- Ugyan... - csóváltam a fejemet, mint valami óvodás, közben azért meglehetősen hülyén nézve, mintha tényleg nem lennék több egy idiótánál.
- Lenne szíved... bántani... engem? - biggyesztettem le az ajkaimat, és végignéztem a küszöbön. Nagy kedvem lett volna bemenni, hogy meglássuk, ki az úr a háznál, vagy hogy ki hordja a nadrágot, de inkább nem kockáztattam, még a végén tényleg nekem ugrik.
- Pedig biztosra vettem, hogy örülnél egy kis szórakoznásnak is ebben a nyomorúságos helyzetben - sóhajtottam fel, beletúrva a hajamba.
Viszont ekkor kissé komolyabb vizekre eveztünk, én pedig csak néztem a szemeit, és láthattam, hogy őszintén beszél. Erre viszont akkor sem ovltam képes mit mondani.
- Nem érted, hogy miért teszem mindezt. Én... nem tudom elviselni azt, hogy te... azt a beképzelt patkányt szereted... MEG SEM ÉRDEMEL TÉGED! - szakadt ki belőlem a valóság.

|| DANITY KANE - STAY WITH ME ||

Fogalmam sincs hogy nézhettem rá. Talán csodálkozva... sőt biztosan, hiszen a szavai... Klaus nem érdemel meg engem? Bennem nincsen semmi különleges, az egyik legrosszabb és legmegvetendőbb lény vagyok, aki valaha élt a világon. Félreértés ne essék, nincs semmi bajom ezzel a szerepkörrel, de az hogy engem valaki ne érdemeljen meg nagyon szürreálisnak tűnik. Mi vagyok én, egy királylány, akinek a kegyeiért kell, hogy harcoljanak?
- Nem érted. - Csóváltam meg a fejemet. - Az amit Klaus iránt érzek... soha nem fog elmúlni. Megbánthatom őt ezerszer, indíthatok ellene háborút vagy fordítva... nem tudom nem szeretni. - Vallottam be a szemeibe nézve. - Ő volt az első szerelem, aki megmutatta, hogy milyen ez az érzés... de mostanra ez túlságosan bonyolult lett és néha azt kívánom, hogy bárcsak lenne egy egyszerűbb út... egy olyan úgy, aminek a végén valami más fog rám várni. Valaki más. - Pontosítottam nagyokat nyelve a megfogalmazásomon. Ezeket tényleg én mondtam? Nagyon úgy látszik, hogy van egy ilyen énem is... ezer év után jó rájönni erre. A reakciója pedig most nagyon számított nekem... hogy mégis mit fog szólni ehhez? Hülyének fog nézni vagy megérti, hogy min megyek keresztül? Vajon megérti azt, amit még én sem értek teljesen? Hogy nem tudom, mit érzek valójában? Annyira zavaros ez az ördögi kör, hogy rosszul vagyok a saját életemtől... beleborzongok a gondolatba, hogy ennek a történetnek én vagyok a főszereplője.
- De nem tudok úgy tenni, mintha az életem elmúlt ezer éve nem lenne. Nem tudom csak úgy kitörölni az emlékeimet és az érzéseimet... azt, akivé váltam. Nem megy... én ehhez kevés vagyok... - Motyogtam elhalóan, a torkom pedig már teljesen elszorult. Nem akartam ezt, mégis...

- Ha még... ha még sohasem érezted az igaz szerelmet, akkor megértelek. Én már éreztem, ezért nem olyan egyszerű lemondani róla... - Néztem rá elszoruló torokkal és a hangom el-elcsuklott. Nem akartam ennyire gyenge lenni és ennyire érzelgősnek tűnni, de muszáj volt. Ha már itt voltam és nem mehettem ki innen, akkor legalább ennyi hadd járjon ki nekem. - Ez viszont nem azt jelenti, hogy nem táplálhatok érzéseket valaki más iránt is és hogy nincsenek rossz pillanataim... sajnos sokkal több van, mint kellene. - Nyeltem egyet. Fájdalmas volt erről beszélnem, de az tény, hogy éreztem valamit Curtis iránt még akkor is, ha Klaust biztosan szerettem.
Nekitámaszkodtam a falnak és sóhajtottam egyet. - Nyugodtan itt hagyhatsz. Nagylány vagyok már, nem fogok félni a sötétben. - Pillantottam rá. Már csak arra számítottam, hogy Mila megkapta az üzenetet és rövid időn belül eljön ide. Ha nem... ki fogok készülni.

