, hogy ettem volna valaha ilyen helyen.. De egyszer mindent ki kell próbálni. – Kedves mosollyal válaszolok neki, habár tényleg nem emlékszem semmire. Az is lehet, hogy gyűlöltem az ilyen helyeket most mégis itt vagyok, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. – Te sokat jársz ide?
A városban való tartózkodásom óta az életem mindenféle szempontból gyökeres változáson esett át. Embert öltem.. méghogyha csak véletlenül is került sor rá és önvédelem volt, akkor is megtörtént. Nem tehetek semmit ellene. Nem fordíthatom vissza az eseményeket, meg nem történtté téve őket.. arra senki sem lenne képes, sajnos. Egy gyilkos lettem. Próbálok megbékélni a tudatával, hála Lucasnak, aki nélkül teljesen összeomlottam volna azon az estén. Kemény fából faragtak engem, nem tartozom a nyápic, mindenen kiakadó lányok közé, akiknek ha meghúzod egy hajszálát, rögtön sírva is fakadnak, de annak a részeges fickónak a halála még egy hozzám hasonlót is padlóra küldött. Ránézésre a sorban előttem álló lány sem tűnt sokkal boldogabbnak, legalábbis ezt a következtetést vontam le, mikor szembe kerültünk egymással. Mintha, nem tudná, mit rendeljen. Holtbiztos, hogy nem járt korábban gyorsétteremben. Az ember csak akkor látogat ilyen helyeket, ha nincs ideje vagy pénze drága éttermekbe menni. Valamelyik a kettő közül. Leadom a rendelésemet, majd ezt követően kedvesen bemutatkozok neki, egy kézfogás keretein belül. Heily, ismételem el magamban a nevet, melyet kiejtett az ajkain bemutatkozásképpen. Szép, egyedi keresztneve van. A fura érzés, mintha felerősödött volna bennem, azonban a továbbiakban sem tudtam behatárolni, hogy mi is okozhatja azt. Talán ő is hozzám hasonló lenne? - Veszíteni valód nincsen - felelem barátságosan, mikor beismeri, hogy valóban nem evett korábban hasonló helyen. - Annyi, hogy kalóriagazdagabb az itteni kínálat, de egyszer mindent ki kell próbálni!- Bíztatom, hogyha már ide tévedt, bátran adja is fel a rendelését, nem veszít vele semmit. Max szerez pár plusz kiló felesleget, de nem hiszem, hogy az meglátszana rajta egy étkezéstől. - Nem, én is újonc vagyok a helyet illetően. Nem olyan régóta tartózkodom a városban, Marseilles-ből jöttem ide. Hát, te? - Érdeklődöm kedvesen.
Szeretem kihasználni a fiatalságom által megadatott lehetőségeket. Sokan azt gondolták, mivel már ennyi idősen annyi pénzem volt, mint amennyi másoknak egész életében nem adatott meg összességében... félig töltött csak el örömmel és boldogsággal. A másik én azt súgta a fejemben, hiszen mint a legtöbb emberben, az én fejemben is élnek belső hangok... a másik azt suttogta, hogy mennyire elpazaroltam mindent, és mialatt mások ennyi idő alatt már megállapodtak, családot alapítottak és a többi... nekem nincs ehhez hasonló értékem. De nálam nem érték egy átkozott papír, ami örök életemre összeköt valakivel... aki nagy eséllyel nem engem, hanem a pénzemet szereti. Bánnám is én, élvezze, ha akarja, de én nem mások örömére kerestem ezt a pénzt, hanem hogy végre legyen valami elégtétel az életemben a szörnyűséges életem, a nevetséges kamaszkorom után. Fiatal voltam... de sokakkal ellentétben azonban számomra nem az jelent élvezetet, ha hetente napokat tölthetek másnaposan valahol a lakásom egyik placcán, félmeztelenül. Felnéztem az égre, miközben kijöttem a gyorsétteremből. Nem éltem az ilyen ételekkel, félreértés ne essék, de akadt itt egy kis elintéznivalóm. Már besötétedett. Hozzászoktam az évek alatt, hogy az éjszaka gyakran nem a szabad ég alatt érkezik meg hozzám, hanem az irodám tágas ablakából fürkészhetem, ahogyan lemegy a nap... gyakran bámultam a csillagokat, próbáltam közhelyesen megállapítani hogy melyik formál csillagképet, de mindez közel nem volt olyan szórakoztató tevékenység, mint amilyen gyerekként tűnt a tévében. Nem ilyen családban nőttem fel amúgy sem. Túl korán jött az éjszaka. Csak jött. Én pedig az autót céloztam meg, de akaratlanul is eltévelyedett tekintetem az étterem melletti sikátorba. Hangokat hallottam. És ez elég volt ahhoz, hogy meginduljak abba az irányba. Már láttam is, hogy mi az oka. Egy nőt láttam. Egy férfi nyakán csüngeni. Mit sem értettem, hiszen első ránézésre úgy nézett ki, mintha nem értek volna el a hotelszobáig. A nő eléggé rámenősnek tűnt, és ki is bukott belőlem egy gondolat. - Menjetek szobára - sóhajtottam fel, de csak egészen addig tartott a szánalmam, amíg fel nem tűnt az, hogy a férfi amúgy majdnem nem is mozdul. - Mi a fészkes... - akadt bennem a gondolat is hirtelen. Ehhez nem voltam szokva. A kemény üzletember most olyasmibe sétált, amire nem volt felkészülve.
