Régóta nem jártam már ebben a városban, mert már sikerült elérnem azt, hogy itt is legyenek besúgom, illetve szolgáim. Eleinte sokat utaztam, mert rendet kellett tennem, de végül lett itt is egy bizalmasom, aki irányította dolgokat, beszámolt mindenről, mivel rám a "királyságom" középpontjában volt szükség. Át kellett látnom mindent, illetve irányítanom kellett mindent és mindenkit, mert sokan szerették volna megszerezni a hatalmamat és nem teljesíthettem az ő vágyaikat, mert azzal nem csak az én titkomra derült volna fény, hanem még esetleg veszélybe sodortam volna az egyetlen lányomat is, pedig ő érte áldoztam fel mindent. Most is részben miatta jöttem ide, illetve mert úgy gondoltam, hogy jobb lenne, ha most kivételesen magam intézném ezt a bajos ügyet, mert így legalább megmutathatom, hogy nem jöttem ki a formámból, sőt nem rettenek vissza semmitől se.
Nem volt nehéz dolgom, mert már pontosan tudtam, hogy hol találom meg azt az ostoba lelket, aki veszélybe akarta sodorni a gyermekeim életét és én ezt természetesen nem hagytam. Mindenki más okot tudott, soha nem mondtam volna el ebben az esetben az igazat, hogy miért is fontos számomra az, hogy saját kezűleg végezzek az áldozatommal. A lakásán találtam rá, egyedül volt, de ott volt a rémület a szemében, amikor megpillantott. Mosolyogva léptem közelebb hozzá, majd nem sokkal később már a földet súrolta végig. Eltördeltem egy-két testrészét, a nyílt sebekbe meg verbénát csöpögtettem, hogy még inkább szenvedjen. Válaszokat akartam, amit egy kisebb kínzás után meg is kaptam, majd pedig megadtam neki az örök álomra való lehetőséget, hiszen a szíve a kezemben végezte. Mondanám, hogy sajnálom, de nem így volt. Sőt inkább úgy éreztem, hogy újra élek, s élveztem azt, ahogyan a vére végig folyik a kezem és hogy érezhetem a szívének utolsó dobogását. Ezek után pedig úgy távoztam a lakásáról, mintha semmi nem történt volna. A hotelszobámban lezuhanyoztam, átöltöztem és még az utolsó estémet szerettem volna kiélvezni, ezért is indultam el egy ismert bár felé, de persze további információkat is szerettem volna kapni.
Sokan voltak már most is, de ez egyáltalán nem érdekelt engem. Lassú és magabiztos léptekkel sétáltam egyre beljebb, majd útközben megváltam a vékony kabátomtól is, ami az éjszakai szélben soha nem tudott ártani. Körbe pillantottam a terem közepén, majd pedig egyenesen a bár felé slisszoltam a tömegen keresztül, miközben figyelmen kívül hagytam a sok részeg megjegyzését, de pár lépés után megálltam, mert olyan személyt pillantottam meg a pultnál, akiről azt hittem, hogy réges-régen halott. Egy pillanatig csak álltam és gondolkoztam, míg végül megfordultam, hogy távozom, de a kíváncsiságom megint győzött, így hamarosan az egykori legjobb barátnőm mellett foglaltam helyet és mosolyogva pillantottam rá.
Szia Juliette. - mondtam neki kedvesen és közben vártam a reakcióját,hogy miként is fog reagálni a megjelenésemre, hiszen mindenki halott hitt, de szemmel láthatóan én is éppen annyira élek és virulok, mint ő. - Remélem nem zavartam meg semmit se. - mondtam neki még mindig mosolyogva, majd pedig rendeltem magamnak egy italt, de közben végig őt figyeltem.

