- Munka vagy iskola miatt keveredtél erre a vidékre, netán keresel valakit? – halmozom el újabb kérdésekkel. Nem tehetek róla, hiszen eléggé kíváncsi teremtés voltam világéltemben, nem csak most, hanem már kicsiként is és ezt sose tudtam kinőni. Először távolságtartó vagyok, utána meg letámadom az embereket kérdésekkel. – Bocsánat, nem akarlak nyaggatni se, csak néha elragadtatom magamat és túl sokat kérdezek. – kérek sietve elnézést is, amivel egyben kifejezem azt is, hogy ha nem szeretne, akkor nem kötelező válaszolni. A kérdésére viszont elmosolyodom. Sok helyen jártam már, de ez a város volt igazán az otthonom, imádtam itt élni. – Mindig is itt éltem, itt születtem és talán itt is fogok meghalni majd idővel. Szeretem ezt a helyet. Mindig történik valami, sose alszik és az emberek is többé-kevésbé figyelmesek. – bár lehet irányomba csak azért, mert a családunknak hírneve van, ami apám halála után se tűnhetett el a süllyesztőben hála anyámnak és a nagybátyámnak. Nem is értem, hogy képesek a rideg üzleti világban boldogulni. Én jobb szeretek táncolni. Olyankor legalább nem kell mást alakítanom, aki vagyok. Ott szabad lehetek és a tánc által még az érzéseinket is ki lehet fejezni. - Akkor egyedül vagy egy idegen helyen. Ha gondolod, akkor szívesen megmutatom a várost. Persze majd akkor, ha jobban vagy. Szállást már találtál magadnak? – kérdezem meg tőle fürkészően, mintha csak azt akarnám eldönteni, hogy amikor válaszol, akkor füllent-e vagy igazat mond. Ha nem talált, akkor jöhet hozzánk is. Tudom, anyámék kiakadnak, de az meg nem érdekelne. Ők hazudnak, én pedig segítek egy lánynak. Pláne, ha a lába rövid ideig még nem jönne helyre, akkor vélhetően egyedül nem is tudna teljesen boldogulni. Még akkor se, ha érzem benne a hasonlóságot is. Mintha én és ő félig-meddig ugyanolyanok lennék. Hmm, ez badarság mi? - Igen, az vagyok. Gyerekkoromtól kezdve balettezem, ezért is lehetek most részese a társulatnak és utazom velük olykor egy-egy fellépés miatt, de legfőképpen ugye itt lépünk fel. Még van nekem is mit tanulnom, de már a nagyok közé tartozom a korom ellenére is. – kitartó munka meghozza a gyümölcsét. Én pedig ilyen téren nagyon az voltam. Még ha most úgy is tűnik, hogy szép lassan kicsúszik a talaj a lábaim alól. – Ha gondolod, akkor segíthetek bejutni neked, meg taníthatlak is. Igaz, nem vagyok oktató, de szerintem az alapokat meg tudnád tanulni. A lábad meg szerintem egy-két hét és semmi baja se lesz. – ajánlom fel a segítségemet, ami az eleinte lévő távolságtartásomhoz képes tuti fura lehet neki, de mostanában eléggé olyan vagyok, mint az időjárás. Egyik pillanatban süt a nap, másikban meg esik. Nem tehetek róla, apa elvesztése jobban megviselt, mint azt bárki hinné.
Elég balszerencsésnek mondhatnánk eddig a napunkat első ránézésre. Az esés, tönkrement cipő, koszos ruha s még a bokám is fáj. Szerencse viszont a szerencsétlenségben, hogy éppen egy ilyen kedves, rendes lány szeme láttára fogtam padlót. Segít feltápászkodni és még azt is felajánlja, hogy velem marad, miután látja, nem állok épp stabilan a lábamon. Persze mindez csak színház. Szerencsének, balszerencsének, véletlennek ehhez a világon semmi köze. Alaposan átgondolt terv ez a részemről, hogy végre megismerkedhessek a féltestvéremmel. Nincs ebben semmilyen rossz szándék, sőt. Egyszerűen csak muszáj jobban ismernünk egymást, kivívnom a bizalmát, mielőtt felfedném ki is vagyok és mit tudok az apja, az apánk halálának körülményeiről. Mégpedig az előtt, hogy a nővérünk behálózná vagy az életére törne. Ezért csinálom mindezt. Kedvesen, bocsánatkérően mosolygok vissza rá, ahogy a kávézó felé támogat, ahol helyet foglalunk és Ariel közbenjárására még jeget is kapok a lábamra. - Csak néhány hónapja költöztem a környékre, szóval nem nevezhetem hosszú időnek, azt hiszem. És te? Idevalósi vagy? - nyilván tudom a választ és még sokkal többet is róla, figyelem már egy ideje, de ezt neki nem kell, sőt nem is szabad tudnia. Akkor aligha bízna meg bennem, ami nem lenne épp ígéretes kezdet. Ezért játszom hát tovább az ismeretlen szerepét. Ha odajutunk, bízom benne, hogy majd megérti, miért is tettem így. De ez még nem az a nap, amikor ez terítékre kerül, ez bizonyos.
