Nagyot fújtam. Dehogy vártam el, hogy körülírja, nem vagyok már tízéves kislány, hogy ne tudjam mi van akkor, ha egy nő és egy férfi összekerül. Főleg ha olyan típusokról van szó, mint Mila és Klaus. A sakk ilyenkor kilőve, keresni kell egy kellemesebb dolgot, hogy elüssék az idejüket.
- Ó, szóval én vagyok a hibás. - Kínomban nevetni kezdtem és meg kellett támaszkodnom a falban, hogy ne rogyjak össze a kacagástól. Szép, még ő fog nekem szemrehányást tenni? Majd ha a fene fenét eszik maximum. De hát ezt szerettem Mila-ban, mindig kegyetlenül őszinte. Nem mintha én más lennék. - Ha nem vetted volna észre, akkor bezárt ide, ezért sajnálatos módon nem lehettem vele. De ott voltál te, a ribanc 2.0. - Tártam szét a karjaimat fejcsóválva. Most jött el az a pillanat, amikor legszívesebben megtéptem volna Mila-t. Csak úgy barátian. - De tudod mit? Tök mindegy. Úgysem erőlteti meg magát, hogy mondjuk nem is tudom... megkeressen. - Vontam vállat már kissé lenyugodva. Bántott a dolog, viszont mit tehetnék? Semmit. Be vagyok ide zárva, ennyi... nem, nem nyugodhatok bele ebbe ilyen könnyen. - Ki kell jutnom innen. - Motyogtam magam elé.

- Szerintem őt hiába várod. Mármint Klaust... - vontam meg a vállamat. Ha már régóta be van zárva ide, akkor biztosan le van maradva egy-két dologról, és erre már vigyorodni támadt kedvem. Már csak azért is, mert életemben először többet tudok, mint ő. És néha ránk fér, hogy összevesszünk valamin. Normál esetben most talán meg is tépett volna, de még mindig köztünk van egy küszöb.
- Klaus nem jön vissza a városba... tudod... eléggé csúnya dolgot csinált... - biggyesztettem le ajkaimat cinikusan. - Megölt egy nagyon fontos személyt a bálon. Esthert - sóhajtottam fel, és a körmeimet keztem figyelni. - De szerencsére anyuci halála nem volt hatással a teljesítményére - vigyorodtam el ismét. Hát igen... tisztában van ő is azzal, hogy Klaus tud, ha akar. És általában mindig akar...

A vigyorát nem tudtam mire vélni. Minek örül ennyire? Hogy látja, hogy nemsokára kiakadok a tény miatt, hogy Klaus-szal hempergett? Nem, már csak azért sem fogom megadni neki ezt az örömet... - Hidd el, tisztában vagyok Klaus képességeivel. - Vontam meg a vállamat. hiába volt a legjobb barátnőm, néha képesek voltunk mindketten elvetni a sulykot, bár ez eddig egyáltalán nem érdekelt. Mi történt, hogy kezdek a lelkemre venni dolgokat? Egyáltalán mióta van nekem lelkem?
- De hogy érted, hogy...? - Azt akartam kérdezni, hogy mi az, hogy Klaus nem fog visszajönni? Vissza kell jönnie! Elment Chicago-ba aztán ennyi? Mondhatom szép. Nagyon szép...
Ám később értelmet nyertek bennem az előző szavai.... ezek hallatán pedig nevethetnékem támadt. Annyira abszurd dolgot mondott, hogy az lehetetlen. Klaus megölte volna Esthert a bálon? Nem már! Oké, hogy be vagyok zárva ide, de még nem hülyültem meg! - Hallod egyáltalán, amit mondasz? - Kérdeztem vissza. - Klaus soha, ismétlem soha nem ölné meg Esthert. Nem csak azért nem, mert Esther könnyen leszereli, hanem azért, mert az anyja... és ha Klaus-nak valaki fontos ezen a világon, az Esther. - Állítottam, de azért Mila szöget ütött a fejembe. Ha Klaus netalántán mégis megtette, akkor nem normális... Esther mindig csak jót akart neki, nekem pedig egy pillanatra összeszorult a torkom a gondolatra. Esther a barátom volt, folyamatosan segített nekem...nem halhatott meg. Ám ami azt illeti elfogott egy rossz érzés is, amibe szinte belefájdult a mellkasom. Ha ember lennék azt hinném, hogy infarktust fogok kapni... de így... nem tudom, mi történt.

