Eső... lágy eső szitált, fényes tükörré változtatva a Francia negyed terének márvány borítású padlóját, visszaverve a csillagok, a lámpák fényét, és a hold ezüstös korongját is. Szerettem az esőt. Mindig kedveltem... emberként is. Most pedig szinte életre hívta bennem a fenevad szabadságvágyát és fékevesztettségét. Nem is lehetett volna jobb kedvem tőle, mint amilyen most volt. Leültem, orrom a levegőbe fúrtam, és szimatolni kezdtem a felém áradó szellőt. A tér, és az utcák szinte kihaltak voltak. Az emberek a sötétség, és az eső elől rejtőzködtek. A vámpírok pedig a teliholdas éjszaka teremtményei elől. Mégis, most étel szagát, vámpírok illatát hozta felém a szél. Füleimet megforgattam, mintha csak finom radarok lettek volna, és már hallottam is néhány lépés koppanását, poharak csengését. Ember alakban most alighanem csúfondárosan nevettem volna. Nocsak... a város urainak képzelt vámpírok most behúzódtak valahová... egy bárba, hogy együtt töltsék-mulassák az időt, hamis biztonságérzetbe ringatva magukat a túlerejük tényétől. Egy átlag farkas nyilván meghátrált volna. De Niklaus Mikaelson, a hibrid nem. Én nem voltam átlagos... és nem vadászni akartam. Csak leckéztetni... és szórakozni. Felugrottam hát, és szaporán végigügettem a téren, át néhány utcán... a zajok egyre közelebbről hallatszottak... már némi zene is csatlakozott hozzá. Úgy mentem a hely felé, mint ahogy a mágnes húzza a vasat... és reménykedtem, nem kell sokáig várnom.
Óvatosan, halkan mellső lábaimmal nekitámaszkodtam kívülről az ajtónak. Tudtam, hogy valaki, ha meghallja a zajt, kikémlel... és igazam lett. Mint ahogy ez már megszokott... Ahogy a kilincs lenyomódott, teljes súlyommal bezuhantam a helyiségbe. Az ajtót nyitó vámpír a meglepetéstől úgy lefagyott, hogy ha néhány másodperccel korábban nem mozdult volna, esküszöm meg mertem volna esküdni, hogy egy szobor áll az ajtóban. Tudtam, hogy ő nem tesz semmit... nincs rá sem lelkiereje, sem bátorsága. És ez tökéletes volt így. Épp a tervembe vágott... Egy morranással az egyik asztal tetején termettem. Jóval nagyobb voltam egy átlag farkasnál,és a meglepetés erejével hatottam. Néhány pillanatig mintha megállt volna az idő. A beszélgetés hangjai elhaltak a szavaka közepén, a poharak megálltak félúton az ajkak felé... egyetlen hatalmas, rémült némasággá változott a bár. És ebben a pillanatban ugrottam. Nem néztem én, hogy kinek. Csak azt, hogy a legközelebbi legyen... és okozzon minél nagyobb felfordulást a tettem. Székek dőltek fel, rémült ordítás harsant. Néhányan igyekeztek ugyan bátor módra - vagy épp botor módra - legyűrni engem. Engem, Klaus Mikaelsont... a puszta gondolatra is röhögőgörcsöt kaptam. Egy mozdulattal letéptem a megtámadott vámpír karját, hogy rongycsomóként vágjam a hasznavehetetlen testrészt fejem egyetlen mozdulatával a bárpulthoz. A kar úgy söpört végig az üvegek és poharak halmán, mintha volt tulajdonosa akaratát teljesítené. Aztán támadtam újra... és újra... és újra. Szinte már nem is láttam a szemembe-bundámra fröcsögő és csepegő vértől, mégis martam, amíg csak lehetőségem volt rá. Szinte eszemet vesztettem a gyikolás mámorában. Csak arra eszméltem fel, hogy a bár félig kiürült. Akik az ajtó közelében tartózkodtak, most ordítva-sikítva menekültek végig a Francia negyeden. Megrémítve hangjukkal vámpírokat, embereket egyaránt. A bár másik fele... akik számára én magam álltam el a bejáratot... ott torlódtak a bárpult mellett és mögött. Körülöttük festői összevisszaságban testrészek hevertek, megannyi vörös patak közepette. Megnyaltam a számat, élvezve a vér édes ízét ínyemen. Aztán kiszemeltem közülük egyet... a legfiatalabbat. Egy mozdulat volt megragadni a bokáját, és kihúzni a többiek közül... és közben elégtétellel töltött el a tény, hogy senki nem sietett a bajba jutott áldozat megsegítésére. A félelmük nagyobb volt, mint a szolidaritás. A már hanyatt fekvő áldozatt mellkasára ugrottam. Fiatal fiú volt.. nem lehetett több 16-nál, mikor vámpírrá vált. Szemeiben most ült a halál felismerése, és szinte éreztem a félelmének a semmivel össze nem téveszthető bűzét-szagát. Fogaimat kivicsorítva közel hajoltam a nyakához... engedtem, hogy nyálam beborítsa arcát... és mikor már a halálos harapást várt, nemes egyszerűséggel megfordultam rajta... majd a hátsó lábam felemelve, megjelöltem a mellkasát, mintha csak valami útszéli oszlop lett volna. Mire a szemeit ki merte nyitni, már le is ugrottam, és a bár ajtajából néztem vissza gúnyosan a magába roskadt társaságra. Felhúztam fogaimat ínyemről, mintha csak nevetnék a jól sikerült tréfán... itt már végeztem... de van még némi dolgom Marcel negyedének területén.
Ahogy nyikorogva bezárult mögöttem a bár ajtaja, egyszeriben újra a némaság ölelt körbe. A menekülő vámpírok zaja már elhalt, mögöttem pedig, a bezárt ajtó ellenére sem mertek moccanni. Körbenéztem, de nem mozdult semmi. Még egy falevél sem az esőben. Így hát kényelmesen körbekocogtam a főbb utcákon, és minden sarkon felemeltem a lábam. Tudtam, hogy a vámpírok szaglása legalább olyan éles, mint a farkasoké. És tudtam, hogy megmutatja nekik a tényt, miszerint volt egy farkas, amely úgymond nem ért egyet azzal, hogy Marcel kitiltotta őket a városból. Szerettem volna még vadászni... de hiába vártam áldozatra. Az ajtók bezárultak... a félelem pedig szinte tapinthatóvá vált mögötte. Gyanítottam, hogy míg el nem jön a hajnal, az ajtók zárva is maradnak. Leültem a Francia negyed közepén a vizes földre, majd a Hold felé tartottam arcomat, és hosszú, hangos, diadalittas üvöltést hallattam. Marcel Gerard... készülj. Klaus Mikaelson ezennel háborút hirdet. Vagy behódolsz... vagy meghalsz. Más választásod nincs.