- Köszönöm, igazán kedves vagy. Igazából nincs még túl sok barátom a környéken, mert ugye csak nemrégen költöztem ide. Rokonaim nincsenek. Legalábbis senki olyan, akivel tartanám a kapcsolatot – könnyed hangon beszélek. Az ilyen témákat általában senki nem nagyon meri firtatni, sajnáltatni pedig a legkevésbé sem akarom magam. Persze ha érdeklődik, akár be is avathatom mélyebben. Nem szégyelltem, vagy titkoltam soha különösebben, hogy állami gondozott voltam. Nem reklámozom persze, de el sem hallgatom. Persze jó lett volna családban felnőni, de nem így alakult. Ha az akarat gyenge anyámra és az ő alkoholista, drogos, erőszakos férjére gondolok, még jobban is jártam az árvaházzal, úgy hiszem. Persze ha apám tudott volna a létezésemről, megeshet, teljesen másként alakult volna az életem. Talán együtt nőhettem volna fel Ariellel, mint kishúga és apám engem is taníthatott volna a mágia használatára, mint őt. Talán. De kár azon rágódni, mi lehetett volna, ha. Így alakult, most, most van, ebből kell kihoznom valamit. Bár azt, hogy a másik nővérem miatt soha nem ismerhettem meg az apámat, nem fogom megbocsátani neki. De épp ezért is van szükségem Arielre. - Szóval táncos vagy? Tök jó. Ami azt illeti, épp egy kezdő balettórára mentem volna, de szerintem már úgyis lekéstem, pláne, hogy pontosan nem is tudom, hol a stúdió. Na meg most ilyen bokával egy időre szerintem félre kell tennem ezt a tervemet - kicsit elhúzom a számat, mintha csalódott lennék. Hogy az ő edzése után van a kezdő balettoktatás, ahová "mentem volna"? Természetesen nem véletlen. Biztos vagyok benne, hogy tudni fogja, miről beszélek. Hisz hosszabb távon tervezek a közelében maradni, ez a "véletlen egybeesés" is épp ezt hivatott szolgálni. Mert én tényleg mindent alaposan átgondoltam előre. Bízom benne, hogy ezek után nem is csúszhat hiba a számításaimba. Eddig mindenesetre jól haladok.
- Nincs mit. – felelem barátságosan, pedig ez mostanság nem vallott rám. Mintha lett volna ebben a lányban valami, ami miatt nem tudtam másképpen viselkedni, mintha csak nem tudnék neki hátat fordítani, pedig szeretnék. Egyszerűen csak valami fura érzés kerített hatalmába, ami egyszerre intet óva tőle, ugyanakkor egyszerre is lökött mellé. Mintha bennem és bennem lett volna közös, mármint a mágián kívül, hogy a boszorkányok megérzik egymást. Nem vagyok teljesen az, de félig igen. – Reméljük, hiszen szerintem senki se szeret ágyban ragadni. Főleg ennyire jó időben. – mosolyodom el barátságosan és egy kósza tincset a fülem mögé simítok. A szellő incselkedik a tincseimmel, a mosoly pedig továbbra is ott bujkál az arcomon, ahogyan ott ücsörgünk a kávézóban. Nem, nem ismertem őt, ezért is próbáltam a kedvessége ellenére is óvatos maradni. Apának is valaki ártott és amíg nem tudom ki tette, vagy nem halott az a személy, addig nem tudok csak úgy senkiben se megbízni. - Legalább nem törtél össze, így annyira nem vészes a találkozás. Igazán szép neved van. Itt élsz már régóta? – pillantok rá kérdőn, hiszen sose láttam még. Én se ismerek még mindenkit a városban és remélhetőleg nem is fogok, de attól még érdekelt, hogy új-e erre felé. Ha igen, akkor mit is csinál, vagy éppen vannak-e barátai, vagy még csak most ismerkedik-e a hellyel. Kézfogását pedig viszonozom habozás nélkül. Az illemre engem is megtanítottak, nem is kicsit. - Nem, egyáltalán nem sietek sehova se. A próbának már vége, így csak hazamennék, vagy a városban lézengenék, így szívesen maradok, ha gondolod. Esetleg valakit felhívni, család, barát, rokon? – pillantok rá kérdőn, hiszen fogalmam sincs, hogy valójában a féltestvérem ül velem szemben. Ohh, ha tudnám, akkor vélhetően nem lennék ennyire higgadt. – Még szerencse, hogy nem lett nagyobb baj és te is ennyivel megúsztad. Nekem most úgyis óvatosabbnak kell lennem, hamarosan lesz a premier és nem sérülhetek. Táncosok átka. – nevetem el magam, közben pedig meg is érkezik a rendelésünk. Sietve köszönöm meg, majd óvatosan kortyolok bele az italomba. Hmm, ez a hely még mindig igazán remek. – És neked nem kell sehova se sietni? A kocsim nem messze van, akár el is vihetlek. – már ha majd kicsit jobban tud menni. Tényleg nem tesz semmit se. Szívesen kirakom útközben. Valami nagyon nem stimmel. Nem szoktam én ennyire kedves és barátkozós lenni. Mostanság meg pláne nem.
