Most érezzem magam mázlistának?! Hát nem tudom, de valahogyan jobban örülnék, ha a kinti tömeg jobban lefoglalná, de sebaj, így legalább elkezdhetem magamnak kialakítani, még az eddigieknél jobban is, a kis tervemet, ami szerintem teljesen alapvető, érzi is, de azt nem tudja, hogy ezért mire vagyok képes. Majd idővel rájön. Hagyom, hogy "piszkáljon", elviekben sem tudnék ellene mit tenni, az már más, hogy nem is akarok. A szavai... Hát, mit ne mondjak, megleptek. Kitágult szemekkel meredek rá, ő pedig nem veszi észre, hiszen az ajkai éppen a nyakamat súrolják. Az érintése következtében átjár a hideg, miközben próbálok magamhoz térni. Megköszörülöm a torkom. Az arcom már az öve felé néz.
-Nem akarlak megölni. -érintem meg a kezemmel az arcát. Persze, csak hazudok. Neem,neem! Az úgy nem jó, ha hagyja magát. Persze, nekem az csak előny, de abban semmi kihívás.
-Viszont miért szeretnéd, hogy megöljem Emmát?! -megkapaszkodom a karjába, miközben ülő helyzetbe húzom magam, majd újra szólásra nyitom a szám.
-Mondom, Nash. Nincs semmilyen színjáték. Ezek ellenére Emmát egy párszor már megkíséreltem megölni, de sohasem tettem. Miért tenném most?! -lassan felvonom a szemöldököm, majd az arcát a két kezem közé fogva, nyomok puszit a szájára. Lassan mennem kéne, biztosan kezd már gyanússá válni ez a dolog... És én is kezdem unni..

-Téged is le kéne foglaljon, nem?! -teszem fel a kérdést, összeráncolt homlokkal, miközben újra csókolni kezd, ez pedig hamar véget is szakad, amikor újra megszólal. Alkut?! Miféle alkut. Még az állam is leesik, miközben hallgatom. Nem, nem teljesen ezt tervezem, de kapirgálja a lényeget. Nem eltiporni akarom, hanem megsemmisíteni. Értetlenül, összevont szemöldökkel nézek rá, miközben eltolom magamtól, és felülök az ágyon.
-Mire akarsz kilyukadni? Egyáltalán, mit akarsz? -teszem fel nemes egyszerűséggel a kérdést, nem bevallva szándékaimat. -Mondd el! -kérlelem, miközben arra ügyelek, hogy a hangom ne legyen túl parancsoló.

-Lebuktam?! -felvonom az egyik szemöldököm értetlen, gyermeki arckifejezést vágva. Nem értem... Miért buktam volna le?! Semmi olyat nem mondtam. Gondosan megválogatom a szavaimat, mielőtt kimondanám azokat, de nem is foglalkozom vele, szerintem csak úgy mondja. Összezavarodva tol el magától, és arra kér, vagy inkább parancsolja, hogy menjek a szoba túloldalára. Remek.. El is húzódzkodok, felülök, és elkezdek lemászni az ágyról, egy sóhaj keretében. Ám hirtelen arra eszmélek, hogy már a hanyatt fekszem. Tökéletes ötlet, szeretem az eredeti tervet. Mellkasom megemelkedik, miközben hozzámér.
-Figyelek. -suttogom felvont szemöldökkel. Kijelentésére öntelt mosoly húzódik a számra. Tudom. Mindenki tudja, felesleges is mondani, bár jól esik a bók. Lényegtelen, blablabla..
-Ugyan... -felelek egyszerre szinte több mondatára is, bár nem teljesen egyértelmű, hogy melyikre mondtam. Bedőlni neki?! Most pedig elhitetné, hogy nem igaz, amit az előbb mondott! Ugyan kérlek! A bosszúért?! A végsőkig képes vagyok elmenni és a tűrés határait is képes vagyok, nem feszegetni, hanem átlépni több lépéssel is. Elviekben a saját érdekem lebeg a lelki szemeim előtt. Nem vagyok annyira jó színész?! Ezt én a helyében nem mondtam volna. Ha szarul színészkednék, most nem lennénk ebben a helyzetben, hogy az ujjaim köré csavartam őt, ismét. Keze a szakadt szoknyám alá csúszik, egyenesen a combomig. Érintése jéghideg az én testhőmérsékletemhez képest, így kényszerülök halkan felszisszenni. Különben... Nem úgy tűnik, mintha nem táplálna irántam gyengéd érzelmeket. De nem is muszáj, kit érdekel?! A lényeg, hogy úgy táncoljon, ahogyan fütyülök. Teste az enyémhez nyomul, amire talán ösztönösen reagál az enyém is. Kezem a pólója alá téved. Egy pillanatra viszont megállok, és eltolom magamtól.
