Megváltoztam? Na, ne mondja! Csoda, hogy észrevette és nem csak magával foglalkozik. Most örüljek, hogy legalább ennyit meglátott? Talán. A kicsit is meg kell becsülni. - Lehet, hogy önzőn fog hangzani, de nem én vagyok a hibás azért, mert megváltoztam. - néztem rá komoly szemekkel. Hátha ebből leszűri, hogy vajon kire is utaltam és mért.
Sóhajtottam egyet, és ránéztem.-Már jópárszor elmondtam,hogy sajnálom. Mást nem tudok tenni. Nem tudom megváltoztatni azt amit tettem.-mondtam komolyan.
- Akkor ezek szerint nincs miről beszélgetnünk? - húztam el a szám és figyeltem a válaszát. Csodálkoztam, hogy ennyire hidegen hagyja a dolog, vagy miért csinál így. Ő is más lett. - Te is megváltoztál. - rántottam egyet a vállamon, majd a korláthoz sétáltam és figyeltem a vizet. Már semmi sem volt olyan, mint régen. Pedig...jobb volt az, így utólag visszagondolva.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Május 03, 2014 10:02 pm
-Szerintem lehet,hogyha így állunk a dolgokhoz, és nem lesz miről beszélgetnünk. Semmi kedvem már csinálni a civakodásainkat. Akárhányszor találkozunk, mindig veszekszünk. Semmi sem olyan mint régen...és igen igazad lehet,hogy egy kicsit megváltoztam.-sóhajtottam egyet.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Május 03, 2014 11:23 pm
- Figyelj, én nem akarok senkivel sem veszekedni, még mindig nem vagyok az a típus. - sóhajtottam és mélyen elgondolkodtam. Komolyan nem akarok senkit megbántani. Nem is tudom miért törnek elő belőlem ezek az indulatok. Tényleg elviselhetetlen vagyok?
Ne találkozzunk többé? Mi baja van? Ez tényleg...olyan aranyos volt tőle. Mintha én akartam volna itt összefutni vele. Legyek már én a hibás a véletlen műve miatt is. Kihúzta nálam a gyufát, de még mennyire. Fusson csak Serenához, ő való neki. Mármint nagyon nem, de ha vele ki tud jönni, akkor csak rajta. Én biztos nem fogok az útjában állni. - Hát ez igazán... kedves volt tőled. - rivalltam rá, amint elkezdett mosolyogni. Majd fogtam magam és se szó, se beszéd, elrohantam.
Mystic Falls.. csak is rosszat hallottam felőle az pedig túl unalmasnak minősül, ha nem marad megrontani való alany. Mert lássuk be, túl sok itt a természetfeletti. Már a levegőben is érezni lehet, ezért is fogom olyan sietősre a dolgot. Nem tervezek sokáig maradni. Rosszat sejtek, nem tetszik a hely. Egy nő pedig számomra soha nem ért ennyit, bármennyire is fontos és nagy szerepet töltenek be az életemben. Főleg nem Samantha.. tudom mennyi kockázattal jár ha a közelében vagyok, és őszintén szólva nem örülök ennek az erőkülönbségnek. Ezért is hoztam magammal erősítést, bár inkább a csicskásaimnak titulálnám őket. Nem kenyerem a barátkozás, szimplán csak az igézés hatása miatt vannak velem, én pedig kiélvezem hogy bármit mondok nekik máris ugranak érte. Mint valami zombik.. és nem túlzok ezzel a kijelentéssel, mert egyáltalán nem valami hatásosak, én már csak azon csodálkozom hogy egyáltalán megtalálták a drágalátos célpontomat. Az egyik épület tetején lapulok várva a megfelelő pillanatra. A két szerencsétlent előre küldtem, nem várok valami sokat tőlük. Kegyes halált halnak Samantha keze által, előre látom a végzetüket. Csoda folytán mint mindig most is igazam lett. Elrugaszkodom a tetőről, majd guggolva érek földet és lassan felállok majd elindulok a lány felé. A hullák között szlalomozva határozott tapsolással viszonozom az előadást. - Csodálatos.- Dicsérem meg, majd mögé kerülök egy hirtelen mozdulattal tartva a távolságot a lánytól. Itt van két hulla, de szinte még csak a kezét sem kellett mozdítania érte. Egy részem irigyli erejét, de a másik, az erősebbnek még sem kéne. Szeretem érezni ahogy törnek a csontok, hallani, bemocskolni kezeimet. Ez mindig is így volt. - Szóval.. úgy hallottam a hiányom végzett veled.- Természetesen egy újabb hazugság, de egyszerűen nem bírtam megállni hogy ne tegyem szóvá.
Amióta Belle visszahozott a halálból egyre gyengébbnek érzem magam. Mintha folyamatosan merülne az erőm. Nem tudom mire vélni ezt az egészet. Beszélni meg végképp nem akarok róla. Belle saját magát hibáztatná a dolog miatt. Meg kell találnom a módját erre az egészre. Az erőmmel valami nem stimmel. Mikor először tértem vissza sem alakultak túlságosan jól a dolgaim, ha őszinte akarok lenni. Már akkor is meg-meg terhelt egy varázslat. Belle erejének a visszaadása pedig a halálomat okozta. Egyszerűen tehetetlenek érzem magam, mintha nem jutnék egyről a kettőre. Ki kell találnom, hogy mi lehet a baja az erőmnek ez pedig nem megy másképpen, hogyha valakivel beszélek róla. Annyira megszállottja vagyok az erőmnek, hogy félem bevallani gyengülök és nem tudom megállítani. Amekkora erőt éreztem magamban régebben minden áldott nap most olyan tehetetlennek érzem magam. Egyedül akartam lenni ezért sétálni kezdtem a városban. Egyszer erre, egyszer amarra kanyarodtam. Nem érdekelt, hogy merre megyek. Nem városnézés céljából barangoltam. Ha jobbra sok ember volt balra kanyarodtam, ha balra akkor pedig jobbra. Valahogy kerültem a társaságot. Nem tudom, hogyan keveredtem a kikötőhöz, de szerintem nem is számít. Ami viszont számít, hogy két alak meg akart ölni. Nem a pénzemért.. A szemükben ürességet véltem felfedezni. Megigézték őket. Könnyed varázslatnak tűnhetett, amivel véget vetettem mindkettő életének, de nem volt az. Fájdalom lüktetett a mellkasomban és a fejem is fájni kezdet éreztem, ahogy elered az orrom vére, de mielőtt bárkinek feltűnhetett volna eltüntettem a nyomait. Hamarosan megérkezett a társaságom. Lesápadtam. Nem, nem és nem.. Ő nem lehet itt.. Ez képtelenség. Rettegtem. Könnyek mardosták a szemeimet, ahogy felidéződött bennem a pillanat, mikor megerőszakolt ez az állat. Undorodtam tőle. Pont most kellett felbukkannia, mikor az erőm nem éppen van a helyzet magaslatán? Hát elég hülye kérdés, persze. Mindig akkor bukkan fel, mikor a legrosszabb pillanatomban talál rám. – Ó, ne ringasd már magad gyermekded álmokba. – Nem engedem, hogy megremegjen a hangom pedig félek. Az emlék olyan erős, hogy legyengít. Soha nem szégyelltem magam még annyira, mint azon az estén, mikor.. Nem is akarok gondolni rá. De az arca csak ezt képes felidézni bennem. Ezért sem bíztam soha egy férfiban sem úgy igazán. Egészen Tristan felbukkanásáig.
