Habár erős személyiségnek gondoltam magam mindenek előtt, a nők képesek voltak belőlem kihozni azt a kisfiús bizonytalanságot, félelmet és mindenek felett gyengeséget, amit nem vertem sosem nagy dobra. Egyszerűen örültem volna ha nem hozták volna ki belőlem a legrosszabbat. Mialatt viszont felnőtté értem és magabiztosabb lettem mint valaha, a tekintélyem csökkent s amint elhagytam szülőhazámat úgy váltam szaúdi hercegből semleges polgárrá.  

 
“Ha mindig süt a Nap, minden kiszárad„  

elfeledett emlékek bugyrain át Szaúd-Arábia fővárosában születtem apámnak második feleségétől, szerető édesanyámtól. Egészen kétéves koromig nem is ismertem senkit apámon és anyámon kívül, majd akkor megvolt életem első családi összejövetele, habár máig nem tudom miért is vártak eddig. Mindenesetre ekkor megismerkedtem a legidősebb féltestvéremmel, aki mindössze két hónappal idősebb nálam, de ezt előszeretettel hangoztatja is. Azonban mégis a legjobb barátom és egyben bizalmasom az unokatestvérem, aki apám idősebbig testvérétől született. Szinte édestestvérekként nőtünk fel, habár ez odahaza sosem volt szokatlan. Apáink palotái nem messze feküdtek egymástól, így gyakran átmentünk a másikhoz. Tudtuk mindig is egymás női ügyeit és minden más apróságot. Ha valamelyikünk családjánál állt a bál, azt perceken belül tudta a másikunk is. Majd ez az átlógás könnyebbé vált kamasz éveink kezdetére, mikor is saját autóval mehettünk már meglátogatni egymást. Onnan már nem volt vissza út, mindenhova együtt mentünk, remek barátok lettünk. Egyszer apám szavait is kitárgyaltuk, miszerint szerinte egy férfi életében nagyon fontos a szexuális élet. Habár akkor ezen még csak jókat nevettünk, én leginkább ennek súlyát akkor éreztem meg igazán mikor hátrahagytam szülőhazámat. Ami nem mellesleg nem volt könnyű, mert habár sosem éreztem otthonomnak Rijádot, különösképpen mióta önállósodásra voltam kényszerítve, féltem elmenni. Attól féltem, ami be is következett. A lehető legpaprikásabb hangulatban váltam el a családomtól, különösképpen apámtól. Mielőtt pedig elmentem volna, unokatestvérem keresztbe tett, így vele is maximálisan megszakítottam a kapcsolatot. Így végezetül pedig magamra maradtam ebben a hatalmas világban és ha ez nem lett volna elég, mint kiderült amennyiben nem üzleti szándék vezérel, amint elhagyom Szaúd-Arábiát, a hercegi címem mit sem ér, ott marad egy részemmel együtt Rijádban, az Arab-félszigeten.   

tovább lépések sorain túl Idejét láttam elfeledni minden addigi rosszat s habár hihetetlenül fájt, hogy ebbe a szeretteim és a múltam is beletartozott, tudtam, hogy ezt megkell lépnem, ha saját lábamra állva szeretnék új életet kezdeni. Ezért soha többet nem néztem vissza és az országba érkezésem óta még csak származásomra sem gondoltam, nem is emlegetem. A nevem ugyan pontosan emlékeztet, de ezt azt hiszem remekül kijátszottam azzal, hogy míg a vezetéknevemet megtartottam, addig minden további nevet elhagytam. Nem vagyok többé apám fia, nem vagyok herceg, egy átlagos ember vagyok, mint sokan mások is. Most pedig, hogy végre a magam korának érzem, elkezdtem érdekelt lenni a nők terén is, úgy értem a régi szokásaimat elhagyva más vizekre eveztem. Legújabb mottóm az udvarolás és a hódítás, de vágyok rá, hogy egyszer majd megállapodhassak egyetlen nő mellett. Mert az évek alatt kitanultam bizony, itt nem szokás a több házasság, sőt, ez törvénybe is ütközik.
Allahra mondom, ez az egyetlen, ami teljesen idegen számomra Amerikában.
Ami pedig Allahot illeti, messzinek érzem magamtól, mióta nem beszélhetem az anyanyelvemet, az angol valahogy elhidegített minden féle vallástól.

