Fekete Macska bár... Erős anyázások közepette térdeltem a Macsek budijában és sikáltam fel az előző esti buli nyomait. Fogadtam és sajnos vesztettem, így rám várt a feladat, hogy kitakarítsak. A hátam mögül hallottam Dean beszólásait, és az öntelt nevetését. -Pofád lapos, befogod. - fordultam hátra, és felé hajítottam egy szivacsot. Nem voltam sem kedves, sem nőies. A vámpír lazán elhajolt a felé száguldó szivacs elől, majd gúnyos nevetés közepette tovább állt. -Kiállhatatlan egy alak. - morogtam az arcmaszkba, ami a szám előtt feszült. Kis idő múlva Dalton, a főnök állt meg mellettem és magával hívott. Egy halaszthatatlan és sürgős feladatot bízott rám, aminek nagyon örültem, főleg azért, mert a takarítás befejezését Deanre bízta. A vécépucolás hallatán a vámpír arca a szokottnál is haloványabbá vált. Nem tudtam eltitkolni a kárörvendésemet. Széles mosollyal hagytam ott a helyet és jó munkát kívántam a vámpírkollégámnak.
Atmosphere Bistro, Külváros... Már sötétedett, amikor a főnök által megadott címre érkeztem. A feladatom az volt, hogy bejussak, felmérjem a terepet és megismerkedjek egy Jo Chung nevű nagykutyával, aki a gyémánytbizniszben utazik. Kint kígyózó sor állt, valami oltári nagy buli lehetett odabent, ha mindenki be akart jutni. Gyorsan eldöntöttem, hogy nem fogom kivárni a sorom, más módon jutok be. Odaléptem a biztonsági őrhöz és bevetettem magam. Tudtam, hogy Kithi bájaival nem versenyezhetek, ezért is szokta ő ezt csinálni, de mivel kiment a bokája és az orvos kényszerpihenőre küldte, hát rám maradt eme nemes feladat. Meg sem lepődtem, hogy nem sikerült, a férfi gyorsan a sor végére zavart. -A fene vigye el. - húztam el a számat, mikor rám köszönt egy ismerős hang. Az arca is ismerős volt, de lövésem se volt, hogy ki lehet. Azt mondta, hogy Tony-nak hívják. Kis gondolkodás után be is ugrott, honnan ismertem. Legnagyobb meglepetésemre előállt azzal, hogy bejuttat, mivel ő is itt dolgozik. Naná, hogy kaptam az alkalmon. Belecsimpaszkodtam az erős karjaiba és felemelt fővel lépkedtem mellette. Mocsok sokan voltak odabent, úgy kellett átküzdeni magunkat a tömegen, mire elértünk a bárpultig. Kikértük az italainkat és egy ideig ott ücsörögtünk. Kezdett zsibbadni már az agyam a pasastól. Hogy tud valaki egyik pofázni férfi létére? Ekkor megláttam Mr. Chungot. Feltűnésmentesen készítettem róla pár képet, mégpedig úgy, hogy Tony ölébe vetettem magam, és magunk felé fordítottam a kamerát. Csakhogy nem igazán magunkat, sokkal inkább a háttérben üldögélő gyémántkereskedőt céloztam meg. Eközben Tony igencsak felbátorodott, mire észbe kaptam már a kezét a derekam köré fonta és egy leheletnyi távolságra volt az ajkaimtól. Nem vagyok egy könnyen zavarba jövő típus, de ez még engem is meglepett. -Bocs, pisilnem kell. - nyögtem ki hirtelen, majd kiugrottam az öléből és elrohantam a női vécé irányába. Megkönnyebbült sóhajjal zártam be magam mögött az ajtót. A mosdó nem volt üres, egy lány homlokával a vécéperemet támasztotta, mások a sminkjüket igazították. Gondoltam, ha már ide száműztem magam, kicsit én is felfrissülök. Közben járt az agyam, hogyan koptassam le Tonyt.
Még azelőtt felkeltette az érdeklődésemet egy furcsa kinézetű, láthatóan nem amerikai nemzetiségű lány, mikor még ott ült a helyiségben... nem egyedül. Jómagam egyszerűen kávét szürcsölgettem, közben egy magazint olvasgatva, hiszen jobb dolgom jelenleg nem akadt. Cassidy még nem értesített, hogy talált volna bármit is az apja gyilkosáról. Mindenesetre én nem hagynám ki a nyomozásból továbbra sem Damon és Stefan Salvatore nevét. Mindkettő veszélyes volt az elmúlt pár évszázadban, ráadásul nem áll tőlük távol a gyilkolás. Ennek ellenére attól tartok, a drága mentoráltam hamarosan feladja. Nem olyan fából faragták, de emlékeztet arra a lányra, aki én voltam évszázadokkal ezelőtt... aki tanácstalanságában az ismeretlenbe menekült, és majdnem magával vitte. A folyamatos falnak ütközés, az, hogy a sorompó sosem emelkedik fel... elveszi a kedvet. És Cassidy is folyton beleütközik abba a bizonyos sorompóba. Nem egyszer néztem fel gyanús, összeszűkült szemekkel a magazinból. Nagyon érdekes lehet esküvői tortákat gyártani, eldönteni, hogy milyen legyen a meghívó, de azt kell mondanom, hogy ami előttem zajlott, egy hajszálnyit izgalmasabbnak ígérkezett. Nem akartam belekeveredni semmi kétes üzletbe, hiszen valószínűleg az történt most előttem... és ha észreveszik, hogy bámulom őket, talán engem adnak el legközelebb, hiába van már a kezükben egy ilyen szép lány. Mikor az említett felállt, és a mosdó felé távozott, jómagam is összecsuktam a magazint, és követtem őt, de nem túl feltűnően. Még én sem tudtam, hogy mit akarok tőle. Talán meggyőződni arról, hogy jól van-e. Nem sok nő választja ezt az utat teljesen magától. Vártam az ajtó előtt, benn a mosdóban. Női mosdó, nincsenek túl sokan, és szemmel láthatóan itt is divat lett az, hogy senki nem vesz tudomást a másikról. Remek! Megálltam a tükör előtt, mintha én magam is a sminkemet igazítottam, majd fél szemmel rá sandítottam, mikor odaért mellém. - Minden rendben veled? Kicsit sápadtnak tűnsz - jegyeztem meg mellékesen. Tényleg bele akarok folyni? Nagyon úgy tűnik... Sybille, semmi közöd hozzá!