Sötét van. Közel járunk az éjfélhez, s én mégis itt kóborlok az utcákon. Ujjaimat idegesen dugtam zsebeim legmélyébe, s ahogyan levegőt vettem, majd kifújtam, látszott a légzésem a hidegben. Hamarosan beköszönt egy hidegebb évszak, de már megérkeztek az első jelek. Hidegebb van mint tegnap. A gyomrom korgása végül kijózanított, és végül megálltam. Kínzott az éhség, hiszen fakír módon napok óta nem voltam hajlandó emberből táplálkozni. Nem akartam csalódást okozni magamnak, hogy ismét elsüllyedek saját magam szégyenében azzal, hogy embert ölök.. hiszen képtelen vagyok megállni! Amire figyelmes lettem, az egy fekete, göndör hajtömeg. Az illat, mely megcsapta orromat, rögtön visszavarázsolt engem pár évtizeddel korábbra, amikor már javában tomboltak bennem az éheség okozta tünetek, és nem féltem kihasználni az emberek esedező tekintetét saját szórakozásomra. Sosem élték meg a következő percet. Az életük a kezemben volt. A vér, mely súrolta talpamat... mely áztatta ujjaimat... igazi vérfürdő volt! Talán ezt érezte a szüzek vérében fürdő erdélyi uralkodónő is, mikor úgy döntött, hogy elterjeszti saját rémhírét. Elégedettséget. Fiatalságot. Örökké tartó fiatalságot. De legyőztem... jó útra tértem. Nem tudom, hogy mi vezetett rá, de tudtam, hogy mik a saját korlátaim... most viszont nem fogom tudni megállítani önmagamat. Tudom, hogy... ölnöm kell, hogy az éhségem teljesen lecsillapodjon. Milyen beteges. A cipőm sarka ismét megkoppant a macskakövön, ahogy megközelítettem a hajtömeg tulajdonosát. - Helló, kedves. - suttogtam negédesen, mikor a háta mögé kerültem, de mielőtt megfordult volna, befogtam száját, és fogaimat a nyakába mélyesztettem. Lehunytam szemeimet, az édes vér pedig máris a nyelőcsövemet kényeztette, az úabb és újabb kortyok elvarázsoltak... de még az evés általi mámor sem tudta elvonni a figyelmem valamiről... léptek... közelednek...
Nem kéne itt kint kószálnom. Nem arról van szó, hogy bajom eshet, mert elég sok mindentől meg tudom védeni magam, ha pedig még sem... nem sok minden van jelenleg, amit siratnék, ha elveszíteném az életem. Persze itt van Rachel... Sean, ha képes lesz igazán elfogadni, de ők eddig is jól meg voltak nélkülem, nem lesz olyan nagy törés az életükben, ha újra nélkülem kell folytatniuk. Mindketten erősek, erősebbek nálam, hiába hittem mindig is azt magamról, hogy én vagyok az, akibe olyan sok akarat szorult. Mindig a kemény helyzetek mutatják meg, hogy ki is vagy, és nekem rá kellett jönnöm, hogy egyáltalán nem vagyok olyan sok, mint aminek hittem magam, hogy egyáltalán nem vagyok olyan kemény. Ezért kószálok most itt kint, pedig már órákkal ezelőtt eljöttem a munkából, voltam otthon is, de nincs annyi alvásra szükségem, mint eddig, és miután vagy egy órán át néztem a plafont, nem volt tovább otthon maradásom. Most pedig a zajra figyelek fel először, aztán persze a hang jut el a füleim, a suttogást, amit nem is kéne hallanom, végül pedig... szinte azonnal elfintorodom, amikor megérzem a vér szagát. Lehunyom a szemem, de a lábaim nem állnak meg. Vámpír... vagy valaki megsérülhetett? Orvos vagyok, utóbbi esetben segítenem kell, előbbiben pedig még inkább. Gyorsítok a lépteimen, miután sikerült leküzdenem a kellemetlenül fojtogató érzést, és hamarosan meg is látom a két alakot. Az egyiknek a nyakára hajol a másik, a szőke hosszú haj szinte elrejti előlem a jelenet lényegi részét, de attól még pontosan tudom, hogy mi történik. - Elég! - kiáltok rá, és szinte ebben a pillanatban már érezheti is ahogy a kezem egyetlen mozdulatának hatására repül vagy egy métert. Nem olyan nagy dolog ez, jó eséllyel meg se kottyan majd neki, hiszen nem ember, és ez szinte semmi sem volt. Nem vagyok erős boszorkány, de a határozottság... néha segíthet. Azonnal az összecsukló feketeséghez szaladok. A kezemet a nyakára tapasztom, és halk mormolással próbálom kizárni a fejemből a vér bizsergetően kellemes illatát, hogy a gyógyítására koncentráljak. - Nincs semmi baj. - suttogom halkan, amikor már nincs szükség a latin szavakra, de még sem merem levenni a nyakáról a kezem. Egy pillanatra néz csak rám, aztán újra elalél, én pedig nagyot nyelve nézek hátra, hogy inkább a támadóját keressem a tekintetemmel és ne pedig a véres felületet szuggeráljam. Azt nem szabad... nagyon nem!
A vér olyan, mint valami negédes manna... az istenek valódi eledele némi ambróziával karöltve. Imádom, mikor lefolyik a torkomon, végigéget a meleg vénából származó folyadék... és a tény, miszerint egy emberi élet van a kezeim között már magában feltüzelt. Be sem tudtam telni vele. Édes mint a csokoládé... De az előbb hallott hang ismét felerősödött, s ekkor már szavakat hallottam meg a közeledő alak szájából. Meglepődtem, hiszen ki ne lepődne meg, ha megzavarják... de képtelen voltam még megállni... szemeim ugyan kipattantak, de még néhány kortyot lenyeltem a mézédes nedűből, ezek után már nem volt mit tennem... ő maga termett ott mellettem, s amit felfogtam, hogy erős kézzel megragadott, majd amit éreztem, hogy hátam a falnak csapódik. Vámpír.. vámpírt akadályoz? Ez valami egészen új, eddig még sosem tapasztalt élmény. Katie-nek is vannak ilyen szokásai, bár általában ott.. mindig is én voltam az akadályozó, nem pedig ő. Talán nem is annyira áll távol tőlem ez, mint amilyennek most tűnik.. - Mi a... franc. - nyeltem nagyot, és felkaromba töröltem véres ajkaimat. Nem akartam lenyalni, sosem tettem előtte, de így tökéletesen láttam, hogy mennyire beszennyezte a vörös vér a ruhám ujját ezáltal. - Mi a pokol a bajod?! Ez az én vacsorám! - pattantam fel hirtelen, és megesküdtem volna rá, hogy gőz szökken ki a fülemből, ha nem tudom, hogy ez lehetetlen. Felbosszantott, és ez már dolgozott a zsigereimben. Meg kell állnom, hogy ne akarjam letépni a fejét egy fajtársamnak... - Keress magadnak sajátot, vérszívó! - köpködtem szinte a szavakat, de nem tudtam, hogy csak képzelem-e azt a gondoskodást, amelyet tanúsított a prédám iránt...
Nem engedem, nem fogom engedni, hogy a szemem láttára ölje meg! Nem lehet, ez nem az élet rendje. Tudom, hogy vannak vérszívók, mindig tudtam, de akkor sem fogom engedni, mert... mert egyszerűen nem. Az a nő is egy ember és nem vehetik el tőle csak így az életet egyik percről a másikra, mert milyen jogon éljen valaki és haljon a másik? Oldja meg máshogy, szerezzen vért, öljön állatokat, ha a gyilkolás hajtja, de hogy mást nem fogok hagyni az biztos. Nem tudom hogy mennyire erős és még csak azt sem tudom, hogy vámpír-e csupán, vagy több, de jelen esetben ezt nem is gondolom át különösebben. Lehetne akár több száz éves is, és akkor esélyem sincs ellene, de nem érdekel, akkor sem, amikor lényegében hátat fordítok neki, hogy a nővel foglalkozzam. Megpróbálom megnyugtatni és persze meggyógyítani. A mágia segít. Igaz, hogy nem gyakoroltam sosem túl sokat a boszorkányságot, de ezt az egyet igen, a kórházban is sokszor, mert ebben legalább segíthettem. Képtelenség annyi halált végignézni, amennyit kell, ha a sürgősségin dolgozol, nem olyan nagy bűn néha beleavatkozni, néha segíteni, amikor nem bírod a nyomást, hogy odakint zokog a család, egy gyerek, egy férj... Alig pillantok hátra, amikor rám kiabál, csak féloldalasan éppen hogy, mert erőteljesen mással vagyok elfoglalva. A gyógyítással és azzal, hogy ne vegyek levegőt az orromon át, hogy ne érezzem a vér szagát, hogy leküzdjem ahogy a szemem körül bőr feketedni kezd... nem akarom... nem hagyom, hogy eluralkodjon rajtam, nem lehet! - Ő egy ember! - vágok vissza, bár koránt sem olyan hangon, mint ő. Halkabban jóval, csendesebben, mert most nem tudok rá koncentrálni, magamra kell figyelnem és erre a nőre... nem pedig vacsorára. Csak akkor fordulok meg teljes testtel és állok fel, amikor már érezem a kezem alatt, hogy a vérzés csitul, hogy a seb rendeződik, és hogy a nő alvás közbeni szuszogása békésebbre vált. Kell egy pillanatra mire sikerül leküzdenem az arcomat érintő elváltozásokat, az első pár pillanatban még ő is láthatja, hogy nehezen ment. - Hogy... képzeled egyáltalán? Nem zsákmány, nem vacsora, ő egy ember. Van élete, van családja, vannak, akiknek hiányozna, te pedig gondolkodás nélkül megölnéd? - én is olyan vagyok, mint ő, de mégis érezheti a sütő haragot, amit irányába táplálok, talán még a testében is érezheti, ahogy a boszorkány ereje is aktivizálódik, ahogy a szíve mintha egy kissé összeszorulna. Sose tettem még ilyet, szándékosan nem, ez is csak a dühöm miatt alakul most, hiszen ebben az állapotban minden erősebb, minden... sokkal erősebb, nehéz megtartani a kontrollt.