|Remélem tetszik |

Meg kellene lepődnöm, hogy itt van, de még se megy. Hamarabb haltam meg, mint ő, de mindig is volt egy olyan érzésem, hogy valahol a nagyvilágban éli az életét és ő is éppen annyira halt meg, mint én. Persze eddig csak azt hittem, hogy ezzel próbálom vigasztalni magamat és lehet ez így is volt és csak most próbálok meg valami mást bemagyarázni magamnak. Annyi évig éltem már távol a szeretteimtől és annyi embert kellett már elveszítenem, hogy talán, ha nincs a lányom és a fiam, akkor már ténleg egy szívetelen nőszemély lennék, aki nem rettem vissza semmitől se. Azt szokták mondani, hogy aki egyszer az alvilággal kapcsolatba kerül, az a személy már élve nem tudja elhagyni eme kört, de én még a halálm után se tudtam. Beszippantott és magával rgadott teljesen, bár az tény, hogy nem panaszkodhatok arra, hogy mi lett belőlem, de sokszor van és lesz is honvágyam, mert a pokol hét bugyra soha nem lesz igazán az otthonom. Mindegy mennyi ideig kell még játszadoznom, ez a dolog már soha nem fog megváltozni. Mindig is lesznek érzéseim, s soha nem leszek olyan sötét és olyan kegyetlen, mint amilyennek mások szeretnének látni.
Mind a ketten eljátszottuk a halálunkat, de arra igzán kíváncsi lettem volna, hogy ő neki mi oka volt rá. Természetesen az utolsó éveiben nem tudtam már úgy mellette lenni, mint régen, így lehet akkor történt valami, de még ez a borzasztó és hosszú nap után is hálás voltam a sorsnak, hogy újra olyan helyre sodort, ahol Juliette volt. Soha nem bíztam meg igazán senkiben se, talán két emberben, de mind a ketten távol voltak tőlem és eddig a pillanatig azt hittem, hogy halottak is. Az élet tele van meglepetésekkel. Ez már biztos.
Teljes valómban, hiszen ismersz már. Senki se lökhet, illetve tarthat engem a síromban. - mondtam neki kicsit elviccelődve a dolgot, mert próbáltam a fájdalmamat ezzel leplezni, mert túl sok mindent veszítettem ezzel, de legalább biztonságban voltak a számomra fontos személyek. - De amint látom neked is jól áll a halál. - mondtam neki kedvesen, majd pedig belekortyoltam az italomba.- Sok minden történt velem és azt is mondhatnánk, hogy ott ragadtam, azon a helyen, ami miatt meg kellett halnom. - mondtam neki komolyan, majd egy pillanatra körbe pillantottam, hogy nem-e hall minket valaki, de senki se figyelt ránk, ha meg mégis, akkor az nem fogja megélni a reggelt.- Emlékszel, hogy volt egy sötét életem is? - néztem rá kíváncsian, majd folytattam.- Alvilágban voltam boszorkány, segítő, de azóta sok minden megváltozott.- mondtam egy kisebb sóhaj kíséretében. - De inkább mesélj te, hogy veled mi van. - közben mosolyogva pillantottam rá. Semmit se változott, még mindig annyira szép volt, mint régen és talán ő még a természetében se változott.

Tudtam jól, hogy néha nehéz megváltoztatni a véleményünket valamiről. Még akkor is, ha kézel fogható volt az a dolog, hogy már nem úgy van ahogyan korábban hittük. Természetesen az is más dolog, hogy mennyire könynű azt a tényt elfogadni, hogy akiről azt hittük, hogy halott még se az.  Eléggé érdekes világban éltük ma már, így az ember soha se lehetett abban biztos, hogy akit éppen megöl az valóban meghalt-e, vagy esetleg valami csoda folytán valami lény lesz belőle. Soha nem bántam azt meg, hogy ez lett belőlem, sőt még örültem is neki, mert így továbbra is vigyázhattam a számomra fontos emberekre. Ha tényleg halott lennék, akkor nem sok hasznomat vennék a gyermekeim, persze így se sokat érek nekik, de legalább az életüket az ilyen fajankóktól megvédhetem, mint amilyennel ma is dolgom volt.
