Darius mindig is egy nagy pöcs volt, de az idő csak rásegített, hogy nagyobb pöcs legyen. Talán azért nem öltük meg még egymást mert Ő imádja ha szívhatja a vérem, persze képletesen, én pedig unalmas perceim ezzel a mindennapos unszimpátiával fűszerezem, ami úgy sugárzik belőle, mint reaktorból a sugárzás. Általában idegesít Melisre tett megjegyzései sora, de most úgy döntöttem elengedem a fülem mellett, legalábbis bizonyos mértékig, nem tehet róla szerencsétlen, hogy szegényes a nemi élete. -Nekem nem kellenek mentségek, azzal te szoktál takarózni barátom, a hazug meg épp úgy illik rád is, talán még a picsa is, mert néha úgy viselkedsz, mint egy havibajos csaj. - Veszem róla a példát és szintén rágyújtok én is egy cigarettára. Jól esik a nikotin úgy meg aztán pláne hogy nem visz el menten a tüdőbaj. Annyi tébolyodott vámpír van a világon akik azon nyekeregnek, hogy ők újra emberek akarnak lenni, szánalmas, embernek lenni puszta halál. A két kölyök szerencséje, hogy ezt nem fogom annyiban hagyni. -Nehogy berozsdásodjunk itt a végén. - Roppantottam meg a nyakam. Kicsit hiányzik a csatázós korszak, imádtam letépni akatonák fejét, főleg ha akadt köztük farkas vagy vámpír is. Külön öröm volt egyenlő vagy majdnem egyenlő felekre bukkanni. -Egy, zsémbesebb vagy te mint ő, előbb kapnád te a házisárkány nevet, kettő, bárkire jobban bizom a kölyköket, mint rád, kitapétáznád velük a falat. Három, nem az én kölykeim, hanem a jövőbeni katonáim. Pont. Mellesleg ingerszegény környezetben laksz, túl sokat foglalkozol az én dolgaimmal. -Csapok a vállára és ellépek mellette, hogy indulhassak végre farkast nyúzni. -Azt hittem verekedni megyünk, de ha te kötögetni akarsz és dumcsizni... - Vigyorogtam rá és megigazítottam magamon a dzsekimet. Aztán vissza se nézve ott hagytam, hogy a találka pontos helyére érkezzek. Éreztem a kutyaszagot, de barátocskáim még nem voltak itt. Rég volt már valami izgalmas a közelben, Mystic Falls az unalom városa, régen persze máshogy volt, de ami volt az elmúlt.
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Mit mondhatna az ember annak, aki megdugja azt, aki megakarja őt ölni? És nem egyszer, nem kétszer, nem, jóval többször! Az a picsa átvert engem, már csak ezért is megérdemelné, hogy a beleivel tapétázzam ki Philip kölykeinek a szobáját! Ha már itt tartunk, Philip is megérdemelné, hogy a tökeivel díszítsem a rohadt fájukat. Először is, mert minek fa? Második részt, nem tetszik, hogy ennyire függ attól nőtől. Nem véletlen az, hogy az okos férfiak csak dugják a nőket. A hülyék beszélnek velük, a hülyéket érdekli mi van velük. Az okos férfi amint elvégezte a dolgát, lelép, mert a nővel csak a baj van. A nő a legrosszabb vírus, amit elkaphat egy férfi. - Már csak egy póló kéne, amire az van írva, hogy ”papucs vagyok, tépd ki a szívem” és tényleg olyan szánalmas lennék, mint te. – értettem vele egyet mosolyogva. – Az én csigaházamban nincsenek kölykök, sem egy hazug picsa. Ha mégis betéved egy, másnap távozik. Neked mi a mentséged, öreg? – nem pillantottam rá, helyette inkább rágyújtottam egy cigarettára. Szinte tudom, hogy mit fog mondani. Csak reménykedem benne, hogy nem akarja bizonygatni itt a szerelmét. Mondjon bármit ez a megtébolyodott barom, rá fog jönni, hogy egyetlen nőt dugni egész életében… nem túlzottan jó ötlet. - Miért is ne? Egy kis edzés nem árthat. – vontam meg a vállamat. Zsigerből gyűlölöm az összes ázott kutya szagú bolhagyárost, bár ezzel szerintem nem vagyok egyedül. Ha valaki egyetlen harapással meg tud ölni, a természet rendje az, hogy utáld, és ha lehetőséged van rá, megnyúzd, lehetőleg még élve. – Na és mit szól ehhez … a házisárkány? – először a nevét akartam mondani, de végül úgy döntöttem így egyszerűbb, ebből hátha Philip is egyből ráismer. – Nem félsz, hogy feláldozza a kölykeidet? A helyedben nem hagynám egyedül őket vele. – adtam neki egy jó tanácsot, habár tudtam, hogy úgysem hallgat majd rám. Szerencsétlen barom teljesen meg van zavarodva.
Mondhatni egy vámpír életében nincs olyan, hogy nyugalmi időszak, valami mindig akad, ami agyarakra késztet minket. Most viszont legalább úgy egy hete semmi nem történt, igazán semmi, Melis és a gyerekek összeszoktak, azt hiszem remekül kijönnek egymással, megnyugtató, hogy se Melis nincs így egyedül, ha nem vagyok itthon és a kölykök sincsenek veszélyben, mert egy igazán erős boszorkány vigyáz rájuk. Ettől ugyan még mindig olyan vagyok, mint egy megfeszített húr, bármikor beüthet a sok szar, ami eddig kísért az életem során, akkor pedig nem csak engem sodor el, de a kölyköket és a kedvesemet is. Próbáltam erről Darius-szal beszélni, de konkrétan elküldött a picsába, hogy nőiesen rinyáljak otthon. Van benne igazság, hogy kicsit talán többet aggódok és kevésbé vagyok jó kedélyű, ez pedig idegesíti Őt, vajmi igaz, van egyáltalán valami, ami nem idegesíti Darius-t? Nincs, biztos vagyok benne, hogy nincs. -Már azt hittem el sem jössz, lassan jobban be vagy gubózva a csigaházadba, mint Én. – Oldalba lököm, és vigyorgok, a szemfogaim pedig csak úgy virítanak ki a számból. Bármikor is úgy adódott, hogy elintézetlen ügyem akadt Darius a lista elején volt, azok között, akiket riasztottam, hogy készül valami, ha kedve támad szálljon be. Ez már lassan egy évszázada így működik, vállvetve szórakozzuk ki magunkat, néha úgy tűnik ez az egyetlen, amit Darius élvez, a küzdelmet és a határtalan hatalmat. Ketten olyanok vagyunk, mint valami éles, elpusztíthatatlan fegyver, talán épp ezért nem voltunk képesek megölni egymást, mikor először találkoztunk a polgárháború idején, az sem ma volt. Melis nem rajong az ötletért, hogy Darius közelebbi kapcsolatban marad velem, de el kell fogadnia, az életem egy fontos szereplője a hatalommániás vámpír, márpedig az életem darabkái pont úgy vannak, ahogy lenniük kell. -Van kedved kutyusokat ölni igazi városi proli módra? – Akadt egy kis elintézetlen ügyem néhány vérfarkassal és a helyzet odáig fajult, hogy fenyegetni mertek… engem, hát rossz helyen kopogtattak a drágák.
Egyszerűen nem tudom elhinni, sőt annál inkább felfogni hogy ilyen kis idő alatt, ennyit változott ez a lány.. én az a típus vagyok, aki mindent megszerez, amit szeretne.. és ezt még ő sem tudja megváltoztatni. Lehet, hogy ő így gondolkodik, de én teljesen máshogy, és nem fogom addig békén hagyni, míg nem változtatom meg a véleményét. Utálhat érte akár, nem érdekel.. nekem már az is elég lenne, hogy él.. de így vagy úgy, én mindig mellette leszek, ha kell, akkor a távolból is vigyázok rá. Évekkel ezelőtt nem tudtam ezt elképzelni magamról, de ahogy megváltoztatott Ő, így rajtam a sor, most én fogom megváltoztatni. Tudom, hogy nem könnyű neki, de ha kell akkor nem fogom kímélni.. nevezhet szívtelennek, bánthat, akár szavakkal is.. de nem fog ellökni magától.. még egyszer nem fogom elhagyni. Ez az egy, ami biztos. És ezt elhatároztam már, nem fog eltántorítani semmi, és senki. Konkrétan meg sem hallom a szavait.. legalábbis, úgy teszek. Mindaz, amit jelenlegi állapotában mond, nem tartom annyira sem, hogy válaszoljak rá.. egyszerűen nem tudom felfogni, hogy csak így eldobná az életét, még akkor sem, hogy mindez megtörtént vele.. de egy biztos, hogy én átfogom segíteni mindenben. Mellette leszek.. e nehéz percekben, órákban, napokban.. időben. - Ne mondd ezt. Engem igen is érdekel, hogy mi van veled. Ezért vagyok itt, nem igaz?! - Nem kellene mindenkiről így beszélnie.. bár fogalmam sincs hogy mik történtek vele távollétemben, azt kivettem, hogy nem túl sok jó.. minden Riannal kezdődött.. addig.. teljesen jól megvoltunk, aztán pedig megjelent ő.. és ránk hozta a folyamatos bajt. Bár elhagytam Kendrát, de csupán azon indokkal, hogy találjak valakit, aki segítene feléleszteni halálából.. aztán, elkéstem. Nem sikerült a tervem. Megtette más, és velem időközben végzett más. Következő szavaira azonban nem reagálok újabban semmit sem.. tényleg egyre jobban érik bennem az az emlegetett pofon, nem hiszem el egyszerűen, hogy ha rajta múlna már végzett volna magával. Azonban, nem értem hogy miért vár a hajnalra, ha megtehetné saját maga is.. - Miért ragaszkodsz ennyire a naphoz? - Végül hangot is adok gondolataimnak. Érdekel, hogy miért is választotta ennyire ragaszkodva a napot. Talán mert egy vámpír számára az a legfájdalmasabb halál egyike? Ahogy visszarántom, szinte a következő pillanatban már összerogy előttem a lány, s ijedve utána nyúlva megtartom őt. Elveszti eszméletét.. Könnyedén kapom fel a karjaimban, s ahogy régen, most is úgy tartom, mint egy királylányt. - Azért.. mert szeretlek. - Suttogom oda az immár eszméletlenül karjaimban fekvő lánynak, és mielőtt felkelne a nap, sietve távozok egy biztonságosabb helyre ... nem hagyom, hogy meghaljon, az az egy biztos.