- Még mindig nem értem - válaszoltam ennyit, mikor beszélni kezdett nekem a gyenge pillanatokról. Igen, biztosan arról van szó, hogy én ehhez csökkent szellemiség vagyok, de nemn vagyok képes felfogni, hogy hogyan képes egy ember ilyesmit érezni. Vagy mi a szösz. Lehet, inkább hagynom kellene ezt a gondolkodást, meg megőrülök, mire a végére jutok.
- Nem akarlak itthagyni, Tatia -vontam meg a vállamat, és kényelmesen leültem az ajtó elé, hogy így nézzek be rá. Nem tudom, miért esett ez jól, talán azért, hogy hergeljem őt, vagy hogy... valami isteni csodára várjak. Összetörte minden álmomat. Az álmomat, melyben egy jobb világot láttam. Nem volt már számomra semmi. Semmi, de semmi... az ég világon.

- Az már a te bajod. - Vontam meg a vállamat. Érzéketlen... de nekem mindig is ez tetszett benne, Soha nem akartam magam érzelgős emberekkel, boszorkányokkal, vérfarkasokkal és egyebekkel körülvenni magam, a legelső szempont mindig az érzelmek elhanyagolása volt. Mégis ki sejtette, hogy egyszer én leszek akkora lúzer, hogy beleesek az érzelmeim csapdájába? Senki, még én magam sem, hiszen ez a tény engem lepett meg a legjobban. Valami díjat kellene kapnom a hülyeségemért.
- És most mi lesz? Bámuljuk egymást? Megvárod míg elalszom és még esti mesét is fogsz mondani? - Vontam fel a szemöldökömet gúnyolódva. Elképzelni sem tudtam, hogy mégis mi a fenéért nem megy már a dolgára és hagy engem itt aszalódni. Nekem is kellemesebb lenne, ő meg azt csinálhatna, amit akarna. De ha itt marad, abba előbb-utóbb beleőrülök... mert nagyon idegesített, hogy bezárt ide. - Vagy... - Kúszott vigyor az arcomra, miközben felé fordultam. - Talán férfi leszel és bemerészkedsz hozzám? - Néztem rá kérdőn, de természetesen gúnyosan.