Akárhányszor csak összefut a tekintetünk undorodást vélek felfedezni benne. Nos, igen. A legtöbb nőből az ellentettjét váltom ki, de az ő esetében nem csodálkozom ezért. Akárhányszor a lányra nézek az a bizonyos este jut eszembe.. mikor tehetetlenül tűrte bármit is csinálok vele. Mondjuk, emlékeim szerint.. mondhat bármit, de nőiessége igen is élvezte. Mintha azt sugallta volna nekem, hogy folytassam , meg ne merészeljek állni. És így is tettem. Ezúttal viszont fogalmam sincs mit várjak a helyzettől. Mondhatni felkészületlenül jöttem két semmit érővel.. mondjuk, ha másnak nem is, én vagyok az akinek mindig is voltak és lesznek is vésztartalékai. Ezért is állok ilyen magabiztosan előtte, egyáltalán nem félve attól amit csinálhat velem. - Ez fájt. - Szorítok a pólómon szívemnél, mintha tényleg szarul érintettek volna szavai. Hasonló választ vártam, szóval egyáltalán nem vagyok meglepve. - Néha igazán őszinte lehetnél magaddal. Megkönnyítenéd mindkettőnk dolgát. - Minden egyes kiejtett szavamnál közelítek felé , egészen addig hogy egy karnyújtásnyira legyen csak tőlem. Nem, nem meghalni jöttem. Túléltem már pár boszit, és megtanultam hogy soha nem jó ha az ellenséged között is van legalább egy. Ezért is olyan elcseszett ez az egész helyzet. - Egy icipicit sem hiányoztam? - Teszem fel kérdésem mutatva kezemmel a mennyiséget, az újabb elutasításra várva. Oly sok ideje nem láttam már... mégis, úgy hírlik valaki mellett megtalálta boldogságát. Talán azért jöttem hogy tönkretegyem ezt a kapcsolatot.. de talán másért.
Az undor, a gyűlölet és a félelem hármasa kavargott a testem minden egyes négyzetméterében. Undorodtam tőle azért, mert képes volt kihasználni egy akkor még törékeny nőt. Gyűlölet. Önmagamat is gyűlöltem, amiért képtelen voltam megvédeni magam, de ugyanakkor őt is, mert egy ilyen rohadt szörnyeteg. Persze beszélek én, mintha valami angyal lennék pedig nem vagyok éppenséggel még csak közel sem hozzá. Bár az utóbbi időben egész nyugisnak mondanám magam. Nem javultam meg félreértés ne essék csak egyszerűen nincs energiám terveket szövögetni. Főleg most, hogy az erőmmel is problémáim vannak. Teljesen instabillá vált és akárhányszor használom elered az orrom vére és a fejem hasogatni kezd. Belle-vel ki kell találnunk valamit. Ő nem fog a képembe röhögni az erőmmel kapcsolatos problémák miatt. Hosszú éveket élt le nélküle.. Megfosztva tőle, szóval átérzi a helyzetet most, hogy visszakapta milyen kellemetlen érzés, ha nem úgy működik, ahogy az ember szeretné.. Vagy, ha éppenséggel folyamatosan elhalványul. – Mégis miért hazudnék magamnak? Áruld már el. – Meg akarom ölni. Olyan vágyat érzek rá, mint még soha nem éreztem. El akarom pusztítani. Azt akarom, hogy szenvedjen. Ahogyan én szenvedtem miatta. Vagy még talán egy kicsit rá is tehetnék egy lapáttal a dologra, vagy kettővel. – Mi lenne, ha mondjuk ahelyett, hogy azzal foglalkozol hiányoztál-e nekem legalább egy értelmes okot mondanál, hogy miért ne öljelek meg? – Nem vagyok benne biztos, hogy az erőm jelenlegi állapotában ez az egész jó ötlet lenne-e abban meg végképp nem vagyok biztos, hogy meg tudnám-e ölni. Gyenge vagyok. Be kell ismernem, ha nem is hangosan, de magamnak, mert azzal nem megyek semmire, ha továbbra is becsapom magam. Azonban lehet, hogy nem fogom tudni megölni, de legalább megpróbálom. Ez a legkevesebb. Még akkor is, ha az egészből én jövök ki a lehető legrosszabbul.
