Régen hallottam már olyasféle sztoriról, amikor a jó és a rossz közötti harcban végül az utóbbi győz a nélkül, hogy utána mindenféle bűnhődés alól is felmentesüljön. Félreértés ne essék, én kimondottan örülök annak, hogy ezúton az összes létező Gemini-féle bolond a föld alatt rohad épp. Vagy mondjuk egy konténerben vagy egy zsákban, mit bánom is én, hogy hol, de legalább már egy sem fog feltámadni. A történet befejező epizódja a legszebb, amikor is mindenféle gond nélkül élhetek tovább a nélkül, hogy hallgatnom kellene tovább a Mystic Falls-iak arctépő dumáit. Komolyan, épp elég volt négy hónapon át hallgatnom azt a két szerencsétlent; persze,  huszonkét évnyi magány azért az eléggé kemény dió, egyáltalán nem volt sétagalopp számomra.  Tény, hogy jobban szerettem egyedül lenni úgy egyébként is, de azért az túlzás volt már még nekem is. Azok után volt felüdülés a jelenlétük, amikor kiderült, hogy Bennett vér volt a láthatáron. Az volt ám a szép! Na de, szerencsére ennek vége szakadt és ideje bepótolni azt, amit egyébként nem kaphattam meg. Seattle kellően messze van attól, ahonnét jöttem és úgy hírlett, hogy a kávéjuk remek, na meg dögös csajokból sincs hiány. Talán itt maradok néhány napra, nem is tudom. Egyébként már két napja itt időzöm egy motelben és tessék csak engem dicsőíteni: eddig még senkinek sem ártottam. Na jó, lehet azért, mert mielőtt eljöttem elég keményen belakmároztam a Mystic grill vendégeiből, szóval... na mindegy is.
A kocsiban már felcsaptam a képemre a szemüveget, ami még egyébként még az apámé volt. Őszintén szólva az hordaná, akinek két anyja volt, de jobb szeretem magamat álcázni egyelőre. Nem szeretnék olyanokkal összefutni, akik felém vágják a kérdést : Hé, tesó! Nem te mészároltad le véletlenül a famíliádat kábé húsz évvel ezelőtt? Huppsz. Komolyan, erre most mit reagálhattam volna? Eléggé kellemetlen lett volna a szitu, főleg, hogy az akkori összes létező újság borítója lett az én gyönyörűséges orcám.  Rohadt vicces, ahogy áll rajtam, de ennél már csak az ijesztőbb, hogy sokkal jobban is látok benne. Brr.
Lecsaptam a hátizsákomat a terem legvégén lévő asztalra, és helyet is foglalok mindenféle habozás nélkül. Rendelek egy feketét két cukorral és a kiszolgáló már megy is, hogy kiszolgálja méltóságomat.
Amíg viszont várok, feljebb nyomom az orromon a szemüvegemet aztán a táskámból kiveszek egy átlagos méretű, mégis vastagabb könyvet. Eléggé menő volt a koromban naplót írni és beszámolni mindenféle szarságról ami történt egy nap, és meglepő, de én is rendszeresen jegyzeteltem. De nem olvasok vissza, nem... Amolyan családi album lett belőle. A megmaradt fotójukat ide tettem be. Persze, ez még nem jelenti azt, hogy bármiféle sajnálat lenne bennem és megbánás, á! Még most is úgy rühellem őket, mint fűnyíró a kutyaszart, szóval ennyit erről. Mindössze csak jó lesz arra visszaemlékezni, hogy ezek a bájos pofik mily szépen belerohadtak a táptalajba.  
Kegyetlen vigyorral az élen nézem a fotóikat, aztán megáll a lap a kezemben, amikor is magam előtt épp megáll valaki. Nem nézek oda, hanem becsukom a könyvemet.
- Szabad. - Szólalok meg nyersen, még mielőtt eljátszaná az illedelmest.  Nincs ellenemre a társaság, persze, az legyen ember a talpán aki képes lesz betonideggel kiállni majd engem. Közel esti órákat írunk és a vendégek is szállingóznak ki a francba. Nos, van valami célja avval, hogy pont engem szúrt ki? Nehogy majd én szúrjam ki őt. Mondjuk egy tőrrel.