A slozira érve befoglaltam az egyik szabad kabint, majd Dalton bát tárcsáztam. Rövid ideig csak búgott a vonal, aztán megszólalt a hangposta. -Főnök. Helyben vagyok. Küldöm a fotókat. - suttogtam halkan a telefonban, majd átnyomtam neki a képeket. Ezt követően beizzítottam a lehallgató készüléket és füleltem. Tony éppen telefonon beszélt valakivel. Még az ülős-fényképezős manőver közben egy kis poloskát rejtettem el Tony barátocskám ruhájában. -Biztos, eskü főnök. Az anyám sírjára esküszöm....már a tenyeremből eszik. Még egy kicsit fűznöm kell, de be fogja adni a derekát. - magyarázott magabiztosan. -Eh, hát ez mi akar lenni? - tűnődtem magamban. Tovább hallgatva viszont rá kellett jönnöm, hogy ez a barom rólam beszél. El akar adni valakinek? Kicsit megijedtem, minek és kinek akar eladni? Rémülten törtem elő a vécékabin ajtaja mögül, és támaszkodtam meg a mosdótál peremén. A beszélgetésből jöttem rá, hogy a csóka egy szállító. Olyan alak, aki befűzi a lányokat, és magával viszi ki tudja hová. De tutira nem oda, ahová ígéri. Undorral néztem végig a saját fenekemen. -És én még beleültem ennek a disznónak az ölébe. - akadtam ki teljesen. Aztán idegesen nekiláttam kezet mosni. A fejemben csak az járt, hogy megint jól beválasztottam. Legközelebb jobb álcát kell találnom, mert a végén valami külvárosi prostinegyedbe végzem sarki csillagként. Hacsak nem végzem szervdonorként valahol. Időközben egy lány lépett közelebb. -Minden rendben veled? Kicsit sápadtnak tűnsz. - jegyezte meg. Felesleges lett volna hazudnom. -Megvagyok, mondjuk voltam már jobban is. - erőltettem egy mosolyt az arcomra, miközben folyamatosan hallottam a fülemben Tony és a főnöke közötti beszélgetést. -Kiment a budira....mi...mi ez? Ez egy..a kis luvnya bepoloskázott. Te barom, akkor mindent hallott. Intézd el, nem köphet. De főnök, a vécén van. És akkor? Rángasd ki onnét. Igenis főnök. - hallgattam őket, amit a kinyírásomat beszélték meg. Az ajtóhoz léptem, hogy kilessek és ha lehet kisurranjak, de a benga állat addigra már a női vécé előtt állt. Gyorsan rávágtam az ajtót, de nem sikerült mert a lábát még időben bepasszította. -Takarodjál innét! - ordítottam rá, de a csávó nem tágult. Teljes testsúlyommal nekinehezedtem az ajtónak. Nem jöhetett be. -Valaki hívja a rendőrséget. - könyörögtem a mosdóban lévő lányoknak. -Ha bejut megöl minket. Ez egy elmebeteg. - magyaráztam. -De engem biztosan. - toldottam hozzá gondolatban.
Emlékszem még arra az időre, mikor felfedeztem a képességeimet. Egyszerű boszorkány voltam, valami ismeretlen mohóság bújkált meg ereimben, és tudtam, ogy nagy dologra vagyok hivatott. De azóta sem sikerült megtalálnom azt a nagy dolgot. Amikor belekezdtem valami újba, mindig azt gondoltam, hogy az lesz az a bizonyos... de sosem jött el. Megszökni otthonról... pár évig úgy tűnt, hogy ez az a nagy dolog. Aztán beállni az utazók körébe... igen, ez is nagy dolognak tűnt, ahogyan most kilépni közülük. Ha az maradtam volna, lássuk be, hogy... meghaltam volna pár héttel ezelőtt, hiszen öngyilkosok lettek mindannyian! De új nagy dolgot kell találnom. És sejtésem sincs, hogy miért, azt hiszem, hogy ha már segíteni tudok valakinek, akkor az már valami olyasmi lesz, ami ad egy kis elégtételt ebben a nehéz és gondtalan időszakban. Lucientől amúgy is félek... hiszen a szüleit utazók ölték meg. Lehettem akár én is, az isten szerelmére. Vagy... lehettem volna. - Igen, azt látom - bólintottam egyet. Volt már jobban is... valamiért azt hiszem, megértem őt. Én pontosan ezt éreztem tegnap este, mikor megtudtam, hogy valaki a múltamból... szóval itt van. - Talán nem kellene visszatérned azok közé az ótvar emberek közé. Még a szemük sem áll jól - forgattam meg a saját szemeimet, miközben én magam is kezet mostam, majd ismét felvettem vele a szemkontaktust. - Hé-hé-hé! - bukott ki belőlem hirtelen, mikor meghallottam az ajtó felől valami hangot, a lány pedig már ott is állt. Mibe csöppentem bele? Ez valami teljesen emberi dolognak tűnt. Rendőrségért könyörgött, de azon kívül, hogy mindenki ijedten pislogott, nem történt semmi. - Azt mondta, hogy valaki hívja a rendőrséget! - társultam be mellé én is, majd odasétáltam mellé, és szintúgy megfogtam az ajtót. Félelem nem volt bennem, de bizalommal telve kerestem meg a bajba jutott lány szemeit. - Ne aggódj. Boszorkány vagyok... elintézhetjük ezt másképpen is - suttogtam neki halkan, hogy a többi visító liba ne hallja.