Végre kezdem úgy érezni, hogy kezd rendbe jönni az életem. Magam mögött hagyhatom a keserű múltat, hol rosszabb, hol pedig kellemesebb emlékkel fűszerezve. Ryan. Soha nem gondoltam volna, hogy egyetlen egy név ilyen intenzív érzéseket generáljon bennem. Na, jó mindig is intenzív érzéseket táplált bennem, hiszen gyűlöltem most pedig szerelmes vagyok belé, hát nem nevetséges ez az egész? Lehet, hogy egyeseknek az, de ezt a helyzetet csak az értheti meg, aki átélte vagy volt szerencséje ehhez hasonlóhoz. Nem mindennap történik ilyesmi. Azt mondta, hogy a testvérem utána kiderült, hogy mégsem az pedig akkor még képes is voltam gyűlölni. De az igazság, ami a szemem láttára vágta képen, hát olyasmi volt, amit egyedül nem lehet könnyű elviselni. Pontosan ezért döntöttem úgy, hogy segítek neki, hogy nem fordítok hátat neki. Hiszen hasonló helyzetben volt, mint én annyi évvel ezelőtt. Felkaroltam, ahogy neki kellett volna és furcsa, de a haragom abban a pillanatban köddé vált. Nem tudok betelni az érintésével, a pillantásaival és a csókjaival. Minden annyira tökéletes. Persze nem tudok szemet hunyni a tény felett, hogy meghalt egyszer és az egészet Mia-nak köszönhetem, akit fel is kellene keresnem. Hiszen nem akarom, hogy azt higgye csak akkor jó, ha valamire szükségem van. Tényleg a barátja akarok lenni főleg, hogy mostanában nem igazán bővelkedem bennünk. A város kikötője felé sétáltam friss, hűvös szellő cirógatta az arcomat én pedig élvezettel szippantottam be a tüdőmbe ezt a kellemes levegőt. Megálltam egy darabig és figyeltem, ahogy a víz hullámzik, majd egy ismerős parfüm illata lopta be magát a levegőbe én pedig akaratlanul is összerezzentem. Nem túl sok jó emlék köt ehhez az illathoz. Pontosabban életem egyik sötét korszakához, amiről senkinek nem beszéltem és tényleg próbálom magam mögött hagyni, de remélem csak tévedek és valaki más az ugyanazzal a parfümmel, de legbelül tudom, hogy ez egyáltalán nem így van. Lassan az illat forrása felé fordítom a fejem és a gyanúm beigazolódik. – Dolores. – Mondtam nagyot nyelve. Szabad vagyok. Már nem árthat nekem. Szabad vagyok.
Egyszerűen nem érzem magam veszélyeztetve közelében. Nem érzem benne az ölni akarást, a vágyat az iránt hogy végleg befejezze ezt a kis játékot.. talán ezért is engedem el ennyire magamat, talán ez is rátesz magabiztosságom okára. Valami.. megváltozott benne. Ami pontosan még nem tudom hogy mi lehet, még csak sejtésem sincs.. de ezen ne múljon, kiderítem így vagy úgy, előbb vagy utóbb. Igazából teljesen mindegy, rohadtul nem sietek sehova. Már egy ideje erre a találkozásra vártam, látni akartam, hallani a hangját.. nélküle még ha fel is találtam magam vagy nem úgy tűnt, de unatkoztam. – Élvezted. Igen is élvezted azt, amit csináltam veled a közelmúltban.- Jelentem ki határozottan, mintha tényleg így lett volna. Leszámítva az ütlegeléseket, a sikítást, segítségéért való kiabálást talán még lenne is rá némi kisebb esély hogy tényleg így volt. Vagy csak az én szemszögemből valahogy teljesen máshogy jött le az egész helyzet. Meglepő módon én felettébb élveztem azt az éjszakát. – Sőt, olyan annyira hogy megismételnéd.- Közelítek felé. Játszok a türelmével, kétség sem fér hozzá. Vagy, csak a reakciójára vagyok kíváncsi.. ez is meglehet. Nem. Nem is meglehet, hanem biztos. Hatást gyakorlok rá, úgy adom elő magam mintha világi igazam lenne. – Lehet hogy neked nem fontos, de nekem igen is számít.. hogy ez a fojtó érzés.. amit érzek itt legbelül.. az kölcsönös- e, vagy veszett ügy.- Még mindig szorítva felsőmet közlöm vele az igazából teljes igazságot, kissé megbántottan. Persze, nyilván viccnek fogja venni az egészet, nem fog komolyan venni talán még pofán is röhög.. de ezúttal tényleg ez a helyzet, és valószínűleg én vagyok a világ legszerencsétlenebb embere, aki mondjuk hogy kötődik ahhoz a nőhöz akit talán még nem is olyan régen de megerőszakolt. Hivatkozhatnék arra hogy szétcsúsztam, nem tudtam mit teszek.. de nem teszem. Nem érnék vele semmit, meg aztán.. ellenkező esetben is megtettem volna. Nem bánok semmit. – Mellesleg.. nem fogsz, és nem is tudsz megölni.- A vállához nyúlva suttogom fülébe szavaimat, majd kihasználva közelségét, figyelmetlenségét egy pillanat leforgása alatt gyengédebben beleharapok fülébe, ezzel kifakasztva vérét amit előszeretettel kóstolok meg. Időközben..mielőtt még elbízná magát, csettintek kezemmel. – Tudod.. van még ahonnan ezek jöttek.- Mondjuk nem mintha ezek a söpredékek miatt lennék ilyen magabiztos a dolgomban, mert ahogy imént, valószínűleg most is ugyanolyan gyorsasággal fogja eltűntetni őket. Megjelennek a sötétből, s ahogy közelednek a lány felé én úgy távolodok el tőle, hogy kb. biztos távolságba legyek. Most nem szeretném annyira a véletleneket.
A gyomrom kavarog a látványától és a térdem is megremeg. Nem bírok ránézni anélkül, hogy ne kapna el a rosszullét. Arra az énemre emlékeztet, aki gyenge volt és nem bírta megvédeni magát. Most pedig ugyanolyan közel állok a helyzethez, mint akkor. Most sem tudom megvédeni magam, mert az erőm valami miatt napról, napra fogy. Nem lehet ő az első, aki ezt megtudja nem engedhetem, mert akkor olyan előnyt adnék neki, amit senki kezébe nem vagyok hajlandó helyezni. Megtudnám fojtatni. Az sem érdekelne különösebben, ha a puszta kezeimet kellene használnom. Nekem megérné. Már csak az is, hogy megpróbáltam. Gyenge, végtelen emberként küzdenék vele az utolsó leheletemig. Mert inkább meghalnék, mintsem újra megtörténjen azaz eset, ami azon az éjszakán. Amiből az egyetlen egy gyermekem született és, aminek köszönhetően Belle is létezik. Talán ő az egyetlen jó dolog, ami kijött az egészből. De most nem a pozitív oldalát kell néznem ennek az egésznek, hanem azt, hogy miképpen is szabadulhatnék ebből a kellemetlen helyzetből. – Te egy rohadék, beteg állat vagy. Valami nagyon nincs rendben a fejeddel és még nagyobb őrült vagy, ha ezt nem veszed észre. A pokolban kellene rohadnod. Örömmel foglak odajuttatni. – De nem itt és nem most. Nem vagyok elég erős ahhoz, hogy megtegyem. Nem szeretném az erőmet feleslegesen használni, e mikor közelíteni kezd hozzám úgy érzem, hogy használnom kell az erőmet, hiszen ilyenkor mindig használni szoktam azonban nem teszem. Nem, mert ha meglátja, hogy mekkora erőfeszítésembe kerül, akkor vége az egésznek. Ezt pedig én nem hagyhatom. – Ne röhögtess. Te az égvilágon nem érzel semmit sem. – Undorodom tőle legszívesebben kikaparnám a szemeit a nemi szervét pedig lassan és fájdalmasan csonkítanám meg. Beteg gondolatok, de pontosan ilyen beteg dolgokat érdemel. Egy ilyen rohadékot meg kell büntetni valahogyan és, miért ne azzal büntetném, amivel a legnagyobb kárt okozta az életemben? Soha nem tudtam egy férfit sem közel engedni magamhoz egészen Tristan-ig. De még vele is bizalmatlan vagyok, hiszen ártottam neki. Talán ez egy jel akar lenni arra, hogy sokkal jobb nekem egyedül. Felsérti a fülemet és megkóstolja a véremet, de pillanatokon belül háttérbe szorul ez az egész apró jelenet. Újra üres tekintetű férfiak vesznek körül én pedig próbálok az erőmre koncentrálni, hogy elbánjak velük újra kerül, amibe kerül, de a mellkasomba égető fájdalom gyűlik én pedig sikítva rogyok össze. Most is, mint azon az éjszakán tehetetlen vagyok és gyenge. Térdemen megtámaszkodva várom a lehetséges ütéseket, amik a testem minden egyes pontját érinteni fogják rúgásokkal egyetemben, ha Dylan nem csinál valamit. Bár amilyen beteg állat élvezettel nézi végig a kínhalálom.