- Néha nem mi döntünk arról, hogy mi lehet a miénk és mi nem. S nem az számít, hogy mit akarunk. – szólaltam meg csöppet se kedvesen és láthatta a pillantásomon, hogy arra utalok, amikor előtte ölt meg az exe, vagy kije. S még se hozott vissza. Nem neki köszönhetően éltem újra. Akkoriban még élni akartam, de az utolsó halálomkor senki se törődött azzal, hogy mit akarok. Egyszerűen csak Theo is döntött az életem felett, pedig nem akartam élni. Talán mielőtt elragadott a halál, akkor küzdeni akartam, de utána már nem. Úgy éreztem, hogy okkal kellett meghalnom és elfogadtam volna hamarabb, mint azt, hogy a farkasom nélkül kelljen élnem. Amikor meg csak közbe szól, akkor csöppet se nőisen mutatom fel a középső ujjamat, hogy bekaphatja és elmehet a francba. Nem érdekel se az ő véleménye, se másé. Nem dönthetnek állandóan az életem felett mások. – S ha igen? Akkor mi van? Legutóbb is más döntött az életem felett, ahogyan most is. Nem akarom, hogy ismét más döntsön felette. – jelentettem ki jegesen, s ha lenne rá lehetőség, akkor vélhetően a környezetünk most változott volna fagyos övezetté. Arcomon teljesen elkenődött a smink, s már semmi se számít. Miért is számítana? Semmi értelme az egésznek. Élek, de mégis milyen áron? Valaha vajon elmúlik az az érzés, hogy lehántanám a bőrömet legszívesebben? Nem hiszem, ahogyan az se, hogy bárkinek az érintését elviselném. – Nem unjátok még ezt az állandó bosszúhadjáratokat? Nézd meg, hogy mit tett velünk! Te meghaltál, én kétszer meghaltam, ez volt a harmadik. S utóbbi kettőnél valaki megkérdezte, hogy élni akarok-e? Hogy a farkasom nélkül boldog vagyok? Számított az, hogy mit érzek?! Nem!!! Soha senkit nem érdekelt egyetlen egy szóval. Inkább csak jött az, hogy törődjek bele és örüljek annak, hogy élek. Fogalmas sincs, hogy mik történtek velem azóta, hogy eltűnté… meghaltál… - mondom neki fátyolos tekintettel és érzem, ahogyan a könnyeim újra potyogni kezdenek. Nem akarok többé bosszút állni senkin se, nem akarom többé ezt a kínzó fájdalmat érezni. Nem akarok csak egy báb lenni az emberek életében, de legfőképpen nem akarom így érezni magam a saját bőrömben. Én csak élni akarnék újra, ahogyan egykoron éltem, de most mégis távolinak tűnik az egész. – Hajrá, elég gyorsan találhatsz valakit a közelben. Talán még gyorsabb is vagy, mint a hajnal. – pillantok rá csöppet se bizalom gerjesztően, de alig, hogy kimondom az eső is elered. Érzem, ahogyan szép lassan a bőrömet éri, ahogyan végig gördülnek az eső cseppek, amiben a könnyeim könnyedén tűnnek el és válnak láthatatlanná. S közben hallom még azt is, ahogyan a könnycsepp lepottyan a földre, az övé, nem az enyém. Látom szinte, de mégis képtelen vagyok bármit is tenni. Mennék, eltűnnék az esőben, de nem tehetem meg. Ujjai könnyedén fonódnak a csuklom köré. Szorosan tart magához, én pedig figyelem őt fájdalmas és megtört pillantással, arckifejezéssel. – Miért kell ezt még nehezebbé tenned? Csak engedj el.... – kérdezem meg tőle alig hallhatóan, mire a könnyeim még inkább hullani kezdenek és ha nem tart meg, akkor könnyedén rogyok össze, míg végül a kép elsötétül előttem. Kimerültem, s talán az elmém így akar megvédeni attól, hogy olyat tegyek, amit nagyon nem kellene.
Számítottam valami hasonló lépésre, arra viszont nem gondoltam, hogy a cipőjét fogja hajítani felém. Bár nem fejeztem be az átalakulásom, a reflexeim azonban fejlettebbek lettek, mint egy szimpla embernek, így könnyedén fogom meg a hozzám hajított cipőt. - Igen. De még van egy, amit vissza szeretnék szerezni. -Félig igazat adva neki beszélek kissé rejtetten, bár sok ész nem kell hozzá, hogy rájöjjön vajon mire, vagyis, kire célzok ezzel. Rá. Nyílt titok ezen célom, viszont minden egyes lépésemnél távolodik, megnehezítve dolgomat. Hiába ellenkezik, hiába próbál ignorálni, csak az számít én mit szeretnék. És ezt megfogja köszönni, ha végre kitisztult a feje, és befejezi az emozást. Nem fog meghalni.. nem, ameddig én itt vagyok. - Befejezhetném?! -Szólok közbe idegesen a lány monológjának, amint meghallom, hogy ő már nem ugyanaz a személy, mint régen. Látva, hogy felkeltettem érdeklődését pusztán egy általam nehezen kiejthető szóval.. úgy érzem folytatnom kell, kihasználva hogy ténylegesen figyel rám, és talán eljut a kis agyáig az, amit szeretnék elérni. - Komolyan hagyod, hogy elérje a célját az a féreg?! Tönkre tett, Kendra... - Elcsuklik a hangom, ahogy beismerem az igazságot. - de én itt vagyok veled! Segítek hogy tudj uralkodni magadon, hogy előnnyé kovácsoljuk a vámpírságod. Neki is van gyenge pontja! Kell hogy legyen! Megfogjuk találni! Ígérem! -Célratörően , megállíthatatlan tekintettel nézek Kendrára. Vagy vele, vagy nélküle. Bár, egyedül valószínűleg a halálba futnék, s ezzel talán még Kendra is tisztában van. Ahogy azzal is remélhetőleg, hogy bármire képes lennék érte. Hogy még egyszer, s utoljára is.. az ő kezei által veszítsem el életem. Bár talán immár az én érzéseim viszonzatlanok, legalábbis hallva a lányt. Nagyot koppanok, de mégsem vagyok képes arra, hogy elengedjem Őt. Majd pont a bajban hagyom el.. - Tudod.. szerencséd, hogy férfi vagyok, és nincs nő a közelben. Bármelyiket megigézném egy pofonért.. hogy észhez térj. - Földre szegezve tekintetem , és próbálom hajammal arcomat takarni. De bármennyire is próbálom takarni, a hangom teljesen elárul, illetve a földre lecsöppenő könny számára már - már fülbántóan hangos. Fáj, hogy ennyire s ezek után lemond rólam. Ezúttal csendben végig hallgatom mindazt, amit mondd. Nem válaszolok a kérdésekre, csak figyelem őt, az ajkai mozgását minden egyes kiejtett szónál.. még az sem tűnik fel, ahogy az eső is elered hirtelen. Csak az lebeg előttem, hogy mennyire megakarom csókolni, de nem teszem, nem tehetem. S hirtelen, ellép mellőlem. Én azonban visszarántom magam elé, szorosan, és kezét mellkasomra csúsztatom. - Érzed ezt itt? -Végül, felszólalok, s kérdéseire a válaszom egy újabb kérdés, ami mindent megmagyaráz. A szerelmem, amit érzek.. ezért nem halhat meg, ezért nem engedem el, nem hagyom meghalni..
Amikor meghallom a kérdését, akkor a cipőm könnyedén repül felé, hiszen nem tehettem arról, ami történt. Másrészt meg megmentettem az életét. – Ez nem fair! Nem tudom uralni azt, ami vagyok és egy szavad se lehet. Legalább megint vérszívó vagy, amit annyira imádtál egykoron! – a hangomban semmi kedvesség nem volt, de ez talán nem meglepő. Ő felbukkant, s még mindig ugyanolyan érdekes stílusa volt, mint egykoron. A poén kedvéért pedig majdnem én vettem el az életét. Ryan biztosan gratulált volna hozzá, de ha mind ez nem lett volna elég, akkor nem olyan régen megerőszakoltak, majd még szörnyeteggé is változtattak. S ez is annak köszönhető, hogy a bundásom nélkül hoztak vissza az élők közé. A térdemet sietve húzom fel és ölelem át, mint egy totálisan elveszett lélek. A könnyek könnyedén csorognak végig az orcámon, majd pedig próbálok kizárni mindent az elmémből és inkább csak arra várok, hogy a nap felkeljen és megöljön, ha már magammal nem tehetem meg, akkor tegye meg a természet, de ami ezek után következik azzal eléggé meglep. Sietve kapom fel a fejemet és csodálkozva pillantok rá. – Te sose kérsz bocsánatot… - nyögöm ki alig hallhatóan, miközben a többi hallott dolgot is próbálja elmém feldolgozni a sokk közepette. – Talán nem kellett volna, én már nem az vagyok, akit ismertél… - mondom elcsukló hangon és sejtem, hogy miként akarhatta azt befejezni, de még se teszi, inkább csak korrigálja magát. – Láttál és most mehetsz is, nem hiszem, hogy így akarnál emlékezni rám, mielőtt a nap szénné perzsel… - a hangom rideg volt, mintha érzelmekre képtelen lennék. Pedig nagyon is képes voltam, de nem akartam semmit se érezni. Annál könnyebb lesz utoljára látni a napfelkeltét, hogy utána végre visszatérjek oda, ahonnan nem is lett volna szabad visszatérnem. – Miért is kellene? Élsz, élvezd ki, de nélkülem. – talán túlzottan súlyosak a szavaim, de valahogy képtelen vagyok fékezni a nyelvemet és nem hagyni azt, hogy a fájdalom irányítson. Túlzottan is úgy érzem, hogy elvesztem és legszívesebben tényleg lehántanám a saját bőrömet is. El kellene mennie, de még se teszi, a szavaim megállítják, mire a fejemet elfordítom inkább. A tájat pásztázom, majd a szavai szinte a lelkemig hatolnak, nem mozdulok meg, csak újabb könnyek hullnak. – Miért? Miért nem tudsz csak elmenni és hagyni meghalni? Miért kell még több sebet ejteni L? Miért számít az, hogy mit tettem az elmúlt egy évben, ha semmit se ért? Nézz rám! – kaptam el az arcát, ha eléggé közel volt hozzám, ha nem akkor csak előtte teremtem és az állánál fogtam meg. – Miért akarnék élni? Vámpír lettem és mellé még valaki meg is erőszakolt. Minden egyes nap úgy kell élnem, hogy úgy lett belőlem vámpír, hogy valaki megerőszakolt és az tette ezzé, s az átka. S mellé még te is úgy kezelsz, mintha... – mondtam undorral a hangomban, majd elengedtem őt, majd elindultam a tisztás irányába. Ott talán hamarabb talál meg a nap is, mint itt a fák közé. A ruhám szakadt volt, én pedig nem éppen voltam erőm teljében.
