Az apámmal nem tudtam ilyen nyíltan, őszintén beszélgetni. Nem csak azért, mert ő nem része a boszorkányságnak és a természetfölötti erőnek.. Vele egyszerűen csak nem voltam képes a halálomról beszélni. Eddig akárhányszor felhoztam neki, hogy készüljön fel az eltávozásomra, mert bármikor bekövetkezhet, az arca eltorzult, és nem sok kellett, hogy szemei könnyben ússzanak. Az arckifejezésére nem voltam felkészülve, és ha akarnék, sem tudnék felkészülni rá, mert bármennyire is nemtörődöm voltam vele a betegség kezdete óta, gyűlöltem őt bántani. Ennek ellenére számtalanszor megtettem az utóbbi időben, ami miatt állandóan gombócot éreztem a torkomban, és olykor undorodtam saját magamtól, de képtelen voltam úgy viselkedni, mintha bármelyik pillanatban meghalhatnék, úgy tenni, mintha minden napom az utolsó volna. Élni akartam, nem rettegni a haláltól, de apám túlzottan rettegett a kezdetektől, hogy elveszíthet, és nem látja, hogy ezzel miféle érzéseket vált ki belőlem. A velem szemben ülő nő ezzel ellentétben segítséget ajánl fel, és rácsodálkozva közli, hogy másképp is élhetném a napjaimat, mintsem szenvedve, kínok között. Serah egy különös nő, pont annyira, ha nem jobban, mint én - ez volt az, ami végképp meglepett. Nem haldoklik, sőt, több emberöltőnyit leélt már. Ez lenne az oka a viselkedésének? Bármit megadnék, hogy éljek, míg neki elege lehet az életből, de nem mertem volna megesküdni rá ott és abban a pillanatban, hogy szívesen cserélnék vele. Egyikünk sorsa sem volt egyszerű, egyikünk élete sem volt egy leányálom. - Nem akarom megnehezíteni számára a hátralévő időt, de úgy sem akarok élni, mintha céltábla lenne a fejemre tűzve. - Vállat vonva próbáltam elrejteni a szégyenem, gyanítottam, nem ment valami jól. Az ilyen mélyről gyökerező érzelmeket lehetetlen jól eltitkolni, és különben is minden hazugság átlátszó, ha olyan tapasztalt ember nézi, mint Serah, vagy épp egy jó megfigyelő. Legszívesebben el is kerültem volna a témát, ha mással vitatom meg, egy ismerőssel, baráttal, rokonnal - nem mintha bármelyik kategória is színültig tele lett volna -, de jó érzés volt egy ismeretlennek tabuk nélkül csevegni. Mintha egy hatalmas súlyzót emeltek volna le a mellkasomról, szinte szárnyaltam a megkönnyebbüléstől. - Ami épp velem is történik. Talán örökletes volt a hajlam, bár ez csak az esetek 5 százalékában fordulhat elő. Vagy csak olyan mázlink volt, hogy másodszorra fordul elő ugyanazon rossz a családunkban... - Nem akartam belegondolni, hogy apám ezt már másodszorra éli át, de akárhányszor erre gondoltam, mindig felrémlett. Egy ember életében elég egyszer megtapasztalni, még ha másodkézből is, hogy mivel jár az agydaganat. Újra anyám hangját hallottam a fejemben, ahogy azt suttogja biztató, alig hallható hangon, hogy minden rendbe fog jönni. Ha még élne, csakugyan ezt mondaná, de attól még nem lesz igaz. Ahogy a hallucinációk sem, amiket nap, mint nap látok és hallok. Az egyetlen szerencsém, hogy Serah enyhítette a fájdalmam, minek következtében a nem létező látomásaim is enyhébbek lettek, így nem láttam olyasmit, ami nem volt ott. Csak hangok voltak az elcseszett agyamban. - A régi énem örömében körülugrándozna, amiért ráleltem egy rokonra. Örülök, hogy már nem vagyok a régi, nagyon égő lenne. - Jegyeztem meg egy félmosollyal, ami inkább volt gúnyos és megvető, mint bájos. Nem neki szólt, nos, legalábbis nem személy szerint neki. Önmagamnak. A sorsnak. A világnak. Azért mindez a keserűség és a jégpáncél mögött érdekesnek találtam, hogy csak úgy idevezettek hozzá az ösztöneim, a megérzéseim, és talán ezt az érdeklődést nem is leplezem túlzottan. Mert különösnek tartom, csaknem varázslatosnak, csodának... de közben tudom, hogy csodák nem léteznek, és ezért némileg mégis visszafogom magam. - És ez mégis hogyan működik? Kikeresel egy varázsigét az egyik grimoire-ból, vagy a kovenedhez fordulsz? - Kételkedve fordultam felé, és szemöldököm kíváncsian felvontam. Nem bíztam abban, hogy van gyógyír a rákra, akkor nem legyeskedne több boszorkány a kórház ezen területein? Biztosan megfordult már más fejében is, hogy meggyógyítsa a daganatos betegségeket boszorkánysággal, de úgy vettem ki a nő szavaiból, hogy ő sem hallott még ilyesmiről, vagy talán csak titkolózik, mert nem akar rögtön a közepébe csapni, és elárulni a csattanót, ami után talán már nem mennék bele a "megoldásba". De meg akartam gyógyulni, vágytam az életre, nem akartam ilyen fiatalon meghalni, ezért meg kellett adnom a lehetőséget a gyógyírre. Aztán... elbizonytalanodok. Mégis mi ez az egész?? Ledermedtem, és próbáltam olvasni Serah arcáról, mindezt sikertelenül. - Ez mit jelentsen, Serah? - kérdeztem rá teljesen nyíltan, és összevontam a karjaimat magam előtt, mintegy kísérőmozdulatként a kérdőre vonáshoz. - Hogy érted, hogy nem volt jelen a szerelem a családunk életében? Ez most akkor azt jelenti, hogy a szüleim nem szerették egymást? Vagy hogy rám amúgy sem talált volna, akkor sem, ha nem halok meg mindjárt?! - Dühösen adtam ki magamból a feszültséget szavak formájában, és hangszínem egy fokkal megemelkedett. Nem értettem, mit hord össze a nő, aki azt állítja a rokonom, és aki érthetetlen dolgokkal állt elő azóta, hogy megszólítottam. Átkozottul meg akartam ütni valakit, de egy nálam ennyivel idősebb és erősebb boszorkánnyal mégsem kezdhettem ki. Mérgesen lötyögtetni kezdtem a pohárban az arany színű folyadékot, ami felcsapódott az üveg mentén, és mikor belekortyoltam, azt kívántam, bárcsak tényleg whisky lenne.
823 szó . zene . öltözék . bocs az esetleges hibákért
Sejtem, hogy mit élhet át és hiába vagyunk távoli rokon lám milyen mások vagyunk. Élni szeretne, érthető módon, hiszen nem élt még túlságosan sokat, én ellenben a halálra vágyom már jó ideje, hiszen túl sok van már mögöttem. Meg kellene értenem őt, de abban sem vagyok teljesen biztos, hogy erre egyáltalán képes vagyok. Nem tudok belegondolni a helyzetébe, főleg azért, mert már nem tudom hogy milyen arra vágyni, hogy élni akarj, hogy céljaid legyenek, hogy vágyaid, hogy pozitívan tekints előre a jövőre. Sejtelmem sincs róla, hogy mi lehet most benne. Érhető, hogy meg akarja könnyíteni az apja dolgát, engem viszont főképp az érdekel, hogy egyáltalán ez hogyan lehetséges. Valami történt, ami miatt az átok megtört, de vajon mi? Az édesanyja halt meg, az apja viszont él, ami a mi családunkban nem általános és épp e miatt kíváncsivá tesz. Igen, talán nem szép tőle, hogy elsősorban az érdekel, hogy miért is van ez az egész, és nem azzal foglalkozom, hogy milyen érzés lehet neki így élni, így várni a halálra, de... nem tudok mit kezdeni az érzéseimmel. Kihunynak lassan úgy érzem. Napról-napra gyengébbek, ahogyan haladok előrefelé az időben, ahogyan változom és egyre kilátástalanabbnak érzem az életemet, a világot és mindent, amit körülvesz. Nem tudom, hogy ezt mi változtathatná át egyáltalán pozitívabb irányba. Oliver nem segít, pedig nem nagy kérés, hogy átsegítsen a túlvilágra, de amíg ez nem történik meg, addig megpróbálhatok segíteni neki, hiszen láthatóan csak sodródik, amíg végül el nem éri a halál. Milyen kontrasztos, hogy itt ülünk az asztal két oldalán, valaki aki a haláltól tart és egy másik aki a halálra vágyik. - Örökletes... vagy talán valami egészen másról van szó. Édesanyád nem mesélt neked a családunkról igaz? - az átokról, a sorsunkról arról, hogy miért lepett meg, hogy az apja életben van. Ha jól sejtem nem sokat tud erről az egészről, ha még a varázslást sem ismeri igazán behatóan. Itt lehet a kutya elásva, nekem pedig egyre erősebb a gyanúm, hogy sejtem, miért lehet ez az egész. Minden komoly varázslatnak következményei vannak és van egy olyan halvány sejtésem, hogy ezzel a következménnyel valaki a felmenői közül nem számolta, vagy talán pont az anyja, vagy valaki feljebb, nem tudhatom. Ha nem ismeri a családja történetét és ő sem tudja, akkor én végképp nem. Utána tudunk járni a legjobb esetben, vagy feltérképeztem, hogy milyen mágiának van köze hozzá, mert minden varázslatnak nyoma is van, csak tudni kell hol és hogyan keresd. - Most nem is ez a fontos, nagyon távoli rokonok vagyunk. - azért mégis csak megengedek magamnak egy halvány mosolyt. Tény, az ugrálással nem tudnék mit kezdeni, én már nagyon régen kinőttem ebből a korból, már nem is igazán emlékszem rá, milyen voltam akkor. Ez a nehézsége ennek az egésznek, hogy telik az idő, az emlékeid is szép lassan eltűnnek. Nem tudsz mindent megjegyezni és megteheted, hogy megpróbálsz minél többet lejegyezni a múltadból, de úgy sem fogod naponta visszaolvasni az emlékeket és más valamire emlékezni, mint utánaolvasni, a kettő már koránt sem ugyanaz. - Nem ez nem ilyen egyszerű, főleg ha nem tudom, hogy pontosan mi is történt, úgy jóval bonyolultabb a helyzet. - és sokkal több kérdést vet fel. Nincs mindenre varázsige egy könyvben, nincs mindenre azonnali válasz,
előbb meg kell tudnom, hogy egyáltalán mi történt, hogy mi okozta a változást, addig nem tehetünk semmit sem. Megértem, hogy a szavaim után a düh az, ami eluralkodik rajta. Düh... kétségbeesés. Én is ezt éreztem, amikor először elmondták nekem, hogy miért nincs apám, hogy miért nincs nagyapám, hogy miért vagyunk mi csak nők és nincs velünk soha sem férfi. Később értettem csak meg azt is, hogy miért hitte a nagyanyám tévesen, hogy Oliver lesz majd a megoldás mindenre. Rosszul gondolta, de ezt ő már nem tudhatta meg. Hibát követett el, ahogy azt valaki más is, aki Shelby felmenői között van, aki azt hitte el lehet tüntetni egy évszázadok óta élő átkot csak úgy minden következmény nélkül. Nem lehetett túlságosan hozzáértő, vagy túlságosan kétségbeesett volt, hogy megpróbálta. - A családunkat megátkozták Shelby, évszázadokkal ezelőtt. Az a férfi, aki beleszeret egy Lawrence lánya, akár egy leszármazottba biztos, hogy ideje korán meghal. Lehetsz szerelemes, de ha téged szeretnek annak nem lehet jó vége. De az apád él, anyád meghalt, te pedig haldokolsz. Azt hiszem valaki megpróbálta feloldani az átkot, talán épp édesanyád... Sikerülhetett neki, csak épp nem számolt azzal, hogy nem megy ez ilyen könnyen. - nyugodtan és türelmesen magyarázok, nem foglalkozom azzal, hogy ő esetleg kitért a hitéből, vagy hogy még inkább kifog, ha tovább folytatom. Ez most nem számít. Akkor is tudnia kell, hogy mi történhetett, bár még én sem vagyok benne biztos. - Mindez csak erős gyanú, egyáltalán nem biztos, de... - finoman megvonom a vállamat és kortyolok inkább kicsit a boromból. Meg kell értenie, ez a világ nem olyan egyszerű, ahogyan eddig hitte. Szinte alig tud valamit a varázslásról... ideje lenne többet megtudnia róla.