Mondanom sem kell. Felettébb élvezem ezt a helyzetet. Mocskolódik, ott szid ahol csak tud, más nem is hagyja el a száját társaságom miatt, amivel nincs is baj! Várható volt, sőt, ha nem is így lenne már hiányolnám. És mégis, ezek ellenére is ily közel enged magához, ami teljesen ellentmond mindennek. Nem értem a nőt. Ha valóban úgy érezne irántam mint ahogy azt állítja is, akkor nem engedne magához ilyen közel, ha csak nem meg akar ölni, közelebb akar csalni magához.. viszont, ezt meg nem érzem felőle még sem. Meg aztán már rég megtehette volna ha annyira akarná. Itt legyeskedem közelében már egy jó ideje, esélye pedig még mindig van rá. Mindenesetre, én sem fogom meghazudtolni magamat. Mocsok egy alak vagyok, szóval nem akarom hogy még véletlenül is, de az ellenkezőjét váltsam ki az emberekből. Kedvesség, segítőkészség.. tudomásom szerint ilyen nincs az én szótáramban. – Igen? És akkor mire vársz még, szépségem? Szavakkal nem fogsz odajuttatni. - Szavaimmal biztatom a tettlegességre is, és széttárom karjaimat várva a lecsapásra. Nagyon bízom magamban, legalábbis a megérzésemben hogy nem akar, vagy nem tud megölni. Hihetetlen mennyire megtudom érezni hogy mikor jönni "meglátogatni". És én még azt hittem hogy kevés emberrel jöttem, de ahogy azt látom elég lettem volna ide egymagam is.. valami van. Valami nem jó történt vele, amit nyilván nem fog pont nekem elmondani, ha már így tekint rám. De én akkor is kierőszakolom belőle, talán szó szerint is. Vállat rántok. Nem kell hogy higgyen nekem, valószínűleg ha akarnám sem venné komolyan, én pedig nem fogok ezzel küzdeni. Nem ismételgetem magam, mert ez nekem is zavarba ejtő egyenlőre, vagy legalábbis új, amihez hozzá kell szoknom, vagy egyszerűen csak valahogy kitörölni az életemből. Ami jelen állás szerint egyenlő a lehetetlennel. Csak egy csettintés, és máris jön a csicskásokból álló utánpótlás. Ráengedem őket a lányra, de mielőtt elérhetnék őt a földre rogy fájdalommal teli sikollyal, ami őszintén szólva kissé megrémít, de nem fordítok felé nagy figyelmet. Elérve a lányt az egyik férfi azonnal a földre teperi, míg a másik kihúzza alóla. Olyan mintha a lányon veszekednének, ami egyelőre még a vicces kategóriába sorolható. A lányt egy jobbos ütéssel ajándékozva gyönyörű arcára ismét földet ér tökéletes teste. Illetve érne, de közbeavatkozok és megfogom őt. –Elég lesz. Takarodjatok. - Parancsolok rájuk megvető tekintettel és elküldöm őket. A jobbos ütés után teljesen elszállt a fejem, mihelyst megéreztem a vérszagot. Csakis az enyém a teste , a vére, mindene, ezért is avatkoztam közbe. Meg aztán nem ilyen végkifejletet képzeltem el. –Mi történt veled, Samantha? - Letörlöm az ütés által kifakasztott vért az arcáról, s kezeimben még mindig ugyanúgy tartom a lányt, körülölelve testét.
