Whatever anyone does or says,
i must be emerald and keep my color

Megosztás

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Ápr. 18, 2016 4:33 pm
Ugrás egy másik oldalra
Még mindig emésztgettem azt, amit mondott, hogy a lánya életben van, de nem lehet vele. Ezt talán még rosszabb. Hiszen minden anya alig várja, hogy a karjában tarthassa a gyermekét. Valamilyen szinten kilenc hónapon keresztül folyamatosan egymás mellett voltak és most pedig ennek vége van. Egyszerűen megszakadt, mert így kellett döntenie a gyermeke védelmében. – Egy pillanatig sem kell aggódnod, hogy bárkinek is elmondanám. Nem mellesleg nem vagyok a pletykálós típus. A titkod nálam biztonságban lesz. – Az egyszer biztos, hogy belőlem senki nem fogja ezt kiszedni. De mit is? Hiszen nem tudok én semmit. Már el is felejtettem. Bezártam az elmém egy sötét zugába, ahonnan nem fogom kiengedni, hiszen sosem árulnám el ilyen módon. Megértem, hogy nehéz volt neki ezt elmondania, vagy inkább az, hogy nem beszélhetett róla, de azt akarom, hogy érezze velem bármivel kapcsolatban nyitott lehet.
Háát.. Akkor talán, de.. Az igazság az, hogy ebben a lakásban egyszerre csak egy csinos és bombázó fér el.. Az pedig szerintem már bőven megvan. – Vigyorogva rákacsintok, majd pedig megvárom a válaszát a pizzával kapcsolatban. Elég kevés alkalommal van lehetőségem emberi kaját enni Akkor is legtöbbször egyszerűen csak nasizok. Nincs szükségem rá, hogy ténylegesen életben tartsam magamat, ezért inkább csak azt eszem, ami megbolondítja az ízlelőbimbóim. – Szóval jöhet rá szinte bármi. Kivéve az ananász. Azt nem tudom, miért tesznek a pizzára.. Meg az a fránya gomba. Vagy kérsz rá? Mert akkor fele-felében teszem. – Nem tudom, miért de nem vagyok kibékülve a gombával. Az valahogy nem az én asztalom. A válasza után egyszerűen leadom a rendelést és kifejezetten kihangsúlyozom, hogy a lehető leghamarabb ideérjenek. Nem szeretek várakozni. Bár szerintem ezzel mindenki így van. Mégis mi olyan jó a várakozásban, amikor ahelyett sokkal jobb dolgokat is tehet az ember?  
- Egyetlen egy apró hiba volt mégis úgy érzem, hogy az egész beárnyékolja az ottani jövőmet. – Abban sem vagyok biztos, hogy a lány még oda jár az iskolába, de nem kockáztathatom meg, hogy visszamegyek. Ha tanítani is fogok, akkor azt hiszem valahol máshol kell megpróbálnom. Talán Seattle-ben vannak lehetőségeim. Bár akár már itt New Orleans-ban is szerencsét próbálhatok, mert nincs túl sok kedvem ahhoz, hogy elszakadjak Hayley mellől. – Megpróbáltam elterelni a gondolatait, de nem nagyon szeretek az emberek fejével játszadozni. – Sosem szerettem az embereknek módosítani a tudatát, mert úgy éreztem, hogy azzal meggyaláztam azt, akik voltak. Elvettem tőlük azt a lehetőséget, hogy a saját gondolataik alapján cselekedjenek. Egy emlékképüket módosítottam. Egy darabot elvettem tőlük minden egyes alkalommal. – Köszönöm, hogy hiszel bennem. – Elmosolyodom, majd finoman magamhoz vonom egy apró pillanatra, hogy a karjaimban tarthassam, majd ezt a pillanatot a csengő szakítja meg. – A pizza. – Elhúzódom tőle és egyenesen az ajtó felé veszem az irányt, hogy átvehessem a pizzánkat. Azonban az ajtóban nem a pizza-s áll, hanem valaki, akire már jó ideje nem számítottam. Bármennyire is ígértem, hogy nem fogok eltűnni nem szívesen hívnám be őt is, úgyhogy ezt jelen pillanatban házon kívül kell intéznem. - El kell ugranom egy pillanatra érezd otthon magad.. Sietek vissza!

// Köszöntem a játékot & Szabad játéktér //
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Márc. 18, 2016 9:06 am
Ugrás egy másik oldalra
Nem számítottam arra, hogy egyszer el fogom árulni valakinek azt a titkot, amit nem lenne szabad. Mindig is sikerült megtartanom e dolgokat, de erről nem bírtam már tovább hazudni. Már magam sem tudom, hogy elveszíteni lett volna rosszabb, vagy inkább az a tudat rosszabb, hogy nem lehet velem. Pedig szeretném újra a karjaimban tartani. Most, hogy találkoztam is a lányommal még inkább érzem a hiányát. Egyszerűen csak szeretném magamhoz ölelni őt. – Seb, meg kell ígérned, hogy ezt soha senkinek se árulod el! – szólaltam meg sietve és aggodalmasan, mert ha kitudódik ez a dolog, akkor abból nagy baj lesz. Nem csak a rá leselkedő veszély miatt, hanem Klaus miatt is, hiszen csak mi tudtuk egészen eddig. A család és senki más, én pedig most kikotyogtam. Igazán remek, Hayley! Ostoroztam mélyen legbelül magamat, de bíztam benne. Talán jobban is, mint bárkiben eddig.
- Miért nem? S ha csinos és bombázó az illető? – billentettem oldalra a fejemet és kérdeztem tőle játékosan, hiszen azért még se mindegy, hogy milyen futárról is beszélünk. S inkább bolondozzunk ilyenekről, mint arról beszéljünk, hogy mennyire rossz távol lenni a lányomtól. Kimondani túl nehéz. – Hmm, mit szólnál valami csípőshöz, de nem túl erős legyen és minél több feltét legyen rajta? – szólaltam meg egy kisebb gondolkodás után. – Amúgy nem tudom, még sose próbáltam itt a rendeléses pizzát. – rántottam meg a vállaimat sietve, hiszen tényleg azt se tudtam volna megmondani, hogy honnét érdemes rendelni, vagy milyen fajtát ezen a vidéken. Olaszországban valószínűleg inkább az jelentene gondod, hogy melyik helyre is üljünk be, mert ott biztosan remek lehet.