A jazz lüktetését már az utcasarkon hallani lehet, még emberi füllel is, nem még vámpírként. Mondjon bárki bármit, de ha van időtálló zene, és olyan, ami azonnal megmozgatja a vért bárkiben, hát a jazz és a swing ilyen. Engem megnyugtat, és remélem ezzel a lány sem lesz másképpen. Udvariasan kinyitom előtte az ajtót, és beengedem, szorosan a nyomában maradva. Noha nem tűnik úgy, hogy menekülni szeretne, mert idáig úgy jött a nyomomban, mint egy engedelmes kiskutya. Nem tudom, a fenyegetésem, vagy a segítségem jelentett-e neki nagyobb visszatartó erőt, de momentán nem is érdekel. Itt volt, és ez a lényeg. Nem kell bemutatkoznom, hiszen jól ismernek. Azonnal asztalt kapunk, ezúttal egy viszonylag nyugodt és üres sarki bokszot választok. Két whiskyt rendelek, és mikor megjön a rendelés, az egyiket a lány elé tolom. - Idd meg. Jól jön, segít elnyomni a vérszomjat - mondom röviden, és magam is belekortyolok a karamellszínű italba. - Kezdjük a dolgot a bemutatkozással. Te ismered a nevem, nekem még fogalmam sincs a tiédről - világítok rá neveltetése hiányosságaira. Na igen. Lehet, hogy ragadozó gyilkos vagyok magam is, de úriember. És az udvariasságot mindennél többre tartom, és becsülöm. - Miután megtudom a neved, kérlek, meséld el nekem, miféle katona vagy - nézek a szemébe. - Tudom, hogy nem tévedek - teszem hozzá. - A tartásod, a járásod, a mozdulataid olybá tűnnek, mint aki parancsokhoz van szokva. Érdekel, még emberként, vagy már vámpírként képeztek-e ki gátlástalan gyilkolásra.
Az utcán haladok mellette, folyton figyelek, figyelem, és tudom, hogy a félre-félre húzódó emberek nem véletlenül teszik, amit tesznek. Megnyugszom valamennyire, legalábbis szívverésem nem fülemben dobol, ellenben a távolból már hallani a város természetes zajának számító jazz ritmusát játszó utcazenészek muzsikáját. Megnyugtat a hangzavar, mert gondolataim így nem ragadtak le sehol. Elkezdtem reménykedni, hogy senki sem ismer fel, nem egy csapdába sétálok és nem ez az utolsó pár órám a földön. Miért? Mert belém ültették a folytonos gyanakvást. Úgy fürkészem az embereket, mintha mindenkiben az ellenséget keresném, és azon kapom magam, hogy nem a szívük lüktetésére figyelek, vagy arra, hogy az utca másik felén egy kisfiú épp elesett és felhorzsolta a térdét. A vér szaga nem zavar. Most nem. Az ajtó kinyílik előttem, egy óvatos mosollyal arcomon beljebb lépek. Meglepődöm, mégsem halt ki minden férfiból az udvariasság. Bár az lenne a furcsa, ha épp olyan valakiből halna ez ki, mint Ő. Belépünk a pubba, látom, hogy jó pár tekintet felénk fordul. Ismét megjegyzem magamban, hogy olyasvalakivel mászkálok, akit valószínű többen is ismernek. A box, ahol végül helyet foglalunk viszonylag eldugott. Leülök, de szinte azonnal landol előttem egy pohár. Mikor ittam utoljára? Nos, magam sem tudom. A gyakorlat és alatt és előtt szigorú ellenőrzéseket tartottak, drogfogyasztás és egyéb illegális szerek használata ellen, és ide sorolták az alkoholt is. Nem hiányzott az életembe. Ahogy megjegyzi, mi célt szolgálhat, elfintorodom, de megemelem a poharat és bele kortyolok. A puszta szagától felfordul a gyomrom. A korty gyorsan szalad le torkomon, mert kényszerítem rá, különben kiköpném gondolkodás nélkül. Arcomon furcsa grimasz szökik át, állkapcsom összeszorítva tartom vissza a levegőm és hunyorogva próbálom túltenni magam a rövid hatásán. -Ez undorító.-teszem le a poharat az asztalra, aztán igyekszem arra koncentrálni, amit mond. Arra, hogy ezt azért teszem, hogy az éhségem elmúljon. Elhinni könnyű, de a hatásra várnom kell. Aztán rávilágít valamire, egy nem elhanyagolható tényre. Nem mutatkoztam be neki. Ez bárdolatlanságnak tűnik, neveletlenségnek, de pár órája nem igazán az volt a legnagyobb bajom, hogy mi a nevem és erre a kérdésre adott válaszom meg is oszthassam vele. -Devyn. A szüleim a jelek szerint nem akartak sablonos nevet adni.-vonok vállat egy félmosoly kíséretében, aztán nagyot nyelek, hogy a gondolataim ismét semleges vizekre terelhessem. Igaza volt. Mégis mit vártam? Hogy nem fog rájönni? Ugyan... Pontosan tudtam, hogy a menésem árulkodó, ahogy a folyton és nyughatatlanul cirkáló szemem is. Ara tanítottak, hogy mindig mindenre és mindenkire figyeljek. Tessék, ez most épp annyira hátrány, mint előny. Nem hazudtam, ez egy tény volt, amit nem kötöttem eddig az orrára. Ahogy máséra sem. Wyatt megtudta, mert meg kellett tudnia, hisz valahol ő is katona volt. -Nem vagyok katona.-jegyzem meg olyan hévvel, mintha a szavaimmal le akarnám őt szúrni. Fogalmam sincs, hogy a puszta gondolat -hogy elszúrtam a lehetőséget- váltotta ezt ki belőlem, vagy a szavai, de nem tudtam fékezni a nyelvem. Pont olyan voltam, mint annak előtte. Aztán megrázom a fejem, és a pohárban lévő italra nézek.-Elvégeztem az alap képzéseket, aztán gyakorlatozni kezdtem egy cirkáló fedélzetén. Nem a Szaharában akartam öldökölni.-válaszolok kérdésére, és remélem érzi, nem firtatnám ezt tovább. Valamikor álmom volt, ami most leginkább szertefoszlani látszott, és nem sok reményt fűztem hozzá, hogy a jövőben bármi változna ezen a téren.-Én csak... Bizonyos dolgokban sokat segített, bizonyos dolgokban nem. Ennyi. Ezért akartam azzá válni, amivé. De ugyebár az élet kiszámíthatatlan. Akkor még ember voltam. Most pedig parancs nélkül gyilkolok. Az élet főnyereménye...-vonok vállat és legurítom a maradék italt is a pohárból. Így a végére nem is volt olyan borzalmas... Ezt beismerni épp annyira nehezemre esett, mint azt, hogy semmi sem lesz már olyan, mint régen.
- Devyn - ismétlem el a nevét komolyan, aztán biccentek felé egyet, mintha csak most találkoztunk volna először. Aztán felemelem a poharat, kissé megemelem felé, és hagyom, hogy a whisky jólesően égesse a szám belsejét, elzsibbasztva kissé a torkomat zamatával, majd jót mosolygok rajta magamban, ahogy ő úgy szagolgatja a magáét, mint a macska a sajtot. - Ritkán látok vérszívót, aki ne díjazna, és undorítónak titulálna egy csaknem húsz éves skót whiskyt - jegyzem meg. - Fogalmazhatnék úgy is, hogy a fenn említett okokból kifolyólag ez a vámpírok védjegyének számító ital. Ha körbenézel itt a bárban, a whiskyt kortyolgatók kilencvenöt százaléka biztos lehetsz benne, hogy vérszívó - teszem le a poharat, aztán érdeklődve hallgatom a szavait. - Meglep, hogy egy ilyen fiatal, és szemrevaló hölgy miért választ erőszakos, férfias foglalkozást, főleg emberként. Vámpírként még megérteném, hogy a vérszomjad kielégítse kötelez rá, de ritka az, aki még halandóként is vonzódik a háborúhoz, és az öldökléshez - jegyzem meg, bár a legkevésbé sem elítélendően. Miért is ítélkeznék felette? Felnőtt ember, a saját sorsának kovácsa, nyilván elég érett volt arra, hogy így döntsön az élete felől. Csupán a kíváncsiság beszél belőlem, mert jelenleg ez a lány még egy megfejtetlen rejtély számomra. Azt már csak remélni tudom - elsősorban az ő érdekében - hogy ezt a kemény diónak tűnő rejtvényt, ami az egész lényéből árad, feltörjem. Ha nem, és úgy ítélem meg, hogy veszélyt jelenthet mind a családom, mint a város vámpírközössége számára azzal, hogy felhívja ránk a figyelmet, habozás nélkül tépném ki a szívét. Fogalmazzunk úgy, hogy a halálos ítélet Demoklész-kardja még nem tűnt el a feje fölül, csak átmeneti felfüggesztésre került. - Várom a válaszod - dőlök hátra. - Addig is, ha már a whiskyt nem kedveled... - intem oda pincért. Egy szavamba kerül, és máris kap egy jókora poharat, és egy tasak vért. Talán ezt jobban kultiválja, főleg, ha a vérszomja tényleg olyan erős, hogy mészárszéket csinált egy sikátorból.
Bólintok. Nem hétköznapi név, mégis a lényem része volt. Sokszor, leginkább az elmúlt fél évben gondolkodtam rajta, hogy megváltoztatom, ezzel is eltüntetve a nyomaim, de aztán mindig arra jutottam, hogy ha már semmi sem maradt a régi énemből, legalább ezt hagy tartsam meg a magaménak. Cseppet sem tetszett az ötlet, hogy igyak, s az ital szaga sem éppen volt olyasmi, amit szívesen lenyeltem volna. Aztán ahogy az első korty lecsúszik torkomon, olyan fintort vágok, hogy már-már nevetségesen kellene éreznem magam, de a gyomrom bukfencet vet, és ez ellen nem igazán tudok mit tenni. -Hát mázli, hogy van, aki eleve úgy változik át, hogy szereti a piát.-teszem le a poharat, gyomrom még mindig dacol az itallal, de mintha elkezdeném érezni, hogy a torkom ellazul. Ez érdekes érzés, de nem mondom, hogy annyira rossz. Azon a tényen felülemelkedve, hogy a whiskey egyáltalán nem volt az én asztalom. Végül csak kibújik a szög a zsákból és a titkom nem tudom titokként megtartani. Felesleges próbálkozás volt, de nem érdekelt, amíg nem kérdeznek én nem mondok semmit. Ez régebben is így volt, és terveztem a jövőben is megtartani. Pláne, hogy erről nem is szabadott volna beszélnem. Bár ott a tény, hogy ki tudja, ebbe a városba elér e a kezük, és egy Ősivel szembe mernek e szállni vagy sem. Reményeim szerint nem, és ez nem is csapda, s minden körülmény között a fejemmel a nyakamon fogok távozni. Vállat vonok, de igaza volt. Kis ideig a poharat nézem, átrágom magam a válaszokon, amiket erre lehetett mondani. A probléma sokkal inkább az volt, hogy ez a családomhoz fűződő emlékek felelevenítésével járt. Annak pedig annyira nem örültem. A percek telnek, telnek, mire az asztalon egy pohár és egy tasak vér landol. A torkomban a kaparó érzés, ami kezdett elmúlni kicsit feléled, és tekintetem hirtelen rémült lesz. -Az anyám... Ő rendőr volt, akárcsak az apám, de ő később hírszerzésnél kezdett dolgozni. Aztán egy barátom elvesztettem, aki katona volt. Világ életemben olyan környéken laktam, ahol özvegyek és veteránok éltek. Nekem ez volt a természetes közeg. Kiskoromban rengeteget foglalkoztam önvédelemmel, nem azért, mert kényszerítettek rá, hanem mert érdekelt.-vonok vállat, a pohárhoz és a tasakhoz továbbra sem nyúlok, inkább hátradőlök a boxban és rá emelem a tekintetem.-Tudom, hogy most azt hiszi, hogy egy fékezhetetlen vámpír vagyok, és értékelem a segítségét, de meg akarom tanulni, hogy éljem ezt túl. ahogy túléltem mindent a múltamban. És tudom, hogy képes leszek rá. De valami hiányzik a múltamból, érzem. Ahogy arra sem emlékszem miért lettem vámpír. Csak arra, hogy fekszem egy sikátorban, és valaki próbál meggyógyítani. A biológia szabályai, még ha a maguk abszurd módján is, de működnek. Kellett volna működniük.-összeszorítva fogsorom, szinte elzsibbasztom az állam, ahogy beszélek, és kezem ökölbe szorul a testem átjáró dühtől. Harcolok magammal, és most az éhségemmel is. És tudom, hogy most sikerülni fog. Muszáj. Az agyam nem adhatja fel, nem ködösülhet el. -Biztos nem tőlem hallja ezt először, de kérem higgyen bennem, legalább addig, míg itt vagyok. Mindent megteszek, hogy sikerüljön.-és mintha az éhség egy része elmúlna, tekintetemben pedig olyan elszántság izzik, mint amikor aláírtam azt a papírt, én is egy leszek sok más mellett. Valaki, aki akár a rabok, kap egy számot, egy dögcédulát és a múltjából, a családjából merítve az erőt előrébb juthat, túlélhet. Eddig katona voltam, már nem vagyok, az új cél az, hogy olyan legyek vámpírként is, mint emberként. Kitartó, aki nem ismer határokat, aki képes uralni, s kordában tartani azt, amije van. Az életét....