A körülöttem lévő világ egyre inkább kezdett elhalványulni és jelentéktelenné válni. Nagy megerőltetést okozott a külvilágra koncentrálni ami abból adódhatott, hogy jó ideje nem volt lehetőségem rendesen kielégíteni éhínségemet. A napokban rendesen el voltam havazva tennivalókkal. Jóformán a szokásos önmarcangolásomra sem volt időm. Szerényen fogalmazva igazán kelendő vagyok a munkakörömben. Az ügyfeleim közé nem a lecsúszott réteg tartozik hiszen a tarifák nálam meglehetősen magasak. Jóformán luxus cikknek számítok habár ha ezt más mondaná rám egy szó nélkül kibelezném és azzal akasztanám fel valahová. Van bennem annyi tisztesség, hogy visszatérő és fizető alkalmi partnereimet nem csapolom meg. Szóval így kerültem a mostani szituációba.
Számomra sosem volt lehetetlen feladat felszedni férfiakat. Ez most sem volt másképp. Szinte már rekord idő alatt sikeresen behaláloznom egy húszas évei végén járó, enyhén ittas egyedet a közeli bárban. Viszont annyi kitartás és önkontroll nem állt a rendelkezésemre, hogy kitartsak addig amíg az autójához érünk.
Karon ragadtam és ajánlatot tettem, hogy vonuljunk most rögtön kicsit félre. A szerencse a kezemre játszott és sikerült is berángatnom egy a gyorsétterem mellett elhelyezkedő szűk sikátorba. Nem voltam éppenséggel játszadozós kedvembe. Talán kissé túlságosan is erősen a falnak taszítottam majd rögtön a lényegre tértem. Éreztem ahogy elönt a forróság amikor fogaimat a nyakába mélyesztettem, fejemet teljesen ellepte a lila köd. Átlagosan szeretek játszadozni az „étellel” de most teljesen elveszettem minden önuralmamat. Ritka, hogy hagyom a vér iránti vágyamat ilyen szinten eluralkodni. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy sikerüljön idő előtt leállnom, hogy ne öljem meg a szerencsétlent. Nincs humorom egy holtestről gondoskodni ma este. Ahogy egyre inkább rángatózott szorításom alatt annál nehezebb feladat volt a leállás gondolatával foglalkozni.
Táplálkozásomba hirtelen megzavartak, homokszem került a gépezetbe. Szinte fizikai fájdalmat okozott amikor elváltak ajkaim a nyaktól. Lélegzett, éreztem, hogy még van pulzusa a prédám megúszta ma.
Nem számoltam azzal, hogy lebukhatok. Egy jól öltözött fiatal férfi állt velem szembe meglepett arckifejezéssel. Akaratlanul is elvigyorodtam. Tudtam, hogy bajban vagyok és rettenetesen gondatlan voltam de ezt mind a szomjúságnak tudtam be. Kicsit szégyelltem magamat, hogy ennyi év után is képes voltam egy amatőr vámpír hibájába beleesni.
Na de most már tudtam józanul gondolkodni. Tisztában voltam azzal, hogy semmi szükség nincs szemtanúm megölésére hiszen egy igézéssel megoldhatom a dolgot, hogy ne emlékezzen az egészre. De ha már így hozta a sors miért is ne játszadozhatnék egy kicsit? Hiszen így teli hassal újra megjött a kedvem hozzá.
Semmi perc alatt a sikátor kijáratánál teremtem elzárva az utat előle. Majd közelebb léptem, hogy a távolságot megszüntessem közöttünk és az arcába hajoltam.
- Remélem nem ijesztettelek meg.- egy győzedelmes félmosoly ült ki a szám szélére miközben az arcvonásait fixírozzam közelről. Öltözékéből és drága parfümének illatából még egy igazi idióta is levághatta, hogy tehetős és fontos emberrel van dolga.