Kíváncsian pillantok rá, amikor megszólal, hiszen nem sok jót ígérnek a szavai. Talán még picit lehet a pulzusa is megemelkedett, de az se kizárt, hogy már csak én képzelődöm. Igazából már semmin se lepődök meg. Csendesen hallgatom, amit mond, majd a kezem a kezére siklik, a másik kezemmel meg felém fordítom az arcát. – Talán amiatt volt, mert gyenge voltál? Esetleg emiatt nem hatott teljesen az idézés? Azóta találkoztál vele? Nem próbáltad meg újra, hiszen most erőd teljében vagy, így valószínűleg sikerülne. – szólalok meg együtt érzően, majd megrázom a fejemet. – Ne hibáztasd magad, életben hagytad és ez fontosabb annál, mint az, hogy emlékszik. A fiatalok sok mindent elhisznek, egy kisebb mesével talán beveszi a dolgot, hogy csak képzelődött… - fogalmam sincs, hogy milyen lányról lehet szó, de életben maradt és ez a legfontosabb. – S ne beszélj butaságokat. Miért ne lenne neked való a tanítás? Remek tanár vagy, talán csak egy kis pihenő és levegőváltozás nem ártana. – majd gyengéden végig simítok az arcán és őt fürkészem. Nem fogom elítélni, miért is tenném? Én se vagyok szent. Nagyon nem, hiszen én megöltem majdnem mindenkit, akiből ettem…
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Márc. 16, 2016 10:09 pm
Ugrás egy másik oldalra
Eszem ágában nem lenne megakadályozni, hogy velem legyen, ha úgy érzi, hogy szüksége van egy mentsvárra, ahová elmenekülhet. Én bármikor itt leszek a számára, mert egyszer már azt hittem, hogy jó kezekben van, de ezek szerint tévedtem. Csak úgy győződhetek meg arról, hogy tényleg biztos kezekben van, ha én magam állok mellette minden egyes percben és gondoskodom arról, hogy ez ténylegesen megvalósul. Ha tehetném minden egyes percben a tenyeremen hordoznám, de azért szerintem egy idő után neki az sok lenne. Én pedig őszintén nem akarok az idegeire menni vagy bármi ilyesmi, mert akkor még a végén elküldene és magamat ismerve csak holtan hagynám el újra az oldalát, úgyhogy szerintem elég hamar megunná a puszta létezésemet és én elég ramaty állapotban végezném.
Nem tudom, hogy mit mondhatnék elsőre. Vagyis nagyon is tudom csak éppen nem ezt kellett volna mondanom. Annyi kérdéssel rohantam le, hogy azt nem érdemelte meg. De egyszerűen nem tudtam magam visszafogni nem értettem a helyzetet, de nem is akarom már megérteni. Egyszerűen csak nem akarom, hogy ezen keseregjen. Jobbá akarom tenni a napját és azzal cseppet sem lesz jobb, ha arról beszélgetek vele, hogy mégis miért nem lehet vele a lánya, ha mégis életben van. Egyáltalán nem értem, hogy miért kellett egy ilyen döntést meghozni. Mégis ki akar ártani egy gyermeknek, aki olyan ártatlan, hogy egyetlen egy rossz tette sem lehetett még a világ ellen? Sosem fogom megérteni az őrülteket. Hiába van itt előttem ezer lehetőség, hogy elsajátítsam a tudást ahhoz, hogy megértsem mi jár az ilyenek fejében, akik egy gyermeket fenyegetnek.. Nem hiszem, hogy az örökkévalóság elég időt adna nekem arra, hogy ezt felfoghassam teljes mértékben.
- Sosem szerettem a futárokat.. Na, de milyen pizzát szeretsz? Vagy legyen inkább kínai? - Nem tudom, hogy mit szeretne enni, de jobb szeretem inkább megkérdezni ilyen helyzetekben, mert nem akarok olyan kaját rendelni, amiről kiderül, hogy nem szereti vagy bármi ilyesmi. - Tanárok élete? Szórakoztató, habár nem annyira. - Megvakarom a tarkómat és nem tudom, hogy beszéljek-e neki róla, vagy sem, de végül úgy döntök, hogyha ő képes volt megosztani velem egy titkát, ami azért elég nagy titok, akkor én is elmondhatom neki az egyik baklövésem. - Egyszer összetűzésbe kerültem egy vadásszal. Aztán azt hittem, hogy képes vagyok arra, hogy kitartsak, míg eljutok az egyik tasakos véremhez, de végül az egyik diákomra csaptam le, aki nagyon is emlékszik a dolgokra.. Nem tudom, hogy mit ronthattam el az igézés során, de.. Bármiről is legyen szó már nem hiszem, hogy lenne ott helyem. Bár már nem tanul az egyetemen, de ez emlékeztetett arra, hogy nem nekem való teljesen a tanítás. - Vámpírként azért nem minden egyszerű. Mert a vérszomjjal még a legjobbaknak is meg kell küzdeniük. Nekem pedig még fiatalkoromban elég nagy küzdelmet jelentett mindez. Ezért sem tudok most olyan könnyen szemet hunyni felette.
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Feb. 26, 2016 10:33 am
Ugrás egy másik oldalra
Szavaira csak megrázom a fejemet hitetlenkedve, majd a tettére pedig egy apró kuncogás hagyja el az ajkaimat. Nem így értettem és ezt ő is jól tudja. Mosolyogva figyelem őt, s még számomra is meglepő, hogy mennyire könnyedén csalt mosolyt az arcomra, pedig legszívesebben, ahogyan az eső tisztára mossa az utca köveit, úgy hagynám, hogy a könnyeim az arcomat és a lelkemet mossák tisztára, mintha ez annyira könnyű lenne, hiszen nem az… csöppet se egyszerű, mert túl sok felelősség nyomja a vállaimat és nem bújhatok el előle.