Mivel lenyel egy korty whiskyt, de szemmel láthatóan nehezen küzdi le az italt, egy darabig félő, hogy visszbukja az asztalra az egészet. Szerencsére nem ez történik, de látom, ahogy egész testében megborzong az undortól, reakciójára pedig felnevetek. - Vagy épp csak a sors szeszélyének tudható be, hogy az alkoholisták könnyebben lesznek áldozatok, vagy maguk is vérszívók - válaszolom, aztán csendesen hallgatom a szavait. Különös a története...a szüleivel kezdve. Most már legalább értem, miért viselkedik úgy, mint G.I Jane. Aki gyerekkorától kezdve ezt látja, ezt tanulja, talán már az anyatejjel ezt szívja magába, nem is tud más lenne, ha akarna sem. Önvédelem, fegyverek, katonaság... ez a lány egy főnyeremény lenne Marcel seregébe. Hogy ennek örülnék-e vagy sem, azt jelenleg nem tudom eldönteni. Nem bízom Marcelben teljesen, és egy ilyen lánnyal az oldalán talán túlságosan is nagy előnyt kapna velünk szemben. Ugyanakkor ő segíthetne neki megtalálni a helyét az újdonsült világában... bár ez én is megtehetem. - Hidd el, nem olyan borzasztó nehéz megtanulni, hogy ezúttal már másképp kell élned. Vannak praktikák, és szívesen segítek, hogy elsajátítsd őket. Az ajánlatom önzetlen és őszinte. Ez a lány nemes egyszerűséggel érdekel. A halálos ítélet, ami eddig a feje felett függött pedig szinte már félre van tolva. - Ami a történeted homályos foltjait illeti, tudd, hogy bármelyik percben elő tudom belőled hozni, persze, ennek van egy feltétele. Ha emlékszel rá, csak valamiért az agyad blokkolja az információt, egy igézés bármikor könnyedén megoldja a problémát. Én Ősi vagyok, tehát képes erre - állapítom meg minden beképzeltség nélkül. Nemes egyszerűséggel a tényeket mondom el.
Nem az én italom volt ez a rövid, erős és kicsit keserű ital. Ahogy más sem. Soha nem szorultam rá, hogy bánatom a piához fordulva éljem meg. -Biztos a vérük is ilyen remek ízű.-mondom még mindig borzongva. Végül is, ha a biológiáját nézzük a dolognak, még lehet benne jogos felvetés is. De nem tudom, piást még nem kóstoltam, ezek után nem is fogok. Megint a vérre gondolok. Ez szörnyű. Kérdez, válaszolok. A helyzet ismerős, nem zavartatom magam. a hazugságvizsgáló is olyan dolog volt, amit ki tudtam játszani azzal, hogy elhallgattam dolgokat, s bár most is szándékosan teszek ilyesmit, azt azért teszem, mert az életemmel fenyegettek meg, az volt a tét. És most ő ugyan ezt csinálta, a múltamtól sajnálatos módon jobban rettegtem, mint tőle. Igen, Ősi volt, nem egy kezdő rendőr, de amit nem tudtam és amiről azt hittem, hogy tudok, az két külön dolog volt és mind a kettő veszélyt jelentett mindenkire, aki valaha a közelembe került. Beavattam abba, mit tanultam, hogy a legkevésbé nekem volt szükségem testőrökre, mikor őket is könnyen lebirkóztam volna. És most elkezd hiányozni az oldalamra erősített fegyver, amit pár hónapig viselhettem, mielőtt még a katonaság felé fordultam volna. Amolyan terepgyakorlatnak anno az jó volt. -Amit köszönök is, de nem maradhatok itt. Ez nem az a város, ahol le akarom élni az életem.-jegyzem meg kissé nyersen, mert bár nem vele volt bajom, vagy a zenével, vagy bármi mással, egyszerűen hátborzongató volt ez az egész város. Bólintok. Nem érzem, hogy ez fenyegetés lenne, inkább csak felajánlás, és legyűröm a testemet uralma alá vonni akaró érzést, hogy végigfusson rajtam a remegés. -Nagyra értékelem, de nem akarok rá emlékezni. Legalábbis nem azért akarok, mert valaki kényszerít rá. Amíg szolgáltam, megtanultam, hogy bizonyos módszerekkel hogy lehet előrébb jutni, és azzal, aki átváltoztatott, ebben a témában közös véleményen vagyunk. De a családi ügyeim hoztak ide, ezt magam intézem.-fogalmam sincs, hogy ezt most miért is jegyeztem meg hangosan, miért nem hagytam, hogy utolsó szavaim csak fejemben forduljanak meg, gondolat formájában, őszintén, nem is érdekelt. De az annál inkább, hogy előrébb lépjek a szomjam befolyásának lépcsőjén. -Nem sokat tudok a város működéséről, az itt élők hierarchiájáról, de remélem ha sikerül túljutni azon a kis problémán, hogy elvesztem a fejem, ha a vérre gondolok, akkor nem leszek senki szemében potenciális ellenség, vagy legalábbis nem annyira, hogy mindenki egyszerre akarja a fejem a nyakamról lemetszeni.-őszintén próbáltam volna az itteni szabályokhoz alkalmazkodni, de azok ismerete nélkül ez nehezen ment. S jelenleg a szabályok egyik alkotójával volt dolgom, így első kézből kaphattam felvilágosítást a dolgokról és működésükről.
Egy újabb ital után intek - ezúttal már csak magamnak - és kedvtelve nézegetem, ahogy a kezemben tartott pohárban a whisky színe pirosból arannyá válik, attól függően, milyen színű fények váltakoznak a bárban. - Elárulom neked, hogy a legízletesebb fogások az alkoholisták, szerencsejátékosok, pszichopaták és egyéb gonosztevők. Nem vagyok filozófus, de úgy hiszem, a tömény gonoszság megédesíti a vérüket - mondom végül, aztán biccentek, mikor nemet mond az ajánlatomra, miszerint nagyon könnyen megtudhat mindent az átváltozása körülményeiről általam. - Rendben. Tiszteletben tartom - mondom röviden, és valamiért örülök, hogy így döntött. Amúgy is meglehetősen instabilnak tűnik - ha lelkileg nem is, mentálisan mindenképpen - egy igézés talán most olyan hatással lenne rá, mintha harapófogóval nyúlnának egy precíziós műszerbe. Arról már nem is beszélve, hogy talán olyan dolgokat tudna meg, amik sokkolóan hatnának rá. Talán tényleg előnyösebb, ha ő maga jár utána a történetének, és lépésről lépésre deríti ki az igazságot. Persze, számolnia kell a ténnyel, hogy talán soha nem fogja megtudni, mi történt, és hogyan. Összevonom a szemöldököm mikor azt mondja, meglehetős gyorsasággal távozni fog innen. - Ez nem túl jó ötlet - csóválom a fejem. - Egy magadfajta újonc könnyen kerülhet bajba olyan helyen, ahol a természetfeletti nem megszokott. Esélyt kaptál egy új, egy másik életre. Nyilván nem akarod gyorsan végezni. Itt New Orleansban úgy simulhatsz bele a tömegbe, mintha nem is léteznél. Senki nem fog felfigyelni rád a többi vámpír, farkas, és boszorkány között. Ez persze csak javaslat részemről, a döntés a tiéd - jelzem egy udvarias kézmozdulattal, hogy abba végképp nem lehet beleszólásom, hogyan akarja írni a saját sorsát. - Mindenesetre bárhová is kerülsz, egy tanácsot fogadj el tőlem. Keress egy kórházat, vagy vérbankot, és igézz meg valakit, aki ott dolgozik, és ellát téged vérkészítménnyel. Nem a legtartalmasabb étel ugyan, de jól jön, ha nem akarod felhívni magadra a figyelmet. És megvan az az előnye is, hogy ha csillapítod vele az éhséged, mielőtt a városba merészkedsz, nem szándékozol majd megtámadni minden veled szembe jövőt - javaslom, aztán zakóm belső zsebébe nyúlok, és tollat halászok elő, majd az egyik poháralátétre két nevet írok, és a lány elé tolom. - Tessék. A francia negyed két vezető boszorkánya. A többiektől ellentétben ők tolerálják a fajunkat. Talán hajlandóak lesznek neked segíteni abban, hogy rálelj a gyökereidre.
Elmosolyodom, ami meglep. Ebben semmi vidám, mosolyogni való dolog nem volt. Arról beszéltünk, hogy kit és miért érdemes megölni. Kicsit abszurd csak. -Hát ez is egyfajta igazságszolgáltatás. De aki csak piál, nem tesz semmi rosszat, csak egy ártalmas szenvedéllyel él. -mondom, hátha ezzel meggyőzöm, bár kizárt, hogy az ezen emberek családjába tartozók a véleményem teljes mértékben egyetértenének velem vagy egyáltalán megfontolnának ilyen gondolatot. Persze mindenki másmilyen, és nem ítélkezhetünk, mégis megtesszük. De ki dönti el, hogy mi a jó és mi a rossz? Akartam is tudni, hogy mi az, amit az agyam blokkol, ugyanakkor lehet, hogy jobb is volt így. Legalább nem kellett attól tartanom, hogy az életem még inkább romokba dől, amiért meg akar valaki ölni. -Köszönöm.-mosolyodom el óvatosan, hisz éppen megtehetné, hogy a fejemben kezd el turkálni, a gondolataim között, de nem teszi, ezért pedig felettébb hálás vagyok neki. Úgy gondoltam, hogy idővel úgy is mindenre fény fog derülni, és talán maga Wyatt lesz az, aki ebben segítségemre lehet, hisz neki munkát jelentett valami akkor este, vagyis inkább valaki, akinek én voltam a kiiktatandó embere... vagyis valami ilyesmi. Nem akartam itt maradni, ez neki nem tetszett, nekem viszont a gondolat hogy tovább állhatok nagyon is bejött. Miért? ebben a városban egyenlőre csak gyilkolásra voltam képes, érdemi változás semmiben sem történt. Plusz, semmi sem kötött ide, a jelen pillanatban kérdéses családi kapcsolatomon kívül. Azt viszont eddig sem leltem, nem hiszem, hogy a megvilágosodás ezután ütne be. -Valóban, de ez nem az a város, amit én otthonomnak tudnék érezni. És ha túljutok a kezdeti nehézségeken, azt hiszem menni fog a beilleszkedés is.-reagálok tömören, örülök, hogy nem lettem potenciális kiiktatandó személy a listáján, s az életem hátralévő részét sem akarja irányítani, s hagyja, hogy magam hozzam meg a döntéseim, mint például a lakhatásom, amit nem ide akartam tolni. Figyelmesen hallgatom végig, és valóban elgondolkodom a lehetőségeimen, hisz ez a tanács nem éppen hülyeség. -Ezt a tanácsot is köszönöm. Valóban, lehet, hogy egyszerűbb úgy elindulni valahová, hogy nem azon kattogok, akik körülvesznek emberek e vagy sem, milyen a vérük és hogy dobog a szívük.-arcomon egy bánatos, fanyar mosoly siklik át, aztán a tasakra nézek, de a tartalma még mindig nem vonz. A gyomrom kicsit kavarog, ami nem annyira tetszik, de már kezdtem megszokni ezt az érzést is, ahogy a zajokat és a sebességet is. -Azt hiszem szükségem lesz rájuk, és tényleg köszönök mindent. Nem így akartam bemutatkozni a városnak és magának sem, és remélem nem okoztam akkora felfordulást, hogy ne lehessen elsimítani az ügyet.-sütöm le szemeim, mert igenis gyötör a fránya bűntudatom, de nem igazán tudok mit kezdeni ezzel, hiszen már a múlton nem változtathatok.