Ami pedig a munkámat illeti, nos arra nem térnék ki jelenleg, hiszen hosszadalmas és sosem lennék olyan ünneprontó, hogy véget vessek az izgalomnak. Jobbnak tartom, ha függeni hagyom a kérdést, miszerint mégis hogy a fenébe lett egy volt szaúdi hercegből egy amerikai szülész-nőgyógyász főorvos. De azért fokozásképpen annyit elárulok, álmodni sem mertem erről a munkáról egészen addig, míg rögtönözve le nem vezettem egy otthoni szülést. Ilyen csak a filmekben van, nem igaz? Kitaláltam a gondolataidat? Nos nem, édes, ez megtörtént velem. Na és a szomszédságomban lakó hölggyel is, minden bizonnyal, hiszen csak kibújt az a kisbaba. Persze gondolom, mondanom sem kell, hogy nem volt minden álma neki sem, hogy gyermekét otthon hozza világra. Ahogy nekem sem, hogy életemben először, de levezessek egy több órás szülést. Hiszen figyelembe kell venni azt is, hogy nem vagyok hozzászokva az ilyenekhez. Mégis kötelességemnek éreztem, hogy segítsek s talán Allah se tudja miképpen sikerült világra segítenem a kisfiút. Azonban az időjárás és az ennek köszönhető útlezárások azt mutatták, jobb ha háznál maradunk, mintsem, hogy egy koszos taxiban hozza világra élete szeme fényét.

Amikor ez történt gondolataimból kiszakadva végül megindultam a szülészet ajtaján befelé, hogy aztán megtaláljam a megfelelő kórtermet. Azon számmal ellátottat, amit előzőleg SMS-ben korábban megkaptam. Keringtem még jó néhányat a hosszú folyosókon, míg az ujjongó hangok vezettek el a megfelelő helyre. Amint beléptem szomszédom kórtermének ajtaján mindenki ujjongva fogadott én pedig nem értettem semmit. Azt tudtam csak jól, hogy a baba nem hiszem, hogy örül a nagy ricsajnak. De akkor a kicsi vélhető apja lépett elém és szorosan szorítva kezemet kezet rázott velem és megveregette még a vállamat is. Aztán persze kiderült, hogy szó sem volt itt apaságról, habár az okot még nem sikerült kihúznom, miért is. Mégis akkor azt hittem nekem kellett volna gratulálnom, de aztán mégis megértettem az egész jelentését. Ez egy amolyan köszönet volt, amiért világra segítettem Taylor - mint azt megtudtam - gyermekét. Beljebb merészkedve pedig a mama is mosolyra húzta telt ajkait, majd még mielőtt szóhoz juthatott volna, megelőztem. - A szemeidet örökölte. - Jegyeztem meg azt az apró szépséget nézve, amint szemeiben megcsillant az ablakon beszűrődő fény kavalkádja. Tudtam, hogy hiába nem vagyok családtag, nem fognak kidobni és ettől a naptól fogva mégis egy részem családtaggá vált.

A napokban még meglátogattam egyszer-kétszer a bátor nőt, majd még mielőtt távozhattam volna megjelent az orvos is a színen, akinek a feladata lett volna a kisbabának való életadás, amennyiben a kismama beért volna a kórházba. Nem szólt semmit, így én bátorkodtam nem megállni, köszönteni vagy bármely más formaiságot elkövetni vele szemben, de akkor halottam a lány hangját amint kérleli az orvost. Nem is értettem mi folyik körülöttem és még mielőtt észbe kaphattam volna, az orvosi egyetem karán tétlenkedtem és biztos helyem volt a szülészeten. Hála képen pedig én nem tudtam más egyebet ajánlani, mintsem, hogy Taylor lakjon nálam a fiával amíg csak jól esik neki. Engem ugyan nem zavar és így én sem érzem magam talán annyira elveszettnek. Az ajánlat pedig Kecsegtetőnek tűnt, így nem haboztam elfogadni, de mégis úgy hiszem, legmerészebb álmaimban sem mertem volna arról álmodozni, hogy egykor majd legálisan nézhetek be hölgyek szoknyája alá.