Megpróbáltam felidézni azon történeteket, amiket még régen a fogadott anyám mesélt, éjszakai estimese címszóval. Tudtam, hogy milyen szörnyű lények lakoznak a mesekönyvekben, hogy vannak mumusok és szellemek, vámpírok és vérfarkasok, trollok és óriások, de azzal is tisztában voltam, hogy mindez csak egy írói fantázia, és soha nem volt semmilyen alapja. Elvégre valljuk be, Bram Stoker regénye is elég kevés információn alapszik, amely valójában igaz lett volna. Dracula csakis azért született meg egy fejben, mert karóba húzott másokat, és mert azt állították róla, hogy néha belekortyol áldozatainak vérébe? Teljesen mindegy, hol vagyunk és mennyi idősek, alapjáraton véve minden ilyesmi dajkamesének, ostoba ijesztgetésnek tűnt. Egészen mostanáig. Pár nappal ezelőtt azt tudtam meg, hogy az apám nem is az apám, és az anyám sem az anyám. Az egész életem egy hazugság, és hogy van egy ikertestvérem, aki már régóta kiváltott egy bizonyos átkot. Ő már vérfarkas, míg én sima egyszerű ember vagyok, de valószínűleg ott az a bizonyos... még szócska. Eleinte azt sem tudtam, ez miféle barbárság, miért keveredem bele efféle balgaságokba, és miért pont most, miután leéltem majdnem harminc évet úgy, hogy a vasorrú bábát csak egy meseszereplőnek hittem. Talán már ő is létezik. A most látottak után már nem lep meg semmi. Készültem volna kihátrálni a sikátorból, mikor szembekerült velem, és úgy kaptam a tekintetemet az arcára, mintha belém is villám caspott volna. - De... hogyan...? - néztem a hátam mögé, ahol az előbb állt, de ott már csak egy testet láttam. A nőt meg magam előtt. Nehéz volt rám hozni a frászt, ő sem ijesztett meg, inkább csak nem értettem, mivel van dolgom. Megköszörültem a torkomat, kihúztam magam, és megigazítottam az ingen gallérját, mintha az egyetlen problémám az lett volna, hogy nem áll jól rajtam ez a ruhadarab. - Mégis... mi vagy te? - kérdeztem, majd megráztam a fejem. - Engem elég nehéz megijeszteni. Bár tény, ilyet még tényleg nem láttam soha... soha életemben - nyeltem újabbat. Nem tudtam, mi folyik körülöttem, és hogy ez vajon nem-e egy álom.
Egy lépéssel megnöveltem kissé a teret kettőnk között. Még mindig ostoroztam magamat az idióta felelőtlenségem miatt de nem hagytam, hogy ebből bármi is látszódjon rajtam. Ilyen még nem esett meg velem a 65 évem alatt mivel mindig is nagy gondot fordítottam az óvatosságra. Szinte már röhej ez az egész. Legalább jó lecke volt, hogy többet soha se bízzam el így magamat amikor már nem bírok magammal. Vagy talán végre nem kéne megvárnom azt a pontot amikor már nem tudom tetteimet teljes kontroll alatt tartani.
Viszont egy bizonyos ponton örültem, hogy csak egy egyszerű ember keresztezte utamat és nem egy vadász. Na az lett volna aztán a kellemetlen szituáció! Szeretném azt gondolni, hogy vagyok annyira erős és eszes, hogy el bírjak egyedül egyel de azért még sem szeretnék egyhamar összefutni azzal aki ezt a „foglalkozást” űzni hobbiként. Mindig is úgy véltem, hogyha betelik végleg nálam az a bizonyos pohár és úgy érzem, hogy már tényleg elegem van ebből az egész élőhalottasdiból akkor majd vigyorogva futok egy vámpírvadász karjaiba, hogy mindennek vessen véget. De ez csak a gyengébb szuicid napjaimon vetődig fel elmémben. Alapjáraton élvezem a létem adta örömöket amiből lehet kevés van de annál nagyobb kaliberűek.
Szememet egy pillanatra sem voltam hajlandó levenni újonnan csatlakozott játszótársamról. Csak köröztem körülötte és méregettem mint valami zsákmányt de nem terveztem bántani. Igaz még fiatal az este és bármi megtörténhet de, hogy gyilkolásra folyamodjak nagyon fel kell húznia az agyamat. De nagy szerencséjére nyugodt pillanatomban fogott ki hiszen már tele a hasam.
Jött is a szokásos kérdés azaz a mi is lennék én pontosan. Nagyon költői és hatásvadász válasz adására nem volt kedvem. Pedig nagyon szép körmondatokban megtudtam volna fogalmazni mint abban a tini vámpíros filmben.
- Lássuk csak. Mi is lennék én?- álltam mellé könyökömet a vállára helyezve miközben drámaian az utca másik felét kémleltem.- Első soron nő nemű élőlénynek sorolnám magamat. De te nem erre vagy kíváncsi igaz?
- Szerintem a választ te is tudod hiszen elég sok mendemonda foglalatoskodik az éjszakai ragadozókkal. Viszont tényleg bőven lenne okod arra, hogy félj.- paskoltam meg mellkasát minta valami jó haver lennék majd finoman elrugaszkodtam és egyenesen elé álltam.
- Mit is kezdjek én most ezek után veled?- tettem fel a költői kérdést miközben a fejemet rázogattam becsmérlően.