Undorodom tőle és a legrosszabb az egészben, hogy semmit nem tudok tenni azért, hogy megfékezzem. Az erőm elhagyott és nem tudom, hogy mit tehetnék annak érdekében, hogy visszaszerezzem. Ennek meg kellene vigasztalnia, mert ezek szerint a boszorkányok úgy döntöttek, hogy nem Belle-t, hanem engem büntetnek úgy, hogy elveszik tőlem azt, ami a legfontosabb a számomra. Az erőmet. Ugyanolyan törékenynek érzem magam, mint azon az éjszakán és az emlékek így még élénkebben hasítanak az emlékembe. Egyszerűen nem bírom elhinni, hogy képtelen vagyok őt megfékezni. Ha akarnám sem tudnám elrepíteni magamtól.. A közelsége kínoz nem akarom, hogy közelebb jöjjön hozzám, de nem tudok védekezni. Nem vagyok más, mint egy gyenge ember. Az erőm elhagyott. De vissza fogom szerezni és, akkor megteszem, amit ígértem. A pokolra fogom küldeni, mert oda való. Azt érdemli meg. Egy rohadék állat, aki kihasznált egy gyönge nőt. Mégis ezek után azt várja, hogy úgy tekintsek rá, mint egy férfira? Hogy kívánjam? Ez is csak bizonyítja, hogy mennyire beteg az elméje. Az őrültségei teljesen megfertőzték, bár az sokkal valószínűbb, hogy soha nem volt normális. – Egy pillanatra se hidd azt, hogy olyan könnyű lesz ez az egész. Előtte még szenvedned kell, ahogy én szenvedtem miattad. – Furcsa, de ő is volt az oka annak, hogy sikerült összeszednem magam. Képes voltam talpra állni azok után, amit tett velem és egy sokkal erősebb nővé váltam. Magam mögött hagytam a törékeny kislányt előtte most mégis ismét az vagyok. Nem azért, mert ilyen hatással van rám, bár ez is benne van a pakliban. Egyszerűen csak az erőm hagyott most cserben. Az első kis kíséretének leterítése is megterhelt és az utóbbi időben azt vettem észre, hogy minden megterhel. Beszélnem kell Belle-vel vagy valakivel, aki segíthet nekem. Kell legyen valami abban a könyvben, amivel visszaadtam az erejét. Összerezzenek egy pillanatra, mikor meglátom a felém közeledő férfiak tömegét. Sikítva rogyok össze és várom a kínhalált. Érzem, ahogy az egyik férfi végigtapogat a másiknak pedig az ökle az arcomnak csapódik. Összeszorítom a fogaimat és tűröm a fájdalmat. Az öntudatlanságba akarok merülni, de ennél több fájdalom nem érinti a testemet. Összezavarodottan lebegek a semmiben. Nem akarom kinyitni a szemem. Nem akarom tudni, hogy mi történik, de végül kinyitom a szemem.. Egy hang arra késztet, hogy kinyissam. A karjaiban vagyok a francba is. Olyan gyorsan ugrok ki a karjai közül, hogy beleszédülök, és a földre huppanok. De nem érdekel. Még itt is jobb, mint a karjaiban pihenni. – Ne érj hozzám.. Ne merészelj hozzám érni.. Takarodj a közelemből.. – Elkezdek szépen lassan hátrafelé kúszni. Nincs ütőkártyám. Tudja, hogy gyenge vagyok. Ugyanolyan gyenge, mint azon az éjszakán. A gondolatra, hogy újra kihasználja az alkalmat könnybe lábadnak a szemeim. Nem akarom még egyszer átélni.. Nem és kész.
Kicsit másképp képzeltem el ezt a kis találkozásunkat. Sokkalta mozgalmasabban, bár azt azért nem mondanám hogy a kellemesebbik módon, mint ahogy az a múltban is történt. Ezért is készültem fel ennyi csicskással, hogy lassítsák, gyengítsék míg én a háttérben tulajdonképpen megbújva várom a pillanatomat, hogy én is csatlakozzam.. de ez valahogy nem így történt. Nem én fogom megadni a kezdeti lökést.. vagyis, tulajdonképpen már megadtam, mert az első dolgom a letámadása volt ami után azt vártam hogy nekem jön, de ezek szerint vagy nem ismerem eléggé, vagy ennyi idő elteltével a kettőnk között történt dolgot vagy lezárta magában, vagy valami történt vele. De én a legutóbbira tippelnék, hiszen a szavai határozottan azt sugallják mennyire gyűlöl a vele való szórakozásom miatt. –Ahogy te szenvedtél miattam? - Nem tartom magamban, nem fogom vissza magam. Jóízűen nevetni kezdek a "fenyegetése" hatására. –Mire várunk még? Türelmetlen vagyok. - Ha azt viszonozza amit én tettem vele.. az határozottan nem szenvedés lenne, sőt, jó pár óra örömet okozna.. mert egy biztos, kihasználnám az alkalmat és nem engedném el. Nem érném be egyel, telhetetlen módra be sem akarnám fejezni. Felsőm kigombolásába kezdek lassan, ezzel is jelezve mennyire türelmetlen vagyok, hogy mennyire akarom őt. Nem ezt vártam tőle. De ezzel határozottan alátámasztotta a gondolatmenetemet, miszerint valami történt vele. Már az imént is.. mikor használta az erejét láttam az arcán az erőlködést, és lám, most pedig gyáva módra összehúzta magát a földön. Nagyon nem rá vall, én pedig aggódom érte. Hiába, tisztában vagyok vele hogy én lennék a legutolsó személy akitől segítséget várna, de ebbe hogy megint ismételten erőtlen semmi szórakozásomat nem tudom lelni, csak az aggódást. Kiugrik a fogásomból és a földön kúszva hátrálni kezd tőlem.. jó látni hogy ilyen érzéseket váltok ki másokból, de az erősebb és semmitől nem félő oldala jobban bejött. Hirtelen megjelenek mögötte, és nekiütközve térdemnek zárom el az útját. Fenyegetően megemelem kezemet, mintha bántani akarnám s csak egy hirtelen mozdulatsor választ el a lesújtástól, de végül csak nyújtom felé a kezemet hogy felsegítsem a földről. –Engedd meg hogy segítsek. - Nem kaptam választ sem a kérdésemre, és nagy eséllyel ezúttal is elfogja utasítani segítségnyújtásomat, de se baj. Mert erőszakos leszek, ha ez nem jön be. Így vagy úgy, de elérem amit akarok.
Lehetetlenség, hogy valaki ilyen jól időzítsen. Ez már valahogy törvényellenes. Itt lenne a lehetőségem, hogy megbüntessem azért, amit velem tett mégis még életemben nem voltam tehetetlenebb. A fenyegetőzéseim azonban egyáltalán nem a levegőnek szólnak. Mert, amit én kimondok azt meg is fogom tenni. Csak nem most. Az erőmet kell visszaszereznem előbb. Mondjuk még azelőtt el kellene szöknöm a karmai közül, ami nem olyan egyszerű. Nem elég, hogy ő maga is túlerőnek számít jelenleg velem szemben, de még szembesülnöm kell azzal is, hogy nem ő az egyetlen, akit el kell tennem láb alól. Az első férfi bagázs még ment, de az is iszonyatos fájdalmakkal járt nem vállaltam be a másodikat, hiszen tudom, hogy így vagy úgy az életemet veszíthetem. De legalább abban reménykedtem, ha látja, hogy tehetetlen vagyok, akkor visszafogja a rohadékait, mert kétlem, hogy holtan szeretné látni a játékszerét. Azért annyira még nem teljesítette a beteg vágyait rajtam. Ismerem a fajtáját egyetlen alkalom csak feltüzeli, de nem elégíti ki. Többet fog akarni és ezzel nem is lehetnék jobban tisztában. Nekem is vannak beteg gondolataim és annál is betegebb ötleteim. Összerogytam a földön, hiszen nem volt más lehetőségem. Abban kellett reménykednem, hogy megkímél és ez így is lett. Akkor mégis csak sikerült valamilyen szinten kiismernem. De ez pontosan azt jelenti, hogy nem fogja beérni eggyel. Nem tehetek semmit sem a dolgok ellen. Most tökéletesen úgy érezheti, hogy uralkodik felettem. Mert tulajdonképpen így is van. Semmit nem tudok csinálni, hogy megvédjem magam. Futhatnék, de nem érnék el vele semmit. Hamarosan beleütköztem, hiszen mögöttem termett. Számíthattam volna erre. - Nincs szükségem segítségre. A tiédre pedig végképp nem. – Mikor végre tisztán látok feltápászkodok és hátrálni kezdek. Tudom, hogy nem fog engedni, de meg kell próbálnom elmenekülni. Vagy az erőmre hagyatkozni, ha csak egy picit is, mert őrületes fájdalmakkal jár a használata. - Maradj távol tőlem. – Jelentem ki és egyre gyorsabban lépkedek, majd megfordulok és futni kezdek. Nem sokat érek vele, de muszáj megpróbálnom.. Mindent megteszek annak érdekében, hogy megmeneküljek.