- Akkor ez azt jelenti, hogy a diáksereget magad mögött hagyod, s itt maradsz? Tudod jól, hogy sose kérnék tőled ilyet, mert számodra fontos a tanítás. – jegyzem meg komolyan és közben őt fürkészem, s inkább nem is mondok már semmit se Klaussal kapcsolatban, mert igaza van. Sose lehet tudni, hogy éppen mit vesz a fejébe és ennek köszönhetően igazán kiszámíthatatlan. Néha még én se látok a fejébe, vagy a tettei mögé és ez igazán zavar. Főleg úgy, hogy a lányunk érdekében kellene most cselekednünk és nem pedig a vágyálmainak megfelelően. Egyszerűen csak nem értem, hogy ő mit is gondol vagy mit akar tenni azért, hogy Hope hamarosan velünk lehessen, hiszen ő az apja, így nem vehetem el tőle, de ha veszélybe sodorja a lányának az életét, akkor nem kizárt, hogy lelépek egyszerűen, bármennyire is fájna hátat fordítanom a családomnak, a falkámnak, de a lányom védelme számomra mindennél és mindenkinél fontosabb.
- Milyen nagylelkű vagy, csak egyszer nehogy eleged legyen belőle. – pillantok rá egy játékos mosoly keretében, majd pedig barna tincseimbe túrok, hiszen tényleg nem szeretnék a fejére nőni, de jól esik az, hogy ide bármikor jöhetek. Majd meglátom, hogy mi les a legjobb mindenkinek, hiszen nem akarok bajt hozni senkinek se a fejére. Elegen haltak már meg miattam valamilyen okból, de majd idővel talán változni fog és nekem is kevesebbet fognak jelenteni a kioltott életek?! Nem, nem hiszem, hogy valaha olyanná válok, mint bármelyik ősi.


Szavak egyszerűen csak dőlnek belőlem, mintha csak nem bírtam volna tovább a terhet egyedül cipelni, de szó se volt erről. Egyszerűen csak valami miatt úgy éreztem, hogy muszáj elmondanom neki, hogy nem hazudhatok többé. Egyszerűen nem menne még több hazugság. Neki meg pláne nem, hiszen már így is túl sok hazugság van az életemben. Figyeltem őt, majd amikor a karjaiba vont, akkor úgy bújtam hozzá, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Egy aprót bólintottam, de nem feleltem semmit se. Egyszerűen csak hagytam, hogy elveszek az ölelésében. – Ha nem a futár lesz a kaja, akkor benne vagyok. Esetleg nézhetnénk valamit? – pillantok fel rá mosolyogva, majd ha belemegy, akkor a kezébe nyomom a telefont, hogy a kaja rendelést rábízom, míg a valami filmet megpróbálok kutatni a lakásban, hátha tart itthon valamit, ha nem, akkor majd nézünk tévét, hiszen az átlagembereket amúgy is azt csinálják. – S milyen a tanárok élete? – kérdezem tőle kíváncsian, miközben lehuppanok mellé és egy halovány mosoly bujkál az ajkaim szélén.


|| Gyenge lett, bocsi, de még írd a betegség számlájára. 27
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Feb. 09, 2016 10:18 pm
Ugrás egy másik oldalra
A szavaim nem is lehettek volna őszintébbek. Én ténylegesen csodálatos nőszemélynek gondoltam Hayley-t csak azt sajnáltam, hogy ő nem látta ezt meg. Mert mások azt éreztették vele, hogy egyáltalán nem érdemel meg semmit sem, vagy éppen nem elég jó ahhoz, hogy bármi jó beragyoghassa az életét. Na az ilyen embereknek mosnám be a képét. Vagy legyen éppen szó egy ősi vámpírról. Mert emberi érzések azok, amelyek hozzá vezérelnének, de az igazság az, hogy tudom ez egy halálos csata lenne a számomra, mert lehet, hogy emberként még szembenézhetnék vele, de jelen pillanatban olyan erőviszonyokkal kell foglalkoznunk, amelyek felett nem hunyhatok szemet. Ezért is nem ott vagyok, hogy beolvassak neki, hanem inkább az tetszem, amit neki kellene. Itt vagyok mellette, ahogyan azt megérdemli. Mert míg más képes szemet hunyni a fájdalma felett nekem ez nem meg olyan egyszerűen. Levett a lábamról ez a nő. Nincs az a pénz, amiért csak úgy elereszteném. – Rendben van. Akkor inkább nem mondok semmit sem. – Elhúzom a szám előtt a kezemet, mintha valami cipzárral zárnám össze ajkaimat. Nem áll még készen arra, hogy elfogadja mindazt a jót, ami ott rejtőzik benne. Szinte kiszúrja az ember szemét. De, ha egyszerűen azt mutatják meg neki újra meg újra, hogy valami hiba lehet benne, amiért mindig elfordul tőle mindenki. Egyáltalán nem fogja úgy érezni, hogy tényleg szerethető és van benne valami jó is, ami megérdemli a boldogságot.  
Hát nem is arra törekszem, hogy a legnagyobb rajongóm legyen. Mármint, ha tehetem elkerülöm az ürgét, de az igazság az, hogy szerintem előbb vagy utóbb találkoznom vele. Ha már itt leszek, nem hiszem, hogy a lehetőségeim között van az, hogy elkerüljem. Sosem lehet tudni, hogy mit vesz a fejébe éppenséggel. – Az pedig, hogy jelen pillanatban most Hayley mellett vagyok biztos vagyok benne, hogy fel fogja kelteni az ősöknek a figyelmét. Mert azért mégis csak az új családtag féleség közepén lebzselek. Persze ez egyáltalán nem riaszt el engem. Lehetséges, hogy nekik nem fog tetszeni, de nem azért élek, hogy az ő véleményüket kikérjem. Ha én Hayley oldalán akarok lenni, akkor pontosan ott is leszek és ebbe senkinek nincsen semmilyen beleszólása sem. – Nem kell semmit köszönnöd. – Vigyáznom kell magamra. Furcsa lesz, mert sosem vittem túlzásba ezt az egészet, de egyszer mindent el kell kezdeni. Ha nem is igazán azért, hogy éljem a gyönyörű örökkévalóságom a lehető leghosszabb ideig zavartalanul, de azért, hogy még valakit ne kelljen neki elveszíteni. Nem bírnám elviselni, ha én lennék az oka a szívfájdalmának. Már így is épp elég fájdalom terhét hordja magával nap, mint nap. Nincs arra szüksége, hogy én még inkább nyakon borítsam egy adaggal. Bármit megtennék azért, hogy egy kicsit elszívhassam a fájdalmát. Csak azért, hogy egy kicsit jobbá tehessem a napjait. De, ha másképpen nem is megpróbálom napról, napra folyamatosan enyhíteni a veszteség miatti fájdalmát.