- Nos... - köszörültem meg a torkom, még egyszer végigszántva rajta a tekintetem, habár ezúttal egyáltalán nem merészkedtem tovább, mint amennyire szükségesnek láttam. Elvégre honnan is tudhattam volna azt, hogy nem egy vérengző gyilkos? Most ölt meg valakit, és szemmel láthatóan eléggé tetszett neki, az én szemeim pedig általában eléggé merészek, és nem kívántam én lenni a következő áldozat. Ahhoz még nem éltem eleget, és részemről azt akartam, hogy még pár éven keresztül élvezhessem az élet minden adottságát, amelyet felém nyújtott, mint valami kis... adományt. Mindenért megküzdöttem, és elég nevetséges lenne, ha a holnapi sajtó azzal lenne tele, hogy a Seattle-i milliomost egy New Orleans-i gyorsétterem mögött találták meg vérbefagyva, de amúgy egy csepp vér sem maradt a testében. Persze minden darabját elkapkodnák, megírná a New York Times is, amely előszeretettel áskálódik az üzleteim mélyében, és ez aztán nagy szenzáció lenne. Nem hoznak le pletykákat, ám a halálhírem minden újságba bekerülne, és ez valószínűleg... hízelgő is lehetne, ha éppenséggel megélném. - Igen, eléggé nőneműnek tűnsz - biccentettem végül. De tényleg nem erre voltam kíváncsi, és erre ő is eléggé gyorsan rájött. Az már kicsit sem tetszett, hogy úgy kezelt, mintha valami kis piti haverja lennék, és a két mancsával összekoszolta a fehérre mosott és élére vasalt ingemet. A vér, amely megcsillant rajta, meglehetősen otromba hatást keltett, és az isten a tanúm rá, hogy egyedül azért nem döntöttem inkább a menekülés mellett, mert tudtam, hogy azzal én járnék rosszul. És mert... mint egész életemben, most is ott volt bennem a kíváncsiság. - Mert talán meg akarsz ölni? - kérdeztem, bátorságot és erőt véve magamon, és közelebb hajolva hozzá kezdtem el nézegetni a szemét. - Azt gondolom, hogy nem fogod megtenni. Talán tévedek? - kérdeztem. Valószínűleg nem lenne erőm ahhoz, hogy legyőzzem. De miért is ölne meg? Ha normális, ismerhetné az arcomat az újságokból, és tudhatná, hogy velem csak jó lóra tehet.
Néhány hajtépős napot tudtam magam után. Nem voltam oda a gondolatért, hogy egy lakás falai között üldögéljek, és azt várjam, hogy mikor jön el a pillanat, mikor minden bekattan, és emlékezni fogok minden apró szarságra, ami az elmúlt években történt velem. Emlékeztem a nevemre. Arra, hogy hol nőttem fel. De a pillanattól, hogy beléptem a város határain, képszakadás. Nem tudtam, volt-e valami foglalkozásom, mit csináltam. Hiába jöttek szembe velem emberek mosolyogva, leginkább a nagy, meglepett tekintetemmel találkoztak, de nem volt bátorságom ahhoz, hogy egytől egyig mindegyiket kérdőre vonjam, kik is ők az életemben. Rokonom nem volt, ebben az egyben biztos voltam. A lakásomat is csak úgy találtam meg, hogy benne volt a tárcámban a címe. Ez már hosszú hetekkel ezelőtt történt... feltalálni magam egy olyan helyzetben, mint ez, kicsit sem tűnt egyszerűnek. Próbáltam abból élni, amihez értettem. Gitározni, zenélni, néha egy-egy bárban fellépni. Amit nem felejtettem el, az a bajkeverés. Ezúttal is sajgott az orrom alja, a szemem alatt pedig csúnya monokli nyoma látszódott, de már gyógyuló fázisba léptem, és a fekete szín helyett halványzöld lett ma reggelre. Úgy tűnik, valamit az idő múlásával - és emlékek nélkül - sem felejt az ember. A dolog okát viszont nem is sejtettem, mert mi történhetett egyáltalán? Nem voltam kórházban, utána jártam. Nem kezeltek, még egy egyszerű elseggelésem se volt a téli csúszós járdán. Éppen egy adag kaját csomagoltam el, az utolsó centeket számolgatva a pult mellett, mikor az ablakon keresztül megláttam azt a barna hajú nőt az utcán. Csak láttam, semmit nem hallottam, mégis egy ismerős illatot éreztem az orromban. Képtelenség volt, egy vastag ablak választott el tőle, magam sem tudtam, hogyan érezhetném egyáltalán az illatát. De az már haladás, hogy ez az elmúlt hónapok legeseménydúsabb pillanata. Ráadásul még a lányt is elnézegetném egy darabig. Hagytam menni. Hiába éreztem azt, hogy ismertem, nem léptem utána. Csak kifizettem a kaját, betettem a velem hurcolt táskába, és bevágtam magam után a kajálda ajtaját. Arra mondjuk nem számítottam, hogy az első dolog, amit megláttam, az a lány volt, majdnem velem szemben. Mintha az előbb elsétált volna az ellenkező irányba... nyilván bediliztem. Ezen már semmi furcsa nem lenne. - Remélem, nem a halál angyala vagy. Arra még nem készültem fel. - jegyeztem meg az orrom alatt, majd elindultam előre. Nem akartam törődni vele, már túlvoltam azon, hogy elfelejtettem életem dolgait. Nem kutattam az indokokat. Beletörődtem.