Hátrahajtottam a fejemet, és felsóhajtottam. Hiába volt a legjobb barátnőm, néha azt éreztem, hogy hiába tépem itt a számat, mert elkerülhetetlen, hogy meg kelljen ismételnem. Vagy csak engem nem képesek ennyire sokkolni ezek a dolgok? Hát, ez is valószínű...
- Öhm... tökéletesen hallom, hogy mit mondok - rántottam meg a vállamat, és a körmeimet fixíroztam tovább. - De bocs, nem túlzottan érdekel az ősi banya sorsa. Az se, hogy Klaus nincs a városban, így túl sok együttérzést nem tudok mutatni - sóhajttottam fel. - Őszintén szólva, Klaus arra jó, hogy lefeküdj vele. Másra már nem igazán. Ezért sem érdekel túlzottan. De állítólag... az anyja meg akarta ölni őt... Kolt már megölték... vagy kit - rántottam meg a vállamat. - És közben ez kiderült, és Klaus ölte meg az anyját, nem fordítva - mondtam úgy, mintha kicsit is érdekelne, a végén pedig lebiggyesztettem az ajkaimat.

Összehúztam a szemeimet. Mila teljesen érzéketlen volt, de miért is érdekelnék ezek a dolgok? Engem sem érdekelne, ha nem az Ősi családról lenne szó, azokról, akiket az én vérem tett vámpírrá, amelynek egyes tagjait gyűlöltem, egyeseket viszont szerettem és a barátaimnak tekintettem. Nem tudtam közömbös lenni ebben az ügyben, pedig megpróbálhattam volna... ám mi értelme lenne tagadni, hogy érdekel a sorsuk? Talán még jobban is, mint kellene.
Egyik sokkoló hír követte a másikat: Mila először Esther halálát jelentette be, most pedig azt mondja, hogy Kol is meghalt? Kol? Az a Kol, aki szintén a barátom volt, aki évszázadokon át megtartotta a titkomat és akire ha szükségem volt segített nekem? Nem, az nem lehet... ő nem halhat meg. Ha valaki, akkor ő az igazán életrevaló a Mikaelsonok közül. Mindig pörög, élvezi az életet, tökéletes vámpír. És Esther képes volt megölni a legkisebb fiát? Mi történt ezzel a nővel? Megőrült? Bár várható volt, hogy előbb-utóbb utól éri a hülyeség, hiszen tekintve a családját csoda, hogy eddig normális tudott maradni... lehet, hogy az segítette ebben, hogy több, mint ezer évig egy koporsóban feküdt.
- Nem halhattak meg... - Motyogtam. - Klaus bolond, ha ezt tette. Ha megölte az anyját... elment az esze. - Csóváltam meg a fejemet még mindig hitetlenkedve. Nem tudtam mást mondani.

- Véleményem szerint Klaus amúgy sem volt egészen ép, ha a szellemiségét, és a... felfogását nézzük - vontam meg a vállamat. - Eléggé hirtelen haragú, ami egy vámpír esetében sokszor... nagyon sokszor szar lehet - sóhajtottam fel, majd kihúztam magamat, és felálltam, ismét elsétálva a küszöbig.
- De tudod mit? Van itt vacsorád... - böktem a félig hulla nőre, de szerencsére még mindig értett ahhoz, hogy mindent be kell osztani. - Itt hagylak vele. Rám jelenleg amúgy sincs szükséged - húztam el a számat. - Amúgy is... ha közben ideér az a boszorkány, és kiszabadulsz, vagy valami... akkor talán még nekem is ugrasz - billentettem oldalra a fejemet.
- Jó szórakozást, drágám! Ha a következő századfordulónál még mindig nem kerültél elő, elgondolkodom, hogy újra megnézlek - kacsintottam rá. Hát... talán íme, az első szög a barátságunk koporsójába. LÁttam a szemében, hogy Klaus miatt most eléggé... utál.

(Mila lakása)

(...)

Lesétáltam a lépcsőkön, jó lassan... nem akartam én elsietni ezt az egészet, csak Tatia tudtára akartam adni, hogy mostantól kezdve... talán nincs esélyem arra, hogy megtaláljam a gyógyírt. És ennél rosszabb nincs. Tehát... ennek sincs értelme.
- Hát, még így is remekül nézel ki - álltam meg az ajtó előtt. Eléggé feldúltnak tűnt. Talán meglátogatta a barátnője? Biztosan friss élmény. Én viszont már napok óta nem jártam itt.
- Remélem, már ki akarsz jönni. De egy feltételem van... - sóhajtottam fel, beletúrva a hajamba. - Békénhagyod a nyakamat!