Hát figyelj, ha te szeretnél ideköltözni hozzám én nem fogok ellenkezni. Hosszútávra és rövidtávra is tárva van az ajtóm a számodra. Már ameddig bírja ez a kis lakás, te itt szívesen látott vendég vagy. – Az egyszer biztos, hogy én nagyon szívesen látnám őt itt. Talán jobb is lenne, ha elszakadna egy kicsit az ősi vámpíroktól és a sajátos drámájuktól. Talán még mellettem itt ebben a kis lakásban képes lenne elfeledni mindazt, ami nem jelent számára mást, mint fájdalmat.
Bevallom, hogy sikerült meglepnie az őszinteségével. Én erre tényleg nem számítottam. Mármint az még rosszabb lehet, hogy tudod, hogy életben van a gyermeked, de mégsem lehetsz ott, mikor szüksége lenne rád. Az első szavainál, az első lépéseinél. Igaz nem olyan régen kezdődött ez az egész, de sosem lehet tudni, hogy mégis meddig fog tartani. Az pedig, hogy egy anyát megfosztanak attól, hogy felnevelhesse a gyermekét kegyetlen. Leginkább azért, mert vagy ez, vagy éppenséggel el kellene most temetni a gyermekét. De egyik sem jó. Mármint mindegyik kegyetlen helyzet és a választási lehetőség sem könnyíti meg a helyzetét. Bár elég nehéz itt bármilyen választási lehetőséget adni. Vagy a gyermeke hal meg, vagy ő veszít el egy darabot önmagából. – Megígérem neked, hogy soha többé nem mozdulok mellőled. Itt leszek melletted ameddig csak szükséged lesz rám, de még tovább is. – Suttogom, miközben szorosan magamhoz vonzom és bevallom az apró csók, amit a szám szélére lehel nagyon jól esik és legszívesebben megízlelném az ajkait, de visszafogom magam, mert nem akarom, hogy azt érezze, hogy kihasználom. Mert nekem ennél sokkal fontosabb. – Mit szólnál, ha rendelnénk valamit enni? – Direkt ezt ajánlom fel és nem azt, hogy szó szerint lecsapoljunk egy embert, hanem egy kicsit átlagosnak mondhassa magát. Mondjuk bekapcsoljuk a tévét és megnézünk valami filmet, miközben pizzát eszünk.
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Feb. 09, 2016 8:40 pm
Ugrás egy másik oldalra
Csak egy apró sóhajjal felelek a szavaira, hiszen ennek ellenére is hihetetlennek hangzik az, amit mondott. Az is lehet, hogy már előttem valakinek odaadta azt a szert, amit fogyasztott. Na, jó viccet félretéve tudom, hogy ő nem olyan, aki csak úgy mondana dolgokat, vagy esetleg szívna, de akkor is nehéz elfogadnom. – Talán igazad van, talán nincs. Ez túl bonyolult és nem olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik. Mert jelenleg inkább hihetetlennek hangoznak a szavaid, mint valósnak, de majd idővel lehet változni fog. Viszont inkább felejtsük el az egészet… - mondom egy lemondó sóhaj közepette, miközben a barna tincseim között eltűnnek az ujjaim. Nem szoktam sokszor a hajammal babrálni, de most még is újra és újra megtettem, mintha eme találkozás valami fura hatással lett volna rám. Szerettem volna abban hinni, hogy erős vagyok és néha el is hittem, de másrészt meg úgy éreztem, hogy gyenge vagyok, amiért újra és újra hinni akarok abban, hogy valaki képes szeretni, elfogadni olyannak, amilyen vagyok.
- Lehet, hogy bókként fogadná, ahogyan azt is tudom, hogy szerintem már tudja ezt, viszont ismerem annyira, hogy tudjam nem szereti azt, ha a szemébe mondják. Lehet, hogy nekem elnézi néha a pimaszságaimat… - mert azért engem se kellett félteni, amikor felhúzott és nem egyszer estünk már egymásnak is - , de én a gyermekét vártam, a gyermekének az édesanyja vagyok, így velem sokkal elnézőbb, mint bárki mással. – Most meg szerintem pláne nincs rózsás kedvében, hiszen a halottnak hitt testvére is megjelent és eleve a bizalom nem épül oly könnyedén, s akkor még Mikael-ről szó se volt. Pedig most már ő is eme város utcáit szeli. Hope biztonsága meg mindenek felett áll és emiatt kicsit olyan, mintha puskaporos hordón ülnénk. Remélem egyszer vége lesz ennek és minden a helyére fog billeni, s a boldogság és a szeretet visszaköltözik ama villa falai közé, mert így szép lassan az is és az ott lakok is megfognak halni, elsorvadni legbelülről. – Köszönöm. – szólalok meg alig hallhatóan, mert nem akarom őt bántani, de ha egyszer olyat tenne, akkor nem lenne más választásom, illetve ha tombolok, akkor nem sok mindennel foglalkozom, hiszen néha az érzések átveszik az irányítást és olyankor nincs megállás. Nem akarom elveszíteni őt, ez talán nem olyan nagy vétek.
- Ezt vegyem úgy, hogy nem bánnád, ha állandó vendég lennék? Esetleg lakótárs? – pillantok rá egy apró mosollyal az arcomon és csillogó tekintettel, hiszen fogalma sincs arról, hogy mekkora terhet venne a nyakába. Egyszerűen csak nem olyan könnyű velem élni, addig meg pláne nem, amíg a helyzet nem javul. Jó lenne rövid időre eltűnni itt, elfelejteni mindent, ami történt és csak élvezni az életet, elveszni abban a szempárban.