Kezdtem magam rosszul érezni. Mit vétettem én, hogy semmi nem megy simán? Csak annyi lett volna a dolgom, hogy idejövök, lövök pár képet és feltűnésmentesen informálódom. Erre itt vagyok a női mosdóba, kétségbeesetten támasztom az ajtót és csak remélem, hogy ez az őrjöngő állat nem töri rám. Segítségért kiáltottam, de nem özönlöttek a jelentkezők. Az egyik lány a tükörből rám nézett, majd nyugodalmasan fogselymezett tovább, mint ha én ott sem lennék. A másik lány, aki eddig a vécékagyló felett töltötte az estéjét, egyszerűen csak magára zárta a kabin ajtaját. Mintha ez biztosíték lenne bármire is. Ha ez az állat egy ajtót képes berúgni, mi tartja vissza, hogy ugyanezt tegye egy másikkal? Tévedett, ha azt hitte, hogy ott biztonságban van. A férfi egyre dühösebben követelte, hogy eresszem be, de nekem eszem ágában sem volt eleget tenni a kérésének. Minden erőmet összeszedtem. Történjen bármi, kitartok amíg lehet. Most jól jött volna egy kis boszorkányság, de nem bízhattam az erőmbe. Még nem. Pár éve elvesztettem, és igaz, már jó ideje visszanyertem a mágikus adományt, valami megváltozott bennem. Akárhányszor nyúlok a boszierőmhöz, az rendszerint cserben hagy. Vagy teljesen eredménytelenül töröm magam, vagy katasztrofálisan sülnek el a dolgok. A férfi őrjöngése kint sem maradt észrevétlen. Hallatszott, hogy egy kellemes hangú úriember illedelmesem megkérte a behemótot, hogy fékezze magát. Várható volt, hogy ennek a szép szó fabatkát sem ér. Csak olaj volt a tűzre. A másik férfi csak annyit ért el a segítőkészségével, hogy kapott egy bal horgot a szeme alá és megreptették az asztalok felé. -Szegény ember. - motyogtam az orrom alatt. Odabent egyetlen normális lány volt, aki hajlandó volt segíteni. Megismételte a kérésemet, de ő sem járt nagyobb sikerrel. Senki nem mozdul a telefonja felé. Az egyikük azt mondta, ő nem akar belekeveredni. Főleg, miután végighallgatták, hogy a gavallér, hogy végezte. Látni nem láttuk a zárt ajtó mögül, de a hangok alapján mindenki el tudta képzelni. Ekkor a segítőkész lány halkan odasúgta, hogy ő boszorkány és megoldhatjuk a problémát egy kis varázslattal. Ez már nekem is az eszembe ötlött, de ha én csinálnám az csakis rosszul sülhetne el. Csak a jó Isten tudná, milyen katasztrófát szabadítanék erre a helyre és a benne gyanútlanul mulatozó, táncoló tömegre. Pillanat. A lány azt mondta, hogy boszorkány. Istenem, meg vagyok mentve. Nem tudtam ugyan, hogy mennyire jártas a hókuszpókuszokban, mert ránézésre ezt ki tudná megmondani? Mégis jó előérzetem volt. -Ryttha vagyok, de szólíts Rarának. - mosolyogtam rá és felé nyújtottam az egyik kezemet. Ám kár volt elengednem az ajtót. Azonnal vissza is helyeztem a tenyeremet a helyére, de már késő volt. A férfiállat kezei beszabadultak és vadul hadonásztak utánam. Még a nyakamat is jól behúztam, nehogy elkapja a hajamat. Pontosan olyan volt, mintha egy kisegér lettem volna, akit a gonosz, éhes kandúr próbál kihalászni az egérlyukból. Mire észbe kaptam, már a lábát is bepréselte valahogy. Erre már a többi libus is felfigyelt, de az igazi pánikhangulat csak akkor tört ki, amikor kiszakadt az ajtó a helyéről.