Hmm... kíváncsi voltam, hogy fel tudom-e piszkálni. Ha valamihez, akkor ahhoz nagyon értettem, hogy az emberek gyengepontjaira tapintsak és úgy látszott, hogy ez most is sikerült. Ám amikor közelebb sétált hozzám, akkor egy pillanatra észrevettem valamit a szemében, amit nem tudtam mihez hasonlítani. Volt egyfajta sejtésem, de nem akartam elraktározni az agyamban ezt a tekintetet. Nem, az egyikőnknek sem lenne jó.
Viszont a szavain megdöbbentem. A vére? A vére nem lenne jó hatással rám... a szemét! Hát persze, boszorkányvér! Amikor kinyögte, hogy megölte Erint annyira dühös lettem rá, hogy megharaptam és ezért éreztem magam olyan furcsán. Ezért nem tudtam kontrollálni magam, nem tudtam visszafogni a dühömet és ezért voltak hangulatingadozásaim is. Kitekerem a nyakát, esküszöm az égre, hogy megteszem!
Csakhogy pár pillanattal később Curtis belépett a kripta "ajtaján". Ajtó... láthatatlan fal, amin én nem tudok átmenni. Király, jobb már nem is lehetne, mert arra mérget veszek, hogy ő ki fog tudni innen jutni, hiszen ő csinálta a varázslatot. Még mindig idegesített, hogy túljárt az eszemen, nehéz ezt feldolgozni egy magamfajta nőnek.
- Tudod, hogy mérges vagyok rád... mégis bejöttél. - Néztem rá egy rövidke másodpercig elismerően. - Mondták már, hogy néha nagyon ostoba tudsz lenni? - Léptem közvetlenül elé, félrebiccentett fejjel néztem végig rajta. Most már ő sem volt hazai pályán, nem élvezett semmiféle előnyt velem szemben, így pedig már sokkalta jobb volt a helyzet. Vámpír voltam, az egyik legidősebb, ha akarnám még azelőtt megölhetném, mielőtt venne egy apró lélegzetet. De nem... úgy nem élvezetes.
Kezeimet a mellkasára téve vámpírsebességgel nyomtam őt a nem messze lévő falhoz, de ezzel nem okozhattam valami nagyon fájdalmat. Persze nem lehetett kellemes, de kit érdekel? - Mit csináljak veled? - Tettem fel a költői kérdést, miközben felemeltem a kezem és a mutatóujjamat végighúztam a nyakán kirajzolódó ütőerén. A vérének jó illata volt, de még egyszer nem fogok inni belőle. Nem vagyok hülye. - Miért jöttél be? Kint ücsöröghetnél a védett kis helyeden és nem lenne más dolgod, csak nézni, ahogy gyengülök. - Siklott egyre lejjebb az ujjam a szíve tájékára, ahol a körmömmel körözni kezdtem az ingén. - A hiúságod miatt? - Hajoltam közelebb az arcához. - Vagy valami más volt az oka? - Húzódott ismét gúnyos mosolyra a szám. Igen, végre... ez vagyok én!

- Kiismerhettél volna az évek alatt. Soha nem lehet tudni, hogy kit fogok bántani... - Pillantottam rá komolyan, de a szemeimben ravasz csillogás tükröződött. Nagyon értettem ahhoz, hogy olyanoknak okozzak fájdalmat, akik fontosak számomra vagy éppen csak valami hasznomat látom bennük. Hiszen ez volt az egésznek a lényege... elmarni magam mellől mindenkit. Ezt csináltam annak idején Cedric-el, sikerült ugyanezt elérnem a lányomnál, valamint Klaus-nál is, ahogy Curtis-szel is ugyanezt fogom tenni. Mégis miért lenne különb? Szadista és mazochista vagyok egy személyben, ez bizonyított.
Felnevettem a szavaira. Ez nem lehet igaz, még mindig nem bírtam felfogni, hogy honnan jön neki ez az irgalmatlan nagy baromság. Emberré tenni? Engem? Ugyan már... előbb kötöm fel magam az fára, minthogy ez bekövetkezzen. Az emberlét szánalmas, fájdalmas, megvetendő és siralmas. És ezek után hagyjam, hogy emberré hókuszpókoljon? Nem, nem, nem! Erről szó sem lehet! Valahogy bele kell vernem a cuki kis fejébe, hogy nagyon nem fog összejönni az ilyen irányú terve.
- Megbolondultál. - Hajoltam oda a füléhez, hogy belesuttogjak, aztán elhajoltam tőle és megcsóváltam a fejem. Közben ujjaim az arcára csúsztak és egy gúnyos mosoly kíséretében végigsimítottam rajta. - Hányszor kell még elmondanom, hogy lehetetlen küldetésre vállalkoztál? Soha nem fogsz emberré változtatni és nem is vagy olyan ügyes, hogy te találd meg elsőnek azt a nyomorult gyógyírt. - Megvontam a vállamat. - Nem tudsz semmit sem tenni az ellen, amilyen vagyok. Az ne mondd, hogy nem szereted benne, hogy vámpír vagyok... eddig azt hittem, hogy ebben rejlik a varázsom. - Haraptam incselkedve az alsó ajkaimba. - Soha nem volt ellenedre, hogy mi vagyok... - Biccentettem félre a fejemet a lehető legszebben pislogva rá. - Soha nem volt problémád vámpírságommal... - Húztam végig a mutatóujjamat az ajkain. Meg kellene ölnöm, de mégsem tettem... amíg életben van sokkal jobb a játék.