Zavar zavartsága. Egyszerűen, nem tudom hogy hogyan tudnám megnyugtatni őt, hisz látszólag, az érintésemmel csak rontok a helyzeten.. legalábbis.. a reakciójából ítélve. Fogalmam sincs hogy milyen lehet, nem tudom beleképzelni magam a helyzetébe, de nagyon sajnálom, és idegesít hogy nem tudom elfeledtetni vele.. bár, ezt csak akkor fogja tudni feldolgozni, ha elbántunk azzal a mocsokkal, aki ezt tette vele. - Vagy? Megint megölsz? - Persze hogy határait feszegetem, bár csak szavakkal, hiszen elengedem őt, kitárva kezeimet. Fáj, hogy már hozzá sem érhetek, hogy nem ölelhetem, hogy nem tehetek semmit.. pedig végre itt van előttem. Egyszerűen a szívem szakad meg érte, de valahogy, mégsem vagyok képes arra, hogy azt tegyem, amit a szívem diktál. Helyette a büszkeségem beszél belőlem, és húzom az agyát, emlékeztetve arra, hogy mit tett velem nem is olyan rég. De talán az lenne a megfelelőbb, ha kiengedné a felgyülemlett feszültséget magából. - Sajnálom.. oké? -Lehunyom szemem, próbálok higgadt lenni.. majd végül ránézve, bocsánatot kérek, amit tőlem sűrűn nem hallani. - Sajnálok mindent. Talán nem én vagyok az a személy akit szívesen látnál most, de miattad.. csak miattad vissza jöttem, mert.. sze--. - Ahogy próbálnám kimondani, valamiért képtelen vagyok rá.. megakad a nyelvem, a hangom..mintha megnémultam volna, ismételten. - Látni akartalak. - Végül ezzel fejezem be. Talán nem ez a megfelelő alkalom, hogy ismételten kimondjam érzéseimet, hiszen.. undorodik.. tőlem. Fáj beismerni, de ez az igazság, és azt hiszem, tartanom kell az érdekében tőle a legalább egy méteres távolságot. Felhúzom szemöldököm szavaira, és félmosollyal húzom gyengéden ajkaimat. Nem, egyáltalán nem zavar, hogy konkrétan eltessékel magától, hisz ez a hozzámállás kicsit hajaz az első találkozásunkra. - Csakugyan? Akkor velem kell jönnöd. - Nem gondolhatta, hogy ha csak miatta jöttem vissza, akkor bármi más dolgom is lenne.. na jó, talán egy embert kéne találnom, hogy befejezhessem az átváltozást, ahogy neki is ékszert találni, hiszen így.. mindketten meghalunk. Azt pedig nagyon nem szeretném, bár.. van egy olyan érzésem hogy ő máshogy vélekedik erről a dologról, szóval.. így vagy úgy.. de magammal rángatom. Ahogy távolodok tőle, a hozzám vágott szavaitól megtorpanok, megbénulok, képtelen vagyok a mozgásra. Egy olyan érzés fog el, csupán ennyitől, amit.. nem mostanában sikerült átélnem. Ökölbe szorítom kezemet, s harapom ajkamat, lassan vissza, azaz felé fordulok. - Elhiheted, hogy én sem erre számítottam. - Nézek már - már lenézően rá. - Még a halál sem tudott elválasztani tőled, csak miattad vissza jöttem.. kíváncsi lennék, hogy te mit csináltál távollétemben. Vagy, hogy egyáltalán kerestél- e. - Oldalra fordítva fejem kérdezem tőle. Nem kicsit érintettek rosszul szavai, s ennek hangot is adtam. Én, aki még a lelkét is eladta volna ezért a lányért.. nincs ennél rosszabb.
Félek tőle, vagyis nem tőle félek, hanem attól, ami. A puszta tény, hogy férfi és vélhetően erősebb is, s még profibb ebben az egész vámpíréletben, mint én. Vélhetően a nők érintését is képtelen lennék elviselni, de a férfiaktól egyenesen úgy érzem, hogy legszívesebben hánynék, így érthető, hogy hátrálok, de aztán egy fa utamat állja, mire ő rám förmed, én ijedten rezzenek össze, mintha tényleg nem tudnám azt, hogy mi zajlik körülöttem. Amikor pedig hozzám ér, akkor szinte visítani kezdek, s üvöltök, miközben azon vagyok, hogy minél messzebbre lökjem magamtól. – Tűnj innen! Ne érj hozzám! – s közben úgy visíthattam, mintha a bőrömet nyúzná valaki. A lábam köze még mindig iszonyatosan fájt, s vélhetően, ha nem vámpír lennék, akkor a combomnál és ott lent is remekül láthatóak lennének a sebek, sérülések, amit az erőszaktevő okozott. Lehet, hogy nem kellene rágondolnom, de jelenleg nem bírtam kiűzni a fejemből, hiszen úgy éreztem, hogy a saját bőrömet képes lennék lehántani magamról. – S mégis miként? Nem teheted semmisé azt, amit művelt! – szólaltam meg csöppet se békésen, majd még inkább összehúztam magam. Az se érdekelt, hogy beterített a kabátjával. Inkább arra is még összerezdültem, de akkor se löktem le, hiszen fáztam és vélhetően a ruhám legtöbb helyen el volt szakadva és ennek köszönhetően alig takart valamit. Szavai szinte tőr volt a szívemnek. Régen is ilyen lett volna? Talán minden férfi ugyanolyan. Csak a saját önző dolgaival foglalkozik. – Menj, senki se tart vissza a fontos dolgaidtól. – nem felelve arra, hogy mi a terv, hiszen mit mondhatnék? Megvárom itt a hajnalt, hogy a nap agyon égessen? Nem volt napékszerem, így nem élném túl azt, de talán jobb is lenne, hiszen örökre azzal a tudattal kell élnem, hogy úgy változtam át, hogy előtte valaki meggyalázott. Nem csak a testemet, de még a lelkemet is megtiporta. Nem értem, hogy miként lehet erre képes egy férfi. Ryan talán tényleg a legnagyobb féreg az egész földkerekségen. – Ahogyan talán én is tévedtem arról, hogy milyen is voltál egykoron. – szúrom oda neki, majd amikor távozóra, akkor ijedten pillantok körbe. Nem tudom, hogy mit kellene tennem, vagy merre kellene mennem, csak azt tudom, hogy le akarom mosni magamról a halott fiú vérét és Ryan mocskát.
Idegesen összeszorítottam fogamat. Teljesen más ez a Kendra, mint akit én megismertem. Tény és való, hogy teljesen maga alatt van, de ki ne lenne a helyében. Tudom, hogy nem könnyű neki. A vámpírléttel nem könnyű elbírni, ahogy a tudattal sem, hogy így vált azzá. Annyi mindent túl kellett élnie ily' rövid idő alatt.. s én nem voltam vele. Magamat hibáztatom mindezért. Ahogy hátrál tőlem, én úgy közelítek felé, míg nem egy fának nem ütközik a háta. - Szerintem nagyon is élek. Ne hagyjad, hogy megbánjam a visszatérésemet! - Kiabálok a lányra, és az ellenkezése ellenére is hozzáérek, hogy tudatosuljon benne, itt vagyok. Kemény vagyok vele? Lehet. De én nem a pátyolgatós típus vagyok, és nem fogom hagyni, hogy elhagyja magát! Én a régi csipkelődős és ERŐS Kendrát akarom, akibe beleszerettem nem pedig egy nyafogó gépet, azt bármelyik sarkon találok..nem ezért jöttem vissza. Nem vagyok lelkizős típus, tulajdonképpen, nem is gondolkodok csak magamat adom. Úgy érzem mellette kell állnom, így vagy úgy. De elérem, hogy újra a régi legyen. Ahogy végig nézek törékeny testén, amit épp hogy csak takar itt - ott egy valaha volt ruha darab már le is veszem felsőmet, és letakarom vele a lányt. - Ryan.. az a féreg. Ezért megfizet -Préselem ki magamból, ahogy szorítom össze fogaimat sikerül az alsó ajkamat felsérteni, s államon végig folyik vérem. Ránézve Kendrára.. külsőleg, lehet hogy ugyanaz a személy mint akit én ismertem.. de a belsője megtört. Közelebb hajolok hozzá, és a fejét két kezem közé veszem. Fáj ránézni, mégis, keresem tekintetét. Olyan, mint aki nem bír elszakadni.. a nem rég történtektől. Mint aki lélekben nem is velem van. - És? Mi a terv? -Természetesen nekem is fáj ez az egész, de én próbálom ezt nem mutatni, ugyanis nem engedhetem meg magamnak, és kicsit terelem figyelmét. A régi Kendra már rég szövögetné terveit.- Ha folytatni szeretnéd a siránkozást, csak hajrá. Nekem van fontosabb dolgom is. És szerintem neked is lenne. - Elengedem, majd hátat fordítok neki, és lassan távolodni kezdek tőle. Az ő döntése, hogy mi tévő lesz. De szerintem nagyon nem engedheti meg magának a semmihez sem vezető siránkozást.- Azt hittem megtaláltalak, de.. tévedtem. -Szándékosan lemondóan beszélek hozzá, ahogy távolodok tőle. Reményeim szerint, észbe kap mielőtt nem késő.