Félrebiccentem kissé a fejem a lány első szavaira, és elgondolkodva nézek rá. - Közelítsük meg a kérdést már szemszögből - mondom aztán. - Egy alkoholista, aki mondjuk elissza a családja utolsó pénzét is, aki esetleg üti-veri a gyermekeit, egy pszichopata, aki abban éli ki magát, hogy terrorban tart másokat, egy tolvaj, aki fegyvert fog egy dolgozó családanyára, szerinted nem érdemlik meg a halált? - kérdezem. - Ezek az emberek el sem tudják képzelni, hogy létezik olyan, ami rosszabb náluk. Mi pedig eloszlatjuk bennük ezt a tévhitet. Mondd csak, nem ezerszer jobban érdemlik-e meg a halált, mint az utcán sétálgató ártatlanok? Fogalmazzunk úgy, hogy besegítünk a természetes szelekcióba - teszem le az asztalra az üres poharat. - Ha távozni akarsz a városból, elfogadom. Elmondtam az ellenérveimet, de mint már mondtam, a saját sorsod felől te döntesz. Egy ajánlatom van: menj Mystic Fallsba. Abban a városban legalább oly megszokott a természetfeletti jelenléte, ahogyan itt, New Orleansban is. Ott nagyobb biztonságban lehetsz, mint egy átlagos városban, mindaddig, míg megtudsz bármit a családodról. Kívánom neked, hogy megéld ezt az időt - teszem hozzá. Nem durván, nem is finomkodva, csupán tárgyilagosan. Újszülöttként, segítség nélkül egy vámpírnak sem könnyű a boldogulás, és jelentős részük nem is éli meg, hogy megtapasztalja az örök élet áldásait és átkait. - Nos, amennyiben már tudok segítségedre lenni semmiben... - teszek aztán egy kézmozdulatot, amely azt hivatott jelezni, hogy immár nem tudom, miben lehetek még szolgálatára.
Megrázom a fejem, ezzel hangot adva a nemleges válaszomnak. -Nem, nem azt mondtam, hogy az ilyen nem érdemli meg a halált. De én innentől igyekeznék a tasakokra szűkíteni az étkezéseket, mintsem működni, mint a természet jobbkeze. De természetes, hogy az ártatlanok kevésbé potenciális célpontokként kell, hogy létezzenek. Csak sajnos nem mindenki gondolja így, vagy mint én, azt sem tudja, hogy mit csinál olyankor, mikor éhes.-próbálom a teóriám olyan talapzatokra helyezni, amit nem dőlnek össze, pedig lássuk be, össze fognak, mert igaza van, csak én most próbálom meggyőzni magamat is, hogy a tasakra szűkített diéta lehetséges megoldás valamire, amire kétlem, hogy ennyi lenne a megoldás. Végül is, hetek óta, sőt, immár jó pár hónapja szenvedek ilyen időkiesésekkel, mintha az agyam valamit blokkolna és nem akarna egyszerűen kiszabadítani olyan gondolatokat, amik ott lapulnak bennem. Talán emlékeket, amiknek létezéséről azt sem tudom, hogy léteznek, de az agyam tudja, hogy igazak és nagyon is léteznek. -Ott születtem, s igen, oda is tartok. Közel áll hozzám az a város, és tudom, hogy mennyi minden könnyebb lehet ott is. Bár itt kötöttebbek a szabályok, mint ott, de talán ez sem akkora baj.-mosolyodom el, mégis csak az a város állt közelebb a szívemhez, nem ez. De ki tudja, még ide is visszatérhetek, ha úgy adódik, s ki tudja, hogy a gyökereim honnan eredeztethetők. Minden esetre a telefonszámokat és neveket, amiket adott, megőrzöm, még hasznosak lehetnek a későbbiekben. -Köszönöm a segítséget, és igyekszem élni a vámpírság adta lehetőségeimhez képest életben maradni. És remélem tényleg nem okoztam akkora galibát.-mondom szemeim kicsit lesütve a végére, aztán a tasakért nyúlok, amit a zsebembe süllyesztek, biztos, ami biztos alapon, jobb, ha velem van még egy ideig, ha esetleg éhségem ismét eluralkodna rajtam. -Örültem a találkozásnak Mr. Mikaelson!-biccentek végül és még utoljára egy halovány mosollyal ránézek, majd az ajtó felé indulok. Meglepő mód immár nem akar a szívem kiugrani a helyéről, s nem is vagyok ideges. Mindent csak szép sorban, kezdve azzal, hogy a várost a hátam mögött hagyom és folytatom, amit elkezdtem. Megkeresem a családom.
Évek óta nem vett körbe család, csak az apám volt ott nekem, így érthető, mennyire ledöbbentett, hogy mégis van valaki, aki ha nagyon távoli is, de a rokonom. Nevetni támadt kedvem, sötét, humortalan nevetéshez, aminek semmi köze az örömhöz, csak a színtiszta keserűséghez, és a már jól ismert szarkazmushoz. Miért éppen akkor bukkan fel az életemben, mikor a halál olyan közel van hozzám, hogy érzem jéghideg leheletét a tarkómon? Ahogy a nő szavaiból kivettem, ő már eleget élt, s nem kívánja úgy az életet, ahogy én, az oka persze titokzatos, ahogyan ő is. Ha helyet cserélhettünk volna egymással, mindketten boldogan távoztunk volna a találkozóról, de így be kellett érnünk azzal a csekélyke örömmel, hogy egymásra leltünk. Nem mintha bármelyikünk is ugrándozott volna örömében, sőt... Ő a maga mögött hagyott sok év miatt vált érzéketlenné, míg én épp hogy keveset éltem, s ez változtatott meg. Ellentétes a sorsunk, mégis megegyezik a maga módján. Talán tényleg családi vonás a szenvedés. - Nem igazán volt ideje belemenni a részletekbe. Mostanra már bizonyára tudnék minden hátulütőről is, de ezt egy kislányra nem zúdítja rá egy anya. Legalábbis így gondolom. - Feleltem csaknem félvállról, mintha nem lett volna fontos, hogy alig tudok valamit az örökségemről. A varázslat fontos részévé vált az életemnek, még akkor is, ha keveset, jóformán alap varázslatokat ismertem csak. Bennem volt a varázslat, de ezt könnyű elfelejteni, amikor haldokolsz. Azzal a tudattal pedig még nehezebb élni, hogy valószínűleg épp egy varázslat az oka mindennek. Mintha kést szúrtak volna belém, mintha egy egészen közeli ember árult volna el. Egy apró mosolyt azért megengedek magamnak én is, még ha egyáltalán nem is vidám. Talán segítséget nyújthat nekem, és nem akartam elásni magam nála, nem kérhettem akárkitől varázslattal kapcsolatos segítséget. - Úgy gondolod, ki tudjuk deríteni, mi okozta, vagy pontosan mi is ez a varázslat, vagy esélytelen, és egymás idejét raboljuk? Az sem gond, egy ideje már készülök a halálomra, épphogy koporsót nem választottam, vagy urnát. Nem szeretném, ha bogarak és mindenféle csúszómászó lakmározna belőlem. - Jegyeztem meg a szokásos kesernyés humorral, s ilyenkor mindig jobban éreztem, ahogy a sötétség a szívemet markolássza. Ijesztő mód még élveztem is, ahogy felszínre tör a sötétebbik énem, de tudtam, hogy vigyáznom kell, ha nem akarom a halálom előtti időszakot egy megkeseredett, lelkileg vén, testileg fiatal lányként tölteni. Aztán hirtelen ellágyultam, remegő kezekkel túrtam rövid hajamba, és azon kaptam magam, hogy könnyek szöknek a szememben. Csakhogy későn kapcsoltam, s így már nem tehettem ellene semmit. A könnycseppek kiszöktek pilláimon keresztül, lebukdácsoltak az arcomon, és az államnál találkoztak össze. Csípték a szememet, és szívem szerint összegömbölyödtem volna, körbeölelve a mellkasom, hogy megóvjam magam a fájdalomtól, s attól, hogy darabokra hulljak. - Az anyám azért halt meg, mert valaki elcseszte az életünket réges-régen egy kibaszott átokkal? Ahogy én is meg fogok halni! - Csattantam fel, és dühömben lelöktem a poharat az asztalról. Pici darabkákra robbant szét, ahogy összecsókolózott a padlóval, és egy időben mintha a lelkem is ugyanígy széthullott volna, csillogó darabkákra. Felpattantam a helyemről, nem érdekelt, ha bárki is felém nézett, vagy ha a pultos bosszúsan méregetett. Már amúgy is ki kellett csengetnem némi plusz pénzt a pohárért, mit számít néhány idegen ember elítélő pillantása? Dühös voltam, és így is visszafogtam magam. A falhoz is vághattam volna mindent, ami a kezem ügyébe kerül, vagy az asztalt is felboríthattam volna, ha egyáltalán maradt még erőm hozzá. Mély lélegzetet vettem újra és újra, de állva maradtam, nem voltam hajlandó leülni, amíg nem nyugszom le hozzá eléggé, vagy amíg ki nem tessékelnek a pubból. Amelyik hamarabb elérkezik.