A helyzet korántsem tűnt fényesnek. Az imént még azt hittem, hogy lesz egy kellemes estén, s micsoda vére van ennek a nőnek, te jó ég! Talán holnapig is el tudtam volna szürcsölni, ha egyrészt nem lennék túlontúl heves annyira, hogy egyszerre akarjam mind, másrészt ha ez a semmirekellő nem avatkozik közbe. Ő is olyan, mint én! És mégis egy ember mellé áll?! Ő talán még sosem ölt embert? Vámpíroknak csak nagyon kevés része jut el arra a szintre, hogy kibírja táplálkozás nélkül úgy, hogy ne ölje meg közben a "páciensét". De azt már igazán megtanulhattam volna, hogy kivételek mindenhol vannak. Ha máshol nem, hát itt... biztosan lesznek. A szerencsétlenséget úgyis csak úgy bevonzom, az már mindegy, milyen téren jön el. Persze jelenleg... nem is tűnt ez annyira mindegynek... - Te pedig vámpír vagy! Alapvető törvényed belőle táplálkozni, és ha kell, hát megölni, mert ő csak egy ember! - vált még hevesebbé a hangom, de jelenleg az indulat miatt még az sem lett volna képes leállítani, hogy igazából az utcán állunk, és úgy kiabálunk egymással. Nem érdekelt. Egyszerűen csak meg akartam mutatni, hogy engem nem állít meg egy egyszerű "nem". Hiszen lényegében erről volt szó. Az pedig nem magyarázat, hogy ő csak egy ember. A mi táplálékláncunk legalja, ha úgy kell értelmezni. És most bánom, hogy így értelmezem valahol legbelül, hiszen ha tükörbe néznék, a régi énem bizonyára már régen szembeköpött volna a viselkedésem miatt. - Igen, meg... - akadt végül bennem a gondolat is, ahogy iszonyatos fájdalmat kezdtem érezni a mellkasom tájéján, és rögtön oda is kaptam, arcomra pedig kiült a fájdalom, és felsóhajtottam, vagyis próbáltam, ahogy a tüdőmben ragadt a fájdalom. - Boszorkány ellen használod a mágiát? Bátor... - szűrtem ki fogaim között, majd összeszorítottam a szemeim;de közben már arra koncentráltam én m,agam is, hogy kizárjam a fájdalmat, és hasonlóképpen támadásba lendüljek. Én magam is arra koncentráltam,hogy fájdalmat okozzak neki... csak nem a mellkasában, hanem a fejében... nem fog innen élve távozni az az ember. Erről elsőkézről gondoskodom! - Te is vágysz a vérére! Látom a tekintetedben, hogy sóvárogsz iránta, mégsem teszed meg, mert ketrecbe zártad a valódi énedet! - léptem közelebb, de végül megálltma, hiszen a fájdalmat ugyanúgy éreztem még én is.
Képtelen vagyok visszafogni magam, most valahogy lehetetlennek tűnik, de még mindig az a jó, ha rajta vezetem le a dühömet, mintha ennek a szegény lánynak esnék neki. Vonz a vére, kár lenne tagadni. Olyan, mintha egy nyamvadt éhező tigris lennék, aki elé ledobják a vergődő gazellát és kénytelen önuralmat gyakorolni, hogy ne tépje szét azonnal. Eszméletlenül nehéz, szinte már fizikai fájdalommal jár, ahogy koncentrálok arra, hogy visszafogjam magam, mert tudom, hogy képtelen lennék leállni, egyszerűen nem menne, hiába lennék utána képtelen tükörbe nézni. Csak az a lebeg most a szemem előtt, hogy megvédjem ezt a lányt, hogy megmentsem, mert nem ezt érdemli, senki sem érdemli ezt. Van családja, barátai, akiknek hiányzik, ehhez kétség sem fér. - Hogy mondhatsz ilyet? Valaha te is ember voltál! - elképedve bámulok rá, ahogy végre felállok a lány mellől. A kezem így is csupa vér, de legalább az ő nyakából már nem szivárog semmi. Alszik, jobban lesz, amin biztonságos helyre kerül. Én pedig biztos, hogy nem fogom hagyni, hogy baja essen. Fel sem foghatom, hogyan képes őt ez a némber csak mint valami vacsi kezelni. Vannak gondolatai, érzései, ember... mint amik mi is voltunk valamikor, mégis úgy kezeli, mintha semmi lenne. Nem foglalkozom a szavaival, nehéz is lenne, hiszen megérzem a fejemben tomboló fájdalmat, mintha csak össze akarná facsarni az agyam. Nem irányítom célzottan azt, amire képes vagyok, de a düh így is elég erősen tombol bennem és a tenni akarás. Mindig is akaratos egy nő voltam, ezt senki sem cáfolta. Emberként is képes voltam lenyomni akár 3 műszakost is egymás után, semmi alvással és még akkor sem menni haza, ha már alig álltam a lábamon. Csak kellett egy kávé, hogy minden mehessen tovább, mert ha életek múlnak rajtad, akkor nem lehetsz gyenge. Ez az, ami erőt ad nekem most is, e miatt szorítom össze a fogamat, annak ellenére, hogy megroggyan a térdem egy pillanatra, de csak épp addig engedek neki, amíg aztán el nem tudok rugaszkodni a földtől, hogy egyszerűen rá vessem magam - A valódi énem védelmez... az a szörnyeteg, aki él bennem csak arra való, hogy elnyomjam, nem fogok életeket áldozni neki! - nem kiabálok, most nem, csak szűröm a szavakat a fogaim között, ahogy nekiesek, és a lendülettel, ahogy vetődtem dobom őt tovább, hogy újra csak a falnak kenődjön, mint előzőleg. - Nem bánthatod! - nem bánthat senkit sem, ha rajtam múlik... és ha ehhez az kell, hogy... hogy durva vége legyen ennek az egésznek, akkor durva vége lesz. Soha életemben nem öltem meg még senkit, soha, de ő még csak embernek sem számít, már így is halott a teste és a lelke is, ha ilyesmire képes.