-Mi van, ha Selena betoppan?! -szememen rémület tükröződik, különben csak szeretném, ha bejönne. Mekkora lenne már! A szemeim előtt látom... Óóó...
Megcsókol. A nyaka köré fonom a kezem, úgy húzva magamhoz közel. Mint már említettem a végsőkig is elmegyek, ha arról van szó. Kérdést tesz fel nekem. Meglepett arckifejezést vághattam, hiszen tényleg meglepődtem. Nem! A kérdés az, hogy ő mer-e az én módszereimmel játszani?! Végigsimítok puha arcán, kacskaringósan, a száján is keresztülmenve.
-Mégis mit értesz ezalatt? -oldalra billentett fejjel nézek rá.

-Nem Katie? -elnevetem magam, miközben felemelem a szemöldököm. -Akkor szerinted még is ki vagyok? -ölbe teszem a kezem. Látom, ahogyan feljebb kúszik az ágyon. Értetlenül állok a dolog előtt, miközben visszaülök az ágyra, és én is feljebb kúszok, hogy közelebb legyek hozzá. Nem fűlik a fogam a dolgokhoz jelen pillanatban. Aludni akarok, és hazamenni, de nem tehetem meg, mert akkor "elveszem" / "elbukok".
-Nash... -kezdem el lágy hangon. -A gyógyír az én életembe is került. Tehát "egy cipőben járunk". -macskakörmöket rajzolok a levegőbe, aztán feltérdelek, és közelebb hajolok hozzá.
-Ezzel az erővel te is törleszthetnél. -lebiggyesztem az alsó ajkaimat. -De tulajdonképpen, mire gondolsz?! -visszahuppanok ülőhelyzetbe, miközben újra keresztbe fonom a karomat, és oldalra billentett fejjel fürkészem az arcát.
Valahogy sejtem, hát hogyne! Képzeletben megforgatom a szemem. Érzem, ahogyan az államon végigfolyik egy vércsepp, egyenesen a takaróra. Ez az idő alatt elmélázom. Vajon tegyem meg, amit akar? Mert nyilvánvaló az, amit akar. Újra feltérdelek, majd fel hajolok a két kezemmel megtámasztva magamat a válla mellett. A hajam a jobb oldalamra hullik, majd a számat újra az övére nyomom, és megint megcsókolom.
-Valami ilyesmire gondoltál? -felvonom a szemöldököm, miközben elszakadok a puha ajkaitól. Óó egy kis kalandot sohasem vetettem meg, még ha az ősellenségemről is van szó. Tudom, hogy talán betegnek tűnök, egy őrültnek, de egy őrült mellett sohasem unalmas az élet.

Sikerült teljesen az ujjaim köré fonjam őt, és Katie Pierce még mindig nem végzett. Nem elégszem meg ennyivel, hiába is kaptam meg, amit terveztem. Visszaránt magához, ahogyan azt terveztem, és sejtettem, és tudtam...
-Nem akarod, hogy elmenjek?! -pislogok rá, nagy szemekkel. -Én nem értelek Nash. Eddig azt mondod, hogy azt akarod, hogy utáljalak, és, hogy menjek el, és kínoztál.. -értetlenül nézek rá, miközben a mutatóujjammal végigsimítok az arcán, teljes testtel felé fordulva.
-Te döntsd el, hogy mit szeretnél. -bólintok, miközben a kezem lecsúszik magam mellé. Érzem, ahogyan a vérveszteségtől már kezd elsötétülni minden, amikor újra odanyomja a csuklóját a számhoz, én pedig nem tudok ellenkezni. Nem is akarok, tulajdonképpen. Úgy rángatom, mint egy marionettbábút, és ezt nem veszi észre. Furcsa arckifejezéssel ám, de megiszom a vérét, miközben összeszorítom a szememet, és az öklömet. Érzem, hogy töltődök fel energiával, és kezd visszatérni belém az élet. Halkan szuszogok. Nem mer hozzám érni? Na de miért?! Magamban ezen jót röhögök. Pedig én szeretem, ha hozzámérnek.
-Nem tudom, egyszerűen csak úgy jött. -mosolyom ismét pajkossá válik, miközben kinyitom a szemem, és válaszolok a kérdésére.