Még mindig nehezemre esik felfogni azt, hogy mégis Denise, hogyan vehette a fejébe azt a hülyeségét, hogy Klaus közelébe akar férkőzni. Azt sem bírom felfogni, hogy mégis miképpen hagyhattam magára. Az lett volna legjobb, ha elveszem tőle a bilincsét és a kulcsot jó messzire dobva magamhoz bilincseltem volna. Persze ez egy pillanatra sem jelenti azt, hogy olyan könnyedén elengedtem a témát. Még mindig kitartok az állításom mellett. Amennyi időt csak el tudok tölteni mellette azt el is fogom tölteni. Remélhetőleg így el tudom kerülni, hogy még a végén olyan bajba ássa magát, ahonnan már egyáltalán nincs kiút. Annyi minden kavarog a fejemben ezen kívül még, de valahogy minden teljesen köddé válik, amikor az egyik gyorsétterem mellett elsétálva megpillantottam valakit a sorban állva, akiről őszintén reméltem volna, hogy soha többé nem látom. Most mégis ott volt. De az is lehet, hogy csak képzelődtem. Megráztam a fejemet és tovább sétáltam az önmarcangolást folytatva, hogy miképpen hagyhattam magára Denise-t. Talán jobb lenne, ha már most visszamennék hozzá. De valahogy az sem tudott nyugodni, hogy tényleg őt láttam-e. Anélkül, hogy észrevettem volna, hogy mit is csinálok már régen megfordultam és újra a gyorsétterem felé tartottam. Végül pedig, mikor újra ott láttam teljes egészében és minden egyes porcikáját ezerszer végignéztem kénytelen voltam elfogadni, hogy őt látom. Mégis ő úgy nézett rám, mint egy idegenre. Próbáltam felidézni az utolsó emlékeimet vele kapcsolatban. Azt akartam, hogy felejtsen el. Ahogyan azt meg is mondtam neki. Egek! Talán. Képes lettem volna megigézni őt? Sosem játszottam volna senkinek sem a fejével szándékosan. De vajon milyen hatást értem el nála a tudta nélkül? – Szóval nem ismersz fel? – Egyfajta örömmel tölt el, hogy nem ismer meg, mert azt jelenti, hogy egyáltalán nem emlékszik arra, hogy mi történt kettőnk között. Hogy a beteges ragaszkodása, szinte már megfojtott engem. Ezért is kellett nekem egy kis szünetet kérnem tőle, egyfajta távolságot. De valahogy már nem volt egyszerű távolság. Csak úgy szabadulhattam meg tőle, ha elmentem a lehető legmesszebb. Mert a szavaim egyáltalán nem jutottak el a tudatáig, mintha egy falhoz beszéltem volna. Most azonban a legfontosabb dolog a számomra az, hogy a lehető leghamarabb megtudjam mégis mennyi mindent felejtett el, vagy mivel van tisztában és mivel nem. Mert nem volt szándékos az egész. Balesetből adódóan pedig ki tudja, hogy mennyi kellemetlenséggel járt az egész.
Az egyetlen reakció, amit hozzá tudtam tenni szavaimhoz, a szemöldökfelhúzás volt. Ránézve nem asszociáltam volna arra, hogy a halál angyala lenne, hiszen ismertem az érzést, nem egyszer jutottam már el abba a szegmensbe, ahonnan a halál már csak pár lépés lett volna. Egyszerűbb utat kellett volna választanom, nyilvánvalóan kijátszani a halált gyors egymás utánban végül már nem annyira szórakoztató. Ez a lány nem onnan volt annyira magával ragadó, habár könnyű dolga lehetne, ha tényleg ezzel foglalkozna. Magára vonzza az egyszerű férfi tekintetét, legalábbis egy olyanét biztosan, mint amilyen én voltam. A bonyolultságot már régen sem ismertem, most sem akartam belekóstolni, mert túlbonyolítani az életet nem szórakoztató tevékenység. Megélni a pillanatokat az volt. Egészen addig, míg tudtam emlékezni a szerzett tapasztalatokra. Válaszokban bíztam, de egész biztos voltam abban is, hogy nem most jött még el az időm erre. Meg kellett találnom a tökéletes embert erre a szerepre, aki ténylehg tudhatta, mibe kevertem magam, amiért tudatlanság lett a büntetésem. - Fel kellene? - kérdeztem zsebrevágott kezekkel, majd elvigyorodtam. - Nem vetem meg a női társaságot, ez igaz. Volt már részem pár kalandban, nem mondanám, hogy mindegyiknél teljes egészében józan lettem volna, szóval... - rántottam egyet a vállamon. Valamiért előre sejtettem, hogy nem ilyesmire gondolt. De a szóhasználat arra engedett következtetni, hogy ha én nem is emlékszem rá, ő ismert engem. Kezdett érdekessé válni a helyzet, legalábbis számomra, hiszen úgy tűnt, akadt egy ismerősöm, aki nagyjából tudhatta, ki vagyok. Vagy csak megpróbált hülyére venni? Ezen sem tudtam volna teljesen meglepődni. Könnyű préda voltam az olyanoknak, mint ő. Egy csettintés, valószínűleg ennyi kell, hogy mindenki előtte térdeljen. Nem mintha én nem tenném meg örömmel.