Majd ahogyan elnyel a lakás jön a vallomás, nem bírom tovább magamban tartani, nem akarok tovább hazudni. Bízok benne, egyszerűen csak bízom és reménykedek abban, hogy sose fogom megbánni azt, hogy elmondtam. Nem akarom azt, hogy baja essen, ahogyan azt se, hogy bárkinek elmondja. Majd egyszerűen lerogyok a kanapéra, nem mozdulok, amikor pedig megérzem a karját magam körül, hagyom, hogy magához vonjon. Sőt, még inkább az ölelésébe bújok. – Csak maradj mellettem. Adj erőt, hogy kitartsak, hogy képes legyek még hinni abban, hogy egyszer minden rendben lesz. – szólalok meg alig hallhatóan, majd felpillantok rá és egy apró csókot nyomok ajkai szélére. Nem értem, hogy mi ütött belém, egyszerűen csak megtörtént.
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Jan. 31, 2016 11:30 pm
Ugrás egy másik oldalra
Figyelj. Elhiheted, hogyha szívtam volna, vagy ittam volna valamit még mindig a kezemben lenne és már neked is régen adtam volna belőle. – Nem szokásom kerülgetni a forrókását. Sokkal jobban szeretem az egyenes és tiszta beszédet, mintsem kerülgetni azt, ami zavar. Kimondom, amit gondolok és legtöbbször őszintén beszélek, vagy egyszerűen elferdítem az igazságot. Ha éppenséggel nem akarok válaszolni egy adott kérdésre könnyedén térek ki előle, de most szó sem volt ilyen helyzetről. – Azért ne magadat hibáztasd, mert más nem tudja észrevenni mindazt, amit én látok benned. Ígérem, hogy megmutatom neked, hogyan kell más szemmel nézned magadra. Erősebb vagy, mint ők valaha is lesznek. A szüleid pedig nem tudhatod, hogy miért mondtak le rólad. Az már történelem. Valami olyasmi, amit soha nem fogsz tökéletesen megérteni. – Szerintem Hayley csodálatos nő. Nem mindenki tudna megbirkózni annyi mindennel, amin ő keresztül ment. Mégis itt áll, mintha semmi nem változott volna. Ez pedig határozottan becsületre méltó. Erős és határozott, nem mellesleg gyönyörű nő, aki könnyedén lopja be magát a férfiak szívébe és néhányukat be is engedi a sajátjába csak azoknak fogalmuk nincsen, hogy milyen szerencsések és belülről tépik őt darabokra. Pedig nem ezt érdemelné. Főleg nem most. Egy ilyen helyzetben.
–Szerintem ezt azért már ő maga is tudja, szóval nem mondok neki ezzel én aztán semmi újat. Legalábbis én őszintén így gondolom, hogy ezzel újat nem mondanék. Sőt még azt is megkockáztatom, hogy az egészet bókként fogná fel. – Szerintem Klaus Mikaelson tisztában van azzal, hogy mekkora rohadék is ő. Mert azért nem tudnám pozitív tulajdonsággal felruházni. Megértem én, hogy ezer év hosszú idő meg minden és az ember rengeteg dolgon mehet keresztül annyi idő alatt, rengeteg szenvedés pecsételheti meg az életét, de mégis vannak, akik engedik a sötétségnek átvenni az irányítást ezzel megváltoztatva a személyiségüket, míg mások egyszerűen úgy döntenek, hogy küzdenek. De van, hogy már nincs tovább. A lényeg az, hogy soha ne adják fel. – Ígérem neked, hogy semmi olyat nem teszek, amiért még egyszer meg kell majd ölnöd. – Tudom, hogy komolyan gondolja, de én nem is szándékozom megöletni magam, mert az azzal lenne egyenlő, hogy őt elhagyom. Megint. Nem érdemli meg. Főleg azok után nem, hogy most tudtam csak visszatérni az életébe. Én hülye pedig azt hittem, hogy fülig érő szájjal fogom látni, mert kicsattan a boldogságtól és az a hülye ősi fogja a kezét majd. Bebizonyítva a világnak, hogy szereti. De nagyon úgy néz ki, hogy az a rakás ökör csapat nem tudja megbecsülni őt és ez egy kicsit bevallom dühít. Beolvasnék nekik, de sajnos vannak olyan emberek, akik egyszerűen nem akarják meghallani az emberek véleményét, vagy egyszerűen csak ignorálják azt és továbblépnek. Mintha a falnak beszélne az illető. Azt hiszem az ősiekkel pontosan ilyen helyzetben lennék.
Remélhetőleg nagyon sokat foglak most majd látni szóval, ha egy olyan is becsúszik, akkor tudd a lakásomnak bármikor megfelel a lakberendezés. – Én tényleg csak a legjobbat akarom nyújtani neki. Az pedig, hogy a kezét foghatom megnyugvással tölt el. Nem eresztem el egészen addig, amíg ki nem nyitom számára az ajtót, hogy befáradhasson a szerény, de annál sokkal otthonosabb kis lakásomba. Sosem szerettem magamnak hatalmas házakat igézni, vagy éppenséggel a jobb napokon ténylegesen vásárolni, mert úgy gondolom azok nem sugároznak mást egy magam fajta vámpír számára, mint a magányt. Mi értelme van annak, hogy akkora házat vegyek, ahol képes vagyok a saját visszhangommal kommunikálni. Milyen udvarias visszhang lenne! Talán még bele is szeretnék.
Amit mondd az kis híján a padlóra küldd. A kérdések csak úgy előtörnek belőlem megállíthatatlanul végül pedig inkább bocsánatot kérek a tolakodó viselkedésemért, mert nem érdemelte meg, hogy így lerohanjam viszont így semmit nem értek. Miért nincs akkor vele?