Mila úgy hadarta el a mondandóját, mint valami gép, én pedig csak pislogni tudtam. Az én felfogásommal van baj vagy ő is megőrült? Ám igaza volt, meg tudtam volna tépni azért, amit Klaus-szal műveltek. Addig oké volt, amíg Klaus Erin-nel volt és úgy feküdt le Mila-val, de így... ez bosszút kíván. A barátnő pasija tabu, ez első számú szabály. Nem mintha erre olyan nagy szükség lett volna az évszázadok során.
- Persze, menj csak. - Tártam szét a karjaimat. - Élvezd az életet, én meg... elleszek itt magamnak. - Sóhajtottam, amikor Mila távozott. Nem emlékeztem olyan esetre, amikor így váltunk volna el...

***

Pár óra telhetett el, amikor ismét csoszogást hallottam. Elegem volt a vendégekből, már kezdtem megszokni a kripta csendességét és nyugalmát. Itt legalább senki sem zargatott a baromságaival, a vacsorám is csendben elüdögélt a sarokban, míg éna falnak támaszkodva bámultam kifelé akkor is, amikor Curtis jelent meg az ajtó előtt.
- Remek, már csak te hiányoztál! - Morogtam és megforgattam a szemeimet, de a szavaira rögtön felfigyeltem. Hogy ki akarok-e menni? Még szép! De miért kérdezi ezt? Mi ez a pálfordulás? Egyszerű...skizofrénia. - Persze, hogy ki akarok. - Bólintottam elrugaszkodva a faltól, megállva közvetlenül előtte, már amennyire a láthatatlan fal engedte. - Szóval csak a nyakadat kell békén hagynom? Megfelelő árnak hangzik... - Bólintottam. Remélem nem csak szórakozik velem.

- El is mehetek... - rántottam meg a vállamat, majd felsóhajtottam. - Abban az esetben itt maradsz még egy ideig és aztán megtanulod, hogy ne beszélj velem - mondtam teljes lazasággal, mintha csak az időjárásról cseverésznénk, majd néhány másodpercig összedörzsöltem az ujjaimat, és csak ezek után fordítottam hátat neki, hogy az eldugott cuccaim felé forduljak.
- Tudod, hogy a vérem méreg számodra. Vagyis... mondjuk úgy, nem leszel tőle normálisabb, ha megiszod - vágtam felé egy grimaszt. Jobb most hidegnek tűnni. De hát... érdekel is engem? Ő KLaust szereti, engem akkor ne is szeressen, ne is kedveljen, ne érezzen irántam semmit.
Nem hagytam, hogy bármit is mondjon. Meggyújtottam az egyik gyertyát, majd lehunyt szemekkel, háttal Tatiának, mormolni kezdtem.

- Nem vagyok nevelhető, drágaságom. - Motyogtam neki, de inkább elhallgattam, amikor mormolni kezdett. Úgy néztem a láthatatlan küszöböt, mintha én kellenék ahhoz, hogy eltűnjön. Kíváncsi voltam, nagyon kíváncsi, hogy tényleg kienged-e vagy csak a bolondját járatja velem és röhög egy jót, hogy nekimentem a falnak. Ha így lesz... mondanám, hogy megölöm, de mivel nem tudná, ezért nem teszek elhamarkodott kijelentéseket.
Nagy levegőt vettem és egy aprót léptem, éppen akkorát, hogyha ki tudok jönni a kriptából, akkor azt észrevegyem. Lehunytam a szemeimet és egy másodperc múlva örömmel érzékeltem, hogy nem ütköztem neki a falnak. Szabad vagyok! Ismét kimehetek a világba és nem kell itt rostokolnom azon gondolkozva, hogy hogyan juthatok ki! Végre!
Elégedett mosolyra húzódott a szám a tudat miatt, hogy kint vagyok. Hatalmas, megkönnyebbült sóhaj hagyta el az ajkaimat, majd a mosolyom gunyorosba váltott át, amikor egy szempillantás alatt Curtis elé kerültem. Félrebiccentettem a fejem és így néztem rá. Megígértem neki, hogy nem bántom a nyakát... nekem is jobb lesz, neki is.
- Milyen kár...! - Suttogtam, a kezemet pedig az arcára csúsztattam, de a ravasz tekintetem egy cseppet sem változott. - Tudod, azt hittem, hogy talán... de most már mindegy, nemde? - Vontam meg a vállamat és ujjaimmal megmarkoltam a tarkóját, hogy teljes erőmből a sziklafalnak vágjam a fejét. Nem úgy, hogy abba belehaljon, direkt a fejének azt a részét koppantottam a kőhöz. Ennyit megérdemelt.
- Barom. - Forgattam meg a szemeimet és rögtön vámpírsebességre kapcsoltam, hogy végre emberi külsőt varázsoljak magamnak.

Tatia birtoka