Bevallom őszintén, hogy nem számítottam arra, hogy valaha is újra találkozom vele. Bár talán, ha messzire elkerülöm ezt a várost, akkor az esély arra, hogy újra láthatom egyenlő lett volna a nullával, de nem tehettem róla, hogy kíváncsi voltam rá, hogy mégis mit mondtam neki. Vagy éppen mi az, ami belérögzült, mert dühös voltam, amikor utoljára láttam és olyan dolgokat vágtam a fejéhez, amiket nem gondoltam komolyan mégis egy részem tényleg szerette volna, hogy pontosan úgy legyen. – Hát ez eléggé sértő a számomra, hogy így gondolsz rám. Főleg, hogy én inkább pont az ellenkezője voltam. – Egy játékszer voltam, amit soha nem kaparinthatott meg. Egyetlen egyszer sem, bármennyire is szerette volna, hogy végre alatta, vagy rajta legyek. Teljesen mindegy, hogyan a lényeg csak annyi volt, hogy ő bennem lehessen.. De az egész nem is udvarlás volt, amit művelt. Sokkal inkább egyfajta zaklatássá vált az idő múlásával, mintha ki akart volna betegesen sajátítani. Nekem pedig erre nem igazán volt szükségem. Tökéletesen megvoltam anélkül, hogy valaki tárgyként kezeljen. Lehet, hogy az emberisége, a hibái arra emlékeztettek egy kicsit, hogy én magam is ember vagyok, de idővel rájöttem, hogy nekünk jobb lesz, ha külön vállunk. – Inkább azt áruld el nekem, hogy mi az, amire emlékszel.. Belőlem.. Bárkiből.. Bármiből. – Lehet, hogy rám nem emlékszik, de ezt végül is én kértem tőle. Csak a szavaimra emlékezvén még pontosan tudom, hogy nem ez volt az egyetlen, amire megkértem. Egyszerűen elborult az agyam, amiért olyan elvakultan meg akart kaparintani. Abban a pillanatban talán még meg is akartam változtatni, hogy működhessek bármi is volt kettőnk között. Vagy bármi is volt kettőnk között kialakulóban. Azt hiszem igazából semmi, hiszen nekem még Ryan után túl korai volt az egész.. Ő pedig túlságosan is erőszakos volt az előrehaladás miatt. Nekem pedig erre akkoriban nem volt szükségem. De most mégis bűntudatot érzek azért, mert lehet, hogy tönkretettem egy férfit. Azonban ahhoz, hogy helyrehozzam vissza kell adnom neki mindazt, amit szerettem volna, hogy elfelejt. Engem.
Felvontam a szemöldökömet. Valójában nem derült ki, hogy honnan is kellene ismernem, mert a szavaiból az jött le, hogy márpedig tudnom kellene, hogy ki ő. Már minden létező zugát átkutattam a megmaradó emlékeimnek, a jó pár átmulatott éjszakát is próbáltam ismét felidézni, de nem találtam semmit. Vagy nagyon részeg voltam, vagy azon időszakban ismertem meg, amire nem tudtam emlékezni. Nem túl jó dolog az amnézia, ha ilyen nőket felejtünk el. Kezdtem még inkább rosszul érezni magamat, pedig készültem beletörődni abba, hogy nekem most már megvolt a magam élete, méghozzá ennyire deffektesen. Nem emlékeztem a fél életemre, és úgy tűnt, hogy ez a lány talán tudhat valamit. - Ellenkezője? Annyira ostoba nem lehettem, hogy megnősültem. - néztem ki a fejemből pár másodperc erejéig, mikor átfutott a fejemen ez az alternatíva. Aztán meg is ráztam. Nem, esélytelen, hogy egy nő rávett volna házasságra. Hacsak nem annak köszönhető az amnéziám, hogy megcsaltam, és emiatt fejbevágott egy serpenyővel. Ez még vallott is volna rám. Én és a tartós kapcsolatok... kicsit sem voltunk jó barátok. Vagy csak egyszerűen még nem találtam meg a tökéletes partnert, akit nekem rendelt a sors. Nem mintha bevettem volna valaha is ezt a maszlagot. Félrebillent a fejem, ahogy végigmértem. Semmi nem jutott eszembe, hiába volt bennem egy sejtés, hogy a szemei ismerősek. Ennyi volt a nagyszerű megállapításom. Se több, se kevesebb. - Téged nem ismerlek, ez az egy fix. Ha ittam is emlékeznék rád. - vontam meg a vállamat, ezzel tényleg lezárva azt, hogy ittasan találkoztam volna vele. Pedig eléggé szórakoztató voltam iszogatás után. Amíg tudtam járni. - Ezen kívül miért is veled beszélném meg, hogy mire emlékszem és mikortól? Szerintem barátok sem vagyunk. - rántottam egyet ismét a vállamon. Nem volt szándékomban nyílt lapokkal jártszani egy vadidegennel. Nézhetett ki úgy, mint aki most lépett ki egy katalógusból, és tényleg kedvem támadt volna lecsapni rá, de az egészet elrontotta azzal, hogy kilyukadtunk ennél a honnan ismerlek? témánál. Illúziót rombolt. - És most inkább megenném a még meleg sajtburgeremet. Gondolom te nem kérsz belőle, mert ez rögtön a hátsódra megy. - néztem az említett testrészére, majd elsétáltam mellette, belenyúlva a zacskóba, és kihalászva egy darab sültkrumplit, rögtön a számba tömtem.