- Nem tudok újat mondani, ha minden egyes másodpercben csak azt tudod bebizonyítani, hogy nem vagy normális. - Motyogtam az arcába, miközben megvontam a vállamat. Ez a nemnormális oldala tetszett meg benne annak idején, mert tudtam, hogy nem fog megfutamodni a nehezebb feladatoktól sem és bíztam benne, hogy soha nem fog elárulni és hátba szúrni. Most megtörtént... vagyis nem elárult, csak... belém szeretett. És ez talán nagyobb bűn és nagyobb meggondolatlanság, mint bármi más a világon. Hiszen éppen azért küzdök, hogy senki se szeressen belém, mert nincsenek bennem szerethető tulajdonságok, csakis az emberi létem maradványai. Tényleg túl sokat mutattam meg ebből a részemből, ha belém szeretett.
A következő pillanatban viszont elhúzódtam tőle és villámló tekintettel meredtem a szemeibe. Hogy mi van? Ez... abszurdum! Megöregszem és... többé... nem, nem, nem, nem! Ebbe bele sem szabad gondolnom... úgysem hagyom, hogy véghezvigye ezt a baromságot!
A düh elemi erővel tört fel bennem és egy hirtelen mozdulattal Curtis mellkasába mélyesztettem az ujjaimat, hogy a következő pillanatban már a kezem között tarthassam a szívét. Nem téptem ki a mellkasából, de meg akartam tenni... mindennél jobban meg akartam őt most ölni, valami mégis megakadályozott benne... képtelen voltam megtenni, pedig csak pár centit kellett volna mozdítanom a csuklómon. Semmi több....mégis.. nem tudtam.
- Soha többé ne merészeld ezt mondani! - Sziszegtem az arcába. Az sem érdekelt, hogyha most itt hagy akkor egyedül leszek, ám mégsem tudtam, hogy mit is akarok pontosan. A kezem viszont kihúztam a mellkasából és mérgesen meredtem rá.

Húh, hát mondjuk úgy, hogy gyorsan felkapta a vizet, amin nem is lepődöm meg, de egyelőre azon voltam, hogy próbáljunk kedvesek lenni egymással. Nem megy ez nekünk... nem megy hát!
- Most azonnal... - sziszegtem. - vedd le rólam a kezed... - ordítottam fel, ahogy mellkasomba mélyültek ujjai, majd nagyot nyeltem, és úgy néztem a szemeibe, mintha ezúttal ő lenne az őrült és én az áldozat.
- Jobb ha tudod, hogy egy rossz mozdulat... és itt döglesz meg, rohadt ribanc! - sziszegtem a képébe, nem érdekelve, hogy mit érzek iránta. Azok csak érzelmek... ezek pedig... nem is tudom. Keménynek kell lennem előtte, olyannak, amilyen azelőtt vele sosem voltam. Ja de... mikor ide bezártam.

Hátrébb léptem pár lépéssel, de nem azért, mert féltem tőle vagy ilyesmi, hanem,,, csak úgy jött ez a mozdulat. Valmiért nem nagyon akartam elhinni, hogy ezt tettem vele, hiszen soha nem vetemedtem még erre, ha róla volt szó. Még soha nem kellett... de bezárt ide az isten szerelmére és olyan dolgokat hadovál össze-vissza, amelyek egyáltalán nincsenek ínyemre. Nem várhatja el, hogy majd mosolyogni és bólogatni fogok, sőt még meg is dicsérem.
- Akkor ölj meg! Gyerünk! - Emeltem fel én is a hangomat. - Mindketten tudjuk, hogy nem vagy rá képes. Nem akarsz megölni... - Vontam meg a vállamat flegmán.