De pár percen belül megkapom a válaszokat és valamivel közelebb kerülök az igazsághoz és ahhoz, hogy mi is zajlik jelen pillanatban az életében. Él a lánya mégsem lehet vele. Ez mekkora kegyetlenség már? Az pedig, hogy valaki képes lett volna ártani egy gyermeknek az egyenesen egy határ átlépése. Mennyire kell őrültnek lenni ahhoz, hogy valaki holtan akarjon látni egy gyermeket, aki még semmit nem tett a világ ellen? Nem volt semmi vétke, szinte az első lélegzetvételét sem tehette meg és máris halálra ítélték. Ez az igazi kegyetlenség. – Hayley én annyira sajnálom. Bár tehetnék valamit. – Helyet foglalok mellette és óvatosan magamhoz vonom. Nem akarok erőszakos lenni. Éppen olyan lágyan karolom őt át, hogyha szeretne, akkor könnyedén ki tudjon bújni az ölelésemből.
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Jan. 30, 2016 4:32 pm
Ugrás egy másik oldalra
- Kezdem egyre inkább azt hinni, hogy ittál vagy szívtál valamit. – rázom meg a fejemet hitetlenkedve, de még mielőtt bármit mondhatna folytatom. – Régebben se voltam értékes, mert ha az lettem volna, akkor a családom nem hagyott volna el, a másik meg nem dobott volna ki. Nézz rám, nem vagyok különleges, legfeljebb azért, amiért ilyen helyzetbe kerültem, de ez egyszerre áldás és átok is. – s komolyan gondoltam, amit mondtam, hiszen az ősiekkel együtt élni eléggé nehéz, nem mondanám egyszerű menetnek. Lehet, hogy még ezer csatát is könnyebb lenne megnyerni, mint velük egy fedél alatt élni. Ezért is gondolkozom azon, hogy egy-két napot majd eltöltök inkább újra a lányom társaságában, mondhatni vadászni megyek. Ugyanakkor így, hogy két ősinek is bedőltem már nem állt szándékomban végig abban a házban élni. Szerettem volna inkább máshol menedéket találni, csak azt nem tudom, hogy ebbe mennyire fog belemenni Klaus, ha megembereli magát, akkor láthatja a lányát, de várja el azt, hogy abban a diliházban éljen, mint amilyen az a kastély.
- Ezt azért ne hangoztasd, mert a végén reggel fejnélküli lovag lesz belőled. – kuncogtam el magamat, majd egy apró mosoly terült szét arcomon. – Remélem is, mert jobban fog fájni az, amit tőlem kaphatsz, mint amivel elérted, hogy meghalj. – s nem vicceltem ekkor már. Szemeimben is láthatta, hogy komolyan gondolom. Sok fontos személyt elveszítettem már, s éppen elégnek volt veszélyben az élete is, így nem vágytam arra, hogy még egy személynek miattam essen baja, vagy állandó veszélyben kelljen élnie. Főleg nem neki, mert ha tőle is megfosztanak, akkor senki se várja azt, hogy valaha hazatérjek, ahogyan Hope hazatértét se. Mert abban az esetben a lányommal együtt szököm el innét. Ezért is örültem annak, hogy valamennyire azért tiszteletnek örvendtem itt, hiszen még is csak Klaus gyermekét hordtam a szívem alatt, adtam neki életet, ahogyan a helyi falkát is én tartottam féken. Így a halálom vagy az eltűnésem eléggé sok aggodalomra adna okot és szerintem most senki se vágyik egy újabb háborúra.
- Kedves, de reméljük, hogy nem kell olyan állapodban látnod sose. – mosolyodtam el őszintén, mert tényleg nem szerettem volna azt, ha olyan helyzetben is lát, látja azt, hogy milyen tombolásra vagyok képes. Hope szobája már átélte, ahogyan Elijah is részben láthatta, hogy mire vagyok képes. S nem állt szándékomban ezt megmutatni Sebastiannak. Hamarosan pedig ujjaink fonódnak egymásba, kulcsolódnak össze és úgy indulunk el a lakása felé, ahhoz a helyhez, ami részben most menedéket adhat a zavaros lelkemnek. Amikor pedig elérünk oda, akkor mosoly kúszik az arcomra, s elsőként lépek be az ajtón. Kíváncsian pillantok körbe, de aztán nem bírom magamban tartani a dolgot, azt a titkot, amit elméletileg senkinek se mondhatnék el.
Kérdései elmémben zakatolnak, de még se bírok megszólalni. Úgy érzem, mintha hirtelen nem kapnék levegőt, mert nem lett volna szabad elmondanom… Amikor pedig megérzem az érintését, akkor egy pillanat összerezzentem, mert váratlanul ért. – Meg akarták ölni, amikor megszületett. Engem meg is öltek, de Hope vére hibriddé tett, ezért élek. S mivel továbbra is vadásztak a lányunkra, így az volt a legjobb döntés, hogy Rebekah kezeire bízzuk, amíg nem csendesednek a dolgok. Hosszú hónapok után bukkantam rá én is arra, hogy merre rejtőzik a lányom. – hadartam el gyorsan a dolgokat, majd barna fürtjeimbe túrtam és hamarosan lerogytam a közeli kanapéra. – Egyszerűen csak hiányzik. A karjaimban akarom tartani, de nem lehet, mintha nem is létezne… - s éreztem, amint egy apró könnycsepp végig gördül az arcomon. A szemeimet pedig lesütöttem , majd a kezembe temettem arcomat.