Elég nehéz volt itt állnom és beszélgetnem vele, hiszen egyszerűen a hideg kirázott tőle, de az igazság az, ha egyszerűen csak elsétálok, akkor magamat rágtam volna amiatt, hogy nem tudtam meg pontosan azt, hogy mégis mekkora kárt okoztam benne. Mert sosem szerettem az emberek fejével játszadozni még akkor sem, ha egy részem úgy érezte, hogy igen is megérdemelte tőlem mindazt, amit kapott. Na, jó nem is akartam ezt az egészet. Egyszerűen csak meg akartam szabadulni tőle és túl sok volt a számomra, ami miatt kiborultam. Nem mondhatom el magamról azt, hogy túlzottan gyakran használtam az igézés képességét, mert nem volt rá szükségem. Ha pedig mégis, teljesen tiszta fejjel tudtam gondolkodni. Mert csak a táplálkozás folyamatát kellett elfeledtetem, de rá annyira dühös voltam, hogy legszívesebben kitöröltem volna a létezését is a világból. – Én pedig nem vagyok önkínzó, hogy hozzád mentem volna.. – Megforgatom a szemeimet, mert nem értem egyáltalán, hogy mégis, hogyan tud erre a következtetésre jutni. Hát, de a férfiaknak valahogy mindig is furcsa módon működöttek a gondolataik. Azon én pedig már meg sem lepődöm, hogy az övé ide ugrott. Hiszen sosem mondtam volna azt, hogy túlzottan épelméjű lenne. – Sosem engedném, hogy egyszer is hozzám érj az engedélyem nélkül, bár azt hiszem neked ez semmit nem mond. – Annyi mindent mondanék még neki most, hogy már leülepedett bennem a dolog, de az a baj, hogy számára mindez semmit nem jelentene, hiszen nem emlékszik semmire és ez az egész az én hibám. De, ha visszaadom neki az emlékeit, akkor újból ugyanott leszünk, ahol elkezdtük. Nem fogok tudni menekülni előle, mert ember létére valahogy mindig megtalálja a módot, hogy megtaláljon és a bőröm alá férkőzzön. Az utóbbi időben elég sokat változtam a negatív irányba és sajnálatos módon elég nehezen uralkodom az indulataimon, ami most oda vezetett, hogy kivertem a kezéből a zacskót és a falhoz szorítottam. – Nem kérem még egyszer. – Tudnom kell, hogy mégis mit rontottam el. Mert, ha már tudni fogom, hogy mi a baj, akkor talán helyrehozhatom. De anélkül, hogy újra elérném azt, hogy megállás nélkül lihegjen a nyakamban. Főleg, hogy mostanában elég ingatag lábon állok. Jared.. Az anyám.. Kezdem azt érezni, hogy már semmi értelme a „helyes” úton járni.