Megannyiszor találkoztam már szembe azzal, mennyire közömbösek a mai emberek egymással szemben. Ezek kegyetlen emberek, hagynák meghalni a másikat, amíg azt hiszik, hogy nekik nem esik bajuk... de mégis mit gondolnak? Hogy ők életben maradnak, ha ide bejut bárki? Az ég szerelmére, ha már itt benn vannak ezzel a lánnyel egy helyiségben, miközben meg akajrák ölni, már eleve belekeveredtek... és nem lesz innen könnyű kijutniuk. Élve biztosan nem. - Hát nem érted? Már régen benne vagytok mindannyian! - rivalltam rájuk könnyedén, miután még mindig nem mozdultak, és ebből kezdett elegem lenni. Ha nem az ajtó túloldalán álló fickó fogja lelőni őket, hát megteszem én, mert lehetetlen, hogy egyesek ilyen könnyedén törődjenek bele egy embertársuk halálába... vagy abba, hogy egyszerűen bajban van, és segítségre van szüksége. Én nem akartam soha az életemben oolyasmibe keveredni, ami veszélyeztet. De mióta az utazó közé álltam, csak... tudom, milyen veszíteni. Milyen meglátni azoknak a halálát, akikben bíztál... és elegem van már a halálból. A lány arcán megláttam végigsuhanni valamit, Ő sem egyszerű ember, ebben biztos voltam, de valamiért nem tudtam rájönni, mit rejt ez az álarc... mindenesetre megkönnyebbült, hogy bodzorkány vagyok és képes vagyok segíteni neki. Már más nem is éltetett, csak ez az egy tényező... mások életét megmenteni. Ha az enyémet már tönkretették régen... - Sybille - mutatkoztam be neki én is halvány mosollyal, habár ez a helyzet egyáltalán nem az a helyzet volt, hogy ezt jóízűen tegyem. Úgy voltam vele, hogy ha a hátam mögött nem fejezik be a visítást, nagy eséllyel itt boncolom fel őket egy hókuszpókkal. - Mibe keveredtél, mit ártottál nekik, hogy ennyire... zabosak? - böktem fejemmel az ajtó túloldalára. Én nem féltem... valamiért nincs bennem hajlam az ilyesmire. De a kezét már nem értem el, mert az ajtó megmozdult... a tenyér eltűnt onnan, és rögtön nem voltam olyan erős egyedül, mint azt gondoltam volna. Könnyedén fog bejutni, legalábbis nagyon úgy tűnt. - Menj hátrébb! - bukott ki belőlem, de végül nekem is félre kellett onnan ugranom, ahogy az ajtó kiszakadt a keretből. - Te is boszorkány vagy... félig az vagy, tudom - suttogtam oda a lánynak, bár az adrenalin miatt majdnem szétrobbantak az ereim. Hirtelen ragadtam meg a kezét, hogy a mágiánk ilyen módon valamelyest közelebb kerükjön egymáshoz, és erősebb legyen, majd felemeltem a kezem a férfiak irányába. - Ez a női mosdó! - emeltem meg a hangomat, és ahogy a férfi pisztolya a falnak csapódott, kicsit megnyugodtam. - Használd te is a tiédet... erős vagy. Érzem - fordultam Rara felé.
Hiába kértem, hiába kérte Sybille, azok a libák a kisujjukat sem mozdították. Nem is tudtam miért lepődöm meg. Hozzászokhattam volna már az évek alatt, hogy magamra számíthatok. Illetve az olyan ritka pillanatokban mint a mostani, most erre a lányra is. Az egész karom remegett, olyan erősen nyomtam az ajtót. Remegett a térdem is. Nem tudom meddig bírom, de ki kell tartanom, amíg lehet. Mintha csak az életem múlott volna rajta. Várjunk csak. Hiszen az életem múlt rajta. A lány megérezte bennem a boszit. Igazolásképpen csak bólintottam a szavaira. Sybille akcióba lendült. Bámulatos volt. Csak a kezét emelte meg és a behemót fegyvere a falhoz csapódott. Bárcsak én is tudtam volna ilyeneket, könnyebb lett volna az életem. Sok mindent tanulhatnék ettől a lánytól. Arra kért, hogy én is használjam az erőmet. Nem is tudtam, mit csináljak. Az én helyzetemben nem biztos, hogy szerencsés lépés lenne. Amikor egy szerencsétlen véletlen során kiderült, hogy félig farkas vagyok és elvesztettem a boszierőmet, nagyon elszomorodtam. Valamit elvesztettem, és valami olyanra találtam, amit soha nem akartam és soha nem kerestem, de megbékéltem vele. Azt hittem ez már örökre így marad. Aztán a bácsikámmal sodort össze a sors és megtudtam, van rá mód, hogy változtassak. A változásért viszont áldozatokat kell hoznom, és egyáltalán nem biztos, hogy sikerrel járok. Most itt tartok. Nincs bennem meg a harmónia. A farkas mindig a boszorkány fölé akar kerekedni. Ez nincs rendjén. Korán elvesztettem a családomat, a boszorkány családomat. Sok hókuszpókuszt tudtam, a nagyi megtanított, de ahhoz mégis keveset, hogy felnőtt boszorkányként ennek hasznát vehessem. Az egyik kedvencem a tenyérből felszálló pillangóvarázs volt. Látványnak szép és lenyűgöző a gyermekszemnek, de ha nem növeszt éles fogakat és harapja le a támadóm fejét, akkor haszontalan. Most még a farkas is bekavar. Kis tanakodás után elhatároztam, hogy teszek egy próbált. Ne hagyj cserben boszierő, most ne! Összpontosítottam. Sikerülnie kell. Elszántságomat egy újabb bólintással jeleztem Sybille felé. Ám ismét elbaltáztam. Csalódottan hajtottam le a fejem. Ahelyett, hogy valami boszorkányos szelet, vagy tüzet vagy akármicsodát küldtem volna a behemót felé, farkasképet öltöttem magamra. A liba, aki nem rég még a fogait selymezte szabályosan elájult. A másik, aki a kabinba zárkózott szerencsére nem látta, hogy mi folyik idekint, de reszketett mint a nyárfalevél. A csávó aki a vérünkre szomjazott, de az enyémre tutibiztos, kicsit lesokkolt. Ennek ellenére maradt és előrántott egy kést is. Ekkor észrevettem valamit, amit korábban nem. A szemeit. -Sybille. A szemei. - mutatóujjamat az ellenfelünkre szegeztem. A szemei homályosak voltak, és valami különös, megmagyarázhatatlan őrületet sugároztak, mint akit elvarázsoltak vagy megigéztek. A baj nem állt meg a küszöb előtt. Távolabbra néztem és a bulizók tekintete is...hogy is mondjam, nem evilági volt. Nem zombik voltak, nem azt mondom, de valami hasonlók. Nem voltak önmaguk. -Most mit fogunk csinálni? - kérdeztem Sybillet, hátha akad valami jó ötlete. Túl sokan voltak, minddel képtelenségnek tűnt elbánni.