Nem gondoltam volna, hogy mire lemegy a nap ilyen kedves társaságom lesz. Tudtam, hogy meghalt, de valahogy még ez se tudott kizökkenteni a dolgokból. Általában mindig könnyen tudtam venni a az ilyen meglepetéseket, illetve ez inkább egy kellemes dolog volt az élettől. Jó érzés volt újra az egykori legjobb barátom társaságában lenni.
Pontosan. - mondtam neki mosolyogva, s újra belekortyoltam az innivalómba. -Túl jól ismersz már. - majd a mosolyom hamar lehervadt az arcomról és aggódva pillantottam rá. -Baj van? - kérdeztem tőle kedvesen, mert nagyon is aggódtam érte. Egyáltalán nem zavart az, hogy vámpírboszorkány lett belőlem a halálom után. Sőt ennek köszönhetően még erősebb lettem, illetve még hatalmasabb. De  ő inkább olyannak tűnt, mint aki nem tudott megbarátkozni még az új életével és emiatt még inkább aggódtam érte.
Tudtam jól, hogy sokan szívesen látnának tényleg halottam, vagy éppen azt ahogyan megbukok. Kényelmes székem volt már az alvilág sötét bugyraiban amit a világért se adnék oda senkinek se. Nem szeretnék rosszat egyik ismerősömnek se, de ha meghalnék akkor rosszabb lenne, mint a kegyetlen boszorkányüldözések régen. Azt is pontosan tudtam, hogy a falnak is füle van, ezért is vettem kicsit halkabbra a beszéde, illetve én is közelebb hajoltam hozzá.  Abba is biztos voltam, hogy amit hallani fog az nem fogja elnyerni a tetszését, de benne megbíztam még ennyi idő után is, illetve részben már tudta, hogy mi volt a helyzet emberi életemben. Ez a dolog szakított el minket egymástól, de talán most helyre hozhatóak a múlt hibái és újra olyan jóban lehetünk, mint anno.
Mondjuk azt, hogy egy kényelmesebb széket kaptam, de több lett a problémám is ennek köszönhetően. - mondtam neki higgadtam. Az egész olyan volt, mintha éppen az időjárásról beszélgetnék, pedig nem így volt.  Nem akartam feltűnést kelteni, de talán már így is sikerült.
Nem szólaltam meg, csak figyeltem és hallgattam őt. Nem tűnt boldognak, de talán egyikünk se volt az. Valószínűleg annyi volt a különbség, hogy én már elfogadtam ezeket a tényeket, de ő még nem tudta. Magam sem tudom, hiszen régóta nem találkoztunk már, illetve az is lehet, hogy ennyi idő alatt megváltozott.
Sajnálom, s pontosan tudom, hogy mennyire nehéz ez az egész. - mondtam neki megértően, illetve kedvesen. Pontosan tudtam, hiszen én két gyereket is magára hagytam a halálom után. Óvatosan megöleltem őt, majd mosolyogva pillantottam rá.- De most már nem vagy egyedül. Én is itt vagyok, ha van még hely számomra az életedben. Nem szeretné láb alatt lenni, de szívesen segítenék neked, hogy újra élvezni tud az életet. - mondtam neki kicsit sietve, de még mindig barátságos volt a hangom, illetve lehet, hogy egy kis aggódás is kicsenget belőle.
Majd pedig egy apró nevetés hagyta el az ajkaimat fejrázás kíséretében. -Nem itt lakom. Ide csak üzleti dolog miatt jöttem. -közben egy aprót az ajkamba haraptam. Megöltem valakit és én ezt hívom üzletnek. Mi lett belőlem? Már magam sem tudom ...  - És te? - kérdeztem vissza kíváncsian.

Figyeltem őt és a mosolyát is, de ismertem már annyira, hogy tudjam ez nem az igazi mosolya. Szerettem volna neki segíteni, mert én megvoltam az új életemmel. Nem volt minden tökéletes, de ezt nem bántam. Próbáltam mindenben meglátni a legjobbat és szerettem volna, ha ez neki is menne. Sokáig élhet még és ha élvezi az életet, akkor még boldog is lehetne.