i need to know who are you and what happened to me int he past
Ez baromi jól esett. A kis boszorka igazán tudja, hogyan kell kielégíteni egy férfit. Nem csak a teste nyújtott gyönyört de ügyes kis ujjai fantasztikus reggelit tettek elém. Miután pedig bekajáltam, fogtam a bőrdzsekit és már épp indultam volna mikor kilépett a fürdőből. – Ugye hívsz majd? – kérdi jóval kétségbeesettebben, mint az elvárná az ember egy egyéjszakás kaland után de hát van ilyen. – Persze kislány. – Kacsintok rá majd kilépek és már indulok is, egyenesen egy másik boszorkányhoz, akinek az arca már ébredésem óta velem van. Eva Regina Fischer. Akárki is vagy, ma válaszokat fogsz adni nekem. Miért van előttem az arcod, miért van egy olyan érzésem, hogy nagyon is sok közöd van hozzám? Na de majd most. Nem mondom, két hét sem kellett, hogy belerázódjak ebbe az új világba és azt kell mondanom, egészen a kedvemre való. A nők rövidebbnél rövidebb szoknyákban száguldoznak és másra sem vágynak, mint, hogy valaki végre felkarolja sérült kicsi lelküket. Ki lehetne erre alkalmasabb, mint én? Egy szál virág, egy pár kedves, gondoskodó szó mi megemeli tekintetük, pirulásra készteti arcuk. Nem is kellett több azelőtt se, hogy valaki úgy döntött, ideje Csipkerózsika sorsára jussak. Igen-igen, tudok olvasni és volt mit. Egész seregnyi könyvtár gyűlt össze addig még aludtam. - Meg kell mondanom, különös helyet választott. – lépek mögé hangtalanul. Vérfarkas vagyok. Ragadozó. Vadász. Csendes mint a sír ha kell mégis biztos vagyok benne, hogy már várt rám, hogy pontosan tudta, hogy a nyomában vagyok és nincs hová bújnia, vagy nem is akart. Azért vagyok itt, hogy ezt megtudjam. – Miss. Fischer. Igazán örvendek a találkozásnak. Gondolom nekem nem kell bemutatkoznom. – kötök ki végül mellette és végignézek rajta. Mitől vagy olyan különleges? Miért fészkelted be magad az agyamba ennyire rendíthetetlen daccal? Ki vagy te? Persze idővel majd választ kapok ezekre is. Most azonban megelégszem a nem is rossz kilátással… jah és a hajók is jópofák.
Vannak napok, mikor úgy ébredsz, hogy érzed: az ereid majd' szétrobbannak attól a mágiától, amelyet a birtokodban tartasz. Ez a mágia sokat adott már nekem, s még többet vett el. Elvakított, s ennek köszönhetően veszítettem el mindent, amelyet egykoron felépítettem... elveszítettem a testvéremet. A mágia miatt. Ellenségeket szereztem. A mágia miatt. És elvesztettem az egyetlen reményemet a boldogsára... a mágia miatt. De ha nem lenne mágia, nem tudtam volna kitörölni magam Dimytri életéből. Lehunytam a szemem, ujjaimat pedig bevackoltam kényelmes szövetkabátom zsebeibe. A kikötőben eléggé hűvös idő fúj így, a tél beköszöntötte előtt. A hullámok a vizen ringatóznak, én pedig csak vártam. Nem voltam biztos abban, hogy jó helyen vagyok, vagy jó nyomon járok, de nagyjából itt az ideje, hogy megtaláljon az, akinek már hosszadalmas idő óta meg kellett volna találnia. De nem tudom, hogy jó embert választottam-e. Hiszen ő egykoron Victor bajtársa volt. Victor pedig az én... ellenségemmé vált Katerina miatt. Nem engedhetem, hogy még valakit elveszítsek Victor miatt... soha többé! Hangot hallottam a hátam mögül, emiatt pedig halvány mosoly rajzolódott ajkaimra. Ez a pillanat is eljött, majd' ötszáz év után. A szívem hevesebben vert a mellkasomban, s próbáltam úgy felfogni mindezt, mint szükséges eseményt a háborúm elején, de valahol belül sosem felejtettem el szerelmet érezni eziránt a férfi iránt. - Ideértél - suttogtam csupán ennyit, majd szembefordultam vele, és szememet végigcsúsztattam modern külsején. Bizonyára nem volt sok ideje visszaszokni még az élethez, de a külseje már tükrözi a XXI. századot. Remek. - Nem hittem abban, hogy ilyen hosszú idő után rám fogsz találni. Ezek szerint vannak olyan dolgok, amelyeket a mágia sem tud maradéktalanul kitörölni - jegyeztem meg, majd egy apró sóhajtás hagyta el a számat, csupán ezután kezdtem el közeledni felé, hogy még közelebbről vizslathassam tekintetét. - Egyáltalán nem emlékszel rám, igaz? Minden másra emlékszel a halandó életedből... csak rám nem - állapítottam meg. Nem is vagyok meglepve. Ez volt a varázslat lényege.