Az éhség minden józan észt elvett. Nem tudtam gondolkodni. Azt sem tudom, hogy a gondolatok, melyek szavakká alakultak, végülis honnan jöttek. Talán ezek az ösztönök... talán! De ha most látna a régi énem, valószínűleg nemes egyszerűséggel szembeköpne engem. Vagy én őt? Ez már logikai kérdés, kinek van rá nagyobb oka. Az ereimben egyre nagyobb harag bontakozott ki, s próbáltam visszafogni magam - vagy nem? -, de vajmi kevés sikerrel. Az, hogy amit mondott, egyáltalán nem érintett meg, az egy egyszerű tény... de nem tudom, mibe fog kerülni, hogy el tudjak tűnni innen. De egyáltalán el akarok én tűnni? Nem. Éppen ellenkezőleg! Le akarom vezetni ezt a hatalmas feszültséget, melyet érzek. Mely tombol. Talán pontosan ezt érzik a vérfarkasok telihold közeledtekor. Egyszerűen le akarod vezetni... és most pont ez a nő van itt. Aki elvette az iménti feszültséglevezetésre szerzett példányomat. - Ez egy nagyon régi duma, drágám! - bukott ki belőlem hevesen, mikor arról csiripelt, hogy egykoron én is ember voltam. Milyen régen volt az már! Látszik rajta azért, hogy.. ő nem egy olyan régi figura. A mozdulatai.. olyan modernnek tűnik. Olyannak, amilyen én soha nem leszek. Talán kicsit irigykedem is, amiért még eléggé frissnek tűnik, hiszen tökéletes élete lehetett. Nem látszik rajta az, hogy nem így lenne. - Ha minden vámpír ezt a mentalitást követné, vagy az őzikék haltak volna már régen ki, vagy a vámpírok. De ez egyet jelentene a mi halálunkkal is. - fintorodtam el, ekkor már valamelyet higgadtan, majd nagyot nyeltem, és letöröltem az imént szerzett vércsíkot az ajkam széléből. Finom volt, de kár pazarolni rá az időt. Bár végiggondolva, mindennek oka talán az votl, hogy már én is képes voltam fájdalmat okozni neki. És sziszegő hangját hallva tudtam igazán, hogy nem olyan aki könnyedén feladja. Ugyanúgy éreztem azt, amit művelt velem, szőke hajam teljesen összekócolódott, alig láttam ki mögüle, mégis ott termettem a nő előtt, és a falnak löktem nem kis erővel. - Magadat is olyan pengén véded meg, mint őt? - kérdeztem de hangomban hallhatta a fájdalmat... nem volt elég az iménti kis levegőakrobatika, még az a kín, amit okoz nekem.. két boszorkány találkozása. Nem túl jó értelemben.
- Attól még igaz! - régi duma, de akkor is ember volt valaha, aki minden bizonnyal nem értékelte volna emberként, ha így bánnak vele, ha az élete csak játék lenne más számára, ha nem vennék igazán emberszámba, mert ő ezt teszi. Csak szimplán használni akar egy másik embert, amire egyszerűen nincs joga. Nem ölhet meg csak úgy valakit következmények nélkül. Már maga a tény, hogy mik vagyunk szöges ellentéte a természetességnek, de az, hogy vannak olyanok, akik ezt még csak fel sem képesek fogni még rosszabb. Az ember élet láthatóan számára egyáltalán semmit nem jelenet, miközben itt van ez az ájult lány, akit talán a családja most aggódva vár otthon, akit talán épp a szerelme keres. Nem lehet valakitől csak úgy elvenni a boldog jövő lehetőségét, mert valaki más éppen éhes és képtelen kontrollálni magát. Nekem is nehéz, de... talán igaza volt Rachelnek. Képes vagyok visszafogni magam, ha valami fontos lebeg a szemem előtt, és ennek a lánynak az élete most mindennél fontosabb nekem. Talán tényleg képes lennék újra megállni a helyemet a műtőben is, csak épp ott egy pillanatnyi elbizonytalanodás is végzetes lehet és most sem volt könnyű tartani magam. - Nem érdekel, akkor sem ölhetsz csak úgy meg valakit, mert épp ahhoz van kedved! - próbálok higgadt maradni, de nehéz, hiszen dühös vagyok rá, erre az egészre, hogy egyáltalán miért kell ilyesminek megtörténnie egyáltalán. Jól mondja kihalnánk, de így is kéne lennie, mert nem kéne a földön magunkfajtáknak létezni. Nekem sem, neki sem, egy vámpírnak sem! Ez a düh, ami segít elviselni azt, amit tesz velem, ahogy a falnak lök, ahogy próbálja összeroppantani az elmémet. Egyértelműen erősebb nálam, hiába tűnik fiatalabbnak, ez a mi esetünkben nem sokat számít. De nem fogom feladni. - Meg tudom... és őt nem fogod bántani, erről gondoskodom! - hogy képes lennék-e végezni vele? Nem, nem hiszem, mert még így is élőnek mondhatni, még ha ilyen módon is, és ezért képtelen lennék elvenni tőle a jövő lehetőségét. - Engedd el... és akkor eltűnhetsz. - a szemem elől. Tudom, hogy nem jó megoldás, mert ki tudja, hogy mikor megy neki valaki másnak, de én nem vagyok vadász, nem tudok mindenkit megvédeni tőle vagy másoktól, de legalább ezzel az egy lánnyal megtehetem, az ő életét megmenthetem. Most ennyinek elégnek kell lennie.
Csak magamat bosszantottam volna azzal, ha tovább gondolkodom azon, amit mondott. Egykoron én is ember voltam, így igaz. Ezen nem tudok vitatkozni, s úgy vélem, hogy ha megpróbálnék sem érnék el vele eredményt. Egykoron.. minden szép és jó volt. Boszorkány voltam, akinek egyetlen baja az volt, hogy nem tudott néhány tollhelyhet a fele fölé röptetni. De minden megváltozott! Én próbáltam jó lenni.. de ismét elromlott minden! Nem tudom, mi történt, mi hozta el a változást... de a tény, hogy baj közeleg, szinte a zsigereimben folydogált egyfolytában. Éreztem. Mintha valami időjárás előrejelzés lenne. Ez talán nem is normális. Talán? Biztosan nem az! Nagyot nyeltem. Valahogy minden ordibáló szó elfogyott, nem tudtam mondani semmit, a vér lassan csillapodott bennem, de még m indig éreztem azt a fájdalmat, amit okoztunk egymásnak. Istenem, ha Katie most látná, hogy mit teszek! Ő sem volt mindig jó. Sőt, most sem az. De mindig én voltam a példamutató. Én voltam a fény az alagút végén, ha lehet ezt így mondani. De valami elromlott.. - Már semmi kedvem őt bántani, kedvesem. - jegyeztem meg, belenézve a szemeibe, és a lányra néztem, akinek az imént még a vérét szipolyoztam. - Elvetted a kedvem. Amúgy sem vagyok egy... mészárolós fajta, de ha felbosszantanak, hajlamos vagyok rá. - tettem aztán még hozzá, némi emberi modort erőltetve magamra, majd közvetlenül odaléptem elé, és belenéztem a szemébe. - Te.. meghalnál egy emberért? - vontam fel a szemöldököm, de még mindig nem engedtem el az elméjét.. ő sem hagyott fel az én kínzásommal. Én miért tettem volna az övével?
Nem engedem neki, hogy bárkivel is végezzen. Kész csoda, hogy vissza tudom fogni magam, de sikerült, talán a harag most erősebb volt, amit iránta éreztem, mint a vér utáni vágy. Nem hiszem, hogy ez a megoldás a gondomra, egy műtétet nem csinálhatok végig haraggal, főleg ha nem tudom, hogy ki a tárgya, hogy ki miatt fekszik valaki a műtőasztalon, de valami megoldás kell. Most viszont csak rá koncentrálok, az ájult lányra már egyáltalán nem. Jobban lesz, ha eltűnünk majd magához tér és akkor tényleg jobban lesz, csak idő kérdése, de az biztos, hogy ezt a szőkét nem engedem a közelébe, még akkor sem, ha azt mondja már nem akarja bántani. Mégis miért kéne elhinnem ezt neki? - Igazán sajnálom, hogy elvettem a kedved... de nem kedv kérdése, hogy megölsz-e valakit. - nem mészárolós fajta, csak be volt pöccenve? Hát oda ne rohanjak! Nem érdekelnek a kifogások, akkor sem veheti el valakitől az életet. Egyszerűen nem dönthet senki sem mások élete felett, mert a világ nem működhet így. Vannak, akik azt hiszik, hogy többek másoknál, de ez nem így van. Azért mert tovább élünk, vagy erősebbek vagyunk még nem vagyunk jobbak az embereknél, sem senkinél. Mi is ugyanúgy szenvedünk az érzésektől, a fájdalomtól, csak hajlamosak egyesek elfelejteni, hogy ez is a részünk, sőt számunkra intenzívebb és sokkal tovább tart. Lassan mégis enyhítek a fájdalmán. Ha nem moccan meg és nem tesz olyat, ami nincs az ínyemre, akkor vissza fogom magam, akkor elmehet, de ha máskor belé botlom, akkor se fogom neki hagyni, hogy ilyet tegyen. A kérdésére gondolkodás nélkül bólintok. - Nem egy emberért halnék meg, hanem valakinek a szerettéért, mindegy, hogy kicsoda, vagy micsoda. - nem azt mondom, hogy igazi hős vagyok, de az élet szentsége számomra az első. Vámpír lettem, de egy vérfarkasnak ugyanúgy segítenék, ha bajba kerülne, mint egy embernek, sőt akár még egy fajtársamnak is, ha rá szorulna, mert senki sem érdemli meg az indokolatlan halált.