587 szó . zene . öltözék . bocs a a "kis" csúszásért
Sajnálom, tényleg valahol... amennyire még vannak bennem efféle érzések elrejtve mindenképpen. Nem mondom, hogy átérzem teljesen azt, amit érez, de azt hiszem tudom neki se könnyű. Várni a halált ilyen fiatalon... Cserélnék vele, ha lehetséges lenne, ha lenne rá mód... És akkor mi van, ha van rá mód? Mi van, ha ez a jó megoldás? Cserélhetnénk valahogy, átvenném azt, ami neki van, ő pedig élhetne a végtelenségig, vajon melyiket választaná, ha dönthetne? Én már így is túl sokat jártam ezen a földön, túl sokat éltem és már nem akarok tovább. Nekem már sok és elég volt, neki viszont pont hogy időre lenne szüksége, ez jól látszik minden kirohanásából, minden kifakadásából. Nem viseli jól azt, ami történik vele, főleg hogy úgy fest azért történik, mert valaki rosszul művelt egy varázslatot. A mágiának ára van, a családom ezt mindig is tudta, de úgy fest valaki nem számolt a következményekkel, amikor úgy döntött, hogy megpróbál megtörni egy átkot, amit előtte senkinek se sikerült. - Írhatott volna levelet is, bár bizonyára nem akart rossz emlékeket hagyni benned. - mert ahogyan most is láthatóan mérges valószínűleg amúgy is az lett volna. Azt hiszem érthető, nem könnyű kezelni, hogy más dönt helyetted. Élet nélkül, vagy szerelem nélkül... nem ő döntötte el, csak megkapta az eredményt és még csak az sem biztos, hogy ha másképp döntene akkor visszafordítható a dolog. Persze meg lehet próbálni ha akarja, de nem biztos, hogy lehetséges. Néha a hiú remény rosszabb mintha az ember egyáltalán nem is reménykedik, mert akkor a végén csalódsz... csalódni pedig soha sem kellemes. - Ne kezdj feleslegesen reménykedni. Talán van megoldás, talán... nincs, magam sem tudom, ez majd akkor derül ki, ha megpróbáljuk, de az biztos, hogy következménye lesz. Ha meg tudjuk szüntetni, akkor vissza kapod azt, amitől mindenki más szenved, teljesen feloldani nem lehet egy átkot. - nem fogok köntörfalazni és nem teszek úgy, mintha minden rendben lenne. Maradjunk komolyak, ha már ő is ezt teszi, nekem sincs okom másra és egyébként sem szokásom elhitetni valakivel, hogy jobb is lehet a helyzete, mint ami valójában. Nem lenne sok értelme. Neki se és nekem se hasznos, egyébként is elég keserűség van már benne, nem kell egy reménykedés után még újabb halommal gazdagítani. Figyelem, ahogyan elindulnak a könnycseppek az arcán, de nem szólalok meg és nem moccanok. Nem én vagyok a jó és kedves nagynéni, aki majd széppé teszi az életét. Nem tudom hogyan kell. Nincs családom, nincsenek
olyanok, akik közel állnak hozzám, csak csendben várom, amíg kiborul. Lerepül az asztalról a pohár. Minket figyelnek. Felpattan. Várok. Ezt neki kell megoldania, nem az én dolgom lesz, ennyi biztos. Türelmes vagyok, ez az egy legalább meg van bennem. Mérhetetlen türelemmel viseltetek az élet iránt, másra nem is igen van lehetőségem. Ha nem lennék türelmes, már rég feladtam volna és én is úgy tombolnék, mint ő, de ez nem sokat ér. Akkor meg mi értelme? Pár pillanat múlva állok csak fel én magam is. A táskámból előkerül a tárcám, és az asztalra helyezek egy kisebb összeget, ami fedezi az italokat és a poharat is, no meg persze a kis jelenetet. Csak aztán lépek oda mellé és ragadom meg határozottabban a kezét, a karját leginkább, a felkarjánál szorítok rá kicsit, hogy magához térjen, csak aztán indulok el vele kifelé, ha hagyja magát. - Nem kiabálhatsz ilyesmit nyilvános helyen... világos? Sosem tudod, hogy ki hall és ki figyel. Lehet, hogy már felkészültél a halálra, de ha megoldást akarsz, akkor nem tombolhatsz, mint valami megveszekedett őrült. Igen valaki a múltban elszúrta az életedet, az enyémet is... mindannyiunkét és valaki a közelmúltban megpróbálta megoldani és nem sikerült neki, ennek iszod most a levét. Először viszont nyugodj le és akkor tudunk normálisan is beszélni. - a hangom higgadt, cseppet sem vagyok ideges, talán csak az ujjaim szorulnak rá a szükségesnél egy leheletnyit erősebben a felkarjára, de ennyi kell, ennyit azt hiszem megérdemel és talán így majd magához tér végre. Semmi értelme a kis tombolásának, az nem változtat a jelenlegi helyzeten és a problémát sem oldja meg. Én segíthetek neki, de csak akkor ha hagyja és ha lehiggad végre.
Zavart homlokráncolással nézek Davinre, az értetlenkedésem teljes tudatában, amikor kijelenti, hogy nem a törékenységem miatt aggódik. Akkor mégis mi miatt? Mármint ez csak egy cikk, amin dolgozni szeretnék, néhány rosszfiúról, igen, és elismerem, van rá esély, hogy közben bajba kerülök. De ha le tudjuk szögezni, hogy nem igazán eshet nagyobb bajom, hisz vérfarkas vagyok, akárcsak ő, akkor mégis mi más oka lehet arra, hogy visszatartson? Talán tud valamit, amit én nem? Azokról a bűnözőkről esetleg? Hát... az mondjuk elég kellemetlen lenne, ha kiderülne, hogy vannak közöttük nem emberek is, például vámpírok, vagy boszorkányok, de akárcsak farkasok, a rosszabbik fajtából. Ez mindjárt rontaná az esélyeimet. Legszívesebben rákérdeznék, hogy mire gondol, de mégsem teszem. Nem is tudom, miért. Ha tényleg tud valamit, és el akarná mondani, valószínűleg megtenné, és nem csak célozgatna. De az is lehet, hogy csak szórakozik velem. Úgy értem... kezdem úgy érezni, tényleg mulattatja, ha kínos helyzetbe hoz, és talán most is erre megy ki a dolog. Én ugyan nem fogok belesétálni a csapdájába még egyszer! Inkább maradok a témánál, ha már egyszer sikerült rábeszélnem, hogy támogassa az ötletemet, még csak bizonyos feltételek mellett is. Ennyi áldozat szerintem belefér, ha egyszer tényleg sikerül lehozatnom ezt a cikket. Egyébként is, el kell ismernem, semmi kifogásom nem lehet a társasága ellen. Inkább ő, mint valamelyik másik munkatárs, akikben kevésbé bízom, és könnyen ellophatná a terveimet. - Hát... nos igen, nem szeretném, hogy valaki elhappolja előlem a munkát. És ez egyébként is egy elég összetett feladat lesz, több kisebb interjúval, ami minimum napokba fog telni, vagy hetekbe, szóval szeretnék mielőbb nekifogni – vonom meg a vállam. Nem értem, miért irritálja így ez az egész dolog, de már inkább nem is foglalkozom vele. Egy csomó dolgom lesz még, megfigyelések, a megfelelő emberek felkutatása és kifaggatása, lehetőség szerint képek készítése, hisz azok nélkül nem sok értelme van. Sok a munka, de én nagyon is készen állok. - Szerintem a hét óra tökéletes lesz – bólintok automatikusan, és csak mikor szóvá teszi, akkor tudatosul bennem, hogy tényleg úgy egyeztetünk, mintha randira készülnénk. Azt hiszem, megint elpirultam. Basszus! - Hmm... ez ööö igen, tényleg úgy hangzik, mint egy randi. De dolgozni megyünk – teszem hozzá gyorsan, és mielőtt esélyt adnék rá, hogy újra zavarba hozzon, kiiszkolok az irodájából. - Akkor később találkozunk – szólok még vissza az ajtóból, mielőtt teljesen kámforrá válnék.
A nap további részében többször is eszembe jutott Davin megjegyzése, és minél többször felidéztem magamban, annál kevésbé tetszett, mert csak mind jobban és jobban izgultam miatta, ahogy az este egyre közeledett. Hülyeség, mert tényleg csak a munka miatt megyünk, de egy olyan helyre, ahová illik kicsit kiöltözni, hacsak nem akarom, hogy képletesen szólva a homlokomra legyen ragasztva nagy, rikító betűkkel, hogy szaglászó riporter. Úgyhogy végül némi vacillálás után felvettem azt a testhezálló, kissé kivágott ruhát, amit nem rég vettem. Akkor is sokat gondolkodtam rajta, hogy nem túl merész-e. Persze csak hozzám képest, mert ez a darab még így is szolid, visszafogott és elegáns. Csak hát nemigen szoktam kiöltözni. Egy ideje már nem. Nem vettem a fáradtságot, hogy megkeressem Bent, és közöljem vele, hogy dolgom lesz ma este. Egyrészt ő nem az apám, és attól függetlenül, hogy mióta New Orleansba jöttünk, ismét egy fedél alatt élünk, nem tartozom neki számadással. Másrészt amúgy is folyton elfoglalt, szóval valószínűleg nem is érdekelném. Amint Davin megérkezik értem, csak beülök mellé a kocsiba, hogy már mehessünk is tovább a kiszemelt Bourbon pub felé. A hely igazából nem olyan rossz, mint a híre mostanában. Hangulatos, kellemes jazz zene szól, és de nincsenek olyan sokan, mint amennyien akkor lehettek, mielőtt az errefelé randalírozó banda elijesztette a turistákat és a helyieket. Már csak ezért is megéri lehozni a cikket, hogy ezeket a helyi üzleteket és szórakozóhelyeket megmentsük a teljes bukástól. - A tulaj még nem érkezett meg, úgyhogy, azt hiszem, várnunk kell – fordulok Davin felé. Végül is addig is alkalmunk adódik felmérni a helyet, az ide járókat, a körülményeket. Nem mintha kritikát készülnék írni a pubról, de őszintén megfogott a varázsa, úgyhogy talán megérdemel pár szót, hogy egy ilyen jól összerakott és működő bizniszt mennyire le tud rontani a rossz „szomszédság”. - Leülünk? - intek a pult felé. Amíg van ott szabad hely, addig kellene elfoglalnunk, hisz a tulaj is ott fog felbukkanni leghamarabb. Én el is foglalom az egyik bárszéket, Davin pedig csatlakozik, ha szeretne. Néhány pillanatig csendbe burkolózom, aztán előtör belőlem egy kérdés, ami már napok óta foglalkoztat, de eddig nem voltam biztos benne, hogy akarok-e róla beszélni. - Mondd csak, te... te hallottál már olyanról, hogy egy kővel... egy varázslattal, szóval... - lehalkítom egy kicsit a hangomat, mielőtt folytatnám. - Hogy létezik olyan varázslat, ami segít kontrollálni az átváltozásainkat? Hogy akkor alakuljunk át, amikor szeretnénk, a hold állásától függetlenül? - bököm ki végül érdeklődve, kissé oldalra billentett fejjel. - Pár napja találkoztam egy boszorkánnyal, Kalebbel, és ő... szóval ő említette. - Árulom el. Igazából Davin az első, akinek mesélek erről. Még a bátyámnak sem mondtam el. Mert hát tudjuk milyen Ben. Gondolom azonnal faggatni kezdene, hogy hol jártam, mit csináltam, hogyan találkoztam Kalebbel, és a többi. Néha olyan zsarnokoskodó tud lenni, még ha tényleg aggódik is miattam, én csak... szerettem volna valaki mással beszélni erről előbb, mert ez a gondolat azóta foglalkoztat, és kíváncsi vagyok mások véleményére is.