i need to know who are you and what happened to me int he past
Ahogy végignézek rajta, miközben engem figyel, kétségtelenül meghallom szívének hevesebbé, zaklatottabbá váló dobbanásait, ami akaratlanul is többet árul el a múltunkról, mint amit a nő tudatni szeretne, szerintem legalábbis. A tekintetről amivel az enyémet kutatja, már nem is beszélve. Nem egy nő nézett már rám ilyen szemekkel. Igazi ragadozóként lépdel felém. Összekapcsolódik tekintetünk és beszélni kezd a halandó életemről… az átok előttiről. – Nem, nem emllékszem. – mondom könnyedén de valójában nagyon is idegesít, sőt… gyöngéden ragadom meg a csuklókját a nőnek és lépek hozzá szemtelenül közel. Másik kezem a tarkóra fut, finoman de határozottan tartom őt. – De úgy tűnik Miss. Fischer, maga nagyon is jól ismer engem. – továbbra sem eresztem. Tudom, hogy ha akarna, okozhatna olyan fájdalmat ami miatt kénytelen lennék elengedni de biztos vagyok benne, hogy nem fogja megtenni. – Két hete arra ébredtem, hogy a világ amit ismertem eltűnt és nem maradt belőle más, mint hamu, por, elfeledett arcok, sírok amik túl messze vannak innen, halott barátok és fivérek. És persze – féloldalas mosoly kúszik képemre – A maga arca. Persze, csinos kis pofi de volt egy olyan sejtéem, hogy nem véletlen volt a fejemben. És lám, igazam lett. – elengedem végre és ellépek. – A boszorka aki megtalálta azt mondta, magának lehet köze egyedül az én hosszú pihenésemhez. Most pedig szeretném megtudni miért. Mindent mondjon el. Kezdheti például azzal, hogy miért nem emlékszem magára, még Victorra nagyon is jól. – mondom ellenkezést nem tűrve majd kettőnket a kikőtőben pihenő egyik pad felé terelem.
Már nem is tudom mi fáj jobban. Az, hogy ilyennek kell látnom őt, vagy pedig az, hogy végre talált valakit maga mellé aki meg is érdemli őt? Akit mindenféle szitkozódás nélkül magához enged? Akit nem akar megölni pusztán egy érintése miatt? Vagy ez? Az elején még úgy ahogy bírta, viszont a második turnusnál láthatóan gondjai akadtak a viszonylag gyenge vámpírokkal szemben. Természetesen, nem kérdés hogy megőrjít a féltékenység, de ezen gondolataimat félretudom tenni, mert egyelőre még fontosabb az ő biztonsága, mintsem hogy erről faggassam. Igaz, egyáltalán nem rám vall ez az egész, sőt, ki kellene használnom inkább a helyzetet és újra engedni vágyaimnak.. a vágyaimnak, amik most azt kívánják, hogy segítsek. Persze, ezzel lehet csak azt akarom elérni hogy ne akarjon végre megölni már pusztán azért ha ránézek, a bizalmába akarok férkőzni, hogy aztán a későbbiekben kihasználhassam, vagy tényleg ezúttal csak a jó szándék vezérel. Egyértelműen kijelentette hogy nem kell a segítségem neki, hogy nem akarja hogy a közelében legyek ami teljesen érthető, DE nem érdekel. Csak az, amit szeretnék, akarok, és ez pedig nem más, mint meglepő módon a segítség. Zsebre tett kézzel oldalra fordítom fejemet, és pofátlanul bámulom tökéletes hátsófelét. Hagyom futni..egy darabig. Aztán mire elbízná magát, a közelébe férkőzöm, és egy pillanat alatt olyan erővel tarkón vágom hogy lassan elveszti az eszméletét. –Ne aggódj. Elviszlek innen. - Ez szinte már beteges amit művelek, főleg hogy ennyire ráerőszakolom akaratomat, de hát ez vagyok én. Karjaimba veszem testét, és kitartóan cipelem a rejtekhelyemre.
Egy pillanatig meglepődtem, hogy a tarkómat megmarkolta, de végül teljes mértékben ráismertem arra a férfira, akit egykoron kitöröltem az életemből. Pontosabban; saját magamat töröltem ki az ő életéből, és most emiatt én fogok megszenvedni. Magam sem tudom, hogy annak idején miért tűnt olyan jó ötletnek elveszíteni őt... nekem könnyebb volt addig, míg ott volt mellettem, ám mindennek vége szakad egyszer, és ideje volt, hogy mi is véget vessünk valaminek, ami a jövőre nézve inkább több fejfájást okozott volna, mint boldogságot és jókedvet. A szerelem soha nem áldás. Éppen ellenkezőleg. - Túlságosan is jól - tettem hozzá még a gondolatmenetéhez, majd beszélt és beszélt... előbb-utóbb elengedett, miután felsorolta, hogy mi minden veszett oda az elmúlt évszázadok alatt, de belőlem mindenféle részvét hiányzott ezt illetően. Én magam végigéltem ezt az időszakot, láttam meghalni azokat, akik fontosak nekem. Vagyis... csak voltak. Ő legalább megkíméltetett attól, hogy lássa meghalni a szüleit, testvéreit, barátait... persze mondhatni azt is, hogy talán ezért volt könnyebb rá átkot bocsájtani. Az ő halálát ezáltal nem kellett végignéznem... s nem kellett döntésre bírnom, hogy harcoljon ellenem vagy az oldalamon. - A boszorkány nagyon is jól mondta. Bár nem sejtettem, hogy megtalálsz majd egy aprócska emlékkép miatt, de ha másért nem is, nyilván tudtad, hogy ahol Victor van, ott én is a közelben vagyok - nyeltem egyet, majd elfordítottam a tekintetemet. - A nevem Eva Regina Fischer, ezt már nyilván tudod. És csupán én adhatom vissza az emlékeidet, tekintve, hogy én vettem el őket - jegyeztem meg, majd apró mosoly jelent meg ajkaimon. - De kérem a megértésedet azért, amiért ezt egyelőre még nem kívánom megtenni. Jelenleg barátokra van szükségem. Nem pedig az ellenségeim barátjaira - süllyesztettem el ujjaimat a tarka kabátom zsebeibe.