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Jan. 26, 2016 10:53 pm
Ugrás egy másik oldalra
to: hayley marshall, little wolf

Nem kérdőjelezem meg azt, hogy mindezek után, miért van még itt. De bevallom, engem boldoggá tesz, hogy még mindig itt van, mert itt legalább megtalálhattam. Ha azután elment volna, hogy én is nem hiszem, hogy képes lettem volna olyan könnyen megtalálni, akkor pedig tényleg csak magamat hibáztattam volna. Azt sem értem, hogy volt képes elengedni. Mert tényleg gyönyörűnek találom és erősnek. Mert lehet, hogy küzd önmagával és a démonaival, de ennek a mélyén olyan könnyedén meglátható a benne lakozó szépség. Ha valaki ezt nem akarja észrevenni, az egyszerűen vak. – Nem. Egyszerűen csak tisztábban látok, mint valaha. Ott van benned az a személy, aki régen voltál. Lehet, hogy megtörtél és megvan a magad fájdalma, de ez egy pillanatra sem jelenti azt, hogy ne lennél értékes. Mert számomra igazán az vagy. Még akkor is, ha néha képes vagyok egy ostoba hibával kis híján tönkre vágni a kapcsolatunkat, a barátságunkat. – Nem tudom, mit gondoltam, mikor elmentem. Talán egy kicsit féltékeny voltam? Meglehet. Mert valaki képes volt boldoggá tenni. Csak nem értem, miért játszott vele ilyen kegyetlen játék. Miért sétált ki az életéből, amikor a legnagyobb szüksége lenne rá. Mintha egy játékszer lenne. Hát csak én látom, mindazt, ami benne lakozik? Kétlem..
Igen. Klaus egy igazi seggfej, de azért mégsem ölné meg azt, aki egy kicsit talán képes mosolyt csalni az arcodra főleg most nem, hogy nem olyan régen vesztették el a lányotokat. Bár szerintem már azelőtt megölne, hogy lenne lehetőségem bemutatkozni. De hidd el, ha akarok bevágódhatok nála is meg mindenki másnál. Csak rá kell érezni az erejére. Viszont ígérem, hogy feleslegesen nem fogom keresni a bajt. – Tudom jól, hogy nem szabad az ősi vámpírokkal játszadozni. Nem vagyok annyira ostoba, hogy belekezdjek egy olyan csatába, háborúba, amiben az egyetlen opció az, hogy veszítek. Eddig sem kerülgettem túlságosan az ősi családot, most sem fogom elkezdeni. Még akkor sem, ha valamilyen szinten Hayley kötődik hozzájuk. Mert hát Klaus-tól született gyermeke és, ha már nincs is köztünk ez egy olyan kapocs, amit nem lehet olyan könnyedén elfelejteni, vagy eltörölni. Egyfajta tiszteletet követel a másiktól.
Egy szóval sem mondtam, hogy nem szeretem a lakásomat, egyszerűen csak lehetőséget adok neked arra, hogy azt tegyél vele, amit csak szeretnél. -  Tombolni tudtommal mindenki szeret. Még akkor is, ha elsőre nem is tudják, hogy mennyire jól esik néha valamit ténylegesen lerombolni úgy, ahogyan az életük vált egyenlővé a porral. Egyik fal dőlt ki a másik után. Végül pedig nem marad más, mint önmagad a romok között. Mégis, ha ezt ténylegesen egy házzal teszi az embert az általában jó érzés. Kiadja magából az illető a felesleges negatív energiát.
Eleinte a rossz irányba indult, de hamar útba igazítottam és egy pillanatra sem engedtem el a kezét mindössze csak akkor, amikor már kinyitottam neki az ajtót. – Mindig is az voltam. – Az udvariasságot úgy belém nevelték, hogy semmi nem tudta kimosni belőlem.
Miután bement én követem és becsukom magunk mögött az ajtót aztán egy pillanatra lever a víz, amikor meghallom a szavait. – Mi? Mármint, hogyan? Meg, akkor hol van? Miért nincs veled? Miért vagy ilyen keserű, hiszen él? Vagy mi a baj? – Szinte levegővétel nélkül teszem fel a kérdéseim ezreit aztán megrázom a fejemet és végigsimítok a saját arcomon, hogy egy picit kikászálódjak a jelenlegi kavarodásból a fejemben. – Bocsáss meg a kérdéseimért, én nem akartalak így lerohanni. – Odalépek hozzá és megfogom a kezét, majd pedig a tekintetét keresem. – Elmondanád, hogy pontosan miről is van szó?
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Jan. 26, 2016 9:54 am
Ugrás egy másik oldalra
Sebastian szavaira sietve kapom fel a fejemet, s újra rajta állapodik meg a pillantásom. Hallgatom őt, de csak megrázom a fejemet, hiszen ez nem lehet igaz. Nem értem, hogy miért mondja ezt, hiszen ez eléggé abszurd gondolat. Nem is értem még mindig, hogy egyáltalán mit keresek itt, vagyis tudom. A lányom és a falkám tartott itt, emiatt nem menekültem még el. Miattuk nem futottam el, még ha mindenki ki is sétált az életemből… - Nem értem, hogy miért mondod ezt, hiszen mind a ketten tudjuk, hogy ez nem igaz. Vagy esetleg a távolléted alatt kicsit meg is vakultál? – pillantok rá kíváncsian, hiszen nem igazán tudom elhinni azt, amit mondott, amit hallottam. Nem vagyok főnyeremény, s talán erre Elijah is rájött. Talán kár is ezen agyalnom, hiszen ostoba és naiv voltam, s már nem tudok változtatni a múlton, csak egyszerűen megtanultam vele együtt élni.
- Tudom, hogy tanár vagy és jó a beszélőkéd, de akkor se beszélhetsz lyukat egy ezer éves vámpír hasába, vagy jobban mondva többébe. Ismered Klaus-t, hogy milyen. Hamarabb cselekszik, mint kérdez és ez talán lassan a testvérére is igaz lesz. Másrészt meg ne mond ezt, mert ha miattam halsz meg, akkor jobb, ha messzire elkerülsz vagy különben vissza foglak rugdosni az élők közé, hogy utána én öljelek meg. – mondom neki komolyan és kicsit hadarva. De valójában csak azt akartam kifejezni, hogy aggódok érte és nem szeretném, ha bármi baja esne, vagy esetleg miattam halna meg. Nem, az utóbbit sose tudnám magamnak megbocsájtani. Figyeljük a másikat, miközben az éjszakai köd kezd szép lassan rátelepedni a városra. Már rég otthon kellene lennem, de nem akarok hazamenni. Egyedül Hope-hoz szeretnék menni, a karjaimban tartani, majd egyszerűen eltűnni a sötétségben vele és biztonságban tudni, de sose leszek képes erre, hiszen a falkám itt tart, ide köt és nem hagyhatom azt, hogy esetleg az ősiek haragja rajtuk csattanjon.