-Nem használom ki az érzéseidet, most már nem. -tiltakozóan megrázom a fejemet. Hát hogyne! Teljes mértékben kihasználom, de ezt ő nem tudja. -Akkor mi volt a legrosszabb? -kérdezek vissza, majd már úgy érzem, hogy úgy-ahogy rendbe jöttem, felállok az öléből.
-Nem akarlak elveszíteni, mert mindig is segítettél rajtam, és még nem tudtam meghálálni. -megköszörülöm a torkom, miközben újra elmosolyodom, majd mikor hozzáér a sebemhez felszisszenek. A homlokomra?! Ez megőrült?! Bár ezt is el fogom tüntetni Emma segítségével, de ha a homlokomra írta volna nem álltam volna jót magamért.

Húúha! Katie Pierce újra elérte, amit akart! Belül lángolok, és gonoszul nevetek, míg kívül alig állok meg a magassarkúmon, meg alapjába véve, Nashbe kapaszkodom.

Érzem, hogy el akar tolni magától, de nem megy neki. Képtelen rá. Ugyan, mégis ki képes ellenállni nekem?! Lesüt róla.. Minden egyes kis rohadt porcikájával vágyik rám... Ahogy vagyok, nekem esik. Én pedig hagyom magam. Hát miért ne?! Vicces.. Mindig ilyen félholt állapotban tud Nash "elkapni". Szenvedéllyel, mégis vadul csókol, én pedig nem röstellem ezt viszonozni, bár egy nyugisabb tempóban. Nem szeretném elkapkodni a dolgokat, amúgy is a vészes levegőm már ismét fogytán van. Nem tud leállni, mert tetszik neki, és le sem tagadhatja. Ez csak önelégült vigyorra késztet, amit már csak muszájból is elnyomok. Finoman eltolom magamtól, miközben a keze az arcomon marad.
Egy lépést hátrálok, de még mindig a közelében maradok, hogy valamennyire megkapaszkodjak a kezében. Kérdésekkel bombáz meg, látszik rajta, hogy értetlen. Én pedig csak pajkosan mosolygom. Ellép mellőlem, és sétál, miközben én majdnem összecsuklom, de képes vagyok egyenesbe hozni a testemet. Látom a véremet a szobában szerteszét. És még csodálkoznék, hogy ennyire erőtlen vagyok?!... Találgat, az is lehet, hogy hangosan gondolkozik.. Mindenesetre sok variációt felsorol magában. "De valahogy bosszút kell állni Nashen... mert mit is tett? Ő lenyomta a torkodon azt az átkozott gyógyírt!" Itt a pont.
Rezzenéstelen arccal hallgatom, miközben a mosolyom nem tűnik el a számról.
Kérlel, hogy mondjak valamit, de én titokzatos maradok. Elé lépek, és végigsimítok az arcán, miközben újra az alsó ajkamba harapok.
-Én nem akarlak gyűlölni. -fürkészem az arcát. -Te akarod ezt. -biccentek. -És azt mondod, hogy tűnjek el az életedből, pedig igazából nem is akarod. -ingerlem, miközben egy lépést újra közeledek, hogy már csak centiméterekre álljunk egymástól.
-Ha ezt nézzük, tényleg csak egy búcsú volt. -lesütöm a szememet a földre, majd az ő szemeibe nézek. Milliónyi érzést ki lehet belőle olvasni. Dühös, kíváncsi, vágyakozó, türelmetlen, és a többi... Az enyém pedig?! Csupán őszinteséget mutat. Pedig tulajdonképpen minden szavam szemenszedett hazugság.
-Tényleg jobb, ha megyek. -megfordulok, elindulva, és kíváncsi vagyok, hogy vajon megállít-e. Mennyire érdekelte őt ez az egész?!...

Most kell lépj valamit Katie, mert ennek rossz vége lesz. Mármint úszik az én szépen dédelgetett tervecském. Most tulajdonképpen mit csináljak? Nem győzök gondolkozni, miközben szétreped a fejem, annyira fáj. Jajj Katie, most találj ki valamit.. Sétáljak el emelt fővel?! Azt fogom tenni. Csak még nem most. Nem válaszolok neki az égadta világon semmire, amit mond. Látom, ahogyan felcsillan a szeme arra, amit mondok. Elrejtek magamban egy ördögi mosolyt, miközben próbálom megtartani magam. Tudom is, hogy mit fogok kezdeni.