Még élénken élt a szemeim előtt, milyen volt felfedezni azt az erőt, amely bennem lakozik. Látni, ahogyan Lucien is rendelkezik ezekkel... azt hittem, végre valamiben egyedi lehetek, végre valami csak velem történik meg. Hogyan lehetséges, hogy egy örökbefogadó családban ugyanúgy boszorkány lesz a gyerekükből? Miért kellett még ebben is... különlegesnek lennie? Ezen sokat godnolkodtam. Ahogyan azon is, hogy egyszer méregből felgyújtottam a birtokkal határos pajtát a képességemmel. Lucien annyira felbosszantott, annyira... megalázott azzal, ahogyan beszélt velem... inkább hálásnak kellett volna lennie, amiért csak a pajtát gyújtottam fel, nem pedig őt mindenestül. Éjszaka, a hálószobájában. Ez persze régen volt. Nevetséges bevallani, hogy most viszont rajongok ezért a férfiért. Aki lényegében a mostohatestvérem. És annyira furcsa érzés at érezni, hogy talán... szeretem. Meredek történet. Nem is vagyok abban biztos, hogy ez nem egy álom. Lehet, valami egészen más, valaki rám bocsájtott valami átkot, amely lévén azt hiszem, Lucien velem van, közben pedig csak egy kísértet, egy foszlánya annak, amit elképzeltem belőle. Éveken át bíztam abban, hogy egyszer majd újra látom őt. Besétál az életembe, s emiatt a varázserőm majd ismét olyan pompában térhet vissza, mint amikor felfedeztem azt. De ez váratott magára... egészen néhány héttel ezelőttig... milyen kár, hogy el fogom cseszni. - Hé, csak csiná... - kezdtem volna bele ismét a bizalmaskodó szónoklatba. Távol állt tőlem. Tudta rólam, aki ismer, hogy oda tudok csapni kézzel, mágiával, bármivel, hogy ha valaki nem hallgat rám. Ki nem állhatom, ha valaki engedetlen. De ez a lány most halálra van rémülve. A másik kettőről ne is beszéljünk, egyikük már a padlót nyaldosta az arcával, a másik pedig nem tudta eldönteni, melyik oldalára remegjen. Nem az történt, amire számítottam. Amire ő számított... a mágiája nem olyan fejlett, legalábbis... nem tanította meg senki arra, hogyan használja. A hozzá haosnlókon mindig megesik a szívem, hiszen mielőtt utazó lettem, pár évig boszorkányok mentorálásával foglalkoztam. Ez az egész vadásztréning egészen új volt még az életemben, pár évre nyúlt vissza... mondhatni, én már mindent kipróbáltam. És megtaláltam azt, akin segítenem kell. Ahogy a férfi pillantása felé bökött, követtem a szemeit, és magam is felfedeztem, hogy valami... valami nincs rendben. Ehhez én nem vagyok elég harcias. Ráadásul tűsarkú van rajtam. Jobbkor, jobb helyen mindez nem is történhetett volna. És ráadásul nincs nálam semmi, amit akkor használok, mikor a vadászokkal edzem... teljesen más lefuttatni két kilométert, mint kiütni egy csomó nagy gorillát. - Figyelj - nyeltem nagyot, és próbáltam nem törődni azzal, hogy a pasas eléggé a határán áll annak, hogy ránk rontson. - Egyedül... egyikünk sem ér el semmit ellenük. Választhatsz két megoldás közül. Vagy a két kezeddel próbálod el elintézni őket, ezzel megölve mindannyiunkat, vagy... - Újabb nyelés. - Ideadod a kezed... ketten együtt erősebbek leszünk. És ha te nem is tudod, mit csinálsz, én képes leszek irányítani... csak bízz bennem.
A kétségbeesés és a félelem között lebegtem. A gondolataim ide-oda cikáztak a fejemben. Rég nem érzett szorongó érzés járt át. A csávó egyenesen a szemeimbe nézett. Hűvös, üres tekintetét mélyen az enyémbe furta és a félelem ekkor a csontomig hatolt. A szemei vészjóslóak voltak...homályosak...érzelemmentesek. Mintha maga az ördög nézett volna rám. Egy embertestbe bújt szörnyeteg kémlelt és a megfelelő pillanatra várt, de már nem csak én kellettem neki. -Szorult helyzet? Nemde? - gúnyosan csengő hang visszhangzott, s elsötétült a tér. Csak felettem gyúlt világos, mintha a reflektorfény csapdájába estem volna. A parketten táncolók merev szobrokká váltak utolsó mozdulatokba fagyva. Ijedten néztem szét magam körül, de csak a fekete semmi tárult elém. -Hova tűnt Sybille? Hova lettek a lányok? És a mosdó? - újabb kérdések kavarogtak bennem. Távol kacagás és éles cipőkopogás hangjai. Lassú, hosszú léptek közeledtek felém. Kopp. Kopp. Kopp. Egyik lépés a másik után. -Szükséged van rám. - szólt ismét, s megállt előttem. Arcát sötétség fedte, csak a szája vonalát világította meg sejtelmesen a fény. Borvörös rúzst viselt. Mosolygott. -Már megint te? Hagyj