Ki akartam szellőztetni a fejem, miután Kieren és a kis társaság, aki összegyűlt, felhúzott. Jelenleg egy dolgot éreztem: egyiket se akarom többet látni. Egy valamiben rövid idő alatt biztos lettem: nem akarok a közelemben hím nemű egyedet látni egy ideig. Csöbörből vödörbe. Sean után ez, és a kismillió kaland szerű játék. Nem családot akartam alapítani, csak nyugalomra vágytam, valamiféle biztonságra, amit nem vehetnek el tőlem, mégis küzdenem kell érte. Erre kaptam újabb sok pofont rövid idő alatt. A reggelim a tűzhelyen maradt, a gyomrom megkordult, így jobbnak láttam elkapni valami futóbolondot egy harapás elejéig. Ezzel meg is voltam, és mivel leginkább egy italra volt szükségem, és a kényelmes szobámba, ami inkább a múltamhoz kötött, így az első lehetőségem kihasználva egy elloptam egy kocsit. Ezen a környéken nem volt nehéz gazdátlan autót találni, én viszont jobb szerettem, ha azt hiszik, önként adták nekem. Ezért elkaptam egy helyes pofit és amilyen jó kedvemben voltam, az életét megkímélve hagytam, hogy kisebb ráhatással kezemben landoljon a kocsikulcs és a kocsi papírjai, valamint beetettem egy kis mesével arról, hogy kölcsönbe adta nekem, egy régi barátjának. A gázra taposva indulok haza, de a kikötő felé veszem az irányt, amolyan nosztalgikus hangulat vezérletével. Lehet, hogy nem ma volt, hogy ismerősökkel találkoztam, de valamiért hiányzott ez a város és az itt élő emberek. Másfél éve vagyok hibrid, de mintha azóta a dolgaim rosszabbul mennének. A parkolóban sok a hely, de a lámpa nem igen ég, és mire a jó látásom ellenére eljutok arra a szintre, hogy észrevegyem, mi fog történni a másodperc törtrésze alatt, már koppan valaki a motorházon, én pedig a fékre taposok, de a fejem nem zuhan előre, testem automatikus reakciója, hogy mozdulatlan, már-már hulla merev állapotba jutok. -Más más se hiányzott...-dünnyögöm, de mire kiszállok, és körbenézek, már sehol sincs senki. Gondolhattam volna, hogy vagy valamit zavartam meg, vagy az a valaki gyorsabb, mint egy ember. Már visszaülnék a kocsiba, mikor az ismerős arc rám mered, de arcomra inkább a döbbenet és a meglepettség, mintsem az öröm üt ki. Érzem a vére szagát, és tudatosul bennem: elütöttem a barátnőm, akinek ez nem egy kellemes viszontlátása volt.
Esküszöm az égre, azon voltam, hogy hazajussak. Haza ebből az őrült, kaotikus mocsokból, haza ebből az idegen kényelmetlenségből, be az óvó szoba melegébe, a biztonságot nyújtó csendbe, és Isten a tanúm rá, az is megfordult bennem, hogy alvás helyett hajnalig csak bőgök - mint a régi szép időkben. Úgy szedtem a lábam az úton, majd' megborultam sietségemben, de amint lenyomtam a rézkilincset, és átléptem a fűtött szoba küszöbén, nem várt rosszullét fogott el, a rám izzadt ruha szinte fojtogatott, a pulzusom pedig felszökött. Rosszul lettem. Rosszabbul. Bőszülten vakartam le magamról az összes darabot, le a melltartót és le a zoknit, majd beálltam a zuhany alá, hogy a tiszta vízsugár lemoshassa a meglógás csavaros tébolyának torz gondolatát. Mindent, ami kínzott. De pirosra dörzsölten, forró víztől és párától felhevülten sem találtam békére. Nem is igazán tudtam, hogy képes lehetek-e rá. Ma nem. Magamra aggattam egy kopott farmert és egy sokat használt, sötét pulóvert, a kapucniját a homlokomba csaptam, és újból elhagytam a házat. Egyben akartam maradni. Rettegtem, hogy szétesek, hogy most csúszom el, most, amikor segítségem lehetne. De nem hagyatkozhatom mindig rá. Főleg rá. Gyengének látna. De gyenge vagyok... Egy régi szerelmemhez, a sporthoz fordultam, hogy levezessem a felgyülemlett feszültséget. Kocogni kezdtem, de ez az első tíz percben ki is fújt, embert meghazudtoló módon szeltem a métereket, erőszakosan rántottam előre végtagjaimat, először még nem, de percek múltán szinte ordítottak a megerőltetéstől, fájtak az izmaim, nyomott az agyam. És igen, ha csak néhány pillanatra is, de szabaddá tett. Mindaddig, míg a kikötő környékén valami zajos, valami termetes oldalamba nem vájt, be nem darálta csigolyáimat, majd sodort magával és terített az aszfaltra. Olyan hirtelen történt és olyan váratlanul. Nem láttam a szórt fényt, nem hallottam a motor zökkenését, nem a kerekek fordulatát, és most szinte semmit. Végtagjaimat szorosan a törzsem mellett tartottam, szemhéjaimat nem hagytam kipattanni, féltem a látványtól. Éreztem, hogy gerincem deformálódott, hogy nyakam kimozdult, hogy csontjaim törtek - több szilánkosra, de mindezt látni... elhinni nem akartam. Számon át ittam a levegőt, ahogy a fájdalommal kardoskodtam, fel-felszisszentem, de a nem múló hasogatás nem hagyott szót. Kiszolgáltatva és könnyezve a szenvedéstől jutott tudatomig: elütöttek. Vártam néhány pillanatot, majd dühödten nyitottam szóra számat. A méregtől sikerült hangot adnom, a felpaprikázott lélek legyűrte a test fáradalmát. - Figyelj - nyögtem karcosan, majd megszakítva a monológot köhögtem közbe -, igazán borzalmas napot tudok magam után. Komolyan. Borzalmasat! Ezért... ne vedd sértésnek, sem személyes bosszúnak, de ha nem volt kiváltképp okod arra, hogy így elbánj velem, ha nem vezérelt valami ördögi terv, nagy hatalom, azt tanácsolom, hogy szedd a lábad, kotródj el, amilyen gyorsan csak tudsz, tűnj innen ... a kurva életbe, mert amint összeforrnak a csontjaim, esküszöm... esküszöm, kitépem a beleidet... - préselem ki a szavakat nyeldesve, dühödten, zaklatottan, majd belenyögök, ahogy rekeszizmom feljajdul az erőlködésben. Tehetetlenségemben néhány könnyet elmorzsolok, topogok kezemmel a talajon, majd olyanért szólok, amiért még sosem. - Istenem... mit meg nem adnék most egy szál cigarettáért!
Kezdőlap