A derekamnál fogva magához húz, rajtam pedig egy csöpp ellenállás sem látszik. Megtapogatja az "N" betűs sebemet, miközben kitúrja a hajamat az arcomból. A szemem még mindig üveges a könnytől, így a homályban látom, ahogyan felharapja a kezét, és a számhoz nyomja. Szívni akarom. Várom, hogy nőjenek ki a szemfogaim, és a szemem alatt kirajzolódjanak az erek, de nem. Inni kezdem a vérét, miközben mohón akarom, hogy a mámorító íz lecsurogjon a torkomon.
Nem! Ez borzasztó. Megremegnek a lábaim, miközben az első korty után eltolom a kezét.
-Nincs szükségem a véredre. -hazudom, határozottan kijelentve. Elenged, hogy menjek el az esküvő után a városból. Az ajtóhoz lépked, majd a kilincset megfogva kitárja azt.
-Én nem akarok elmenni. -erőtlenül elkapom a kezét. -Ide köt minden. -megint csak hazudok, ha arról lenne szó, pár perc múlva már a város hírében sem lennék. Felemelem a mutatóujjam.
-De ha tényleg ezt akarod.. Előtte adnék valamit. -érzem, ahogyan felgyorsul a szívverésem. Ezen áll, vagy bukik az A terv. Pajkosan az alsó ajkamba harapok. Összeszorítom a szemem, majd kinyitom. Most bizonyosodik meg, hogy milyen őrült ötletem támadt. A nyakába kapaszkodok, és bár teljesen ránehezkedem, hiszen a lábam már nem tart meg engem, de tudom azt is, hogy ez neki meg sem kottyan.
-Ha tényleg úgy érzel, akkor ezt most megmutathatod. -féloldalas mosolyom után rátapasztom a számat az övére, és bár nem csókolom meg igazán, mégis úgy tűnik. De én csak egy hosszú puszinak nevezném... Az szája véres lett, hiszen az enyém is az volt. A hosszú pilláim alól ránézek, kíváncsi vagyok, hogy hogyan reagál.

Hogy micsoda?! Meg is fordulnék gyorsan, amikor elkap, innentől pedig már minden ment magától, aminek tulajdonképpen mennie kell. Vámpír kontra ember, ki mire számít?! Én is mindig ugyanezt csinálom, vagy nem ugyanezt, hanem hasonló kínzó dolgokat. Hirtelen történik minden. Először a nyakamat kezdi szorítani. Erőtlenül a kezéhez kapok, amit próbálok lefejteni magamról, majd a keze hirtelen a szívemhez kúszik, és csak reménykedni tudok, hogy nem az jön, ami még Vegasban. Szerencsére csak a fogait mélyeszti belém, és érzem, ahogyan a fogai között elpattan egy ér, és látom, hogy a arcán csorog le a saját vérem. A fájdalomtól tele felnyögök, de nem vesztek az erőmből, próbálom eltolni magamtól, miközben nem figyelek arra, amit mond.
-Úgy sem mered.. -motyogom. Tudom, hogy nem öl meg. Ugyan! Most vallott szerelmet. Tessék. Ezekről a hangulatingadozásokról beszélek. Nem válaszolok, elfordítom az arcom tőle, a szemeimből akaratom ellenére is könny buggyan ki. Az ágyra, dob, lök, nem is tudom minek nevezzem.. A derekamra ül. Most mi lesz?! Meg akar erőszakolni? Ez az ember felettébb beteg. Bár, ha ezt az elején, és nem rajtam mutatja be, akkor talán még barátok is lehetnénk. Talán. Nagyon erős talán.. Újra, és újra belém harap, majd a a véremmel itat meg. Nem szólok semmit, direkt nem reagálok arra, amit kér. Eltöri a karom. Felordítok, miközben a mellkasom megemelkedik az ágyon a fájdalomtól. Lihegve kapkodok a levegőért.
-Ne,ne, ne! -rázom a fejem, miközben próbálok ellenkezni, kiszabadulni a szorításából. Aztán helyrerakja a kezemet, amitől ismét csak patakzani kezd a könnyem. Megitat a vérével. Próbálom kiköpni, de nem megy, lekúszik a torkomon.
Ujjai az enyéimbe csúsznak, és az én kézrázásom hiábavaló, hogy megszabadítsam a kezét az enyémtől, vagy egyáltalán letehessem a kezemet magam mellé, amik a fejem fölött vannak. Eltöri az ujjaimat is. Megint csak felvisítok, miközben remegni kezdek, és mozgolódni, hogy engedjen el. Hogy mit csinál?