Nem értettem, hogy miért teszem ezt, miért mentem meg valaki életét, hiszen részben nem kellene tudnom megtenni, de talán az emberi érzések és dolgok még mindig túl erősek voltak mélyen legbelül. S ennek köszönhetően nem vettem el még egy ember életét. Fogalmam sem volt arról, hogy mi lesz ezek után. Nem tudtam egyszerűen hosszútávon gondolkozni, hiszen a fejem szinte szétment, mert a világ túl hangos volt, minden apró zaja szinte a fülemben csendült. Kezdtem úgy érezni magam, mint akinek szép lassan elmennek otthonról, s ha visszamegyek a városba, akkor talán még rosszabb lesz. MI lesz akkor, ha a szomszédom tesz olyat, ami nem tetszik és ezért megölöm? Vagy esetleg Linnek ártok, mert lehet, hogy farkas, de kezdő és ő nem törte meg az átkát. Nem, erre gondolnom se lenne szabad, de még se bírtam másra, miközben vártam és vártam, míg végül a csoda meg nem történt. Ő sietve ugrott fel, hiszen a férfi számára nem lehetett ismeretlen ez a világ, de számomra igen és az idevezető ütemet vér, halál és fájdalom övezte. Én pedig nem voltam biztos abban, hogy kivételes nem fog-e rajtam ki az élet, s nem fogok-e belerokkanni ekkora terhekbe. Egyetlen egy szót mond, de még se tudok felelni rá. Nem akarok, hiszen ha fontos lesz számomra, akkor meg akarom őt majd ölni. Emlékszem arra, amit Ryan mondott, így minden apró érzést szinte elnyomok, miközben a körmeim szinte a tenyeremet sértik fel. Amikor közeledik, akkor én hátrálok. Nem akarom a közelemben tudni. – Jobbra? Mégis milyenre? Meghaltál, te nem lehetnél itt… - suttogom alig hallhatóan, mint akiben nincs élet, a ruhámat vérszennyezi, meg van tépázva, miközben a bőrömre már a piros nedű rá száradt. – Ryan, megtalált…. – mondtam ki remegő hanggal, miközben a könnyeim hullani kezdtek, a ruhámmal pedig próbáltam takarni magam, amennyire lehetséges. – Azt mondta, megmutatta, ahogyan megölt, miközben a vére ott folyt bennem, majd pedig… - kezdtem bele, de nem bírtam befejezni, hiszen talán ő így is értette, hogy mi történhetett. Elég volt csak rám néznie és összetenni a képkockákat azzal, hogy hátrálok, ha ő közeledik felém… Féltem, mindenkitől. Gyengének és esetlennek éreztem, s legszívesebben az összes férfi szívét kitéptem volna a helyéről…
Én már feladtam a reményt.. tudtam, hogy nem tehetek semmit a támadóm ellen. Megszólalni épp hogy csak volt erőm, nem hogy megmozdulni. Nagyon sajnáltam, hogy ennyi erőfeszítés után is csak ennyire futotta tőlem. Pedig.. annyira látni akartam Őt. Még akkor is, ha az eszem más tett volna. De ez sajnos mind a múlt.. éreztem, ahogy minden levegő vétellel gyengébb leszek. A könnyem megállíthatatlanul folyt végig arcomon. Nem sokszor sírok.. sőt. Egy kezemen megtudnám számolni hányszor is tettem azt életem során.. s ez talán az utolsó is tőlem. Sajnáltam, hogy így alakult a sorsom.. s már mikor feladtam a reményt is, egyszer csak abba hagyta az ivást belőlem a nő, de már késő volt. Már homályosan láttam, s alig hallottam valamit. - S..Sajnálom.. -Épphogy csak alig hallhatóan kicsúszott a számon, persze ezt mind Kendra-nak szólva, s nem a támadóm felé. Majd ezután valami teljesen váratlan dolog történt. A felszabott, véres kezét a számhoz tolta, s én kapva alkalmon, amennyi erőm még volt inni kezdtem véréből, a földön fekve. Egyetlen, "életmentő" tett, de már késő volt. Éreztem, hogy itt számomra a vég, emberként immár. Miután lelkem utolsó darabkáját is kileheltem magamból, élettelen testem feküdt a földön. Nem kellett sok idő, míg a vámíp vér megtette a hatását, s az szét terjedt testemben. Felugrottam, kissé feldúltan, zihálva. Tudtam, hogy már csak egy emberre van szükségem, hogy befejezzem az átalakulásom , hisz nem ez volt az első. A lányra zavartam néztem rá, s láttam hogy ő is hasonlóképpen érezheti magát. Nem hibáztattam semmiért. De erre a csavarra még én sem gondoltam, hogy itt lesz, s ő fogja a halálomat okozni, majd átváltoztatni. - Téged. - Válaszoltam kérdésére, röviden, lényegre törően. Éreztem magamban újra az erőt, az éhségét, azt, ami számomra az életet jelenti. De tudtam, hogy vér nélkül nem húzom sokáig. Lassan, egy fa segítségét véve felálltam, és közeledni kezdtem a lány felé. - Mondjuk.. ennél jobb fogadtatásra számítottam. - Céloztam az iménti jelenetünkre, egy kisebb mosollyal kísérve. Persze, nem igazán érdekelt az egész. Tudom, hogy mivel jár vámpírnak lenni, s ez neki még teljesen új.. sajnáltam őt, nagyon. S próbáltam kicsit oldani a feszültséget. Nem tudom mi történt vele, de ránézve, túl sok jóra nem számíthatok. - Mi.. történt veled? - Néztem végig a lányon, és nyúltam felé, hogy hozzá érjek.
Ha valakinek elmesélném azt, hogy mi voltam és mit veszítettem el, akkor vagy őrültnek hinne, vagy csak kiröhögne amiatt, hogy ami egykoron voltam annak pont a legnagyobb ellenségé váltam. S volt még az a tény is, hogy gyűlöltem a vámpírokat. Nem sokat tűrtem meg eddigi életem során magam mellett, de már mindegy is, hiszen öngyilkos nem lehetek, de attól még talán valaki el fogja venni az életemet. Nem hiszem, hogy Ryan túl gyakran bukkanna fel az életemben amiatt, hogy a mentorom legyen, még ha azt is akarja, hogy annak tekintsem őt. Sose lennék rá képes. A ruhámat vérszennyezi, ahogyan eléggé meg is tépázott a küllemem, miközben a világ túl hangos hirtelen számomra és úgy érzem, hogy a fejem szét fog robbanni. Nem tudom, hogy merre kellene mennem, vagy éppen mit kellene tennem. Úgy érzem magam, mint aki egy idegen világban veszett el. Voltam farkas, ember és éltem már úgy ezen a vidéken, de a vámpírlét túl undorító volt számomra, miközben idegen is egyszerre. De bármennyire vágytam a halálra, annyira volt pontosan bennem a túlélési ösztön. A vér szaga könnyedén ölelt körbe és mire észbe kaphattam volna, addigra már úgy csüngtem valakinek a torkán, mintha csak egy kullancs lennék. Nem érdekelt semmi se. Az pedig, hogy férfi volt még inkább tovább növelte az ölési vágyaimat, hiszen azok után ami történt hirtelen mindegyiket megvetettem jobban, mint előtte bármikor. A szavai nem túlzottan hatnak meg, sőt, inkább csak még inkább felhergel, s jobban elmerülök a vérének köszönhető mámorban. Ohh, engedjem el, még mit nem. Én se akartam azt, hogy valaki megerőszakoljon, hogy vámpírrá változtasson, akkor már inkább meghaltam volna, mintsem ezt az életet válasszam, aztán könnyedén rogyunk a földre, de még mindig nem érdekel, amíg meg nem hallom a nevemet. Egy pillanatra lefagyok, s hirtelen elszakadok tőle, így a vére patakokban folyik végig rajta, majd hirtelen jön a felismerés is. – L?! – csúszik ki az ajkaim között egyetlen egy betű, majd pedig sietve sértem fel a karomat, hogy a véremet megitassam vele. Miért ember? Meghalt… Ryan azt mondta, hogy meghalt… - dübörgött a fejemben, majd amikor magával ragadta a halál angyala, akkor sietve csúsztam hátrébb jó pár lépéssel, miközben a lábaimat úgy öleltem magamhoz, mintha csak valami védőbástya lenne. Figyeltem őt csendesen, de a távolságot fenntartottam. Amikor pedig magához tért, akkor kíváncsian kaptam fel a fejemet. – Mit keresel itt? – ennyi telet tőlem, s ha esetleg közeledni próbált, akkor távolodtam és a félelem könnyedén ült meg a szemeimben.
Túl sok dolog történt velem mostanság, s egyik sem sorolható túlzottan pozitív kategóriába. Minden azzal kezdődött, hogy találkoztam Kendrával.. nem kellett volna hagynom, engednem az érzéseimnek. Tudtam, már csak magam miatt is, hogy nem szabad magam mellett tudnom őt, hiszen baja eshet. De nem voltam elég erős.. elég erős ahhoz, hogy időben ki tudjak lépni az életéből. Ugyanis, a kezeim között vesztette életét életem talán egyik legmeghatározóbb személye, még ha ezt nem is akarom bevallani magamnak hogy az.. és az utána lévő időszakom.. mondjuk úgy, hogy elnyelt a sötétség. Kegyetlenül gyilkoltam embereket, kikapcsoltam az érzéseimet, hogy ne érezzem a fájdalmat, amit maga után hagyott. Tudom. Gyáva vagyok, mert képtelen voltam elviselni a fájdalmat..elmenekültem, a könnyebb utat választva. Elvesztettem a reményt.. ezért sem ellenkeztem, ahogy Ryan karjaiba végeztem. Ő viszont felnyitotta a szememet. Mondhatni, ő hozott vissza a sötétségből,egyetlen mondatával. "Kendra él." Viszont, abban a pillanatban ahogy vissza adta számomra a reményt, el is vette tőlem.. hidegvérrel megölt, én pedig túl kevésnek bizonyultam ellene. Nem tehettem semmit. S ebbe halálom után kénytelen voltam belenyugodni. Úgy éreztem, hogy tennem kell valamit.. ezért is próbáltam felhívni magamra egy boszorkány figyelmét, aki aztán visszahozott az életbe, ám, gyönge emberként. Amiért azóta is teljesen ki vagyok.. nem hittem volna, hogy egy leszek azok közül, akiket immár csak tápláléknak tekintettem. Ám, mindez ellenére ha már visszahoztak az életbe nem várhattam a csodára. Visszamentem oda, ahol minden elkezdődött. Kendrával itt, az erődben találkoztunk először. Itt kezdődött minden.. végig simítottam a fák törzsein, s valamelyik felsértette kezemet, kifakadt egy kis vér az ujjamból. Tudtam, hogy ez nem a legbiztonságosabb hely, főleg nem, ha valaki vérzik, és főleg nem ha egy tehetetlen ember.. Zavart, hogy nem hallok , nem érzek semmit...Vicces.. de emberként kevésbé érzem magam élőnek, mint vámpírként. De nem csak érzékszerveim tompultak, a reflexeim sem voltak az igaziak. Valaki egy pillanat leforgása alatt megjelent előttem, és már is a nyakamra vetette magát. Összeszorítottam fogamat, idegesített gyengeségem. Meg aztán, nem ezért jöttem vissza, hogy valaki most és itt megöljön.. - Te szajha! - Ordítottam torkom szakadtából. Láttam, éreztem hogy nő.. és hát a ruhája alapján, eléggé elbántak vele. Kissé ironikus volt a helyzet, ahogy fordult a kocka, és én lettem az áldozat. Próbáltam ellökni magamtól a lányt, de túl gyenge voltam hozzá képest. - Engedj el! - Kiabáltam rá, bár látszólag nem hatott rá. Nem, nem és nem! Egyszerűen nem halhatok meg itt! - Nem halhatok még...meg.. -Próbáltam előhúzni felsőm takarásából egy karót, de ahogy a hangom, úgy a kezem is elgyengült. Kezdett kimenni belőlem az erő, hacsak a vámpír nem fogott, térdre is estem. - Kendra... -Suttogtam a nevét a lánynak, akiért ezt mind képes voltam átélni, de úgy látszik.. ennyi volt. Végleg..