békén. - kértem halkan, s térdre rogytam. Ismét ez a női alak. A baleset óta kísért, kínoz és folyton visszatér. Megőrültem? Ezek az őrültség jelei? Ki ez a nő? Mit akar tőlem? Nem értettem már semmit. -Rara drágám, engedd hogy segítsek. - nyújtotta felém a kezét, mire behunytam szemeim. -Tűnj eeeeeeeeeeeeel! Nincs szükségem ráááááááád! - sikítottam, ahogy a torkomból kitelt. Belezengett még a szoba is. Mire kinyitottam a szemeim, már újra a mosdó ajtajában térdepeltem. Mintha egy villanásnyi időre kiléptem volna a testemből vagy megállt volna az idő. -Mi...mi...mi történt? - zavarosan tekintettem a táncoló emberekre, akik percekkel ezelőtt még a szobrok békés mozdulatlanságában álltak. Elbamultam vagy letaglózott a félelem. Ezt láthatta az, aki mellettem állt, de valójában mi is történt? Mintha egy rövid időre egy másik dimenzióba kerültem volna. Előbb Sybille hangját hallottam, aztán a többi lány sírását. -Megfogunk halni. Meghalunk. - hajtogatták könnyek közepette, remegve, akár egy nyárfalevél. -Igen...igazad van. - kaptam fel a fejem. Egyedül semmi esélyem nem lett volna, bizonytalan volt az erőm. Csak alap varázslatokat tudtam, de mindaz most kevésnek bizonyult volna. Ilyen bizonytalan erővel öngyilkosság lett volna szembe szállnom a támadóinkkal. Viszont itt volt mellettem egy lány, aki járatos volt a mágiában és segítő kezet nyújtott. -Megbízom benned. - felálltam a padlóról, lesimítottam a szoknyám szélét és felé fordultam. -Vágjunk bele. Mondd mit tegyek. - felé nyújtottam a kezem eltökélten. Nem tudtam mi vár rám, de egyben biztos voltam: bármit megtennék, ha éljek. Az idő sürgetett. A férfi idegei pattanásig feszültek. A kezei remegve szorultak ökölbe, mint aki az indulatát akarja marokba fogni. Másodperceink voltak hátra, mielőtt elborítja elméjét a vörös köd és az életünkre tör.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Pént. Feb. 26, 2016 4:15 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
jessie & devonne
there's vampire blood in my vein
Ziháltam. A szívem majdnem kiugrott a helyéről, ahogyan berontottam a mosdóba, és megálltam a tükör előtt. Még soha nem volt ennyire... veszélyes pillanat az életemben. Valójában csak megéheztem, és az erdőben kóborló lány éppen kapóra jött, hogy megízleljem a vérét, csak azért, hogy csillapíthassam valamelyest ezt a mardosó éhséget. Nem szándékoztam megölni, hiszen nem illett a profilomba a gyilkolás, nagyon ritkán fordult elő, hogy valakit megöltem, leginkább csak akkor, mikor túl gyenge volt az illető hozzám képest. Elengedtem őket az esetek többségében, nem állt szándékomban megkeseríteni az életüket, vagy elvenni azt. Nem akartam, annyira fájt a halál gondolata... irtóztam tőle. Talán mert egyszer már átéltem, és tudtam, hogy szörnyű. Egy olyan társadalmi helyzetben változtam át, amikor a nők még elnyomva éltek. Pár férfi okozta a vesztemet, akik kihasználva hagytak feküdni egy pajtában, majd... jött az a másik férfi. De nem bántott, helyette csak a számhoz tartotta vérző csulóját. Fel sem fogtam igazán, hiszen én magam is véreztem, sérüléseimből áradozott a vöröslő folyadék, miután azok a férfiak elbántak velem. Kegyetlenek voltak, nem volt csontom, amely ne sajgott volna. Kíméletlenül viseltettek, de megbánták. Tudtam,, hogy a férfi, aki átváltoztatott, méltó revansot vett, csak azt nem értettem, hogy miért tette. Egyáltalán miért sietett a segítségemre. Háború tombolt, normális volt, hogy a férfiak erőszakoskodóan bánnak nőkkel, csak hogy ki tudja mióta kielégítetlen vágyaik beteljesülésre leljenek. Egyszerre volt gusztustalan, gyomrot forgató, és... nem is tudtam rá jó szót. Lemostam kezeimről a vért, csak bíztam abban, hogy senki nem látott meg, mikor bejöttem. Vagyis, azt nem látta, hogy véres a szám széle és mindkét tenyerem. Elrontottam. Nem hallottam, hogy az áldozatomon kívül más is járt ott. Egy lány. Végignézte, legalábbis azt biztosan látta, amikor végeztem a táplálkozással. Csak egy éles fegyvert láttam a kezében, ebből szűrtem le, hogy amíg én táplálkozni járok az erdőbe, ő vadászni. El kellett rejtőznöm előle. Tudtam, hogy követett. De azt nem, hogy elveszítette-e a nyomomat vagy... Ekkor hallottam meg a hangokat a mosdó ajtaja előtt. Talán nem voltam annyira óvatos, mint lenni szoktam.