Arra leszek figyelmes, hogy valami oknál fogva egyszerűen leblokkoltam agyilag. Nem tudtsam, hogyan vagy mit is reagáljak, s azt hiszem, a dühöm is odébb szállt, legalábbis minden, amit magamban éreztem, hirtelen lecsillapodott. Nem nagyon tudom, hogy mégis mitévő legyek, hiszen tudom, hogy ellenfelem ugyanazon fajt képviseli, mint én. Nem hagyja hogy vámpír ösztönei felülmúlják boszorkány énjét, hiszen ha ez megtörténne, azzal kezdené az egészet, hogy ő maga is belekóstol abba a lányba, kit én néztem ki magamnak. De ennek nyoma sem volt. Mit sem értettem, hogy miként tud ilyen hatalmas önuralommal élni. Nekem is sikerült, ez tény.. de időszakonként rámjön, hogy nem... nem megy tovább, muszáj igaz vérnek tapadnia ajkaimhoz. Pusztító gyilkossá válok ilyen állapotban. Ezt pedig azt hiszem hogy már ő maga is megtapasztalta. A francba! - Micsoda álszentség! - bukott ki belőlem hirtelen, újra megtelve erővel és élvezettel. - A tápláléklánc tetején állunk! Ő a táplálékod, te ostoba! - csapódtak szavaim a fejéhez, ám tudtam hogy aligha van rájuk hatással bármelyik. Ez a nő már egy szentéletű akárki... nem értem. NEM-ÉRTEM! Vagy az a gond, hogy túl jól értem? Hogy a lelkem mélyén azért imádkozom, hogy bárcsak én is ismét ilyen lehessek?! Ölje ki belőlem valaki a démont, s talán ismét tiszta lappal kezdhetem az életem... - Segíts... - suttogtam végül aztán, s éreztem, hogy az iménti kis játék hatására ismét befájdul a fejem. Nem tudom, mi ütött belém.. tényleg segítséget kértem?
Legalább ebben az egyben ezúttal biztos vagyok. Félek minden áldott nap, hogy ártok valakinek, hogy nem leszek képes majd leállni, hogy végül úgyis fájdalmat okozok... halált, de ezúttal nem. Ezúttal a védelmező ösztön erősebb bennem, még ha egy pillanatra a felszínre is tör az a vad, aki bennem él mélyen. Mégis erősebb az orvos, erősebb az emberségem és azt hiszem ez a fontos, ez az, ami később is erőt adhat majd. Felpillantok rá, de nem érdekelnek különösebben a szavai, hiába kiabálná szinte a képembe. Álszent... nem vagyok az, soha sem voltam, és nem is leszek. Ha valaha is ártanék másoknak, akkor onnantól már biztos, hogy nem akarnék tovább élni, akkor biztos, hogy inkább hagynám az egészet végleg elveszni. Nem fogok soha olyanná válni, mint mondjuk ő, nem fogok soha sem másoknak rosszat okozni, se szándékosan, se véletlenül. Erősebbnek kell lennem annál, mint aki vagyok, nem egy vámpír vagyok, hanem egy orvos, aki életeket ment, ahogyan most is. - Ő egy ember, érzésekkel, gondolatokkal, nem csak... valami főétel. - rázom meg a fejem, a szavaim mégis csendesek, hiába látom rajta azt, hogy kellőképpen ideges, mert az igaz? Elég ideges ahhoz, hogy ilyesmiket mondjon. Vajon ki lehetett az előtt, hogy ilyenné vált? Már előtte is olyan típus volt, aki mindent akart magának, aki csak saját magával törődött, vagy volt idő, amikor még emberibb volt? Azért ezen már elgondolkodtam, vajon a hozzánk hasonlók idővel mind megtörnek, vagy csak azok, akik nem tudják feldolgozni az átváltozás súlyát? Vagy akkor válsz vérengző vadállattá, ha előtte se voltál egy cseppet sem figyelmes mások felé? Nem igazán tudom, de valahol azt hiszem érdekel, hogy vele mi lehet a helyzet, hogy ő miért ilyen. Aztán meghallom azt az egyetlen elsuttogott szót és nem is kell több, hogy közelebb lépjek hozzá és leengedjek mindenféle falat magam körül, hogy ne ártsak neki tovább, még véletlenül sem. - Segíthetek. Te sem akarod ezt igaz? Nem akartad elvenni az életét, nem akartál bánatot okozni valakinek, akinek fontos. Miért... miért tetted akkor? - okok mindig vannak, fájdalom, gyász, üresség vagy kétségbeesés. Mindig tesszük valamiért, amit teszünk, de gyakran előfordul, hogy nem tudjuk, hogy miért történik. Nem tudjuk, hogy mi játszódik le bennünk, és kell valaki, aki segít kideríteni. Segíthetek neki, szeretnék. Nem ölte meg azt a lányt, mert nem hagytam, és ha szeretne változni, akkor van még visszaút. Mindig kell, hogy legyen visszaút.
- Egy ember, nem főétel?! - kérdeztem felemelt hangon. Küzdeni őróbáltam a szörnyeteg ellen, akivé váltam az elmúlt fél napban, de győzedelmet készült aratni felettem.. már régóta nem adódott ennyi problémám. Mi történik velem? Belélegeztem, majd kifújtam a levegőt, melyre ezúttal szükségem volt. A gondolat mely azt súgta, hogy majdnem megöltem valakit, úgy ütődött a tudatomba, mintha eddig nem is én cselekedtem volna. Megtámadtam ezt a lányt, beleakadtam ebbe a félig boszorkány, félig vámpír boszorkányba.. ő is vámpírboszorkány, akárcsak én! S most itt állok... szitkokat kiabálok, pedig neki van igaza. Be kell ezt látnom. Megráztam a fejemet, majd nagyot nyelve pislogtam rá. Torkomat sírás szorongatta, s lábaim gyengülni kezdtek. Arra a lányra néztem, ki nemrég még táplálékként vergőtött karjaim között. - Nem, nem akartam.. mi történik velem? - kérdeztem rekedten, beletúrva saját hajamba. - Csak.. vámpír vagyok! Ölnöm kell.. azt hittem, hogy ölnöm kell, de én.. én.. én nem akartam ezt, én nem! - ráztam a fejem. Kezdte felemészteni gyomromat a sok sós könnycsepp, amely ki akart bukni, s ott marta a torkomat, ahol csak érte. - Jézusom! - kaptam a szám elé kezemet. - Majdnem megöltem Őt.