Zoé távozása után egy ideig még vigyorogtam. Könnyű volt zavarba hozni, bár nem tagadtam volna le azt sem, hogy ezek az apró elszólások pont ezt a célt szolgálták. Mindig is szerettem tudni, hogy az én kezemben az irányítás, és ezt sem neki, sem másnak nem adtam volna át. Zoé esetében pedig vigyáznom kellett az egésszel, mert érte elszámolással tartoztam. Ha a munkájából kifolyólag bajba keveredik, netán egy haja szála is meggörbülne, Benedict mindezekért cserébe a fejemet szedné le a helyéről. Nekem pedig még szükségem volt a fejemre. Nem kellett felírnom magamnak, hogy este hétkor kell mennem a lányért, megjegyeztem. Az ilyesmit elég nehéz lenne elfelejteni, bár míg ő tartotta magát ahhoz, hogy dolgozni megyünk, én inkább arra koncentráltam, hogy valamivel hátha elterelem a figyelmét az egész témáról. Még egyeztetnem kellett a bátyjával, hogy mennyire engedjem bele ebbe az egészbe, hisz ahová készült, éppen nem arról volt híres, hogy gyengéd és barátságos a nőkhöz. Szexista patkányok lakták azt a helyet, legalábbis azt a részét, ami Zoé-t érdekelte, akik egy pár centért még az anyjukat is eladták volna, és ki tudja, hogyha egyedül engedtem volna oda, egyáltalán hogyan jött volna ki onnét. Ez már sajátos ügy volt, a szívemen viseltem a sorsát, még ha ő erre nem is jött rá. Nem szerettem kiadni a sajátos érzéseimet, azt, hogy mi fontos és mi nem. Bár nehéz volt egész nap rezzenéstelen tekintettel ülni, átolvasni a cikkeket, visszaküldeni őket javításra, miközben arra gondoltam, hogy hiába az új irány Zoé részéről, nem fogja megmenteni az életét az, hogy ki a bátyja. És volt egy olyan érzésem, hogy ha nem az életéről volna szó, ő ezt nem is bánná. Nagyjából összeállt a kép, hogy kettejük között nincs minden rendben, de Zoé alapvetően más felfogással rendelkezett, kevésbé volt zsarnok, de annál makacsabb. Pontban hétkor álltam meg a ház előtt, majd mikor Zoé beszállt mellém, rögtön gázt is adtam. Próbáltam nem legeltetni a szemem az egész csinos darab ruhán, de nem arattam nagy sikert ezen a téren. Túl nagy volt a kísértés, és a megszokott formalista cuccok után ez már felért egy vetkőzéssel. Hozzá mérten. Kinyitottam neki az ajtót, majd besétáltam utána a pubba. - Amíg itt a külső résznél maradsz, felőlem terepszemlét is csinálhatsz. - sóhajtottam fel, a táncoló párosokra, és az iszogatókra nézve. A probléma nem itt kezdődött, hanem a függöny mögött. Mindenhol voltak érdekeltségei a maffiának, nem véletlenül volt tilos a belépés majdnem mindenkinek a vöröslő anyag mögé. Én magam is egyszer léptem be oda pár napja, mikor Benedict-et kerestem. Arra számítottam, hogy kártyázó, nagy tétekben játszó gorillákat fogok találni, ennek a felét meg is kaptam, de meglehetősen érdekes jelenet volt az, hogy még egy nagy debella is képes megijedni Benedicttől. Biccentettem, majd követtem őt, és leültem a mellette lévő bárszékre. A pultban álldogáló nőre néztem. - Két vodka martinit kérünk. - mondtam neki, már a zsebembe is nyúlva, majd Zoé hangját hallva felé fordultam. - Milyen érdekes dolgok derülnek ki rólad, Gilson. Már boszorkányokkal is összejársz? Azt hiszem, ideje lesz féltékenynek lennem. - sóhajtottam lemondóan, bár mindezt megjátszva, hisz a szám szélében már ott játszódott az a szokványos, pimasz kis vigyor. Szerettem húzni az agyát, de mindez időhúzásként is pont tökéletes volt. Végül felsóhajtottam, éppen akkor, mikor kitolták elénk a poharakat, én pedig kaptam az alkalmon, és rögtön belekortyoltam. - A vérfarkasok elég sok mindenre képesek ebben a városban. Leggyarabban a boszorkányok miatt. A kőről még személy szerint nem hallottam, de... ha a boszorkányok képesek voltak arra pár éve, hogy egy egész falkát száműzzenek a mocsárba, csak hogy azok egyedül teliholdkor lehessenek emberek... miért ne lehetne valami kő is? - kérdeztem aztán, majd megkerestem a tekintetét.- Miért érdekel?
Teljes mértékben igaza van a nőnek. Miért nem írt levelet? Papírra vethette volna mindazt, amiről nem tudott, vagy leültethetett volna az ágya szélére, hogy mindenről kitálaljon. Helyette most egy idegentől kell megtudnom mindent. Sosem akartam mélyebben belemerülni a boszorkánykodásba, ezt ő is tudta, s miután megszülettem ő sem csinált semmi komoly varázslatot, de pontosan tudtam, hogy énelőttem nyakik benne volt a természetfeletti világban, és hogy élvezte az életét igazi boszorkányként, nem holmi hobbi-kertészként, aki az erejét használva ápolja a kertjét. Én nem vagyok több ennél. Néha a varázserőm használva kerestem meg a könyvet, amit nem találtam, vagy éjjel kinyitottam az ajtót, mikor apám elrejtette a lakáskulcsot. Semmi több. Nem volt dolgom különböző kötésekkel, a francba, még szerelmi varázslatot, vagy valamiféle szellemidézést sem csináltam soha! Nem vagyok valódi boszorkány, csak egy fiatal lány, aki nem akar meghalni idejekorán. - Megtehette volna. De meg akart kímélni. Sosem akarta, hogy túlzottan elmerüljek a varázslásban. Emlékszem, mindig azt mondta, veszélyes. Sosem árulta el, miért, mitől, vagy kiktől kell tartanom. Nem is kérdeztem. Kislányként elég volt már az, hogy képes voltam újra életet lehelni az elhervadt szobanövényembe, mikor elfelejtettem egy ideig öntözni. Később persze megtanultam még egy s mást, de még most sem szándékozok elmerülni a boszorkányság fortélyaiba, hacsak nem muszáj.. - Képes lettem volna megtanulni mást is, ha azzal túlélem, ha nem ragad el a betegség. Mert hiába mondja, hogy ne reménykedjek, hogy semmi sem biztos, képtelen vagyok ellenállni. Nem húzhatod el a mézes madzagot valaki előtt, aztán mondhatod, hogy ne reménykedjen, hogy nem biztos, hogy megkaphatja, amire vágyik. Ez nem így működik. Abban a pillanatban, hogy kimondta, talán lehet másképp és élhetek, szinte láttam magam előtt azt a másik opciót, amiben egészséges vagyok, a régi, vidám Shelby. - Mit értesz az alatt, hogy teljesen nem lehet feloldani? Már így is megváltozott, bár nem mintha jobbára fordult volna a családunk élete... de ha képes változni egy átok, az már jelent valamit, nem igaz? - Nem feltétlen jót, ezt nem is mondtam, de a remény már felütötte a fejét, és bármennyire szerettem volna újból a víz alá dugni a fejem, hogy kizárjam a külvilágot, hogy beduguljon a fülem, és figyelmen kívül hagyjam az optimista megjegyzéseket, de képtelen voltam rá. Nem vagyok önmagam, dehogy! Még mindig ugyanaz a pesszimista, hangulatingadozós szörnyeteg vagyok, aki eddig is voltam, mégis... Valami megváltozott. Reménykedtem. Féltem, borzasztóan féltem, hogy csalódás lesz a vége, és akkorát koppanok, mint még soha, de reménykedtem. Nem tudtam, hogy ugráljam körbe a nőt, és örömömben rendeljek egy italt minden következmény ellenére, vagy gyűlöljem, küldjem el a francba, és dühöngve hagyjam magam mögött. Egyiket sem tettem meg, na jó, a dühöngést kivéve. Aminek szintén megvan a következménye. Inkább gurítottam volna valami erős italt, a későbbi rosszullétet és a szörnyű éjszakát jobban elviseltem volna, mint a haragot, amit Serah tekintetében látok. Nem mintha különösképp meghatna. Nem szégyellem magam, vagy érzem magam kínosan, amiért lehord és szó szerint magával rángat az utcára. Nem is ellenkezek, hagyom, hogy húzzon maga után, mint egy kutyát, aki a szőnyegre pisilt. Csak hogy én nem bánok bűnbánó képet, inkább olyan vagyok, mint egy lökött és éretlen kamasz. Felszegem az állam, a szemeibe nézek, állom a sarat. Nem fogok meghunyászkodni, vagy tisztelettel tekinteni rá, csak mert jóval idősebb, és valószínűleg a kitudja hányadik ükanyám lehetne. Nem ismerem, és ha nem ajánlott volna egy lehetőséget, ami talán megmentheti az életem, nem is érdekelne. Persze, az előbb volt egy igencsak gyenge pillanatom, könnyekkel és valódi érzelmekkel, de olyan gyorsan elröppent, ahogy megérkezett. Nem érdekel, hogy családtag, nem érdekel az sem, hogyan kellene normális körülmények között reagálnom erre, mert sem a helyzet nem normális, sem én. Az egész életem nem normális. - Ó, ugyan, ki a fene hinne nekem? Ha valaki meg is hallotta, azt hiszi őrült vagyok. Kihoztad a húgodat egy napra a diliházból. Na és? Nem mintha a hozzánk hasonlókon kívül bárki komolyan venné ezt. A boszorkányok pedig csak nem akarnak ártani a fajtájuknak, ugye? - Nem értem, mire gondol, fogalmam sincs, miért kellene annyira vigyáznom. Oké, persze, nem vagyok hülye, a kis jelenetemet nem kellett volna előadnom odabent, tudom jól, de ha az ember haldoklik, ráadásul egy átok miatt, még a legnyugodtabb emberek is kiakadnak rajta. Engem pedig tény, hogy nem sok minden érdekel az utóbb időben. Miért pont az érdekelne, hogy az itteni boszorkányok kiakadnak rám, mert kikiabálom a titkaikat? Ez New Orleans, akár azt is hihetnék a bentiek, hogy ez valamiféle műsor volt, hogy nagyobb érdeklődést és több pénzt zsebeljen be a tulaj. Ha színes ruhákban lennénk, s mellé még énekeltünk is volna, tuti elhinnék. Vagy ha visszasétálnék, és megköszönném a figyelmüket egy hatalmas vigyorral a képemen. Mégis elgondolkodtat, vajon minek aggódik ennyire? Veszélyes emberek élnek a világon mindenfelé, akik a boszikra vadásznak, mint a salemi boszorkányperek idején? Értetlenkedve figyeltem rá, de a gúnyos mosolyt letöröltem az arcomról, ami néhány másodperccel ezelőtt még látható volt. Vártam a válaszát, s közben keresztbe fontam a karjaim mellkasom előtt, érdektelenül, de azért kíváncsian néztem rá.
Annyira el vagyok ragadtatva a helytől, annak hangulatától, varázsától, és csak nézelődök ámuldozva, hogy beletelik vagy egy fél percbe, amíg felfogom Davin szavait. Akkor azonban homlokráncolva fordulok vele szembe. - Külső résznél? Hogy érted, hogy külső...? - Ismét körülnézek a pubban, ezúttal nem csak azt figyelve, ami leginkább szem előtt van, hanem valahogy a színfalak mögé nézve is. - Azt akarod mondani, hogy van itt valahol egy belső rész is? Valami olyasmi, mint a filmekben a titkos, hátsó szobák, ahol pénzben játszanak és piszkos üzletek folynak? - Elsőre nem gondoltam volna, most viszont igazán kíváncsi lettem, hogy valóban van-e ennek a helynek egy rejtett világa is. Talán azt rejti a vörös függöny? Kétlem, hogy lenne bármi esélyem ajtóstul rontani a helyre, ha tényleg az van ott, amit sejtünk, de még inkább nyitva kell tartanom a szemeimet. És ami azt illeti, tényleg látni akarom a „belső részt”, de úgy sejtem, erre nem fog sor kerülni addig, amíg Davin a sarkamban van. Mindegy, erre később is visszatérhetünk. Egyelőre megelégednék azzal is, ha választ kaphatnék egy-két kérdésemre, de ehhez előbb meg kell várnunk a tulajt. Addig is helyet foglalunk a pultnál, Davin pedig leadja a rendelést a nevemben is. Vodka martini? Anyám, most hogy belegondolok, már évek óta nem ittam semmi erősebbet. Amióta leálltam a drogokkal. Amiről szintén nem beszéltem már évek óta, és nem is most fogom elkezdeni. Mikor kiöntik nekünk az italokat, percekig csak nézem a saját poharamat anélkül, hogy egyáltalán hozzáérnék. Aztán előhozakodok egy olyan beszédtémával, amiről sejthettem volna, hogy a főnököm közel sem úgy fog reagálni, ahogy az ember várná. Mégis hogy jön ide a féltékenység, amikor épp egy ilyen elképesztő hírt igyekszem megosztani egy fajtársammal? - Tényleg ennyit szűrtél le abból, amit elmondtam? - kérdezek vissza hitetlenkedő mosollyal. - Nem járok össze boszorkányokkal, Kaleb csak egy... hát igazából még barátnak sem nevezném, hiszen csak most ismertem meg, amikor a falkát kutatva kicsit elkeveredtem a mocsárnál az erdőben, aztán meg ott volt az a vámpír, és... - A fenébe, megint csinálom! Csak jár a szám feleslegesen és megállíthatatlanul. Azt hittem, erről már leszoktam, de úgy tűnik, abból mégsem tudok kinőni, hogy időnként gyorsabban beszélek, mint gondolkodom. - Oké, mindegy! Felejts el! Csak kíváncsi voltam, hogy mit gondolsz erről, hogy tényleg lehetséges-e – terelem vissza a szót az eredeti témához, mielőtt újra fecsegni kezdenék a kirándulásomról. Az valahogy... kínos lenne. Nem is tudom miért, csak... Davin néha tisztára olyan, mint a bátyám. És most nem a zsarnokoskodásra értem, vagy hogy hajlamosak vagyunk egymás vérét szívni, hanem olyan... furcsán féltő. Mintha vigyázni akarna rám, ahogy ma este is. Lehet, hogy ez nála ilyen főnök-alkalmazott dolog? - Mindenesetre ezt a történetet sem hallottam még... hogy a farkasokat megátkozták, és csak néha voltak emberek. Ez... szörnyű. El sem tudom képzelni, milyen lehetett. Mégis ki képes ilyesmire? - ingatom a fejemet. Pár pillanatig csak nézek magam elé, aztán a szemeim elkerekednek. - Ó, ne! - Kiáltok fel csodálkozva, majd elnevetem magamat. - Ez az egyik kedvenc számom! Erre muszáj táncolnunk! Illetve csak nekem muszáj, neked természetesen nem, csak ha szeretnél – mosolygok csábítóan Davinre, mielőtt magamba önteném az italomat, amellyel már percek óta csak szemeztem, aztán elillanok a táncolók közé. Tudom, tudom, hogy dolgozni vagyok itt ma este, de egy tánc azért még belefér, nem? Annál is hitelesebb lesz az elvegyülésem, és a szemeimet attól még nyitva tarthatom.
