Sokan mondják magukról, hogy mennyire különleges és összetett személyiségek. Persze én sem hiszem, hogy minden fekete vagy fehér, ennek ellenére vallom, hogy könnyen el lehet dönteni, hogy egy ember a jó, esetleg a rossz oldalon áll-e. Én melyik tábort erősítem? Ezt már nem az én tisztem eldönteni, mégis azt mondanám, hogy a jó felé hajlok, ami a családtagjaim ismeretében eléggé nehéznek tűnhet, de a kivétel erősíti a szabályt, nemde?
Barátságos, szerethető, kedves, rugalmas, törődő vagyok és beismerem, ha hibázok, ám javíthatatlanul naivnak tartom magam. Kérdés lehet, hogyha tudom, hogy ilyen vagyok, akkor miért nem teszek ellene? A válasz egyszerű: azért, mert nem akarom feladni a reményt, hogy az emberek tényleg olyanok, amilyennek először mutatkoznak. Hiába mondta nekem egyszer valaki, hogy túl naiv vagyok a kegyetlen világhoz, mégis hiszem, hogy vannak, akik képesek őszinték és normálisak lenni azért, mert ilyenek valójában és nem holmi hátsó szándék vezérli őket. Badarság, ugye? Sajnos még nem találták fel ennek a kórságnak az ellenszerét. Lehet, hogy csak fejbe kellene csapni valamivel, hogy ébredjek fel az álomvilágból...
Kilencszáz éve éltem az igazi életemet, akkoriban minden más volt, de az akkor szerzett tüske nem tűnt el belőlem: a szüleim elhagytak és soha nem fogom megérteni, hogy miért. Meg tudnék-e bocsátani nekik? Nem hiszem. Rossz tulajdonság, de haragtartó vagyok. Sokáig tűrök, ám ha elárulnak, akkor sohasem felejtek. A szüleim ezt tették velem, nem vethetik a szememre, ha nem ugrok a nyakukba.
Eme kis apróság ellenére igazán életvidámnak tartom magam, szeretek mosolyogni, szerintem a mosolygás és a nevetés a lelkünk éltetője. A szomorú embereket igyekszem megvigasztalni, empatikus vagyok, de a naivitásomból adódóan egyáltalán nem jó emberismerő. Nem szokásom a hazudozás, de utálok megsérteni másokat, ahogy a veszekedéseket is kerülöm, ezért inkább lenyelem a mondandómat. Ilyen esetekben a csendes megfigyelő szerepe tökéletes a számomra.
Mit is mondhatnék a külsőmről? Hajam hosszú és attól függően világos - vagy sötétbarna, hogy hogyan esik rá a fény. Szemem színe kék, szempilláim hosszúak, szemöldököm ívelt, igazi őzike-tekintetem van, amivel már a saját koromban is sok mindenkit levettem a lábáról. Bár az évszázadokkal ezelőtti ruhák nem éppen arra voltak kitalálva, hogy tökéletesen kiemeljék a nők alakját, ennek ellenére mindig is csinos voltak, a mostani felsők, nadrágok és szoknyák talán ezt jobban meg fogják mutatni.

Oszd meg velünk, ki vagy!

Első emlékeim három éves koromból valóak, amikor is megismerkedtem egy velem egykorú kislánnyal és életre szóló barátságot kötöttem vele. Ennyi, utána szintén kiesett néhány hónap, esetleg év, de a korai gyermekkorukra egyébként sem sokan emlékeznek. Azt viszont tudom, hogy szerető családom volt: egy anya, egy apa, egy nővér és egy báty. Angliában nevelkedtem, jómódban éltünk, mindenem megvolt, amiről egy kislány álmodhatott. Abban a hitben éltem, hogy tökéletes életem volt, ám ez a képzet egyszerűen szertefoszlott, amikor megtudtam, hogy a szüleim nem az igazi szüleim. Tizennégy éves voltam ekkor, éppen csak elkezdtem felfedezni az igazi világot, az élet értelmét és ezzel kellett szembesülnöm... úgy éreztem, hogy becsaptak és hogy nem voltam elég jó az igazi szüleimnek, így eldobtak maguktól.
Az anyám mindent elmesélt, amiről tudott, elmondta, hogy a dadám hozott ide. A nő akkor már három éve halott volt, nem tudtam nála kérdezősködni a szülőanyámról és a vér szerinti apámról, ez pedig borzasztó volt. Kétségek között vergődtem, folyamatosan az járt a fejemben, hogy miért, miért, miért? A nevelőszüleimet megtiszteltem azzal, hogy kifelé nem mutattam semmit. Szerettem őket és nem akartam megbántan egyikőjüket sem. Megérdemelték a lelki nyugalmat, hiszen felneveltek és a saját gyermekükként szerettek. Azt is megtehették volna, hogy az utcára hajítanak...
Két évvel később eladósorba kerültem, a férjem a szokásokhoz híven már ki volt választva és részesülhettem abban a szerencsében, hogy megismerhettem őt a frigy előtt. Két évvel volt idősebb, mint én, szimpatikus, jóképű és rendkívüli humorral megáldott fiú volt. Mondhatni első látásra beleszerettem és a vonzalom kölcsönös volt. Örültem annak, hogy sok lánnyal ellentétben én nem a kényszert láttam ebben a házasságban, hanem egy lehetőséget, amelyet meg kell ragadnom, hogy a szép életem tovább folytatódhasson és ne kövessek el olyan hibákat, mint azok az emberek, akiknek mindössze annyit köszönhettem, hogy megszülettem.
Még a házasságkötésünk évében megérkezett a gyermekünk. Kislányt szültem, a mesém teljessé vált. Szerető feleség és anya voltam, ami pedig a legfontosabb: boldog. Semmi sem hiányzott, mégis muszáj volt kutakodnom az igazi szüleim és a hazám után. Megtudtam néhány dolgot, de akárkitől akármit kérdeztem, mindenki mást mondott... a teljes igazság csak a halálom után tárult fel előttem, amikor már én magam jártam utána a dolgoknak, méghozzá szellemként. Nem akartam halottként az élők között időzni, de nem volt nyugtom. Bulgária, szerelemgyerek, állítólagos fájdalmas elválás: címszavakban ez vagyok én.
Sokáig figyeltem a lányom és leszármazottaim sorsát, így jöttem rá, hogy a vérvonalunk különleges. A Petrova-vér nagyon értékesnek számított, időközben néhány alkalommal megpillantottam az édesanyámat és édesapámat is, de nem szenteltem rájuk sok időt. Nem érdemelték meg. Továbbléptem.