Megvolt a magam nehéz időszaka, hiszen céltalanul bolyongani a világban, miközben próbálod meglelni mindazt, ami miatt érdemes élned elég sötét helyekre képes küldeni. A legtöbb esetben a vérszomj jelentette a számomra a kihívást, de most már valahogy sikerült összeszednem magam és kitisztult előttem a kép. Nem kérhettem senkitől sem segítséget ezzel kapcsolatban, hiszen vadászok között nevelkedtem és lehet, hogy rengeteget változtam az elmúlt időszakban, de ez nem azt jelenti, hogy azt elfelejtettem volna, amire neveltek. Nem szakíthatom el magam teljesen a gyökereimtől és ahhoz, hogy egy kicsit újra talpra tudjak állni úgy érzem, hogy ez a legjobb megoldás, ha megpróbálok egy picit másképpen állni a dolgokhoz. Ugyanakkor egyetlen egy dolgot mégis folytatok, ahogyan azt a családom szerette volna. Lehet, hogy az a rohadék Wyatt majdnem elvett tőlem mindent, de az örökségemet nem fogja tudni elvenni tőlem. Most pedig meg is van a kiszemelt áldozatom. Én magam is öltem az elmúlt időszakban rengeteget, de azt az őrületem számlájára írom. Azért pedig, amit kiontottam életeket a legkevesebb, hogy kiontom olyan ragadozók életét, mint amilyen én voltam. Hiba, vagy őrület? Ebben az esetben már nem számít. Nem nekem kell kiszűrnöm az ilyen dolgokat. Bár a családom elég ritkán végzett olyanokkal, akik nem érdemelték meg. Mert azért voltak ilyenek is. Akiknek családjuk volt és egyszeri botlás volt az egész. Persze utána szemmel tartották az illetőt és, ha hibázott újra megölték. Akkor már nem voltak kérdések, megfigyelések, hogy mégis ki ő, milyen is. Én azonban ezeket a procedúrákat nagyon szívesen kihagyom. Nem kellett más tennem, mint a vér illatát követnem, amit maga után hagyott a levegőben és lehet, hogy azt hitte, hogy nem fogom tudni követni, de szerencsémre tévedett. Egy külvárosi bár mosdójához közelítettem, de előtte még rendeltem magamnak egy italt. Kétlem, hogy olyan sokáig tartana ez az egész. Belépek az ajtón, mintha ez lenne a legtermészetesebb aztán végigmérem a lányt. - A vörös nem igazán a te színed. Nyugodtan mosd csak le, megvárom. - Persze ez nem több, mint egyszerű szarkazmus. Eszem ágában nincs megvárni. Egy gyereket megöltem, hogy bosszút álljak valakin. Hát nem egy zavarodott tekintetű nőn fog megbukni a cselekvő képességem.
Hiába vált a vér életem fő táplálékává évtizedekkel ezelőtt, egy dolgot már biztosan megjegyeztem ezzel kapcsolatban. Mind a ruhákból nehezen jön ki, és lemosni a kézről sem könnyebb. Olyan volt, mint valami festék... hosszú csutakolás után is ott volt a halovány bíbor borítás, mintha tényleg egy magamra száradt vöröslő festéket próbálkoznék minél gyorsabban eltüntetni. Sikertelenül. Annak csak örültem, hogy nem látott senki, és nem kellett a tudatukat módosítanom, habár ebben a városban már ez is kétesélyes volt. Soha nem tudhattam előre, mikor harapok olyanba, aki verbénával táplálkozik, és mikor jön valaki, aki egyszerűen az ékszerei egyikében viseli, így nem tudom módosítani az emlékeit. Meg kellett volna tanulnom kezelni a váratlan eseményeket, de a városon kívül nem igazán találkoztam még ekkora közösséggel. Itt nyílt titokként kezelték azt, hogy kik élnek itt. Vagyis... hogy mik. És mindenki megpróbált védekezni a maga módszereivel. Ki kisebb, ki nagyobb sikerrel. A szavak hatására úgy láttam, ideje egy pillantás erejéig megnéznem, ki jött utánam. Másodpercekkel ezelőtt hallottam a lépéseit, azt, ahogyan betolta az ajtót. De akkor még nem éreztem, hogy hátra kell fordulnom. Szavai gunyorosan visszhangoztak az apró helyiségben, majd nagyot sóhajtottam, és elzártam a csapot, de még nem fordultam hátra teljes egészében. - Nem tűnsz annyira türelmes típusnak - jegyeztem meg egyszerűen, a hangom nem tükrözte azt, hogy éppen sürgős menekülőutat keresnék, pedig így volt. Nem itt akartam megélni a halálomat, és volt egy olyan érzésem, hogy nem egy kellemes teát akar elszürcsölni női társaságban. Bizonyára lett volna miről beszélnünk, ha ugyanazon oldalon álltunk volna. - Egészen különös az illatod - szippantottam a levegőbe, miközben elmosolyodtam, habár eléggé halványan. Kezeim a törlő felé nyúltak, hogy szárazra dörgöljem a bőrömet, csak ezt követően fordultam a hang forrása felé. - Ott a vámpírvér az ereidben. Mi vagy te, fajtagadó? - kérdeztem felvont szemöldökkel. Nem voltam biztos abban, hogy tisztavérű vámpír, de eléggé érdekes elképzelésnek tűnt, hogy egy vadász a sajátjaira vadászik.
A lehető legtöbb életet kell kiontanom a szörnyetegek soraiból, hogy végre azt mondhassam, hogy rendeztem a számlámat. Azaz időszak, amely a legsötétebb volt a számomra véget ért és végre azt mondhatom, hogy újra sínen vagyok. Visszatértem ugyanahhoz, amit mindig is tettem. Életek kiontásába. Csak most egyetlen egy dolog változott. Még pedig az, hogy mit is ölök meg. Nem fogok vadászpuskát, hogy aranyos kis macikat lődözzek az erdőben. Sokkal nagyobb, veszélyesebb fenevadakra élezem a fegyvereimet. A nyamvadt vámpírokra. Lényegében a létezésemnek is a vámpírok az oka. Hiszen, ha nincs vámpír az a vámpír, aki teherbe ejtette az anyámat, akkor nem kellene itt lennünk most. De, akkor nem is haltak volna meg a szüleim, hanem egy átlagos család részese lehettem volna. Nem kellett volna rögtön egy vadászcsalád kellős közepébe csöppennem, akik lehet, hogy ki akartak használni, de idővel már a családommá váltak, akiknek nem fordíthattam csak úgy hátat. Ezért is szenvedett a drága Wyatt. Sebet ejtettem a saját lelkemen azzal, hogy megöltem a fiát, de akkor és ott úgy éreztem helyesen cselekszem. A múltam hibáin pedig igyekszem nem rágódni. Ha nem hozhatom helyre legalábbis. De most minden egyes kiontott életért cserébe kiontom egy ragadozó vámpír életét. Mert nem szép dolog az emberi sorokat megdarabolni. Épp eleget tettem én. Itt az ideje, hogy egy kicsit miattuk lépjek fel. - Ebben igazad lehet. De, ha beszélgetünk, akkor már kérlek rám néz. - Nem vagyok vak észrevettem, hogy mennyire másfelé néz. Gondolom nem a repedéseket kívánja megszámolni a falon, vagy hány csempe. - Csak nem szeretnéd beazonosítani ez alkalommal, hogy minek is ugrasz neki? Vagy válogatós vagy és azt eszed meg, ami színtiszta ember? - Nem tartozom senkinek sem beszámolóval, hogy mi vagy. Még szép lenne. Tartsak magamnál kórlapot, vagy mi van? Lehet, hogy nem vagyok színtiszta vámpír, de mondhatni egy szinten állok velük. Kevés különbség van csak, és azok sem olyan vészterhesen hiányoznak.