Elhátrált tőlem, amit nem tudtam mire vélni. Most mégis... akkor csak nem öl meg? Micsoda kegyesség... nem? De hát tudhatja, hogy velem nem jó ujjat húzni.
Rögtön felocsudtam és már el is hagytam a helyiséget, hogy kívülről nézzek vissza rá. - Holnap visszajövök. Ha a rohadt ribanc barátnőd közben betoppanna... ajánlom neki is, hogy ne próbáljon hülyeséget csinálni! - mondtam figyelmeztetően, majd még bedobtam egy véres tasakot neki, hogy kapja el. Aztán már ott sem voltam.

(Ősök villája)

Rögtön ki is rohant a kriptából. Gondolhattam volna, hogy nem fog bent maradni, hogy megadja az esélyt a megölésére... pedig ha két másodpercig még bent marad, akkor biztosan nekiugrottam volna. Mit képzel magáról ki ő? Szó nincs arra, hogy mennyire felhúzott.
Elkaptam a felém dobott vérestasakot, de hirtelen felindulásból neki is vágtam a sziklafalnak. Megőrülök... meg fogok őrülni!
- Barom... - Motyogtam magam elé, de ez még Curtis-nek szólt. Bár én is elég hülye voltam, elpusztítottam az egyetlen táplálékforrásomat. Nem tehettem mást, leültem az egyik kőre és magamban mérgelődtem. Csak abban bíztam, hogy Mila megkapta az sms-t, amit az a díszpinty küldött neki...

(Chicago)

Nem tudom, hogy ki tud olyan idióta lenni, hogy csak úgy hagy egy helyszínt. Vagy csapda? Ugyan, miért állítana nekem csapdát? Még a nevemet se tudja a szerencsétlen kis tökmag. De mindenesetre, eléggé unatkoztam, miközben jöttem visszafelé. Az út mondhatni... abból állt, hogy meredtem magam elé. Utáltam vezetni, és ez már többször kiderült rólam. Kell ennél több?
Lesétáltam a lépcsőkön, eléggé heves léptekkel, hogy mikor leérjek, megpillantsak egy üreget a falon. Vagy inkább ajtót, és nagyot nyeltem.
- Tatia, itt vagy? - kérdeztem remegő hangon, de nem azért remegtem, mert féltem. Hanem mert rohadtul fáztam!

Még azt sem tudtam, hogy mennyi idő telt el azóta, hogy Curtis itt hagyott... talán egy-két nap. A fene ebbe a sötétségbe, tényleg olyan voltam, mint azokban a vacak filmekben a vámpírok, akik a sötétben kuksolva vészelik át a napokat. Még a végén megromlik a látásom így ezer éves létemre.
Unalmamban már kismillióig is elszámoltam, valamint harminc különböző verziót találtam ki Curtis kínzására és megölésére, amikor végre neszt hallottam. Felpattantam a helyről,a hol eddig ücsörögtem, bár ez nem volt olyan könnyű, hiszen biztos, ami biztos az a nyamvadék boszi még éheztet is, szóval... kezdtem legyengülni.
- Mila? - Kérdeztem vissza reménykedve, aztán kisétáltam az "ajtóig". - Mila! - Örültem meg neki és ezt láthatta is, mivel mosoly kúszott az arcomra. - Végre ideértél! Már azt hittem, hogy Curtis nem is szólt neked, csak beetetett azzal, hogy küldött neked egy üzenetet. - Néztem rá megkönnyebbülten.

Pár másodperc múlva már mozdulatokat véltem hallani, és... ahogy megpillantottam Tatiát, úgy néztem rá, mintha egy villám csapott volna belém legalább. Szörnyen festett, a ruhája... az, amit a bálon viselt. Talán az arcomra is kiült az a szörnyülködés, ahogy fogadtam ezt, majd nagyot nyeltem.
- Van egy tippem... - néztem a kis bejáratot, ami mögött állt. - Nem tudsz kijönni onnan - sóhajtottam fel, és megálltam a bejárat előtt, ilyen közelről nézve a szemeit. - Mégis... hogy tudott ide bezárni? - kérdeztem úgy, mintha Tatiát olyan lehetetlen lenne kiütni. Mindannyiunknak vannak gyenge pontjai.