-Nash! -szólok rá felemelt hangon, miközben szinte már vergődök az ágyon. Feltépi a fölsőmet, majd megfordít. Érzem, ahogyan a körme feltépi a bőrömet, és cirkán végigszalad rajta, direkt lassan, és mélyen, hogy jobban fájjon. Egy "N" betűt vés bele, miközben folyik belőle a vér. A takarót markolom fájdalmamban, és esküszöm magamnak, hogy nem éli meg a jövő évet. Nash Petrova meg fog halni. A kezeim által.

Ekkor végzet, végre végzett, én a remegő kezeimmel próbálom letörölni a véres arcomról a szememet elhomályosító könnyeket, miközben ő vígan leül és ismét magyaráz. Pár perc telik el.. Nem hallom, hogy beszél. Behunyom a szememet, összegyűjtve minden erőmet, majd lekúszok az ágyról, szépen lassan felülve, bár még én sem tudom, hogy honnan ennyi erő. Leesek az ágyról, majd abban megkapaszkodva végigbotorkálok hozzá. Minden csupa vér. Az én vérem.
Megállok előtte, miközben a két kezem közé fogom az arcát. Látom, ahogyan meglepődik.
-És.. -kezdem el elrekedő hanggal.
-És ha azt mondom, hogy nem utállak? -elvigyorodom. -Ha nem könyörgök a véredért? -felvonom az egyik szemöldökömet, miközben látom, ahogyan a kezére csöpög a vérem.
-Miért csinálod ezt? -teszem fel nemes egyszerűséggel a kérdést, a székébe kapaszkodva,bár a lábam már alig tart.
-Azért, amit érzel?! Mert viszonzatlan? És ha azt mondom, hogy nem az? -oldalra biccentem a fejem. Tényleg gyűlölöm. Gyűlöllek Nash Petrova, és ez a legpechesebb dolog, amit én mondhatok neked. Átkozni fogod azt az órát, amikor anyád világraszenvedte azt a nyamvadt kis testedet.

-Tudom, hogy nem ismered. -próbálok szabadulni a szorítása alól, miközben az arcomat nyomorgatja. Hát remek! A végén még Gyurma E. Pierce lesz a nevem. Na jó, ez még viccnek is rossz.
-Nem szorultam védelemre. Ellentétben a mostani helyzettel. Nézz csak rám! Ember vagyok, egy mihaszna ember, aki mindenféle eddig általam eddig okozott veszélynek ki van téve. És aki próbál változtatni a helyzetén, de te éppen nem nagyon adsz neki lehetőséget. -lihegek. Nagyon meleg van bent a szobában, főleg, hogy két centire sem áll tőlem. Szédülök. Végre odébbáll, én pedig mély levegőt veszek, a térdemre támaszkodva.
-Te, hogy beszélsz vele?! -emelem fel a hangom felegyenesedve, miközben Emily elé lépek. Tulajdonképpen nem érdekel, hogy hogyan beszél vele, de most muszáj ezt tettessem. Azt mondja üljek le, én leülök, végül is, amúgy sem vagyok a toppon. Emilyt odahúzom magamhoz.
-Emily, most azt hiszem tényleg az a legcélszerűbb, ha elmennél. Keresd meg Emmát. Én ezt lerendezem. -megborzolom a haját, rámosolyogva, miközben letörlöm a könnyeit. Emilyvel együtt állok fel, majd ő kisétál. Ismét felsóhajtok, miközben lökést érzek. Egy széken landolok a sarokban. Le kell csukjam a szemem, hogy rájöjjek, hogy merre is vagyok valójában. Hát ez pazar! Forr a vérem, talán még a kezem is remegni kezd. Meg akarom ütni, teljes erőmből. Csak az a baj, hogy a jelen pillanatban lévő teljes erőm csupán csak csikizés neki. Ott volt amikor születtem?! Nevetés fog el, de visszafojtom. Remélem szépen jöttem ki anyámból, és nem hagyott neki maradandó károsodást. Meglepetten hallgatom a mondanivalóját, és igazság szerint nem tudom hová tenni. Hazudik, vagy sem?! Felvonom a szemöldökömet, miközben hallgatom. Meg sem moccanok a helyemről, miközben ő megint közelebb jön, és onnan már nem mozdul.
-Nash..! -próbálom belefojtani a szót, de nem sikerül. Szerettem volna közölni vele, hogy engedjen a friss levegőre, vagy menjen egy kicsit távolabb, hogy levegőhöz jussak, ha nem akarja, hogy itt, most elájuljak a széken. De végül csak magyaráz tovább, én pedig mély levegőket szippantok. Szerintem Tatiat egy csöppet sem érdekli, hogy kit vesz feleségül az unokája, még ha azok ősi ellenségek is. Valójában, szerintem maga Nash sem érdekli őt. Meg is értem.