Tudom, hogy nehéz és nem egyszerű dolog, de az életed nem szűnt meg. Inkább lehetőséget kaptál arra, hogy még jobbá tedd az életedet. - mondtam neki kedvesen, mert tudom azt, hogy én jobban és gyorsabban alkalmazkodtam az ilyen dolgokhoz. Még emberként is gyorsabban sikerült elfogadnom az ilyen helyzeteket, de akkoriban mondjuk soha nem gondoltam volna azt, hogy így fog alakulni az életemet. Örültem annak, hogy édesanyja mellette volt, legalábbis másra nem tudnék gondolni. Nem tudtam olyan személyről, aki fontos lett volna számára, illetve aki képes lett volna tartani benne a lelket. Jó érzés volt újra itt ülni vele és beszélgetni. Nagyon hiányzott már egy igazi barát.
Még mindig kínoz a vérszomj? -kérdeztem tőle kíváncsian. Tudtam jól, hogy mennyire szerette a munkáját és mennyire fontos volt neki, de pontosan azt is tudtam, hogy mennyire erős nő volt régen. Biztos voltam abban, hogy idővel meg fogja tudni állni, illetve már most is képes rá, hiszen itt ül egy bárban ami tele van emberekkel. - Biztos menne, hiszen erős nő vagy. Ha annyira rossz lenen a helyzet, akkor már most valamelyik férfinyakára tapadna az ajkad. - mondtam neki egy röpke gondolkodás után. Szerettem volna neki segíteni és bármire képes lettem volna, hogy újra jól legyen.
Ezen nincs mit köszönnöd. - mondtam neki mosolyogva, majd pedig körbe pillantottam a helységben és éreztem a finomabbnál finomabb véreket. Jó lett volna egy pohárnyi friss vér, de hirtelen megráztam a fejemet, mert eszembe jutott, hogy nem is olyan régen valakinek a szívét téptem ki. Megérdemelte, de ennek ellenére még mindig bűntudatom volt. Nem szerettem senkit se bántani, de néha muszáj volt, mint például most is. Elmosolyodtam azon ahogy hívott, mert csakis neki engedtem meg ezt.
Nem, sajnos nem volt az.... - mondtam neki egy kisebb fejrázás közben. - Tudod minden megváltozott. Néha legszívesebben eltűnnék, de nem tehetem meg. Vigyáznom kell a családomra és olyan dolgokat kell megtennem, amiket nem szívesen teszek. - tettem hozzá egy kisebb sóhaj kíséretében. Nem szerettem senkit se megölni, de nem volt sok választásom. - Miért nem próbálsz meg oda visszatérni? Akár másik néven? - kérdeztem tőle kíváncsian, mert szemmel láthatólag itt boldogtalan volt. Talán ott nem lenen annyira az. - Én Mystic Fallsban élek, illetve pár óra múlva ment volna vissza oda a gépem, de az ottani életem megvár. Nem sietek és szívesebben töltök el veled egy kis időt, mint hogy újra visszatérjek a megszokott életemhez. - mondtam neki egy lágy mosoly kíséretében, majd pedig mosolyogva rendeltem egy újabb kört. - S mi jót csinálsz? Mivel foglalkozol most?

Csöndesen hallgattam őt. Nem akartam félbe szakítani hiszen sokszor még a testbeszéde is többet mondott annál, mint a szavak. Pontosan tudtam, hogy mennyire nehéz lehet neki. Mindig is olyan volt, aki nehezen tudta megszokni az új dolgokat, majd óvatosan megfogtam a kezét, ahogyan egy igaz barát tenné és egy apró biztató mosollyal pillantottam rá. - Emlékszel még arra, amikor kiderült, hogy boszik vagyunk? Emlékszel arra, hogy még kicsit attól is tartottál és arra is azt mondtad, hogy nehéz, majd pedig milyen szépen belejöttél és minden rendben volt? - kérdeztem tőle még mindig mosolyogva, mert pontosan emlékeztem a múltra, illetve a múlt göröngyös útjaira.- Azon is sikerült túl jutnod és ezen is fog, mert most már itt vagyok, azért hogy segítsek neked. - komolyan gondoltam ezt a egész dolgot és biztos voltam már most abban, hogy tovább fogok maradni. Szüksége van segítségre és milyen barát lennék akkor, ha itt hagynám őt. Soha nem hagytuk egymást a bajban és ez a hagyomány nem most fog megszakadni.