Ki tudja, hogy én mikor jutnék hasonló helyzetbe? Tudom, hogy nem akarok, de mégis csak vámpír vagyok, veszélyes és igenis eljöhet egyszer a pillanat, amikor nem tudom visszafogni magam, amikor nincs más út, csak a teljes szétesés. Talán ő is most ilyen úton jár és én úgy érzem, hogy tennem kell ellene és nem csak azzal, hogy megmentettem most egy ártatlan lány életét. Egyszerűen... muszáj őt megmentenem valahogy, tenni azért, hogy visszataláljon, hogy rájöjjön attól, hogy vámpírrá vált még igenis lehet jó, talán régen is az volt, akkor muszáj ebben hinnie. És végre megszólal, úgy érzem, hogy változik valami, hogy most már tényleg rám figyel, hogy ő van itt és fel sem merül bennem, hogy esetleg az egész nem komoly. A szavaira csak a fejemet rázom meg, de nem szólalok meg először, csak amikor már látom, hogy a sírás kerülgeti. Ismerős érzés... volt már nekem is példa rá, hogy közel voltam ahhoz, hogy nem tudtam, hogy képes vagyok-e egyáltalán tovább lépni a holnapra. Finoman szorítom csak meg a vállát. Nem ismerem őt, nem gondolom, hogy csak úgy meg kéne hirtelen ölelnem, főleg, hogy nem tudhatom, hogy... hát no azért talán egy cseppnyi bizonytalanság még így is van bennem. - El tudod nyomni magadban, ahogyan nekem is megy és akkor nem kell bántanod senki mást soha... csak el kell nyomnod a sóvárgást. - tudom, hogy milyen ez, tudom, hogy mennyire nehéz. Bennem erősebb az ösztön, hogy segítsek az embereken, benne ez félő, hogy nincs meg olyan erővel és pont ezért nehezebb is átvészelnie ezt az egészet, de... sikerülhet, ha igazán akarja, ahogyan talán idővel nekem is menni fog. Megmentettem ezt a lányt, ez reményt ad. - Az már egy fontos lépés, hogy... tudod, hogy nem akarod ezt tenni, ő pedig életben van, nem ölted meg. - csendben beszélek, próbálom megnyugtatni, hiszen most az erős önvád nem sokat ér, szerintem ezzel ő is pontosan tisztában van. Azzal nem jut előre, csak ha megpróbálja elfogadni, hogy igen rosszat tett majdnem, de legalább már megtette az első lépést azzal, hogy beismerte. - Elvisszük őt oda, ahol megtalálják és segítenek neki rendbe? Te pedig... haza kéne menned, pihenni, megnyugodni. - mert jelenleg nincs épp a legjobb állapotban és a mi fajtánknál ez sosem jó, ha még ki is borulunk. Össze kell szednie magát és erősnek lenni, csak akkor léphet tovább, csak akkor lesz képes leküzdeni a vágyat, hogy életeket ontson ki.
Nem hagytam hátra semmit, csak egy papírfecnit, amivel utaltam arra, hogy nem akarom, hogy most bárki is utánam jöjjön. Legalábbis a magam módján ez egy ilyesfajta üzenet. Nem tűnök el egyetlen szó nélkül, nem szokásom, de van egy olyan sejtésem, hogyha megvártam volna, míg Chriest visszaér, akkor nem tudtam volna egyedül lelépni a szállodából. Semmi esélyem nem lett volna arra, hogy egy kicsit magam maradjak a gondolataimmal és csak egy próbát tehessek arra, hogy kiürítsem a fejemből azt a sok oda nem való kórságot. Még mindig úgy érzem magam, mintha fertőzött lennék, pedig erről szó sincs. Bár remélem, ez is olyan gyors lefolyású folyamat lesz, mint egy kósza megfázás. De mindez hiú ábránd. Ahhoz olyannak kellene lennem, mint amilyen régen is voltam. Azóta viszont rengeteg minden történt, túl sokat változtam és most jövök rá, hogy voltaképp nem is a javamra. Van, amivel nem tudok megbirkózni, hiába ülök egymagam egy számomra ismeretlen helyen, ahonnan talán a megoldást remélem. Vagy a megváltást. Vagy akármit, ami segít a jelenlegi kilátástalanságon felülkerekedni. Nem jön az ihlet, az isteni szikra, se egy földindulás, ami elnyelne hogy soha többet az életben ne keseregjek ennyit. Ez nem egyszerű se egyedül, se párban. Se nappal, se holdvilágnál, hisz addig vártam már, hogy homlokon csókoljon a múzsa, míg egészen rám nem esteledett. Mázlim van, hogy olyan túl sokan nem járkálnak ezen a helyen, annak ellenére, hogy a belváros egy forgalmas pontja. Nem venném jó néven, ha tömegek látnának ilyen állapotban. Ennek ellenére itt vagyok, azon a helyen, ahová Lucas tűzte néhai találkozónkat, amire akkor nem sikerült ideérnem. Nem is tudom mennyi ideje annak már, valószínűleg azt hiszi, hogy felültettem és az egész alku csak valami újabb mesterkedés volt a részemről. Pedig egyáltalán nem annak indult...
Nem lehetett volna megfelelő kifejezést találni arra, hogy mennyire utáltam, ha valaki nem vette komolyan az alkunkat. Gwendolynban csupám azért mertem megbízni, mert régen már volt közös ügyünk. Most pedig úgy nézett hülyének, mint annak rendje módja. Bár miért is lepődtem meg ezen? Annak idején is ezt tette velem, az utolsó pillanatban úgy surrant meg előlem, ahogyan azt előtte sosem. Kijátszani Benedict-et akkor sem volt egyszerű, bátor tett volt tőlünk, hogy megpróbáltunk haditervet készíteni a szökésünkhöz. És ő mit csinált az utolsó pillanatban? Visszaállt arra az oldalra. Vajon meddig hallgatta rezzenéstelen arccal, ahogyan Benedict azt tervezi, hogyan tesz el láb alól engem, a hűtlen vérfarkast? Akkor még ártatlan ember lány volt... de utána rá kellett jönnie, hogy Benedicttel senki nem űzhet játékot. Mi sem. Túl közel van hozzánk. - Áh! Micsoda csodás megjelenés! - bukott ki belőlem megvetően, ahogyan megpillantottam a lányt, majd a gúny kedvéért az órámra néztem. - Mintha egy egészen kicsit... elkéstél volna. Nem gondolod? - kérdeztem tőle dühösen, főleg most, hogy olyan közel volt a telihold ideje. Ilyenkor még nagyobb az esélye hogy elszakad a cérna, és akkor bizony előfordulhat, hogy meghal valaki a közelemben. Végignéztem rajta, a dühöm némileg lecsillapodott. - Mi történt veled? - A hangomban ezúttal már nem düh táncolt, sokkal inkább tanácstalanság. Ez a lány úgy nézett ki, mint akit itt helyben téptek meg. Legalább. Talán nem is a külseje, sokkal inkább az arckifejezése árulkodott arról, hogy történt vele valami, amíg nem találkoztunk.