- Ne nézz így rám. - Szörnyülködtem a tekintetén. Nagyon jó, tényleg ennyire rossz a helyzet? - Tudom, hogy borzalmasan nézhetek ki, úgy is érzem magam. - Jelentettem ki a falnak dőlve, ami legalább megtámasztott. Nem voltam hozzászokva a kiéheztetéshez, most mégis ezzel kellett megküzdenem. Azt az egy-két vérestasakot, ami Curtis nagyvonalúan itt hagyott már megittam, hiszen fedeznem kellett a szükségleteimet, viszont egy vadászat által táplálkozó vámpírnak az a két tasak édeskevés még reggelire is.
Keserűen felnevettem. Na igen, az sem volt jellemző, hogy csak úgy elkapnak és bezárnak valahová. A világ legjobb rejtőzködője és menekülője vagyok, soha senki nem járt még túl az eszemen. Egészen mostanáig. - Nitrátot szúrt belém a mocsok... a bálon. - Forgattam meg a szemeimet. - Idehozott és azt mondta addig itt maradok, amíg meg nem találja a vámpírlét elleni gyógyírt és be nem adja nekem. - Még a gondolattól is rám tört a kacagás, hát még Mila hogy fog nevetni! Az abszurdumok legteteje ez az egész. - Viszont te sokkal jobban jársz, ha kint maradsz. Aki belép ide, az nem fog tudni kimenni. - Vontam vállat fejcsóválva. Azt nem akartam, hogy Mila is ebbe a helyzetbe kerüljön annak köszönhetően, mert véletlenül túl nagyot lép vagy elnézi a távolságot. Ő maradjon csak kint a szabadban.

Na jó, próbáltam én szépen nézni, meg minden... de van olyan helyzet, hogy ez nem lehetséges, és ez éppen olyan volt. Most hogy tudnám ezt másképpen figyelni? Tatia szörnyen nézett ki, ezen mit tagadjak?
- Aha... az a rohadt boszorkány... - sziszegtem. - Már az elejétől fogva nem kedveltem... - ráztam a fejemet, és a "mennyezet" felé emeltem a tekintetemet. - De legalább biztonságos helyet talált neked. Ide biztosan nem téved le magától senki - ráztam meg a fejemet, és beletúrtam a hajamba.
- A fenébe is, Tatia! Nem tudnád jobban megválogatni a barátaidat? Tudom, hogy kevés van, és tudom, hogy kevés is a jelentkező, de nem kellene minden jöttment senkit a bizalmadba fogadni! - mondtam kicsit ingerülten, majd megindultam kifelé és felsétáltam a lépcsőkön is.
Hát igen, látszólat úgy tűnt, hogy ott hagytam és úgy is tűnhetett számára, de körülbelül fél perc elteltével egy rémült emberrel tértem vissza a kriptába, és átlöktem a küszöbön, hogy Tatia előtt essen orra.
- Gondolom, éhes vagy. Ez elég lesz - mutattam a nőre.