Meg kellett gondolnom, hogy mit adok tudtára és mit nem. Bár az, hogy egy ilyen bárba jött, azzal a céllal, hogy egy lenyűgöző és kiaknázott cikket ír belőle, már sejthette volna előre, hogy itt nem minden jó, és főleg nem minden békés. Fejemmel a hátsó rész felé böktem. - Az ott a belső kör. A függöny mögött. Engedély nélkül nem lehet belépni. Szóval ebben az egyben próbálj meg szót fogadni. Nem neked való, főleg nem egy ilyen zsúfolt estén. - mondtam könnyedén, de a hangomon azért érezhette, hogy ennek fele sem tréfa. De nem említhettem meg a bátyját, mert azzal lebuktattam volna őt is, és magamat is. Nem volt közérdekű információ, hogy vannak érdekeltségeim a maffia körein belül, hát még ha Benedict rájönne, hogy elszóltam magamat... valószínűleg felrobbanna dühében. Bár ugyanez történne, ha a húga belépne a függöny mögé. Rajta kellett tartanom a szememet, mielőtt gondolt volna egyet, és felfedezőútra indult volna. A boszorkányt illetően eléggé közlékennyé vált. Zoé esetében viszont már megszoktam, hogy amit más három szóval elintézett, azt neki még körbe is kell magyaráznia. Ez a jelenség általában zavart, ha más csinálta. Viszont mikor ő fogott bele, valamiért inkább jót mosolyogtam rajta, ez pedig általában rögtön ki is ült az arcomra. - Mivel nem egy tömör vázlat az, amit általában előadsz, ezért... kénytelen vagyok arra rákérdezni, ami az egészből a leginkább megmarad. -vontam meg a vállamat. Ez legalább igaz volt, és nagyon félre se tudta érteni. Tudtam én, hogy vérfarkas ő is, és én is. Ezt nem kezeltük titokként, éppen ezért nem nyugtatott meg az, hogy alig érkezett meg, de máris ismerettsége akadt boszorkány körökben. - Nem érdekelnek a... a magánügyeid. Semmi közöm hozzájuk, és azt hiszem, ha nem én mondanám, hát három perc múlva te tennéd szóvá, így... - mondtam elhúzott szájjal. Mindig meg kellett találnom kettőnk kapcsolatában az egyensúlyt. Azt, amikor még főnök és alkalmazott voltunk. A tréfálkozásaim néha túlmutattak ezen, de én mindenkivel ilyen voltam. Vele talán némileg többször, de nem adhattam okot arra, hogy többet higgyen. Még ha szerettem is volna, hogy szabadon szárnyalhasson a kreativitásom ezen a téren. Be kellett tartanom a szabályokat. Benedict pedig mintha előrelátó lett volna, megtiltotta, hogy úgy nézzek a húgára. Alig kezdett beszélni, rögtön változott az arca, fellelkesült, mikor meghallott egy zenét, én pedig felsóhajtva vigyorodtam el. Miért nem lepődtem meg? - Én inkább nézlek. - mondtam rákacsintva. Jó, elég nyilvánvaló, hogy én sem mindig tudtam tartani magamat azokhoz a határokhoz. De amíg ő táncikált, legalább volt némi időm hátraosonni. A tömeg elnyelte a lányt, így ha én se láttam, hát ő sem láthatott engem. Benedict ezúttal nem volt hátul, néhány embere viszont igen, és nem voltam rest beavatni abba őket, hogy ha nem akarnak balhét, ma estére függesszék fel azt, amit csinálnak. Zoéról tudtam, hogy nem adja fel. Hátra fog jönni, ha úgy véli, hogy itt az ideje. Miután a fickó betört orral elfogadta, amit mondtam, visszatértem a táncolók közé, hogy megkeressem Zoét a tömegben. Hátulról láttam meg, ahogy ropta a zenére, én pedig odaosontam mögé. - Ennyire be akarsz olvadni? - suttogtam a fülébe. Bár nyilván a hangos zene miatt hatott suttogásnak.
Összeszűkült szemekkel követem Davin pillantását, amikor belső kör felé mutogat és magyaráz, aztán a tekintetem visszatalál hozzá, és gyanakodva méregetem őt. Valami szöget ütött a fejemben, és mielőtt kétszer is meggondolhatnám, kicsúszik a kérdés a számon. - Miért van az az érzésem, hogy te már jártál odabenn? Úgy tűnik, mintha pontosan tudnád, hogy mi van ott... - Komolyan úgy vélem, hogy ezzel most beletrafáltam. Hisz honnan máshonnan tudhatná, hogy hol keresse a titkos helyet, hogy mit rejt a függöny, hogy milyen ott egy zsúfolt este, és hogy milyen engedély kell ahhoz, hogy bejusson? Igen, már szinte biztos vagyok benne, hogy igazam van. Nem ismeretlen terep számára a „belső kör”, és ami ott zajlik. A felismeréstől elkerekednek a szemeim, de aztán el is mosolyodom. Ez akár még jó is lehet, nem? Bár ha tényleg olyan veszélyes hátul, nem igazán értem, Davinnek mi dolga azokkal az alakokkal. - Lehet, hogy inkább veled kellene interjút csinálnom a helyiek helyett? - vigyorodom el, de egyelőre igyekszem ejteni a témát, mielőtt felbosszantanám. Láthatóan nem tetszik neki, hogy ez a dolog felkeltette az érdeklődésemet. Csak hogy az ő szerencsétlenségére ennek a szitunak hála csak még kíváncsibb lettem. Hirtelen még vagy egy tucat újabb kérdőjel keletkezett a fejemben a többi mellé, amelyekkel eredetileg idejöttem. Viszont ahogy szóba kerül a farkas-átváltozást szabályozó kő, meg a Kalebbel való találkozásom, egy kicsit sikerül megfeledkeznem az egészről. Aztán amikor Davin arra célozgat, hogy milyen sokat beszélek, nem tehetek róla, egyszerűen fülig pirulok. És ezt még sikerül tovább fokoznia azzal, hogy kijelenti, nem érdekli őt a magánéletem. Ami igazából tök normális, hisz ő a főnököm. Miért is érdekelné bármi, amit itt összefecsegek neki? Valószínűleg a hely teszi, a hangos zene, meg hogy ilyen körülmények között eddig még nem találkoztunk, hogy megpróbáltam valamilyen közvetlenebb hangot megütni vele. Az én hibám. Néha egyébként magam sem értem, hogy miért is kedvelem őt, vagy hogy miért is akarnám közelebbről megismerni. Hisz időnként totál önteltnek meg zsarnokoskodónak tűnik, amiről mellesleg a bátyám jut eszembe, vagy viccet csinál az adott dolgokból, amitől gyakran zavarba jövök mellette. - Komolyan így gondolod? Hogy be nem áll a szám? - szöknek magasba a szemöldökeim, és erősen igyekszem elrejteni, hogy egy kicsit sikerült szíven találnia azzal, amit mondott. Mármint természetesen nem veszem annyira magamra, csak hát... eddig nem tudtam, hogy így vélekedik. Aztán mégis ismét elmosolyodom. - Pedig, azt hiszem, igazából csak bizonyos helyzetekben vagyok ilyen beszédes. - Mondjuk ha jókedvem van, izgulok vagy zavarban vagyok. Bár ez sem törvényszerű. De Davin közelében általában mindhárom érvényes, sokszor akár egyszerre. Ezt persze nem fogom kifejteni neki. Inkább elhúzom a csíkot a tánctérre, amint meghallom az egyik kedvenc dalomat. Ahogy a tömeg közepén ringatózom a zenére, az imént elfogyasztott ital, attól tartok, gyorsan a fejembe száll, és még az előbbitől is jobban kipirulok, de mindent összevetve nagyon is jól érzem magam. Kár, hogy igazából nem ezért vagyok itt, de néhány perc szabadságot igazán megengedhetek magamnak, nem igaz? Már az idejét sem tudom, mikor buliztam utoljára. Időnként tényleg úgy viselkedem, mintha legalább ötven éves lennék. Pedig a múltban elkövetett hibáimnak nem kellene, hogy ennyire korlátozzanak. - Én csak... élvezem a zenét. Meggondoltad magad? - fordulok félig Davin felé, amikor váratlanul megszólal mellettem. Futólag az arcomra tapasztom a tenyerem, hogy picit lehűtsön, mert kicsit kimelegedtem. - Vagy megérkezett közben a tulaj? - hajolok el a főnököm mellett, hogy elleshessek a pult felé a leendő interjúalanyomat keresve a tekintetemmel.
- Ó, ha már interjút akarsz velem, keress egy érdekesebb témát. Tényleg ez érdekel leginkább velem kapcsolatban? - kérdeztem felvont szemöldökkel, ajkam pedig mosolyra rándult. Sokszor a lazaságom mentett meg kényelmetlen, kellemetlen, vagy veszélyes szituációktól. Nap közben a főnök szerepében tündököltem, szerettem magamra húzni a szépen vasalt ingemet, de az sem volt ritka, hogy egyszerű, sportos szerelésben araszoltam be az irodába. Mindannyian egyéniségnek tartottak. Néha egy nagyképű, arrogáns, beképzelt egyéniségnek, de még mindig jobb volt ez, mint olyannak lenni, aki eltűnik a ködben vagy a saját árnyékában. Zoé nem ilyen volt. Nem lehetett eltántorítani, és amennyire ez tetszett benne, éppen annyira lett volna képes balhét akasztani a nyakamba. A fejébe akartam látni, olvasni a mozdulataiban, de nem adatott meg ez a képesség. Egyszerű farkasként annyit tudtam, mint bármely fajtársam. Vonyítani teliholdkor. Utálni a vámpírokat, de közben az arany középutat választva nem belekeveredni. Zoé a határokatn feszegette. Azzal, ha ő belépne a függöny mögé, kétségeket kizáróan elveszítené minden lehetőségét a normális életre. Arra pedig végképp, hogy bennem bízzon, hisz tudtam mindenről, ami a háta mögött ment. Arról is, ami itt. Nem véletlenül nem írogattunk erről az újságban. Mindenhol volt egy felsőbb hatalom, ami kezesbárányként döntött arról, mit lehetett és mit nem. Én voltam az egyik a szerkesztőségben. Felettem pedig Benedict állt, habár ő még sem újságot, sem mást nem nagyon írt még, de nem is az írói véna beszélt a mai világban. Neki megvolt mindene ahhoz, hogy elnémítson embereket. A pirulása rögtön feltűnt, de nem tettem szóvá. Annak függvényében érdekes lett volna felhozni, hogy most tartottam előadást arról, mennyire nem érdekelt a magánélete. Tulajdonképpen hazudtam, de isten lássa a lelkemet, semmi szükségem nem volt arra, hogy Benedict haragját is a nyakamba kapjam. Nekem nem volt húgom, nem tudtam, milyen ez az érzés. Viszont úgy állt az ábra, hogy a férfi mindent megtenne, hogy biztonságban tudja Zoét. És esélyes, hogy amúgy én is a veszélyzónába vagyok helyezve.- Bizonyos helyzetekben, mint például... a mostani? Vagy mikor velem vagy? - kérdeztem, ebbe már némi pimaszságot csempészve. Eszem ágában sem volt tovább hergelni a helyzetet, nem jártam volna jól vele, ha tovább folytatom, miközben éppen én voltam túl tárgyilagos és beképzelt az imént. Sikerült mindent elintéznem, Zoé pedig meglehetősen kimelegedettnek tűnt, mikor mögé kerültem a parketten. Én nem voltam jó táncos, nem is voltam leinvitálható egy körre ilyen tekintetben. De ezt neki nem kellett tudnia. - Az interjúalanyod az előbb még a tömegben oldalazott. - vontam egyet a vállamon. Ha már ezen múlik, ennyivel hozzájárultam a sikeréhez. Kételkedtem abban, hogy a fickó bármit is az orrára kötne. Ahhoz túl okosak voltak az ilyen fiúk.- Veled menjek vagy ehhez már vagy elég nagylány? - kérdeztem, közben felemelve a kezemben a táskáját, amit az imént a széken hagyott.