Ahogyan mondani szokás az ördöggel nem jó farkasszemet nézni, de hiába próbáltam meg elrántani a fejemet az ujjai közül mind haszontalan volt. A szavai pedig könnyedén fúródtak be az elmémbe, akár akartam, akár nem, hiszen, ha meg is próbáltam lecsukni a szemeimet, akkor se hagyta azt, legalábbis amennyire ismerem őt. Nem akartam azt, hogy megigézzen, hogy a bábja legyek, azt meg pláne nem, hogy a mentoromként tekintsek rá, de nem tehettem semmit se. Maximum talán akkor tudnék, ha valaki kivéreztetne, s akkor talán gyengülne az igézés, vagy talán egy boszorkány tudna segíteni, de abban se voltam biztos, hogy amikor a végére érünk, akkor még emlékezni fogok arra, hogy megigézett és miatta fogok úgy cselekedni, ahogyan talán nem kellene. A világ túl hangos volt és azt is pontosan tudtam, hogy csak pár órám maradt feltehetően, mielőtt még a nap szénné égetne, de talán úgy jobb lenne mindenkinek. Sietve töröltem le ajkaimról a vért, miközben mélyen legbelül minden porcikám fájt, ahogyan a lábam köze is. Majd pedig ő könnyedén vált köddé, mintha sose létezett volna. Gyűlöltem azt, amivé lettem és legszívesebben karót döftem volna a szívembe, de képtelen voltam rá, hála neki és az igézésének. Saját kezűleg nem ölhetem meg magam, de más megteheti, de mielőtt még ezt igazán végig gondolhattam volna vér illata kúszott be ismét az orromba. Az illető szíve pedig szinte a torkomban dobogott. Nem akartam a közelébe menni, nem akartam még egy embert bántani, hiszen egynek már elvettem az életét és roppantmód nem voltam abban biztos, hogy képes lennék megálljt parancsolni magamnak, ha újra megérezném a vér illatát. Férfi volt, eléggé nyilvánvalóvá vált számomra, s talán emiatt még nagyobb késztetést éreztem arra, hogy ártsak neki. Ryan olyat tett, amit egyetlen egy férfi se tehetne, de ő mégis megtette, ezzel pedig mondhatni az összes férfit megpecsételte a szememben, nem akartam azt, hogy bárki is hozzám érjen, de mielőtt még végig gondolhattam volna az illető előtt teremtem, oldalra billentettem a fejemet, majd a következő pillanatban arcom elkezdett eltorzulni, s ha csak meg nem állított benne könnyedén vájtam a fogait az ő torkához is, az erébe, hogy megízleljem azt a forró nedűt, ami idecsábított hozzá…
[You must be registered and logged in to see this link.] Köszönöm a játékot! S remélem jó lesz kezdőnek!
Untam már Kendra gyenge próbálkozásait, ahogy próbált ha máshogy nem is tudott, de szavakkal valamit odavágni nekem, vagy csak szimplán visszavágni. Igazán beláthatta volna már, hogy nálam ezzel nem megy semmire, az én véremet nem fogja , s nem tudja szívni, persze egyelőre képletesen. Úgyhogy inkább nem is válaszoltam már neki semmit, szimplán megforgattam szemeimet, s felhúzva szemöldököm léptem át a dolgon, mintha egyszerűen a fülemig sem jutott volna. Szimplán nem akartam már válaszolni rá, untam a felesleges beszédet, inkább a tervemet akartam előbb végbe vinni, hogy minél előbb szórakozhassak szánni való életén. Nem beszélgetni hívtam ide.. hanem megölni, hogy aztán egy talán még nálam is kegyetlenebb szörnyeteggé formálhassam. Ezt pedig, csakis azután tudtam véghez vinni, ha végre vámpír lesz belőle, s megigézhetem hogy mindenkit kergessen el, öljön meg maga körül..Viszont, az ahogy a másik játékszeréről faggattam, hogy jobb lett volna őt megölnöm mégsem jött volna be a látottak alapján. Persze, az is benne van a pakliban, hogy előttem játssza az érzéketlent, nem érdekli a másik fiú.. hogy ne igézzem meg. Csak fejemet ráztam válaszul, elítélően. Mondjuk, tettem ezt úgy, aki bár egy kicsit más formában, de lényegében egyelőre én is Kendra érzéseivel játszadozom. De azért mérföldnyi különbség van a kettő között. Én mindig lezárom a kapcsolatokat.. mondjuk az mellékes, hogy halállal. De ő is így fogja. Igazság szerint, kissé, érezhetően feltüzelt, ahogy próbált ellenkezni az elkerülhetetlennek. Minél jobban ellenkezett, vagy húzta a száját, én annál erősebb lökésekkel ajándékoztam meg törékeny testét. Egyáltalán nem kíméltem a lányt, hogy még véletlenül se maradjon ki a jóból , hiszen többet nem élheti át ezt velem. Nagyon nem az én kategóriám, egynek pedig elmegy.. csak vissza ne sírja az együtt töltött időt. Nem az én hibám lesz, ha nem tudja a kis fiúcskája kielégíteni. Tekintetemről pedig mindezen gondolatom leolvasható volt, egyáltalán nem titkoltam érzéseimet, ahogyan elváltunk. És csak vártam..vártam, hogy az átkom tegye a dolgát.. s így is lett. Életemben talán először voltam hálás, hogy ezzel az átokkal kell együtt élnem. Tisztán hallottam vámpír létemnek hála, ahogy hasát eltalálja a vas, a szenvedő lélegzetvételét, s azt, ahogyan kileheli lelkének utolsó darabkáját is magából. Ekkor, közelebb mentem hozzá, s leguggoltam élettelen teste elé. Az állánál fogva emeltem arcát felém, s vártam, hogy végre ő is egy legyen közülünk. Amint kinyitotta a szemét, egy megigézett ember csatlakozott meghitt "társalgásunkhoz", hogy beteljesítse végzetét. Ám, továbbra is ellenkezett.. - Már pedig inni fogsz belőle. És miután vámpír vált belőled, minden szeretettedet, mindenkit, aki csak egy kicsit is fontos számodra könyörtelenül fogsz megölni. Engem pedig mentorként tisztelsz. - Igéztem meg ismételten a lányt, s felálltam. - Jó vadászást. - Kacsintottam neki utoljára, majd eltűntem hirtelen, a sötétségben.
[You must be registered and logged in to see this link.] Daddy köszöni a játékot, élvezd ki a vámpír lét adta előnyöket, örömöket.
Legszívesebben lemostam volna arcáról a mosolyt, ha farkas lettem volna, akkor nem lett volna ennyire könnyű dolga, de hiába próbálok erre gondolni, hiszen nincs többé a bundásom. S akárhányszor ez eszembe jut, annál erősebb lesz a gyűlöletem mások irányába is, hiszen lehet, hogy élek és lélegzem, de valójában már azóta, hogy visszahoztak olyan vagyok, mint egy szellem, vagy talán saját magam árnyéka. Hagyniuk kellett volna azt, hogy halott maradjak, hiszen meghaltam, de mégis élnem kell. Tisztára szívás ez az egész. - Büszke vagy? Ohh, vigyázz még a végén azt fogom hinni, hogy ez volt a nászajándékod számomra. - pillantottam rá csöppet se kedvesen, s ha pillantással ölni lehetne, akkor már régen halott lenne, de nem volt ilyen mákon. Az pedig még szarabb volt, hogy esélyem se volt mozogni, szabadulni. Figyelem őt, ahogyan egy bosszúszomjas egyed tenné meg. Ha meghalok és újra élni fogok, akkor azon leszek, hogy megkerítsem az életét. S ezt vélhetően ő is tudja, hogy nem utoljára látjuk a másikat. – Öld meg, ha akarod! – mondtam ki úgy, mint akinek már tényleg nincs szíve, s talán a percek elteltével tényleg nem volt már olyan részem, ami képes lett volna bármiféle gyengéd érzésre. Pontosan tudtam azt, hogy mi vár rám, azt, hogy mik fognak velem történni, s ennek köszönhetően és az eddig történtek miatt még inkább halottnak éreztem magam. Úgy éreztem, hogy sose leszek képes már senkit se közel engedni, vagy bárkinek az érintéseit elviselni. Nem fogom magam gyermetegálmokba ringatni ilyen téren. Nem is én lennék, ha nem próbáltam volna meg a büszkeségébe beletaposni, de túl jól viselte és ez még inkább dühített. Meg se rezdült az arcom, amikor meghallottam a szavait, csak figyeltem őt undorral, s könnyes tekintettel. Figyeltem őt, ahogyan felállt, ahogyan megszabadította magát a nadrágtól, éreztem, ahogyan a fülembe harapott, s hiába tüzelte fel a testemet, amikor belém hatolt, akkor egy kisebb sikoly tört elő a torkomból. Szabadulni akartam, s ennek próbáltam jelét is adni, de mint hiába volt, hiszen a lökései és a mozgása is egyre durvább lett. Egyszerűen csak elvette azt, ami őt nem illette meg. Én pedig mondhatni kikötözve tűrtem azt, ahogyan megerőszakol. Fájt minden egyes porcikám, a könnyeim pedig egyre inkább hullani kezdtek. Ugyanakkor még mindig ügyelt arra, hogy még mindig a testemet uralja, ha már az elmémet képtelen volt ilyen téren, s amikor elélvezett bennem, akkor végül a testemen is megadta magát, még ha minden egyes porcikám szinte fájt is és sajgott a durva közülésnek köszönhetően. Hamarosan pedig a fal megremegett, a földre hulltam, egy-két törmelék pedig rám. Egy apró nyögés szakadt ki a torkomból, amikor is a hasamba állt egy tartó vas. A vér könnyedén buggyant ki az ajkaim között, majd amikor meghallottam a kérdését, akkor csak egy nevetés hagyta el az ajkaimat, mire újabb vértömeg mutatta meg magát, majd pedig el is nyelt a sötétség. Éreztem, ahogyan a testemet szétmarja valami belülről, ahogyan minden megváltozik. Ordítani szerettem volna, de még se ment, majd pedig új meghallottam a külvilág dallamát, erősebben, mint valaha, a szemeim pedig kinyíltak. A következő pillanatban pedig fel is álltam, miközben a hasam még mindig vérzett. – Nem fogok enni. Dögölj meg! – vicsorogtam eme szavakat és magam sem értettem, hogy honnét a francból kerített elő egy embert, de mielőtt még kettőt pisloghattam volna a vére könnyedén csúszott az orromba, hiszen felsértette őt, s bármennyire is akartam könnyedén vetettem rá magam egészen addig, amíg az élettelen test nem hullott a földre. A sebem könnyedén gyógyult be, mire vérben forgó tekintettel néztem Ryan-ra, ha még mindig ott volt utána…
Élvezettel tekintettem rá, ahogy az undor megformálódott arcán.. számomra felbecsülhetetlenül jó érzés volt, és persze nem is próbáltam ezt a rendkívülien jó érzést takargatni. Igazából az, ahogy ki van szolgáltatva rám csak azért ennyire kifizetődő, mert róla van szó, és tudom, hogy mennyire nem szeretné.. amúgy sem akartam eleinte ezt megtenni, hogy megerőszakolom.. de mit tehetnék? Ilyen a természetem. Mindenkinél más, s érezve Kendra köpését arcomon, mint kiderült az övé.. kissé.. undorítóan heves, és bosszús, ideges.. és még sorolhatnám. Büszkén ,kihúzva magam fogadom tettét, hiszen ezt mind én váltottam ki belőle. Nem mondok semmit, csak félmosollyal arcomon nézek rá, s letörlöm a maradványokat arcomról. - Igazából, büszke vagyok magamra, hogy mindezt miattad megtettem. -Elteszem zsebre a telefonom, majd közelebb hajolok hozzá. - Ha te nem lennél, nem kellett volna meghalnia. - Suttogom a fülébe, és figyelem reakcióját. Olyan szinten szétcsúszott ez a lány, hogy öröm nézni.. imádom, hogy ki tudom készíteni az idegeit. De nem értem, hogy miért foglalkozik egy olyan személlyel, akin konkrétan túl lépett, hisz összeszedett azóta valaki mást maga mellé.. - Vagy, jobban magadba zuhantál volna, ha a másik játékszeredet ölöm meg? - Vetettem oda neki a kérdésem, hisz érdekelt.. ha ilyen könnyedén túl tud lépni valakin, akkor azt nem is igazán szerette. Még én is tudom, bármennyire is szívtelen hírem van, egyszer nekem is volt, egyszer én is szerettem valakit, s azóta nem. Ez pedig jó pár száz éve történt. Nem engedhetek büszkeségemnek. Tudom, hogy mire játszik Kendra, én pedig nem fogom hagyni hogy az érzéseimre hasson , vele ellentétben. Én tudok uralkodni magamon, és nem fogom hagyni, hogy a büszkeségem keresztbe tegyen terveimnek. - Drágám.. ez gyenge próbálkozás. Nem foglak elengedni. - Csak egy pillanatnyi szünetet tartottam addig, míg visszaszóltam. Kigomboltam a gatyámat, majd felálltam, s mosolyogtam a lányra, szorosan elé állva. - Ne türelmetlenkedj. Mindjárt megkaphatsz. - Suttogtam fülébe, s mondaton végén beleharaptam azon testrészébe, s végül megtettem amit kért. Nem kíméltem, gyors mozgással ajándékoztam meg, ami, eleinte fájdalmat okozhatott neki, hisz elég szűknek bizonyult. Közben a nyakát csókoltam, a mellével játszottam, majd miközben lökésekkel ajándékoztam, egyik kezemet használva, ujjaimmal érzékeny pontjánál izgattam, hogy extrán kikapjon a jóból. Így ment ez egy jó darabig, míg nem hangosabb sóhajokat hallatva magamból az együttlét fénypontjához érve, elálltam a lánytól. Be gomboltam nadrágom, s némán álltam előtte, mosolyogtam. Csak vártam.. vártam, hogy a természet közbe avatkozzon, és megölje.. s így is lett. A fal, hirtelen repedezni kezdett, amihez varázslattal volt oda kötve, s a lányra omlott. Egy tartó vas pedig egyenesen Kendra hasában állt, ezzel rohamosan vért veszített magától. - Utolsó kívánság emberként? - Karba tett kézzel álltam a romok előtt, és figyeltem a lányt, aki eléggé a végét járta már.