-Figyelj, oké. Én elhiszem. -megfogom a vállát, és egy picit eltolom.
-És nem igazán értem, hogy ezt miért mondod el nekem. Szerinted ez engem megrémít? -megtámaszkodok a széken, és felállok. Megölte volna a szeretőmet? Hát nem fog fájni érte a szívem, hiszen belém harapott. De remélem, hogy nem ő volt. Ha mégis, kinek fogom lepasszolni Emilyt, amikor megszületik?!
Azért remélem tudja, hogy vissza fogok változni. Amint lehetőségem lesz rá. És nézzen már magára! Most is úgy táncol, ahogyan fütyülök. Az éppen vallotta be nekem az összes titkát. Nem mondok sokat. Ha reagálnék mindarra, amit most kitálalt nekem, lehet felfordulna a ház. És az borítaná az egész tervemet, így csak csöndben szuszogok. Ha az elején is ilyen lett volna.. Na akkor talán most nem a megölésén lennék.
-Hát jó. Erre nem is igazán tudok mit mondani, Nash. Ha ez igaz, akkor igaz. Most erre mégis mit kéne reagáljak? -kitárom a karomat. -Színészkedsz, akárcsak a családunk összes többi tagja, de nem tudod megmondani, hogy mégis mire jó ez. De engem nem zavar. Tedd azt, ha jól esik. -vállat rántok, még mindig a székbe kapaszkodva. Tulajdonképpen legszívesebben ennek a totál ellentettjét mondtam volna. Körülbelül azt, hogy "Édes istenem, te vagy a legsötétebb, legidiótább ember akit ismerek. Most ezzel próbálsz megetetni?! Vagy egyáltalán igaz? Szerinted ez engem mennyire érdekel?! Te sem érdekelsz, meg a rohadt terveid se. Ki foglak nyírni, csak legyek újra vámpír." Na körülbelül így állt volna az eredeti mondókám, amit cenzúráztam a kimondottakra. "Elsöprő ördögi tervek" Az alsó ajkamba harapok ezen a mondaton, majdnem elnevettem magam, nem sok kellett. Nash Petrova most oltári hülyét csináltál magadból. A következő mondatai... Újra meg kell kapaszkodjak, hogy ne essek vissza a székre, miközben nevetésben török ki.
-Hogy mi?! Ez..ez valami vicc? -miután lenyugszom szóhoz sem tudok jutni, csak leesett állal bámulok rá. Bár, igazából nem nagyon lepődtem meg. Oké, Nash. Tudom, is, hogy mit kezdek a helyzettel.
-Akkor..akkor most menjek el?! Egy ilyen vallomás után? Komolyan ezt akarod?! Mert akkor most elmegyek, és soha többet nem fogsz látni. Nincs szükségem nekem a hangulatingadozásaidra, főleg úgy, hogy nem hiszel nekem. -lehelem végül, miközben kikerülöm, és az ajtó felé sétálok.. Ez az ember beteg.

Mialatt beszélgettek, én az ágyra telepedtem,  és  úgy tettem, mintha játszanék valami kacattal, amit az éjjeliszekrényen találtam, közben meg igazából őket figyeltem. Nem tudtam, kiről vitatkoztak, de azt tudtam, hogy  anyám megölt valakit.  Nem csodálkozom rajta, bár tény, hogy a vitájuk... nevetséges volt. Petrovák,  tény és  való, mint ahogyan  az is, hogy Nash bácsi az  előbb elmondottakat nem gondolta komolyan. Ismerem a jövőben, és tudom, milyen.  Bár az egy kissé zavart, hogy mind a ketten hidegvérrel megölnének bárkit, míg én irtózom magának a gyilkosságnak még a gondolatától is. Nem akarok farkassá válni, nem akarok bűnhődni... De  az anyám miatt nekem is annyi  ellenségem van, hogy fogalmam sincs, mikor történik majd meg a dolog. És  még ők magyaráznak a rossz életükről? Álljon  már meg a gyászmenet!