Az egész kezdte elveszíteni a... báját. Ha már beszélgetésbe akartam elegyedni valakivel, akkor általában olyannal tettem, aki nem akar a következő percben kifilézni. Márpedig ő nem tűnt olyannak, mint akit le lehet beszélni arról, hogy hagyjon békében élni magammal. Valójában az zavart a legjobban, hogy Mystic Falls ilyen hely. A vadászok ott vannak az ember fiának nyomában, és ez... rendkívül rossz hatást keltett. Na nem mintha az lett volna a céljuk, hogy a vámpírok nyugodtan fel tudjanak lélegezni az egész alól. Inkább elijeszteni próbáltak minket innen, nem megtartani. Érdekes gondolat lett volna. - Mi vagy te, pszichológus? - kérdeztem, mikor szinte rám horkant, hogy ne másfelé bámészkodjak. Minden jogom megvolt arra, hogy próbáljak kitérőt keresni innét... lehetőleg úgy, hogy ne essen bántódása egyikőnknek sem. Habár eddig üldözött, ki hajtotta volna be rajtam, ha egyesével tépkedem le az ujjait? De nem tudtam kellőképpen kegyetlen lenni, inkább azon voltam, hogy mindkettőnk számára megfelelő alternatívát találjak. Mert az, hogy... itt álltam vele szemben, és ő már a szemeivel sikeresen ledarált, hát nem tűnt felnőttes megoldásnak. Mintha ebben a helyzetben a felnőttség lenne a legjelentősebb... Felsóhajtottam, és halvány mosollyal rántottam meg a vállamat. - Tehát félig vámpír vagy - szűrtem le a következtetést, mikor színtiszta embereket említett. - Hallottam már rólatok, a fajtádról. De még egyszer sem találkoztam félvér szerzetekkel - mondtam könnyedén. Tényleg nem kellene cseverésznem. - Figyelj, én nem akarok ebből... bajt. Elragadtattam magam, de nem akartam bántani senkit - vallottam be. Nyilván nagyon meg fog hatódni. Ha viszont nekem jön, előfordulhat, hogy... életbe lép a B terv, ami szerint mindegy, vele mi lesz, de én magamat fogom menteni.
Az, hogy fenevad létemre is hozzám hasonlókra vadásszak talán sosem jutott volna eszembe, ha nem vadászok között nevelkedem. Az igazság az, hogy egészen addig, míg velük voltam nem voltam több egyszerű embernél. Utána szembesültem azzal, hogy mi is lakozott bennem. Tudták, hogy félig vámpír vagyok mégsem foglalkoztak vele. Pedig megölhettek volna. De inkább a saját képükre faragtak és ezzel egy életre szereztek maguknak egy olyan vadászt, aki képes kihasználni a természete adta előnyöket, mert az, hogy félig vámpír vagyok mi más lenne, ha nem éppenséggel előny? Plusz vadász neveltetés alapján nem fogok sikítva elrohanni az első kisebb karcolás után. Sőt. Most szükségem van a fájdalomra. Mert ez volt az egyetlen dolog, ami eddig össze tartott. A bosszúm és a fájdalmam, ami táplálta. De most, hogy a bosszúm beteljesedett annyira üresnek érzem magam, hogy már szinte nem találom a helyem a világban. Mondhatni az őrület szélére sodort ez az egész. Hiszen megannyi hullát halmoztam fel én magam is az utóbbi időben, de pontosan ezért kell jóvátennem a vétkeimet. - Sose vonzott a szakma, de minden kulturált élőlény tisztában van azzal, hogy a szemkontaktus egy beszélgetés során, igazán fontos. - Megértem, hogy kiutat keres ebből a helyzetből, de sosem került volna bele ebbe az egészbe, ha csak egy icipicit óvatosabb. Meg nem olyan mohó. De talán legközelebb okosabb lesz. Már, ha lesz legközelebb. - Remek. Örülök, hogy én lehetek az első ilyen élményed. - Megforgatom a szemeimet, mert valahogy egyáltalán nem voltam erre kíváncsi. De nagyon sokszor megesik, hogy olyan információ halmazokkal látnak el minket, amit nem is igazán kérünk. Az élet nagy része ebből áll. - Szóval nem akartál ártani senkinek? Akkor miért is nem keressük fel a hozzátartozóit annak, akinek annyira nem szerettél volna ártani, hah? - Nem is értem, hogy lehet néhány természetfeletti ennyire képmutató. Én nem akartam.. Tényleg nem akartam. Egyszerűen csak megtörtént. Nem úgy tűnik, mint akinek hű, de nagy bűntudata van azért, mert valakinek kiontotta az életét.
Kezdőlap