Nem akartam elhinni, még ha mélyen legbelül tudtam is, hogy van annyira őrült és elvetemült, hogy megtette. A pillantása és amilyen élvezettel beszélt L haláláról… Ez nem lehetett csak kitaláció és a legrosszabb az volt, hogy ezt mind tehetetlenül kellett eltürnöm, nem moshatta be neki, még ha az én kezem is tört volna el benne, nem eshettem neki, hogy még nagyobb élvezetett adjak Ryan-nak. Egyszerűen csak egy báb voltam, aki még a hangját tudta hallatni, akinek a szívét még inkább össze lehetett törni, s talán megfosztani attól, ami volt, de ennek ellenére se akartam azt, hogy hozzám érjem. – Rohadt gyáva féreg! – s ha még össze is jött, akkor akármennyire is nem volt nőies de arcon köptem. Ha már ütni nem tudtam, akkor megtettem ezt. Úgyis meg fogok hamarosan halni úgy, ahogyan nem akarok és hiába halok meg akkor se fogom látni L-t, hanem helyette inkább visszatérek és egy élő bábja leszek ennek a féregnek. Egyszer megharaptam, de életben maradt, így miért aggódik ennyire? Hmm, miért kell ezt tennie? De legalább Lynn-t és Theo-t nem bántotta. Inkább szórakozzon velem, mint velük. Amikor pedig meglátom a videót, akkor szabadulnék, de olyan lehetek, mint egy partra vetett hal, hiszen ha meg is mozdul a kezem egy-két millimétert, akkor se enged el a házfalától a varázslata. S a vérem egyre inkább felforr, de nem a szenvedélytől, hanem a megvetéstől és a gyűlölettől. – Erre szoktál esténként elélvezni? Ezt nézed végig, hogy miként vetted el egy ártatlan vámpír éltét? S közben esetleg még azon is gondolkozol, hogy miként szegd meg a haldokló utolsó kívánságát? Te tényleg elhagytad a gerincedet időközben, remélem, hogy egyszer véletlen egy karóba fogsz feküdni. – s a megvetés tökéletesen helyet kapott a szemeimben és az arcomon. Amikor pedig a festéket akarta letörölni a könnyeimmel együtt, akkor sietve rántottam el a fejemet, hiszen azt legalább bírtam mozgatni. Láthatta azt, hogy mennyire dühít az egész és mennyire fáj, de akkor se érjen hozzám többször. Inkább száradjon le a keze. – Veled? Sose! – vetettem oda a mozis randi ötletére, s legszívesebben okádtam volna, ha lett volna mit, de úgy éreztem, mintha semmi se lenne már a gyomromban és talán így is volt, hiszen mostanában nem az evésről voltam híres. Sokkal inkább magamba zuhant egyéniség voltam. – Csak nem félsz tőlem Ryan? Ennyire veszélyes lennék még rád nézve? – kérdeztem tőle pimaszul és egy féloldalas mosoly keretében, miközben azon voltam, hogy a testem is pontosan annyira gyűlölje az érintéseit, mint amennyire én teszem, de kár lett volna tagadni, hogy nem hozott lázba és talán még képes lettem volna élvezni is, ha éppen nem ő teszi ezt velem, vagy éppen másmilyen helyzetről is lenne szó. De jelenleg az undor és a hányinger túl erős volt. A szavai hallatára pedig megforgattam a szemimet és egy apró emberi morgás tört elő a torkaim közül. Amikor pedig a lábam közénél szórakozott, akkor lehunytam a szemeimet és minden erőmmel azon voltam, hogy az undort megtartsam, még ha ezzel saját magamnak is fogok ártani. A fogaim erősen vájódtak bele az alsó ajkamba, hogy egyetlen egy sóhaj se törhessen elő még véletlenül se. Még a vérem is kicsordult, de akkor se érdekelt… Küzdöttem, amennyire csak tudtam. - Kérlek, csak essünk túl rajta... - fogtam végül kicsit könyörgőre, hiszen miért kell még inkább megkínoznia, mint amennyire muszáj? Miért kell ezt az őrült és elmebeteg játékot játszania velem?
Látva a sikeresen kiváltott reakcióját mosolyra húzva számat örvendezek magamnak, egyáltalán nem érezve vele együtt. Én maximum a nevetéstől fogok sírni, mástól nem. Egyáltalán nem sajnálom azt, amit tettem. Miért is tenném? A fiú a bosszúm egyik mellék, ám még is fontos szereplője VOLT. Emlékszem.. ahogy a testébe nyúlva markoltam szerelmes szívét. Annyira talán még Kendra közelében sem dobbant, mint az én hatásomra. Az utolsó percig könyörgött, minden szavával, kérésével a lányt próbálta menteni. S ez, egy kicsit elgondolkodtatott... ilyen lenne.. az igazi szerelem? Mondjuk már ezen szó kiejtésétől is elkapott a hányinger. Én leszek az utolsó, aki gondolkodni fog a szerelem témán. Tőlem is elvették a szerelmemet, hát én miért ne tehetném meg mással? Mindenki a hibájából tanul, s ebből fog Kendra is.. ám valamiért, még ha eleget nem is tehettem a fiú kérésének, megsajnáltam, megkegyelmeztem rajta azzal, hogy gyors halált halt, s nem hagytam szenvedni..ami tőlem újdonságnak számít. - De nem kell aggódni. Őt, veled ellentétben nem szenvedtettem sokáig. Ezzel a kezemmel téptem ki a szívét. - Holt nyugodtan adom elő magam, s lehunyva szemeimet hallgatom Kendra bosszútól éhes szívverését, ami már szinte kiugrik. Majd felemelem bűnös kezemet, s azzal nyúlok Kendra arcához, hogy letöröljem szemfestékes könnyeit. Szavait könnyen kezelve fogadom, egy váll rántás kíséretében. Nem, hazudni nem igazán szoktam, maximum okosan kikerülni a kérdéseket. A zsebembe nyúlok.. a bűnös telefonért, amivel kezdődött a mi kis találkozásunk. - Gondoltam hogy ez lesz.. - Sóhajtok. Nem értem, hogy nekem miért nem hisz soha senki.. ez az egy dolog, amit a legjobban utálok. Előveszem a telefont, majd a félmeztelen lány felé mutatom, egy videót lejátszva.. a videó, ami a fiú halálát játssza újra. Minden egyes arckifejezés, könny, fájdalommal teli szavak látszanak, hallatszódnak. Tökéletes felvétel arról az estéről, már - már olyan, mint egy filmbéli jelenet. - Akkor ez most már egy szabadtéri mozis randi? - Vetem fel játékosan a kérdést, amint vége a videónak, s ekkor kapok a lábamba a sarkával egy rúgást, ami meg is sebesít. Felszisszentem a fájdalomnak köszönhetően, ám hamar gyógyulásba kezdett a seb, hisz nem rég ittam a lány véréből. Ellenállóbb, mint hittem. - Ne is játszadozz a gondolattal, hogy elengedlek. Majd legközelebb megmutatod, hogy mit is tudsz. - Kacsintottam a lánynak, és heves csókjaimmal bombáztam a testét, már - már felfaltam volna egyes részeinél, ahol elidőztem. A nyaka, melle, hasa, hasa alja, s így érkeztem vágyai forrásához. Körülötte csókoltam, a combjánál, majd végül, alsóneműn keresztül ott is. - Bármennyire is ellenkezel.. ő itt nagyon is mást mond. - Elégedett félmosolyra húzom számat ahogy alsóneműje alá csúsznak ujjaim, hogy aztán kezemmel is izgassam odalent,s miután lekerült róla alsóneműje, a szám , a nyelvem is odaadóan csatlakozik, s aztán körkörös mozdulatokat vesz érzékeny pontjánál, míg ujjaim könnyen hüvelyébe csusszannak, még mindig a bűnös kezemet használva.