- Hé! -csattantam fel. Mint az  előbb is, most is igyekeztek figyelmen kívül hagyni, amitől arra gondoltam, hogy  ha visszatérek a saját  időmbe, meglesz, kivel váltom ki az  átkot. Emmával, amiért nem  vesznek komolyan gyerekként. Ki  fogom tekerni a  nyakát! - Remélem tisztában vagytok vele,  hogy csak egymás fejéhez vágjátok a szitkokat. Rossz az életetek? És  panaszkodtok, azon gondolkodtak, ki az érzéketlenebb? Pszichopata barmok vagytok! Nash bácsi  rémesen tud  hazudni, az anyám letagad engem... Ez a család sosem volt százas - forgattam  meg  a  szemeimet. Fogalmuk sincs, milyen átkozott egy életet csináltak nekem... fogalmuk sincs, milyen együtt élni emberként a Petrova névvel. Na jó, anyámnak talán van, de ő vissza fogja kapni a vámpírságát a születésemet követően. - Azt hiszitek, olyan rémes életetek van? Ki tette azzá? Ti magatok, meg a flancos családunk! Ki kért meg titeket, hogy megöljetek másokat? Ki kért az ellenséggyűjtésre? És azt hiszitek, ti  fogjátok ezt megszívni? Hogy a ti életetek forog veszélyben?  Alábecsülitek az ellenségeiteket... - Mérges voltam. Iszonyúan dühös, utáltam őket, és úgy éreztem, visszatért a kamaszkorom, vagy ebben a testben éppen előrehoztam. - Tudjátok, milyen az életem a jövőben? Szar! szar, és tudjátok, miért? Miattatok! - fakadtam ki. A káromkodás egyáltalán nem illik egy kislányhoz, de  én képtelen vagyok  úgy  viselkedni. Hisztizni akartam, toporzékolni, mindezt azért, hogy talán tudjam legalább az egyiküket érzelmileg  manipulálni. Az az egyik meg Nash lesz. Mert anyámra nem tudok hatni, az is olyan biztos, mint hogy nekem nem itt volna a helyem. - Fejezzétek be... egyikőtök sem tudja meghatni a  másikat,  akármennyire  is  próbálkozik... -  szipogtam. Kifakadás után a legjobb, ha az  összetört kislányt játsszuk, aki teljesen ellenállhatatlan. -  Nem szeretem, ha a jövőben vitáztok... Szeretlek, anyu, ha te nem is. Nash bácsit viszont ilyenkor nem szeretem, mert bánt téged. Mindig bánt, mert képtelen megérteni, hogy  ti ketten mások vagytok. - A kezembe temettem az arcomat. Rázott a zokogás, a  könnycsatornáim is megindultak, minden úgy tűnt, mintha tényleg  szomorúvá tenne a dolog. Közben meg csak életem legrosszabb élménye jutott eszembe, amikor Will... Will megölt valakit. Értem. Hogyan is érthetnék meg ezt ők? Gondolják, hogy miattuk sírok. Szeretném, ha azt hinnék. Az anyámat akarom védeni, aki meg sem érdemli a védelmemet. meg  sem érdemli,  hogy vigyázzak rá, de én csak a jövőnkre  gondolok, és arra, hogy ott képes szeretni... engem. Ha senki mást is, rajtam,  Emmán, meg Sarahn kívül, engem a rajongásig  imád.

Lejárt lemez?! Sohasem leszek az, amíg szóba áll velem. Hiába erőlködik, tudom, hogy mit érez, nem vagyok hülye. Nem tudja megjátszani magát előttem, mert átlátok rajta, ahogyan talán ő is rajtam. Átvertem?! Megint át fogom. Mindig elérem amit akarok, így vagy úgy. Van B tervem. Ha az nem jön be, akkor C, és, ha az sem, akkor D.. és így tovább, egyenesen a Z-ig. Ha egyik sem válik be, folytatjuk számokkal. De már az A terv is tiszta siker, egyenes út a győzelemhez, ami nem más, mint Nash Petrova elsorvadása a pokolban. Ha addig nem változik a véleményem, ha addig nem csinál valami olyat, amitől majd hirtelen nem akarom megölni. Emma apja lenne?! Kétlem. De ha igaz is... Érdekel? Engem az ilyen mióta? Közelebb lép hozzám, és onnan magyaráz.
-Katasztrófa? -felvonom a szemöldököm. -Most házasodtál meg! Annyi barátod van, ahány éves vagy, és még neked katasztrófa az életed? -magyarázok belefojtva a szót, miközben a vállánál fogva megrázom egy kicsit. Unom. De nem tehetek mást, és igazság szerint nem is akarok. Jó ez most így.
-Vagy azért katasztrófa, mert nem ismered az anyád, a nagyanyád meg nem szeret?! -kérdezem összefűzött karokkal. -Tudod, szerintem jobban jársz, ha meg sem akarod ismerni az anyádat. -bökök egyet, bár a hangom még mindig kedvesen szól. -Az enyémből kiindulva semmit sem vesztettél vele. -sóhaj hagyja el a számat. Aztán újra mondani, és mondani kezd mindenféle dolgot, amit én türelmesen végighallgatok, mert tulajdonképpen mi mást tehetnék?!