- Nekem mondod, hogy rohadt boszorkány? Nem csak az, hanem egy utálatos, alávaló féreg, aki még bolond is. - Kezdtem el puffogni, de nem sokat értem vele. Azt már inkább nem vallottam be Mila-nak, hogy lehetőségem adódott megölni, de nem tettem. Na akkor mit szólna? Vagy agyvérzést kapna az idegtől vagy a röhögés általi végelgyengülésben esne össze az ajtó előtt. Egyik sem volt valami szép halál még akkor sem, ha vámpír volt.
- Nos... sajnálom, elég hülye voltam, mert próbáltam megbízni valakiben. Nem kellett volna, már rájöttem. - Emeltem meg kissé a hangomat, az állam pedig leesett, amikor Mila hátat fordított és felsétált a lépcsőkön. Komolyan itt akar hagyni? Mindenki meghülyült? - Mila! Mila, gyere vissza! - Kiáltottam utána és a mellkasomra fontam a karjaimat, mint egy durcás kislány. Már majdnem elkezdtem toporzékolni, amikor a lépcsőkön újra felhangzottak a zajok, de Mila már nem egyedül jött vissza... hozott nekem vacsorát! Hát ezért ő az én legjobb barátnőm!!!
- Köszönöm. - Kaptam el a rémült nő karját, amikor Mila bedobta hozzám. - És még csak szülinapom sincs... - Vigyorodtam el és nem vártam tovább, rögtön feltéptem a nő nyakát. Nem finomkodtam, gyorsan szívtam ki a vérét, aminek minden egyes cseppje újult erővel töltött fel. Éreztem, hogy az energia száguldozni kezd az ereimben. Ez talán elég lesz egy-két napig. Ám egy kis idő elteltével kihúztam a fogaimat a nő nyakából. Nem öltem meg, úgy döntöttem, hogy elteszem tartaléknak. Gyenge, de a vére folyamatosan termelődni fog, nekem pedig lesz kajám. Hmm..
- Most szépen ülj le abba a sarokba és aludj egy kicsit. Majd szólok, ha újra éhes leszek. - Meredtem a nő szemeibe, aki eleget tett a parancsomnak, leült az egyik sötét kis lyukba és rögtön aludni kezdte az igazak álmát. Én pedig megtöröltem a számat és Mila felé fordultam.
- Feszültnek tűnsz. - Jegyeztem meg végignézve rajta.

Egy futó pillantást vetettem az áldozatomra, hogy tartósan működik-e az igézésem - mert ugyebár legyengült vámpíroknál sohasem tudni -, aztán visszafordultam Mila felé. Szóval nem volt a városban. Akkor ez megmagyarázza, hogy miért "késett". Oké, örülhetek, hogy egyáltalán eljött, de miért is ne tette volna? A legjobb barátnőm, az egyetlen személy, aki még nem árult el és nem szúrt hátba. Evidens, hogy eljön, amikor bajban vagyok.
Már éppen meg akartam kérdezni, hogy mégis miért ment Chcago-ba és hogy milyen a város, de a szavak belém fagytak, ahogy kiejtette a száján Klaus nevét. Vele volt? Chicago-ban? Klaus nincs a városban? Tovább fűzöm... Klaus nincs a városban, nem érdekli, hogy mi van velem és Mila- val tengeti az idejét? Tökéletes, ha eddig azt hittem, hogy rossz napjaim vannak, akkor most mi a fenét mondjak?
- Miért van olyan érzésem, hogy nem szókeresőt játszottatok? - Kérdeztem aztán gúnyosan, amikor meg tudtam szólalni. Hát persze... Mila kiköpött olyan, mint én, egy utolsó ribanc. Mit is várhattam volna tőle? Na meg persze Klaus-tól...- Bár nem csodálkozom.. miért is tenném? - Vontam meg a vállamat, de minden bizonyára sütött belőlem a... féltékenység? Na már csak ez hiányzott, semmi több! - A nyakamat rá, hogy jól elszórakoztattátok egymást. - Forgattam meg a szemeimet.

Hát nem számítottam más reakcióra. Pont ezt a tekintetet vártam. Eleinte megdöbbenést tükrözött, majd mást... hát, most mit kellene mondanom? Ez így jött, így történt...
- Tudod, hogy mi történhetett, ne várd tőlem, hogy körülírjam a dolgokat - fintorodtam el, és leültem a földre, nekitámasztva a hátamat a falnak és így néztem be rá.
- De te is megtehetted volna, Tatia! Míg szórakoztál ezzel az átkozott, nyamvadék boszorkánnyal... megtehetted volna azt, hogy Klausszal vagy - mondtam, nem kis szemrehányással. A barátság lényege: legyünk mindig őszinték. csak én nem tudok finoman őszinte lenni.