Szerintem ez természetes, hogy itt kibírod, mert itt még se folyik a kezedre a vér. Itt csak érzed az illatát, illetve hallod azt ahogyan mások ereiben csörgedezik, de pont ez a szép benne, mert már itt is képes vagy kizárni a dolgokat, így egy kis gyakorlással biztos vagyok abban, hogy újra szikét vehetsz majd a kezedbe és olyan remek orvos leszel, amilyet még a világ nem látott. - mosolyom pedig egyre szélesebb lesz közben. Tudom, hogy ez így lesz. Nekem se volt könnyű, de sikerült megbirkóznom. Ma már nem tépem le senki fejét, nem szívom ki utolsó cseppig a vérüket. Nekem is ugyanazon kellett átesnem, amin neki. Hiába voltam esetleg kicsit másabb, olyan aki könnyebben el tudja ezeket a dolgokat fogadni ez még nekem is kicsit nehezen ment. Folyamatosan a gyermekeim lebegtek a szemeim előtt és ők adtak mindig erőt, ha éppen fel akartam adni. Tudom, hogy Julie életében milyen fontos szerepet töltött be az, hogy orvos volt. Talán pontosan ez fog neki erőt adni. Veszteni valóm nincs, de meg kell próbálnom.
Mindenkinek van az életében olyan személy, olyan dolog ami miatt érdemes túlélni, amiért érdemes küzdeni. Nekem a családom volt ilyen. Így sikerült túl jutnom ezen az egészen. - követem a tekintetét, majd kicsit megköszörülöm a torkomat, hogy rám figyeljen és ne oda. Türelmesen várok, majd pedig kicsit eltérve a tárgytól folytatom. - Csábító igaz? Érzed a vérének az édes illatát, azt is mondhatnánk, hogy direkt el akart téged csábítani, de te mit fogsz tenni? Neki esel ennyi ember előtt, vagy pedig szépen visszatérsz a valóságba és megpróbálsz teljesen másra gondolni? - kérdezem tőle kíváncsian, de közben készen vagyok arra is, hogy megállítsam őt, ha inkább engedne a csábításnak, de bízok benne és hiszek is benne, hogy képes az önuralomra.
Elhiszem, hogy nem szeretnél lebukni, de sok kórház van még és sok helyen szükség van olyan remek orvosra, mint amilyen te voltál, vagy. - mondom neki kedvesen, majd egy barátságos mosolyt villantok rá és belekortyolok a boromba. - Sok időm van, szívesen maradok még pár napot, ha szeretnéd. - folytatom az innivaló kortyolása után a mondandómat és közben végig őt fürkészem. Tudom, hogy sok minden játszódik most benne, de ismerem már annyira, hogy tudjam, hogy mennyire erős és hogy mi mindenre képes. -Ez részben jó és rossz is. Rossz azt hallani, hogy a tudásodat valami háttérben zajló dolgokra pazarolod el. Mindig is fontosak voltak számodra a betegek. Nem rossz őket látni, főleg olyankor, amikor meghalnak, mert esetleg egy idióta orvos kezébe kerülnek és nem pedig olyan zseniébe, mint amilyen te vagy? -kérdezem tőle kíváncsian és közben kicsit hátrébb csúszok a szélemben.  poharamat a pultra teszem, de a tekintetemmel még mindig őt tartom fogva, mintha csak attól félnék, hogy egyik pillanatról a másikra el fog tűnni.