-Miért félsz tőlük? Miért nem fogod fel, hogy nem fognak bántani? Hogyan bántanának? Ők egyedül vannak, és hiába erősebbek, amikor ott van Selena is. -bökök a lépcső irányába. -Akkor az a másik vámpírlány. -nem tudtam a nevét.. Ő volt a koszorúslány. -Meg talán Emma is segítene, bár abban nem vagyok biztos. -vállat rántok. -Nem neked van félnivalód Nash Petrova. -bökök egyet a vállára. -Nekem. Mert ember vagyok, és mivel annyi ellenségem van, ahány évesek vagyunk te meg én együtt, ami valljuk be, nem egy kis összeg.. Tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy te ölsz-e meg, vagy más, mert ígyis úgyis meg fogok halni, ha már abból indulunk ki, hogy hányan vadásznak rám. -amikor befejeztem szaporán kezdem venni a levegőt. Vámpírként még tovább tudtam egyhuzamban, levegővétel nélkül beszélni. Így már nehezebb.
-Élvezed? Jól teszed. Tedd azt, ami jólesik. -megvonom a vállam, miközben megfogom a csuklóját, és a karját felfelé fordítom. Egy másodpercig nézem, majd az ujjammal oda bökök, ahol a legjobban kiduzzadnak az erek a kezén.
-Itt ez, ami az ereidben folyik, az úgysem válhat vízzé. Akármit is csinálsz, te mindig a Petrova család egyik oszlopos tagja leszel. -elengedem a kezét. -De nem muszáj, hogy a név vigye a jellemet is. -oldalra biccentem a fejem. -Én is pont ezen próbálok változtatni. Lehet, hogy a kedvességed eddig mind színjátszás volt, és, hogy ugyanaz lapul, lappang belül benned, mint a családod többi tagjában. De kit érdekel? Legyél az, aki lenni akarsz. És ne az, aminek lenned kell. Ezt Emma mondta nekem, tegnapelőtt. -a szentbeszédem ezennel véget ért. Csodálkozom, hogy milyen őszintére és meghatóra sikerült, amikor mégcsak nem is számítottam arra, hogy valami ilyet kell mondjak. Emma sem mondott semmit tegnapelőtt. Szóval profi vagyok, akárki akármit is mond.
-Hogy nem tudok semmit az életről?! Többet tudok, mint amennyit te valaha is tudni fogsz. Még ha ezt te ki sem nézed belőlem. És ha nem hiszed el, vagy nem fogod fel, akkor már nem érdekel. Nem tudok mit csinálni, hogy elhidd, és őszintén nem is akarok. Mert nem érted, hanem magamért változtatok. És Emilyért. -bökök felé, aki éppen az ágyon játszik valami hülyeséggel. Hogy nem tudok játszani? Te ostoba vagy. Eddig is játszottam. Ti voltatok a bábjaim. És még mindig azok vagytok. Akaratotok ellenére, és tudatotokon kívül.

-Nem színészkedem. -leteszem Emilyt és keresztbe fonom a kezem. -Mondtam. Meg szeretnék változni, akármilyen hihetetlen...-lehelem.
-Itt..itt van Emily is. Ő is állíthatja, hogy nem teszem azt. Bár egy kislány, de mit mondanak a "bölcsek"? -a kezemmel macskakörmöket rajzolok a levegőbe, miközben oldalra biccentem a fejemet. -Azt, hogy a gyerekszáj sohasem hazudik. -biccentek egyet, Emilyre mosolyogva. Ajánlom kislány, hogy hazudj rólam, mert megbánod!...
-Miért nem hiszed el?! Hogy bizonyítsam? -hangom élesebb hangnemet üt meg. Miközben minden őszinteséget belejátszok a szövegembe. Szememben remény csillog, miközben hozzá beszélek.

Miután fogadták a gratulációkat Nash megfogta a karom, és elrángatott. Emily még mindig a kezemben volt, így jött ő is. Valami puccos szobáig húzott, majd megállt.
-Igen? -vonom fel az egyik szemöldökömet. -Mit szeretnél? -kérdezem féloldalasan elmosolyodva.
-Nem vagy éhes? -Emilyre nézek, miközben Nash válaszát várom. Nem értem, hogy mi szükség volt idáig elvonszolni, amikor a bálteremben is ugyanúgy tudtunk volna beszélni..