- Ennyire nem szereted a lakásodat? – kérdeztem tőle egy halovány mosoly keretében, hiszen tudom, hogy mekkora pusztítást tudok okozni. Hope szobája is átélte már a dolgot. Egyszerűen nem bírtam akkoriban uralkodni magamon, s most is néha nehezen megy, ha valaki túlzottan az idegeim táncol, de igyekszem. Érte, igyekszem kordában tartani az új életemet.
Az ujjaink egymásba fonódnak és nem is én lettem volna, ha nem indulok el a rossz irányba. Mosolyogva indulok el mellette, s amikor nem engedi el a kezemet, akkor én se húzom el. Jó így sétálni a gyengéd cirógatásának köszönhetően pedig egy kisebb bizsergés fut át a testemen, s engedem, hogy a pillanat magával ragadjon, de hamarosan meg is érkezünk. – Ohh, micsoda lovag lett valakiből. – szólalok meg picit cukkolva őt, majd hamarosan felkapcsolom a lámpát is és körbe pillantok a helységben. – Seb, Hope él… – talán nem ezzel kellett volna indítanom, de nem bírtam magamban tartani. Valakinek el akartam mondani, elmondani azt, hogy még mindig mit is keresek itt. Óvatosan pillantottam fel rá, miközben kissé szerencsétlenül álltam vele szemben.
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Jan. 25, 2016 7:50 pm
Ugrás egy másik oldalra
to: hayley marshall, little wolf

Nem tudom, hogyan alakultak volna a dolgaink, ha végig itt maradok mellette. El sem tudom képzelni, hogy mégis mi lett volna, de nem is érdemes ezen gondolkodni, mert nem vezet sehova. A múlt, a múlté. Mindössze csak annyit tehetünk, hogy a jelenben próbáljuk rendbe hozni a múlt hibáit. Semmi többet. Én mindent megteszek azért, hogy végre őszinte mosolyt láthassak az arcán még akkor is, ha teljesen ezt sosem érhetem el. Mert tudom jól, hogy az örömének a forrása nem én vagyok. – Szerintem ostoba. Lehet, hogy nem egyszerű veled, de semmi nem egyszerű. Az igazság pedig az, hogy lehet nehéz veled, vagy nem vagy olyan egyszerű, mint más. Egy dologban azonban biztos vagyok. Az pedig nem más, minthogy érted igazán megérné harcolni, kockáztatni. Mert lehet, hogy nehéz eset vagy. De sokkal többet is tudsz nyújtani, mint bárki más. – Tisztában vagyok vele, hogy mennyire tud szeretni. Pont ez az, ami éppen ilyen mélyre lökte őt a depresszióba. Én pedig elhittem, hogy az a férfi ténylegesen mellette akar lenni és támogatni. De ugyanúgy magára hagyta, mint szinte mindenki az életében. Köztük én is.
Figyelj, egy percig se aggódj miattam. Nagyon jól értek ahhoz, hogy kimagyarázzam magam néhány helyzetből. Plusz az előbb ígértem meg, hogy maradok bármi is legyen. Szóval ne várd el tőlem, hogy eltűnjek csak azért, mert forrósodik a talaj. Melletted maradok, ameddig te nem mondod őszintén azt, hogy gyűlölsz, és soha többé nem akarsz látni. Annak pedig őszintének kell lennie. – Most már szerzett egy piócát a nyakába, mert engem aztán tényleg nagyon nehéz lesz ezek után lerázni. Egyszer önként sétáltam ki az életéből, de egész életemben nem bántam még semmit ennyire, minthogy őt magára hagytam. – Hát azt határozottan. – Még szerencse, hogy nem hoznak olyan könnyen az emberek zavarba, mert akkor már rég kirohantam volna a teremből és elástam volna magam valahol. De engem ez az egész okkal inkább szórakoztat, mintsem zavarba hoz. Bár elég nehéz nem a képükbe röhögni. Mondjuk azért elég sokat változott a világ, mióta megszülettem. Régebben az ehhez hasonló gondolatokat olyan mélyre rejtették, hogy szinte a tulajdonosuk is megfeledkezett róla.  – Sosem késő valami újba belekezdeni. – Elmosolyodom, majd mikor megfogja a kezeimet, hogy jelezze az indulási szándékát, akkor egyszerűen összekulcsolom az ujjaimat az övével és úgy irányítom a másik irányba, mert pontosan az ellenkező irányba indult el, mint a lakásom volt.
Mindössze pár percnyi sétára volt a lakásom, ezért nem is igazán volt lehetőségünk beszélgetni, nekem pedig a hüvelykujjam kör-körös mozdulatokkal simogatta az ő kézfejét és a szemem sarkából pedig folyamatosan figyeltem és nem tudtam betelni a szépségével. Tele van fájdalommal, mégis annyira gyönyörű. – Akkor itt is lennénk. – Jelentem ki, amikor megérkezünk a kis lakásom elé, ami szerény, de mégis otthonos. Kinyitom az ajtót, majd kitárom előtte. – Csak ön után, hölgyem.
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Jan. 25, 2016 7:29 pm
Ugrás egy másik oldalra
****
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra
Vissza az elejére Go down
 

Sebastian lakása

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Sebastian xx
» Sebastian .......
» Sebastian Lumer
» Sebastian Hadlow
» Sebastian Monroe

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
rising of the mortals :: Lakások és szobák :: New Orleans-i lakások-


Új posztok
tekintsd meg
Pént. Május 31, 2019 10:58 pm
Laurel O. Delgado
Szer. Május 29, 2019 1:28 am
Katherine Pierce
Kedd Május 28, 2019 8:31 pm
Amren Monroe
Hétf. Május 27, 2019 11:26 pm
Lucille Éamon Vodova
Szer. Május 22, 2019 12:03 pm
Katherine Pierce
Hétf. Május 20, 2019 10:43 am
Shiraz Watson
Szomb. Május 18, 2019 10:03 pm
Aingeal Hearn

• ROTM FRPG •