A sivárság sem segített túllendülni a problémámon, hiába hát a gondolat, hogy majd az egyedüllét orvosság lesz az árnyakra. Igazából akkora érvágást kaptam, ami után szinte lehetetlen, hogy visszatérjek régi, háborítatlan önmagamhoz. Hiába voltam én az a hányatott sorsú, aki csak belecseppent a tejes bödönbe, nem tudtam visszakanyarodni a múltbeli énemhez annyira, hogy áthidaljam ezt a rémmesét. Mintha valami gátat szabott volna, ami arra vár, hogy porrá zúzzam. A kérdés már csak az, hogy hogyan? A közeledő ismerős léptek gazdája talán válasszal tud szolgálni, hisz egyszer már megkaptam tőle egy elég erős löketet ahhoz, hogy - majdnem osztatlan sikerrel - felhagyjak az életvitelemmel. És bár Lucas talán nem hiszi, vagy nem tudja, de ő kellett ahhoz, hogy elindítson egy másik élet útján, ami most ugyan kisiklani látszik, de talán még nincs minden elveszve. - Nem rajtam múlt... De itt vagyok. - szegem fel a fejem, amint meghallom, milyen hangnemet üt meg velem szemben. Próbálom megacélozni magam, hisz pontosan tudom, hogy nem ő az az ember, akinek elsírhatom a bánatomat és egyáltalán nem nála kellene keresnem sem a vigaszt, sem a megoldási lehetőséget, de kétségtelen, hogy ő nem azt ismeri, aki most vagyok, hanem aki voltam. Vagyis ebből következik, hogy a legtöbb esélyem akkor van, ha megkapom a segítségét. Az már teljesen más tészta, hogy nyíltan vállalva a háta közepére sem kívánja a jelenlétem. - Hagyd az udvariaskodást.. Tudom, hogy nem érdekel.. - húzom el a számat és keresztbe fonom karjaimat a mellkasom előtt, mintegy ezzel jelezve, hogy én elzárkóznék a témától. Persze egy részem nagyon szívesen megnézné, hogy milyen arcot vág, amikor beavatom a történtekbe - még ha csak a felszínt kapargatom is meg -, de jobban tartok attól, hogy az ő szemében is csak szánakozást látnék. - .. és nem is azért vagy itt, hogy pszichológust játssz. - tör elő belőlem a védekező mechanizmus, amit jó jelnek veszek, bár lehet, hogy rosszul teszem. Lucas elég okos ahhoz, hogy beszédre bírjon, ha ahhoz van kedve. Én viszont elég makacs vagyok, hogy kihúzzam ezt a találkozást anélkül, hogy boncolgatni kezdjük, mi történt velem Mystic Fallsban. Legalábbis remélem.
Mindig is azt gondoltam, hogy ha valakit, hát Gwendolynt tudom kezelni, mert mondhatni, ugyanonnan jöttünk. Ugyanott éltük az elmúlt éveinket, és nem is lehetett volna tagadni, hogy szerettem. Szerettem vele tilosban járni, amikor Benedictet átverve inkább nekem adta magát, mintsem annak az arrogáns féregnyúlványnak. Szerettem, mert önmaga volt, mikor velem töltötte az idejét, és még az is izgatóvá tett mindent, hogy ott időzött felettünk a lebukás veszélye. Ami végül be is következett, de sosem bántam meg, hogy végül ez hozta el az utolsó lépést. Az enyémet legalábbis, mert ő megfutamodott, és ott maradt. Szajhának, annak a mocsoknak a karmai között. Miért tette? Ékszerekért, pénzért? Én ezeket sosem tudtam volna neki megadni, de olyasmit viszont igen, amivel Benedict sosem büszkélkedett. Tiszta szerelmet kaphatott volna tőlem, törődést és tiszteletet. De mindketten meghoztuk a saját döntésünket. És ő elég jól elvan a kis farkaskájával, hát én sem mondanám magamat megkeseredettnek. - Nem vagyok udvariaskodó alkat. Ha kérdezem, akkor érdekel. -jelentettem ki eltökélten, és némileg rosszul érintett, hogy ilyen sekélyesnek ismert meg. Tényleg nem beszéltem, hogy ha valami nem hozott lázba, de a látványa eléggé árulkodott arról, hogy semmi nincsen rendben. És nem tudtam hogy ezt hová is soroljam az életünk nagykönyvében. Közelebb léptem hozzá, és tudtam, hogy makacs. Elszánt. De előttem sosem voltak titkai. Kezeim közé fogtam arcát, és így késztettem arra, hogy rám nézzen. - Mi történt, Gwen? -kérdeztem halkan.
Borzasztóan nehezemre esett úgy tekinteni a közös múltunkat, hogy az már végleg lezárult. Vannak dolgok, amiket ugyanis nem lehet csak úgy lezárni vagy épp elzárni. Ilyenek az emlékek is. Ilyen az is, hogy hiába próbálok kitartani az elhatározásom mellett, tudom előre, hogy a jégkirálynő stílus nem a nyerő taktikám része. Lucasszal szemben legalábbis biztosan nem érek el vele semmit. Hisz ezzel próbálkoztam már korábban is. Sikertelenül. Viszont az tiszta sor, hogyha én nem tisztelem meg azzal, hogy színt vallok, akkor ő a kisujját sem fogja mozdítani azért, hogy segítsen nekem. A probléma azonban csak az, hogy nem vagyok képes elviselni még több szánakozó pillantást. Sokkal jobb lenne, ha nem tudna az egészről semmit, de hamar rájövök, hogy tudat alatt ezt már akkor feladtam, mikor azt kértem tőle, patronáljon engem, legyen a segítőm. Megrezzentem ugyan, mikor hozzám ért, de nem húzódtam el el érintése elől. Próbáltam tartani magam, és azt mutatni, hogy nem vagyok gyenge. De ahogy közvetlenül a szemembe nézett, s hangja hiába volt halk, mélyebb színt öltött, azon nyomban elkezdett leolvadni a páncélom. Sok idő után, most először láttam olyannak, mint régen. Ha nem tudnám, hogy nem igaz, még azt hinném, hogy aggódik értem. Ez viszont elég nevetséges kijelentés lenne annak fényében, hogy semmi mást nem akar annál jobban, minthogy eltakarodjak az életéből végre örökre. Most mégis jól esett abba a hitbe ringatni magam, hogy számítok neki. Már nem úgy, mint régen, de egy kicsit fontosnak éreztem magam. - Nem Benedict az egyetlen, akitől tartanom kellett volna. Nem ő az egyetlen, aki bántani tud. Igazság szerint ő tud a legkevésbé.. És miután megtudod, szeretném, ha nem néznél rám másképp. - vettem egy mély lélegzetet és hátráltam egy lépést. A kabátomat kioldottam, és reméltem csak, hogy nem kezd azzal heccelni, hogy ez nem a vetkőzés ideje. Sosem voltam túl szégyenlős, előtte meg pláne nem, nem tudok neki olyat mutatni, amit ne látott volna már ezelőtt, most viszont csak a csípőm feletti sebhelyet akarom megmutatni, ahol jól kivehetően látszik egy belevésett név. Jared. Fogalmam sincs, miért nem gyógyul rendesen, mint a többi heg, amiből már semmi sem látszik. Fogalmam sincs, mennyi magyarázatra szorul, de a zaklatottságom és a látottak alapján talán már össze is tudja rakni a képet. Talán nem kell előtte hangosan is kimondanom, hogy a jelenlegi helyzetem azért nem túl fényes, mert.. Megerőszakoltak.
Sokan mondták már, hogy a szerelmet és a gyűlöletet egyetlen halovány vonalka választja el. Egy vonal, amely nem túl vastag, és bármikor áteshetünk egyik oldalról a másikra. Az életemben sosem volt példa arra, hogy drámai fejezetek között lapozgatva hirtelen egyikből a másikba essek. Nem voltak gimis szerelmek, nem voltak hulligán ellenségek, és még csak okom sem volt utálkozni egészen addig, míg a szüleim ki nem mutatták a foguk fehérjét, és arra nem kényszerítettek, hogy végül megszökjek és hátrahagyjak mindent. Nem bántam meg egy pillanatra sem, elvégre ha nem teszem, mi mindent kihagytam volna. Többek között azt a nőt is, ki most előttem állt, összetört volt, és azt sem tudtam, hogy mit kellene lépnem annak érdekében, hogy szót csikarjak ki belőle. Drámai csend borult kettőnk közé, csak néztem a szépséges, beszédes szemeket, amelyek mégsem voltak elég kommunikatívak ahhoz, hogy elmondják, mi történt, mi az, ami végett ő ennyire megijedt, és olyan mint egy reszkető nyárfalevél. Elvégre én nem bántottam. És ismertem Benedict-et, ő sem bántotta volna, hacsak Gwen nem szolgál rá eléggé. De valljuk be, milyen okkal tudna rászolgálni ez a nőszemély arra, hogy elbánjanak vele? Benedict sosem vallotta volna be, hogy a rabjává vált, és pontosan ez az, amiért bántani sem lenne képes. De ha nem az a nyomorult, akkor kinek a keze van benne? A drágalátos farkasáé, aki múltkor bemosott egyet a bárpult mellett üldögélve? Belőle még ki is néztem, amilyen elmebeteg feje volt. - Ígérem, hogy... hogy nem fogok rád másképpen nézni. - mondtam teljesen őszintén. Ritka volt, hogy egy mondat közben elakadt a szavam, és az is, hogy valakinek ígéretet tettem. Elvégre Gwen már régóta nem volt a kedvenceim névsorán. Rá igaz volt az, hogy szerettem, majd gyűlöltem. Most nem tudtam, mit is érzek iránta egészen pontosan, azt viszont igen, hogy tudni akartam, mi áll mindennek a hátterében. NYilván nem a saját árnyékától ijedt meg ilyen szinten. Nem igazán értettem, hogy miért kezdte el a ruháit gombolni, már készültem volna szóvá tenni, hogy éppen most ne akarja elcsavarni a fejemet, mert nincs rám jótékony hatással egy félelemmel átitatott nő látványa, még akkor sem, ha félig meztelen, De minden szót belém fojtott az, amit megláttam a has alján, és hunyorogva próbáltam meg kiolvasni azt, ami lassan összeállt előttem. Egy név volt az. Odaléptem, és felemelve a kezemet, végigsimítottam a hosszas hegen, miközben értetlenül pislogtam. - Ez miért nem gyógyult be? Ki az a Jared? - kérdeztem, majd megkerestem a tekintetemmel Gwen szemeit. Kezdett egy iszonyatos érzés eluralkodni rajtam. A gondolat, mely sanyargatni kezdett, mindent megmagyarázott volna.