Csak morgok egyet az orrom alatt, miközben hallom azt, amit mond. Legszívesebben még a kezét se érezném, mert letépném neki, vagy csak szimplán eltörném és beléállítanám. De egyiket se tehetem meg, ezt be kell látnom, s ez még inkább frusztrál. Miért kellett nekem ebbe a csapdába belesétálnom? Küldhettem volna magam helyett mást is, hogy térképezze fel a dolgokat, de talán nem akartam senki életét se elvenni, mert mélyen legbelül magam is éreztem, hogy micsoda veszély leselkedik rám, még ha ezt nem is vallottam be magamnak. A bolondok örökké reménykednek és most ez alól én se voltam kivétel sajnos. Talán jobb is, hogy Theo nincs itt, mivel vélhetően karóval a szívében végezni, de lehet előtte még a porondon következő műsort végig nézetné vele. Meg igazából azt se tudom, hogy hányadán állunk, hiszen nem mondanám azt, hogy olyan nagy a béke köztünk. Én se könnyítettem meg a dolgát, de szerintem totálisan jogos a felháborodásom, mert ha lenne farkasom, akkor nem lennénk ilyen helyzetben. Szavainak köszönhetően egy pillanatra még levegőt is elfelejtek venni… L, az nem lehet. Nem lehet, hogy megölte, hiszen mindig is azt hittem, hogy csak egyszerűen elsétált, mert neki az úgy egyszerűbb volt. Nem, nem bánthatta. Érzem, ahogyan a könnyen kicsordul, bármennyire is nem akartam. Legszívesebben bemosnék neki egyet, az öklömmel bombáznám, pedig tudom, hogy nem árthatok neki, de így, hogy mozdulni se tudok szinte… Egyszerűen csak tehetetlennek és eltiportnak érzem magam. – Nem! Nem hiszek neked! – ordítottam teli torokból, miközben a szemfestékem fekete csíkokat rajzolt az arcomra. Nem halhatott meg, az nem lehet. Képtelen vagyok elhinni neki azt, amit mond. Túlzottan fáj az, hogy sose többé nem láthatom őt, hiszen ha most meg is hallok, akkor is élni fogok, hiszen a vére még bennem van és ennyire rövid idő alatt nem is fog változni. Azt is tudtam, ha élne és a közelben lenne, akkor tuti, hogy felbukkanna itt. Ő olyan volt, aki sose értette meg, hogy mi a nem, vagy pedig csak tudta azt, hogy baj van… De egyedül maradtam egy szörnyeteggel. Fejemet felszegtem, s mélyen vájtak a fogaim alsó ajkamba, ahogyan a könnyeimet próbáltam visszatartani. – Hazudsz! Rohadt féreg! – törtem meg végül ismét, hogy a képébe ordíthassak, ha már mást nem tehettem, hiszen szinte a falhoz voltam bilincselve, mintha valamilyen láthatatlan hálót szőtt volna körém és nem lenne esélyem se menekülni. - Még a gilisztáknak is több gerincük van, mint neked. – jegyeztem meg már csöppet se a hatása alatt. Minden idegzetemmel gyűlölni kezdtem őt és ezen már az érintései se segíthettek, hiszen ha tényleg így volt, akkor még egy halott utolsó kívánságát se tudta teljesíteni. – Most már jobb? Jobban érzed magad? – s ha legalább a lábaimat tudtam mozgatni, akkor a magassarkúm sarkával a lábát vettem célba, s talán kicsit belé is állítottam, ha mázlim volt. – Tényleg ezt akarod? Akkor tedd meg, hiszen bármit is teszel nem fogom élvezni. Minden porcikámmal megvetlek. – bár vélhetően a testem pont az ellenkezőjéről árulkodott, de az elmémmel azon voltam, hogy minden fajta „kegyes” érintését kizárjam. Nem akartam élvezni azt, ami következni fog, pedig vélhetően jobban fog így fájni minden egyes másodperce ennek. – Ennyire félsz, hogy kárt tehetek benned, hogy még azt se engeded meg, hogy legalább ne egy fabábú legyek, vagy akit csak döfködni tudsz, de téged érinteni nem, vagy éppen mozogni? – vontam fel a szemöldökömet, miközben a lában köze egyre többször rándult össze az érintésének köszönhetően, de akkor se engedhettem az érzéseknek. Ki kell tartanom, akármennyire is fáj.
Az átkom az, amiről nem szívesen beszélek. Hisz ha szó esik róla, azzal a fájdalom is elő kerül mélyről, amit igen, még én is képes voltam érezni, azzal hogy elvesztettem valakit. Őt pedig úgy hívták, hogy első s utolsó szerelem is. Lehet hogy azóta összefeküdtem egy pár nővel, de ez mind kötődés nélküli volt, érzelem mentes, s csak vágyaim kielégítésére szóltak. Nem érezhettem többet.. hisz utána nem sokkal életüket vesztették, bár utóbbi időben ugye bár általam. Nem vártam meg, míg egy felsőbbrendű természetfeletti erő elveszi életüket, én tettem ezt helyette. De így legalább kettőt ütöttem egy csapásra, két vágyamat elégítettem ki, még pedig az éhségét, mindkét értelemben. Ahogy ezt nemsokára Kendrával is teszem. - Ó édes. Elhiheted, te nem csak a kezemet fogod érezni. - Kacsintottam, s körbenyaltam számat a tudattól. Bár egyfajta értelemben, ő lesz az első. Bármilyen is elkeseredett az életem, megerőszakolnom senkit nem kellett, a nők tárt lábakkal vártak minden esetben. Persze nem mintha ez számítana bármit is, bűntudat nélkül, s élvezettel fogom megtenni hisz ahogy ezentúl az ő szeme előtt is a bosszú lesz, úgy forog az enyém előtt is, a múltunkra tekintve. Így lesz számára a legnagyobb büntetés. Még a vakok is látják az undort irányomba, s az hogy legszívesebben most azonnal meghalna inkább, minthogy minden beteljesüljön, szintúgy erre hajaz. Ez pedig engem csak boldoggá tesz.Életemben először, hogy egy nő ennyire undorodik tőlem.. Ahogy a felsője alatt játszadozott kezem, kérdésére felhúztam szemöldököm, s elmosolyodtam. Hirtelen beugrott valami érdekes. Az, amit régebben tettem.. talán mondhatjuk hogy kicsit nyomoztam már akkoriban is az élete után. - Hmm. - Úgy tettem, mint aki erősen gondolkodik, mert mondjuk tényleg azt is tettem. Nem jutott eszembe egy név, s ezek után, amit mondott persze hogy csak még jobban felszerettem volna bosszantani, illetve szembesíteni a tényekkel.S csak még erősebben fogni kezdtem a lányt. - Hogy is hívták? Talán R? - Gondolkodtam továbbra is, egyáltalán nem voltam biztos a névbe, de figyeltem a lány minden egyes rezzenését. - Megspóroltam neked egy utat, édes. Nem volt furcsa a hirtelen eltűnése? Az utolsó szava is a te neved volt. Annyira romantikus! - Ördögi mosolyom már - már a sötétben világit. Lehet hogy én jót szórakozok a helyzeten, de számára ez hatalmas sokk lehet, hisz a hallottak alapján nagy szerelem volt, most meg, már mással van. - Vagy a figyelmed elvonta az új szerelmed? Szégyellheted magad.. míg te mással szórakoztál, ő addig miattad halt meg. - Szembesítettem a tényekkel, lelkiismeret furdalást, további szenvedést szerettem volna rá mérni, s jobban hatni rá lelkileg. Ha ez eddig nem sikerült, most ezek után muszáj lesz. Elmorzsoltam egy varázsigét, amivel a ház oldalához szorítottam anélkül, hogy bármimmel is fognom kellett volna, s ebből tényleg esélye sincs kiszabadulni, én pedig szabad utat kaptam mindenéhez. Miután a felsőjét leszabtam róla s a nyakát csókoltam, a tetteim által kiváltott reakció , sóhajok, arra utaltak, hogy valójában élvezi mindezt , amit teszek vele. Elmosolyodtam, s visszahajoltam füléhez, míg a kezemmel lassan végig simítottam felső testét, s kezem meg sem állt, míg nem a nadrágja alá került. - Csak azt hajtotta, hogy téged ne bántsalak.. - Fülébe lehelem szavaimat, s visszatérek a nagy szerelmére, aki miatta halt meg. Egyik kezemmel mindeközben a vágyai forrásánál játszadozok, míg a másikkal, a mellénél. - Hogy meghal, megölhetem, ha hozzád nem nyúlok.. - Továbbra is előszeretettel kínzom szavaimmal, s közben kihúzom kezem nadrágjából, és megszabadulok attól is.Végig a szemébe nézek, hogy még véletlenül se maradjak le a reakcióiról. Lassan, de biztosan fogok a célba érni.