Elgondolkodva mérem végig a főnökömet a kitérő választ hallva. - Sok kis piszkos titkod van? - kérdezek vissza felfelé kunkorodó ajkakkal, és magamban rájövök, hogy valóban kíváncsi lettem, vajon mi mindent takargathat a világ elől a férfi. Igazából néha olyan embernek tűnik a nyílt őszinteségével, amit időnként nyugodtan nevezhetünk pofátlanságnak is, akinek nem igazán lehetnek komolyabb titkai. Máskor meg egészen rejtélyesnek mondanám, mint ahogy ma este is, plusz én már rég rájöttem, hogy nem igazán létezik olyan ember, akinek ne lennének csontvázak a szekrényében. Persze nem kizárt, hogy egyszerűen csak szkeptikus vagyok, ezt teszi az újságírói szakma, hisz egy jó riporter mindennek úgy indul neki, hogy hiszi, ha elég mélyre ás, akkor lesz ott valami sztori. Meg aztán az is igaz, magamból indulok ki, mert az a világ, amiből én származom, már eleve tele van titkokkal. Értem ezt arra, hogy vérfarkas vagyok, és ezáltal részese egy természetfeletti rétegnek, meg hát egy vérfarkas már eleve nem lehet ártatlan, és értem ez alatt a származásomat is, a „családi üzletet”. Szóval majdnem eléggé biztos vagyok benne, hogy Davin Haseltonnak is megvan a maga rejtegetni valója, valami, amiből összeállíthatnék egy szaftos kis cikket. De hogy az miről szólna, vagy mennyire lenne terjedelmes, arról egyelőre halvány lila gőzöm sincs. Végül is aligha lehet rosszabb annál, amit rólam és a családomról össze lehetne szedni. Amikor a beszédességem okáról faggatózik, kissé elgondolkodom, hogy vajon direkt csinálja-e? Tisztában van vele, hogy zavarba hozott a témával, és szándékosan tesz rá egy lapáttal, vagy csak ennyire jó érzéke van hozzá, hogy ilyen helyzetbe hozzon? Először csak a fejemet ingatom válaszképpen, kicsit még a szememet is megforgatom, mintha irritálna már csak a feltételezés is, hogy bármilyen hatással van rám, de közben az arcom természetellenes pirossága cseppet sem javul. - Ez... változó. Talán csak szeretem hallani a saját hangom – vonom meg a vállaimat lazán, aztán mégis lesütöm a szemeimet. Ahogy a tulajra terelődik a szó, azonnal próbálom is őt megkeresni a tekintetemmel a tömegben. Arra számítok, hogy a pult közelében lesz, ezért arra felé tekingetek először, de aztán a fal mellett pillantom meg őt egy másik, nem túl bizalomgerjesztő alak társaságában. Ez kicsit elbizonytalanít, nem biztos hogy jó ötlet lenne megzavarni a beszélgetésüket, valamiért az az érzésem, hogy nem vennék jó néven. De aztán lerázom magamról az aggályaimat. Egy sztoriért jöttem ide, és meg is fogom kapni, úgyhogy egy-két mély lélegzettel megemberelem magamat, majd magabiztosan Davin felé fordulok. - Menni fog. Ne aggódj, nem kell a kezemet fognod, már nagylány vagyok, és ez nem is az első interjú, amit csinálok – jelentem ki határozottan, majd átveszem tőle a felém nyújtott táskámat. Erről meg is feledkeztem. Egyszer a fejemet fogom elhagyni. - Köszönöm – mosolygok rá, majd megindulok a két tagbaszakadt férfi irányába. Ám mielőtt a közelükbe férkőzhetnék, és bármivel felhívhatnám magamra a figyelmüket, egy hátsó kijáraton át elhagyják a helyiséget. Az utolsó pillanatban lépek én is az ajtóhoz, és elkapom, mielőtt becsukódhatna mögöttük, majd egy levegővételnyi habozás után – ami alatt küldök Davin felé egy jelentőségteljes pillantást – én is kilopózom, és a nyomukba eredek, azzal a céllal, hogy interjú helyett egyelőre csak megfigyeljem, lehetőség szerint akár ki is fülelhessem őket.
A jelenlétében elég nehezen tudtam visszafogni a somolygást, pedig nem voltam egy tékozló, apuci pénzét költő ficsúr. Benőtt a fejem lágya, rengeteg hatás ért az elmúlt években. Esélyem sem volt éretlen kölyökként főnöki szerepre törni. Csak ezután jött az egész biznisz Benedicttel, amiből azóta is sikerült hasznot húznom. Most mégis először éreztem, hogy beletörhet valamibe a bicskám. Zoé nem az üresfejű libák táborát erősítette, tűzön és vizen fog átmenni azért, hogy pontot tegyen ennek az ügynek a végére, még ha csak egy cikk is forgott szóban. - Persze. Hisz főnök vagyok. Tele vagyok mocskos titkokkal. - vigyorodtam, szemtelen éllel a hangomban. Olcsó közhely volt a mendemonda, miszerint egy vezető nem kerülhetett tisztességesen a helyére - kevés kivétellel. Az ilyen kinevezések mögött pedig kemény, mocskos titkok lapultak. Kivéve az én esetemben. Én kemény munkával tartottam ott, ahol felvettem a fizetésemet, még ha a helyemen maradásom már... valamivel bonyolultabb is. Azt viszont sajnáltam, hogy nem láttam Zoé fejébe. Csak nőtt a kíváncsiságom, hogy mi van a fejében velem kapcsolatban. Hitt-e annak a városi legendának, hogy nem véletlenül kerültem a helyemre, vagy elismerné a munkámat? - Lapos sztori, Gilson. Tudsz te ennél jobbat is. - Szinte már szándékosan hoztam zavarba az előbbi kérdésemmel. A jelenlétem sokakból váltott ki negatív hangulatot, miért lenne szörnyű az, hogy végre valaki nem így tekint a közelségemre? Ez csak a jéghegy csúcsa lenne, valójában élveztem, ahogy láttam azt a pírfoltot megjelenni az arcán. Minden egyes alkalommal mosolyt csalt az arcomra, néha szó szerint nevetést varázsolt elő belőlem. Ki tudja, én szerettem a játékokat, még inkább szerettem, ha betartják a játékszabályaimat. Kettőnk között ez lesz a legnagyobb komfrontáció. Ő nem akart a szabályaim szerint játszani, és nem lepődnék meg azon, ha az is kiderülne, hogy senki más szabályaihoz sem fog alkalmazkodni. Követtem őt a tekintetemmel, közben a fejemet ingatva. Persze, hogy már nagylány. Csak éppen nem tudja, mibe készül beleütni az orrát. Még én sem fogtam fel igazán, hogy ez most itt megtörténik. Nem lett volna szabad idáig engednem, nem ebben egyeztem meg a bátyjával. Nagy levegőt vettem, közben elkapva Zoé tekintetét, aki már az ajtót fogta a férfiak kisurranása után. Nagy levegőt kellett vennem. Az este során most először kezdett valami furcsa érzés a gyomromba összpontosulni. Félelem és zavar. Ezt a lányt nem ejtették a fejére. Talán ez mozgatta az agytekervényeimet, mikor megindultam én is utánuk, az ajtón csendesen surranva kifelé, hogy majdnem felbukjak Zoéban. Nem ment túl közel. - És mégis miben reménykedsz? -kérdeztem suttogva. Valamiben biztosan bízott, különben már berontott volna azon a bizonyos képzeletbeli ajtón.
Talán nem illendő, sőt, egyenesen szemtelenségnek is nevezhető, de önkéntelenül is a szemeimet forgatom Davin válaszára, amellyel egyértelműen csak terelné a témát. Mégis miért lenne szabályszerű, hogy főnökként, vezetőként tele legyen mocskos titkokkal. Bár nem kétlem, hogy van a kijelentésében is némi igazság. És most őszintén kíváncsi lettem, hogy vajon milyen takargatnivalója lehet Davin Haseltonnak? Talán a sikerei eléréséhez van köze? Valami piszkos dolog, amivel átléphetett néhány lépcsőfokot a felfelé vezető úton? Van a magánéletében van egy titkos énje, amiről csak kevesen tudnak? Például egy házasságon kívüli, eltitkolt gyermek? Vagy annyi, hogy szeret köntösben lófrálni otthon, és minden nap, munka után megiszik egy pohár bort? Azt hiszem, kezdem túlságosan szabadjára engedni a fantáziámat, talán éppen itt lenne az ideje, hogy a jelenlegi feladatomra kezdjek koncentrálni. Ezekre a kérdésekre egyébként sem igen kaphatnék ma este már választ. Annyi biztos, hogy a kínos, zavarba ejtő pillanatok orvoslására is kiváló megoldás arra fókuszálni, amiért jöttünk, így nem kell azzal foglalkoznom, hogy kétségbe vonja a mentségemre felhozott szavaimat, és nem kell újabb értelmetlen magyarázkodásba bonyolódnom. A várva várt interjút azonban az utolsó pillanatban halasztom kicsit el, amikor feltűnik, hogy a tulaj egy nem túl bizalomgerjesztő alakkal távozik a hátsó ajtón. Csak az jár a fejemben, hogy talán ez lehet az én nagy lehetőségem, hogy kiderítsek valamit, valami igazán jelentőséggel bírót a cikkemhez, így valójában gondolkodás nélkül lépek utánuk. Egy nem túl világos folyosón kötünk ki, ahol azonnal meg is húzódom egy megrakott polc, és néhány, üvegeket rejtő doboz mögött. Mielőtt azonban hegyezni kezdhetném a fülem, hogy kihallgassam a két férfit, Davin csatlakozik hozzám. Bevallom, meglep, hogy utánam eredt, tekintve, hogy épp az előbb biztosítottam róla, menni fog ez egyedül is. - Azt hittem, innentől rám bízod a dolgot – nézek rá nagy szemekkel, aztán sóhajtok. - Az a nagydarab férfi, akivel a tulaj beszél... szinte biztos vagyok benne, hogy a védelmi pénzért jött. Ha sikerül kihallgatnom, miről folyik a szó közöttük, közelebb vihet engem az ügy felgöngyölítéséhez. Talán még a főnöke neve is elhangzik, aki ezeket a behajtókat küldi a vállalkozókra – bökök a fejemmel a páros felé, akik természetesen innen nem láthatnak, és az odabentről ideszűrődő zajoknak hála, nem is hallhatnak bennünket. A félő csak az, hogy – természetfeletti hallás ide vagy oda – talán mi sem hallhatunk majd eleget. Valahogy még közelebb kellene férkőznöm. Ez tényleg fontos és hasznos lehet. Ami pedig a verőembert illeti, ez nem pusztán megérzés. A korábbi tanúk vallomásából raktam össze a képet magamban. Bár tény, hogy a megérzésem még megerősíti azt, amit már egyébként is tudni vélek.
Kezdőlap
• 
" longdesc="115" /> • 