- Az már a te bajod. - vontam ismét a vállamon. Az, hogy nem akart hozzám jönni, valamiért érthető, nem sokan voltak azok, akik úgy gondolták, hogy megérné velem összekötni az életüket, legalábbis legutóbbi emlékeim szerint nem arra hajtottam, hogy valakivel ilyen papírral kössem össze a még ki sem használt életemet. Előbb fejeztettem volna le magam, de ez nemcsak róla szólt, hanem minden hozzá hasonlóról. Vagyis minden nőről. Az utóbbi hónapokban is inkább az alkalmi kapcsolatoknak hódoltam, habár nem állt az ajtómban egyetlen ex sem, vagy jelenlegi barátnő, így arra következtettem, hogy nem voltam elkötelezve senki irányába. Ha úgy lett volna, valószínűleg három hónap alatt már egyszer rám nyitotta volna az ajtómat, vagy sem? - Hm. Igazából most éppen ott tartok, hogy nem is nagyon van kedvem utánad vonulni, szóval... - mértem végig. Túl para volt a jelenléte mellettem, és ugyan nem mutattam, de igencsak beijesztett azzal, hogy ő tudott valamit rólam, én pedig nagy eséllyel pont azt a dolgot nem is sejtettem. Szóval azt már kilőttem, hogy taperolni próbáljam, talán majd máskor, ha egyszer úgy hozza az alkalom, és nem úgy ront rám az utcán, mint aki éppen lehozta az égből a tíz parancsolatot. Bár nem tűnt túl vallásosnak, de hát az se jött le mindenkiről ennyi után, hogy ateista... mondjuk. Azon kaptam magamat, hogy a zacskó a földre zuhant, de nem is nagyon volt időm felfogni, mert a következő én voltam, csak nem az egyik pocsolyában, hanem a falnak nyomva. - Mi van, becsavarodtál?! - bukott ki csak úgy, még fel sem fogva, hogy milyen gyorsan váltottunk helyzetet. Nem szoktam én meg, hogy nők szorítanak a falhoz, ez az én szerepköröm volt. - Nem vetted be a reggeli nyugtatódat? - kérdeztem aztán, nem mintha annyira viccelődős kedvében lett volna. Ami azt illeti, jobb lett volna beszélnem, és megmondanom neki, amit kérdezett, tekintve, hogy éppen csak nem forogtak vérben a szemei. - Nem emlékszem semmire az elmúlt négy évemből, egészen onnantól, hogy beléptem New Orleans városába. Elégedett vagy? - kérdeztem felvont szemöldökkel, és hiába emelkedett meg a hangom, mozdulni még nem mozdultam.
– Amíg a lehető legtávolabb vagy tőlem, nem mondhatnám, hogy bármiféle bajom lenne. – Nem is tuodm, hogyan volt képes pár nőt az ágyába csalogatni régebben. Egyszerűen minden egyes porcikámmal megvetettem, de lehet azért, mert velem másképpen viselkedett. Egyenesen ijesztő volt és nem bírtam volna megtűrni a közelemben egy percig sem. Olyan könnyedén mászott a bőröm alá és borzolta fel az idegeimet, hogy időm se volt igazán felfogni, hogy pontosan mi is történik. Csak az tudtam, hogy meg akarok tőle szabadulni. Ekkor pedig egy hatalmas hibát követtem el. Valamit, amit nem szabadott volna. De önző módon a saját érzéseimet helyeztem előtérbe és ezzel azt hiszem teljesen tönkretettem. Bár.. Most, mintha egy icipicivel, de kevésbé lenne idegesítő. Talán azért, mert nem azaz életcélja, hogy engem az őrületbe kergessen, hiszen nem is tudja, hogy ki vagyok. De ez így van jól. Legalábbis így kellene. Akkor mégis miért érzek egy kis bűntudatot? Megfosztottam valamitől, ami az ő része, azért mert én nem bírtam elviselni. Ehhez nem igazán volt jogom, ahogyan ahhoz sem, amit most csinálok, de azt hiszem körülötte valahogy sosem tudok tiszta fejjel gondolkodni. Egyszerűen egy köd lepi el a gondolataimat és akkor már semmi esélyt nem látok arra, hogy tisztán gondolkodjak egy pillanatra is. A kajáját kivertem a kezéből és őt pedig a falnak szegeztem, mert tudni akartam pontosan, hogy mégis mit tud. Ha pedig szépen nem mondja el nekem azt hiszem, hogy egy keményebb eszközökhöz kell folyamodnom. Mikor végre elmondja, hogy nem emlékszik semmire, mióta New Orleans-ba jött, nem tehetek róla, de elönti a bűntudat a lelkemet. – Az egész az én hibám. – Motyogom, majd pedig elengedem őt a szorításomból és másodpercek töredéke alatt igyekszem végiggondolni mindazt, hogy mégis mi lehetne a helyes lépés a jelenlegi helyzetben. De nem tudom megmondani hirtelen, hogy mit kellene tennem. Nem hagyhatom így.. Az emlékeitől megfosztva. Talán, ha újra megpróbálom tiszta lappal, akkor képes leszek úgy helyrehozni, hogy csak önmagam töröljem ki az emlékei közül. Hiszen, amikor megtettem vele mindezt, akkor nem volt szándékos.. Nem is igazán tudtam, hogy mit csinálok. Mély levegő, menni fog ez. A kezeimet a vállaira helyezem, de most sokkal finomabban érek hozzá, mint az előbb. – Azt akarom, hogy emlékezz mindenre, ami történt.. – Talán életem legnagyobb hibáját követem el, de ezután még mindig megfoszthatom önmagamtól őt.
Kezdőlap