Legszívesebben tőből leharaptam volna az ujját, vagy a karját kitépni és megetetni saját magával. Ha valakit igazán lehet gyűlölni minden egyes porcikával, akkor ő ilyen személy volt. Roppant mód nem tetszett az, hogy ennyire Barbie babának néz. Nem voltam az, se játék baba, akivel azt csinálhat, amit akar, de most mégse tehettem semmit se. Tehetetlenebb voltam, mint az az elmúlt hónapokban bármikor is éreztem volna. Eleve gyűlöltem azt is, hogy ember lettem, de most még inkább. Talán halottnak maradni is jobb lett volna, mint ebbe a helyzetbe kerülni, mint az ő karmai között vergődni és nézni azt, hogy azt tesz velem, amit csak akar. Nem leszek gyilkoló gép, hamarabb kérnék meg egy boszorkányt is, hogy öljön meg, mintsem a kedvére játsszak és csak úgy bárkit megöljek. Farkasként is tettem sok olyat, amint nem kellett volna, de attól még nem vettem el csak úgy mások életét. Próbálnám elfordítani a fejemet, de vélhetően felesleges lenne, mert erősen tartja és így az igézése révbe él. S ez által a lelkem még inkább nő az undorom és a gyűlöletem irányába, s ha csak abba belegondolok, hogy hamarosan több közöm lesz hozzá, mint azt akarnám, csak borsódzni kezd a hátam és hányingerem egyre nagyobb lesz. – Viccet? Inkább csak egy tény közöltem veled, ami kissé valóban mulatságos volt. Szánalmas, hogy éppen így átkoztak el, de nézzük a jó oldalát a kezedet legalább használod is valamire. – már amúgy is mindegy. Mondhattam volna bármit is, akkor se változott volna ez a tény, így már az se érdekelt, hogy olajt öntöttem a tűzre. Nem olyannak ismertem, akit bármivel is el lehetne tántorítani attól, amit a fejébe vett. Eléggé csökönyös, magának való volt és vélhetően ördögtől származó. Legalábbis eléggé hajazott annak a fiának a címére a tetteivel. - Még az is jobb, mint a karjaidban lenni. – s hozzá még egy igazán tündéri mosolyt is villantottam rá. Nem érdekelt semmi se már. Inkább haljak meg, mint örökre vele keljen lennem, vagy élveznem a társaságát, esetleg vérszívóként kelljen élnem. A keze könnyedén siklik a felsőm alá, mire még inkább felforr a vérem és a benne rejtőző gyűlölet. Utáltam minden egyes érintését, még akkor is, ha a testem apró mimikáit képtelen lettem volna leplezni, hogy amit csinál az a testemnek tetszik, még ha az elmémnek és a szívemnek roppantmód nem. – Számít az, hogy mi bosszant és mi nem? Nem hiszem, így felesleges lenne ennél jobban felhergelned engem, mert a végén esetleg egyszer karóval ébredsz a szívedben. – mondtam neki negédes hangon, miközben a fogaim egyre inkább ajkamba martak, hogy ne adjak semminek se hangot. Sose voltam az, aki megvette az élvezeteket, de valahogyan vele nem szívesen osztoztam volna ezen. – Az úgy túl könnyű lenne, nemde? Jobban szereted azt, ha valaki tüzes és nehezen kaparintható, vagy tévednék? – kérdeztem tőle bosszúsan, miközben a lehelete után ajkaival kezdte el kényeztetni a nyakam vonalát. Éreztem, ahogyan a testemen végig fut a bizsergés, de az undorom még inkább nagyobb lett minden egyes pillanattal, már amennyire ez lehetséges volt. Belül mélyen tudtam, hogy mit érzek irányába, amik csöppet se voltak kedvesnek nevezhetőek, de a testem teljesen mást művelt. Nem durván akarta csinálni, hanem még inkább megkínozni, hogy elérje azt, hogy élvezzem és akarjam az érintését, hogy ne hagyjon lógva. – Gyűlöllek rohadt szemétláda! – vágtam a képébe, miközben megfordított, de alig, hogy befejeztem és folytatni akarnám elhallgattat nemes egyszerűséggel... könnyedén csókol meg, mintha elvehetné azt, ami nem őt illeti. Figyeltem, s próbáltam ellenállni, megtagadni azt, amit a természet már eldöntött... Ahogyan pedig egyre lejjebb haladt, úgy szökik ki alig hallhatóan egy sóhaj az ajkaimon, pedig legszívesebben még a nyelvemet is leharapnám, vagy lakatot tennék a számra…
Mutató ujjamat az ajkára helyezem gyengéden, hogy fogja már be. Nem szeretem a sok és felesleges beszédet. - Sok a beszéd. Nem kell aggódni, megoldom. - És tényleg megfogom, ez nem puszta üres beszélés. Olyat nem szoktam. Ha én egyszer elhatároztam valamit, akkor azt meg is fogom tenni, így vagy úgy. De ebből is látszik, hogy mennyire zöldfülű. Pusztán megigézem hogy ölje meg könyörtelenül a szeretteit. - Nekem az is elég, ha megvető pillantásokat vetnek rád. Az ősellenségük leszel, Kendra. Azok után pedig amiket teszel.. hidd el, nem fognak tárt karokkal várni. - Mosolyom ismételten lemoshatatlan. MF nem túl nagy város, ahogy Kendra halandósága is pillanatok alatt a fülembe jutott, úgy fog az ex falkához is eljutni Kendra könyörtelen vámpíri híre, s nyilván nem fognak örvendezni. Ennyire nem lehet naiv.. - Hogy hogyan? - Vámpírságom kihasználva megjelenek előtte,s karjaim közé helyezve fejét, mélyen a szemébe meredek. - Megmutathatom. - Nem habozok, nem tétlenkedek. Pupillám tágulni kezd, majd összehúzódik az igézés következtében. - Mostantól bármi is történjék veled, bármilyen helyzetben is legyél.. képtelen legyél az öngyilkosságra. - Amint befejeztem elengedem őt. Meguntam a sok kérdést, s talán kétségbe vonta szándékaimat, most végleg bebizonyosodott, hogy én halálosan komolyan gondolok mindent vele kapcsolatban, s ez meg is fog történni, előbb vagy utóbb. De inkább előbb. - Ha nem űztél volna viccet az átkomból, talán nem így végződne a találkozásunk. Köszönd magadnak, kicsi lány.- Ez akár jelenthet igent is a kérdésére, miszerint megfogom erőszakolni őt. Lényegében mindent rá terelek, de igazából tényleg így van, nem szokásom hazudni.. nem akartam megerőszakolni, de túl büszke vagy ahhoz hogy valaki viccet űzzön belőlem, s tanulnia kell belőle. Mindenki a hibájából tanul, ő pedig szó szerint végzetes hibát követett el. Hangos kacaj hagyja el számat a hozzám vágott szavaira, miszerint dögöljek meg. - Te fogsz mindjárt.. - Röviden, tömören csak ennyit fűzök hozzá. De ezt ő is tudja, hogy megfog halni hamarosan. Elégedetten mosolyogva nézek rá, miután kényszerből lenyelte a véremet, s amint elváltak ajkaink megharapta azt, hogy még több vér fakadjon ki tőlem. Vállat rántok, s szabad kezem a felsője alá csúsztatom, majd célba veszem mellét, s ott kezdem izgatni, hogy mégse fájjon neki annyira, nem csak a közepébe vágok a dolgoknak, pedig megtehetném de hihetetlen kedvességem nem engedi, illetve szívesen hallgatom az engem szidó szavakat. - Nem elég hogy hamarosan egy vámpír szintjére süllyedsz, még a tudat, hogy így kell azzá válnod csak még jobban bosszant, nem igaz? - Persze ez megint csak az én kedvemre játszik. Velem tényleg nem kell ujjat húzni, ebből ennyi a tanulság. Én százszorosan adom vissza azt, amit kaptam. - Egy zöldfülű vámpír sok mindent nem árthat bennem, hidd el. - Nevezhet felőlem gyávának, nem izgat. Életem során nem ő az egyetlen, akivel el kellett bánnom, és nem, nem csak emberekkel tettem ezt. - Ne ellenkezz. Élvezd. - Suttogom fülébe, majd ismét a nyakánál kezdem kényeztetni, miután vérem hatására begyógyult a harapásom okozta seb. Lassú, érzéki csókokkal kényeztetem, majd szabad kezem kihúzva felsője alól magam felé fordítom a lányt, s térdem a vágyai forrásához helyezem. Mélyen a szemébe nézek, s nem mondok semmit. De őt sem engedem megszólalni. Mikor látom hogy így tenne, megcsókolva a lányt kussoltatom el. Felsőjét letépem róla, s szépen a szájától csókokkal elindulok folyamatosan lejjebb, egészen addig, míg engedi a kezem, hisz továbbra is lefogom őt.
- És mégis miként akarod ezt elérni, ha azt se tudod, hogy kik ellen kell fordítanod? – kérdeztem meg tőle minden habozás nélkül. Mostanában Theo-val se sokat láttuk egymást. Szerintem a legtöbb ember eleve azt hitte, hogy vége szakadt valaminek, ami szinte még el se kezdődött. Így oly sokat erről se deríthetett ki. Lehet, hogy meg tud igézni – aminek baromira nem örülök és verbénát kellett volna innom-, de nem tud ki ellen, így kötve hiszem, hogy működne. Mert csak nem mondhatja azt, hogy öljek meg minden férfit vagy hasonló, az eléggé nagy badarság és ökörség lenne a részéről is. Lynn meg vérfarkas és szobatársnak is lehet hinni. L-t pedig a föld nyelte el, így mindegy is. Kíváncsian várom azt, hogy mégis miként akarná ezt kivitelezni. – Minden egyes lépésemet követni fogod? Mármint, ha megölném bármelyiket is, akkor vélhetően magammal is végeznék, így esélyed se lenne arra, hogy eléjük vess. Meg ha megteszed, nem jelenti azt, hogy meg is cincálnának. – mondom neki szemrebbenés nélkül, mintha nem azt taglalnánk, hogy miként hallhatok meg. Megtanultam már az élettől azt, ha nem tulajdonítunk mindennek túl nagydolgot, akkor vélhetően elmegy a másik fél kedve is. Bár tartottam attól, hogy az ő kedvét és szadista hajlamait nehezen lehetne bármivel is elvenni. – Mégis miként akadályozol meg benne? – kérdeztem tőle kíváncsian, hiszen erre csak nem tud megigézni, ha pedig igen, akkor remélhetőleg Theo-ék kapcsolni fognak és segítenek abban, hogy megtörjön ez az átok. Hogy én mennyire rühellem őt. Miért pont ebbe a városba kellett jönnie? Vagy miért nem tudta már karóval a szívében végezni? Akkora kérés lett volna ez a sorstól? Nem hiszem, mivel igazán megérdemelte volna. – Valóban? S akkor mit fogsz tenni? Netán megerőszakolsz, hogy minden egyes pillanatban hánynom kelljen tőled? – tettem fel a kérdést, hiszen sejtheti ő is, hogy azt nem tűrném olyan könnyedén és közben könnyedén akár ki is tekeredhet a nyakam, vagy meghalhatok. Attól függ, hogy mi a sorrend nála majd. A vére és utána élvezetet hajkurászni, vagy éppen fordítva. Gyanítom az első inkább. – Dögölj meg! – csúszik ki az ajkaimon között eme két szó és roppantmód nem kedvesen, se nem nőisen, de igazából nem túlzottan érdekel. Nem akarok a kedvében járni semmilyen értelemben se. Hamarosan meg beszorulok közé és valami omladozó ház közé. Még szép, hogy szabadulni akarnék, de persze képtelenség. A teste a testemhez simul, ami talán még nem is lenne annyira baj, ha nem fogoly lennék és nem róla lenne szó. Gyűlöltem őt minden egyes porcikámmal, de mit számított, hiszen hamarosan ajkaival az ajkaimra tapasztotta magát, majd a szájában lévő vértől szinte fuldokolni kezdtem. Próbáltam elrántani a fejemet, kiköpni azt, de vélhetően minduntalan sikertelenül, így miután lenyeltem – hiszen nem volt más választásom. – alsó ajkába haraptam csöppet se kedvesen. Úgy, hogy a vére is kicsorduljon. – Menj a pokolba! Mit akarsz tenni?! Megerőszakolni? Vagy mégis miként tervezted? – kérdezem tőle, miközben a vére a torkomat marja, s ajkaimat festi vörösre. - Csak erre vagy képes? Védtelen embereket szenvedésbe taszítani? De vajon mit tennél akkor, ha már én is vámpír lennék? Hmm, akkor is ennyire könnyedén képes lennél arra, hogy ezt tedd? – kérdeztem tőle csöppet se kedvesen, de mit számított, hiszen ez elől már nem volt menekvés…
Kezdőlap
S remélem jó lesz kezdőnek! 