Megfordult a fejemben néhány lehetőség arra, hogyan tudnám én magam orvosolni a fennálló helyzetet. A probléma csak az, hogy egyik végkimenetele sem kecsegtet olyan lehetőséggel, ami még jelent számomra bármit is. A magamfajtáknak egyszerűen túl kellene lépnie ezen, vagy legalábbis külső szemmel nézve biztos azt gondolnám, hogy ez így van, de megélve mindezt, már tudom, hogy közel sem ilyen egyszerű. Persze lenne könnyebb út, mint mindig. Egyszer már választottam, akkor a kikövezett úton akartam járni, de nem bizonyult jó döntésnek. Sőt. Jobban belegondolva közvetve ugyan, de ahhoz vezetett, ahol most vagyok. Talán jobban jártam volna, ha a magam útját járom és nem ugrok fejest egy olyan életbe, amiről csak annyit tudok, hogy erőfeszítés nélkül lehet minden az enyém. Minden. A nincstelenségből szinte csak átestem a jómód kapuján. De Benedict sosem erőszakoskodott velem. Nem érzékeltette velem a rangbéli különbségeket, voltaképp ő volt minden nő álma és ami a legmeglepőbb lehet, hogy ő volt a könnyebb út. A rögösebb az lett volna, ha Lucasszal megyek. Most viszont kár keseregnem emiatt. Utólag belátom, mennyi és milyen következménye van egy rossz döntésnek, épp ezért szeretném valakinek a segítségét, akit a múltban elárultam ugyan, de ismeri azt, aki voltam. Túl sok emberre amúgy sem számíthatok azok után, hogy Chriestet is elküldtem. Nekem voltaképp senkim sincsen, így a lehetőségeim ehhez mérten korlátozottak is. Lucas adott szava viszont egyfajta garancia volt számomra, hogy a titkom nála biztonságban lesz. A továbbiakban hallgattam, ámbár valószínűleg ez a tőlem nem megszokott megnyilvánulás beszédesebb volt, mint bármi, amit mondani tudtam volna. Először még a pillantását is el akartam kerülni, talán mert még nagyobb törés lenne, ha a szánalmat olvasnám ki belőle vagy azért, mert nem akartam látni magam, ahogy visszatükröződöm a fekete szempárból. Elég siralmas látvány lehetek. Nem mintha panaszkodott volna, sőt ahogy láttam épp a részleteket próbálta összerakni fejben. A homloka ráncba szaladt közben én pedig csak a pillanatra vártam, hogy saját gondolatmenete végére érjen. Biztos voltam benne, hogy így vagy úgy, de szavak nélkül is a tudtára hozom, hogy mi történt. Az, ha kimondanám, úgy érzem, hogy teljesen szétszakítana. Így csak megvártam a jelet, amit elfelhősödő arca hozott magával és lassan bólintottam egyet. A jelölés a bőrömön azt hiszem több, mint egyértelművé teszi a helyzetet és jó következtetésre jutott. - Nem tudom, miért nem gyógyul be.. - nézek le a hegre egy merő undorral. Akkor el tudnám felejteni, vagy legalább az esélyem meglenne rá. - De honnan is tudnám? Az a szadista állat... - hangom hirtelen ölt hisztérikus színt, és mintha egy hűs szellő most simítana végig, minden egyes pihe szinte égnek mered rajtam. A legmélyebb elkeseredést láthatja rajtam, s tudom, hogy ennél lejjebb már nincs, innen már csak felfelé vezethet az út. Ahhoz viszont egyedül kevés vagyok. És az az abszurd, ironikus helyzet állt elő, hogy inkább számíthatok rá, mint magamra. valószínűleg még így is többet tud a vámpírokról, mint én magam, elvégre a létezésükön kívül van egynéhány dolog, amiért nem szívleli őket.
Az egészben egyre kevesebb értelmet láttam. Gyorsan rájöttem arra, hogy Gwen egészen addig volt teljes mértékben biztonságban, míg Benedict házában élt, és nem került el onnét. A szökésével ki tudja, mennyi szörnyű sorscsapást szabadított magára így, még kezdő vámpírként. Nagy a szájuk általánosságban, hogy ők mekkora arcok, de soha nem vártam sokat egy olyantól, aki csak pár hónapja vált azzá. Azt hittem, az ő büntetése itt végetér. Hogy Benedict ennyivel meg fog elégedni, nem még hogy nyomozni kezdjen utánunk, de tévedni emberi dolog. És ahogy nézegettem azt a heget és azt a nevet, már minden kétséget kizáróan tudtam, hogy ennek nem Benedicthez van köze. Ő is mondta, hogy nem. Az ég szerelmére, hiszen vámpír, minden rajta ejtett sérülésnek rögtön be kellene gyógyulnia! Utálom mindegyiküket, de ennyit még én is tudtam róluk. Mintha a fejemben lenne egy kis lexikon a vámpírokról, de ebben a világban ez már nem lehet túl ártalmas, mindent elsőkézből kell tudni, ismerni. Lehunytam a szemem. Ha most átéreztem volna azt, amit ő érez, esélyes, hogy összeroppantak volna az agyamban futó idegek, és felrobbantam volna ettől a dühtől, hogy nem volt ott mellette valaki, aki megvédje. Már nem az én tisztem volt, mégis ott motoszkált bennem a bűntudat, hogy én is lehettem volna. De én inkább taszítottam őt, semmint hogy segítsek, mert távol akartam tartani a múltam azon részét, amire már nem akartam emlékezni. - Hol... hol volt az idióta pasid, mikor ez történt? - nyeltem nagyot, miközben összekoccantak a fogaim. Kicsi híja volt, hogy ne induljak el megkeserni azt az átkozott vérfarkast, mert ez nem volt normális. A barátnőjével... ki tudja, hogy mit tettek... vagyis, de. Pontosan tudtam, mit tettek vele. Ez volt az egészben a legrosszabb. Félt ettől, mikor Benedicttel volt, de ő soha nem merészelt volna hozzá érni az akarata ellenére. Léteznek Benedictnél nagyobb szörnyetegek is, habár ezt nehéz felfogni ép ésszel. - Megölöm. - fújtam ki a levegőt szinte hörögve, majd hátat fordítva neki indultam meg. Nem volt egyértelmű, hogy most azt a bizonyos Jared nevezetűt akarom kiírtani, vagy az átkozott verekedős pasiját, talán ebben a sorrendben pont jó lesz.
Kezdőlap
.giff)