Bár úgy teszek, mint aki siet valamerre, igazából nem is akartam odaérni sehová természetesen. Ezt támasztja alá, hogy most még a tönkrement cipőm és az összekoszolódott ruhám sem foglalkoztat. Ha Ariel babonás lenne, az univerzum egyfajta üzeneteként foghatná fel, hogy egymásba futottunk. Nem lehetne véletlen. Mert nem is az. Nem is csak simán rossz napunk van. Mert nekem nem is az. Hiszen igazából nem is buktam fel. De ezt neki természetesen nem kell tudnia. Sőt. Így is érzékelem rajta, hogy eléggé bosszús, de ezt a célért muszáj voltam bevállalni. Miután felsegít, a hogylétemről érdeklődik és miután szavakkal is megerősítem, hogy nem esett semmi komolyabb bajom, megkönnyebbülést látok az arcán. Bátorítóan visszamosolygok rá, majd lerúgom a cipőimet, hogy a két lábam közötti magasságkülönbség okozta instabilitást megszüntessem, miután összeszedem a cuccaimat. Mikor végzek, úgy teszek, mintha már indulnék is, csak barátságosan biccentek intő szavaira, de a jelenetem természetesen még nem ért véget. Nem azért kezdtem bele ebbe az egészbe, hogy ilyen könnyen útjára is engedjem, hogy még azt is elfelejtse, valaha találkoztunk. Hiszen pont nem ez a lényeg. A visszafogott, de fájdalmas nyögésem természetesen megállítja és bár érzékelem a hezitálását, még épp az utolsó pillanatban kap utánam.
- Köszönöm, igazán rendes vagy. Bízom benne, hogy orvos nem kell, de ha kicsit pihentetem, az biztosan jót fog tenni neki - rátámaszkodom egy kicsit és hagyom, hogy eltámogasson az említett helyig. Tökéletes. Így már valamivel hosszabb időre garantált, hogy velem marad. Eddig minden remek. Már csak folytatnom kell ugyanezen az úton és minden sínen is marad. A kávézóban a pincérnő először nem valami készséges velünk, amint azonban felismeri a testvéremet (mert ha valaki, én természetesen tisztában vagyok azzal, kicsoda-micsoda is ő, még ha nem is mutatom neki), egyből szolgálatkészebb velünk és rövidesen jeget is kapok a lábamra (nyilván amúgy teljesen feleslegesen, de ezt rajtam kívül más nem tudhatja). - Ashley Hatfield. Mondanám, hogy örvendek a szerencsének, de úgy hiszem, ezt nem lehet annak nevezni - rámosolygok és kezet nyújtok felé, ha ezt ő nem tette meg. Végül is annyira nem kell kitekerednem hozzá még a felpolcolt lábammal sem. - Nem sietsz egyébként valahová? Irtó rendes tőled, hogy itt vagy velem, pedig nem is ismersz és segítesz, de ha valami fontos elintéznivalód lenne, a világért sem akarlak feltartani. Miattam ne késs el sehonnan, tényleg - természetesen ezt csak a hitelesség kedvéért mondom. Tudom, hogy nem siet sehová és abban is bízom, hogy van annyira lelkiismeretes még jelenlegi lelkiállapotában is, hogy ne hagyjon magamra. Ez csak a hitelesség miatt szükséges. Hisz én csak egy szerencsétlenül járt lány vagyok, aki nem szeretne egy idegen terhére lenni, noha láthatóan segítségre szorul. Legalábbis ezt a képet szándékozom sugallni. Még ha a valóság és a motivációim teljesen mások is. De ezt neki egyelőre nem kell, nem is szabad tudnia. Mindent a maga idejében.
Megrázom a fejemet, hogy nincs mit, de attól még semmi kedvem nincs itt lenni jelenleg. Főleg, hogy majdnem akár a karrierembe is kerülhetett volna ez az egész találkozás. Ki tudja, hogy akkor mi lett volna? Mostanában egyébként is szokásom volt csakúgy néha átváltozni farkassá, de szerencsére nem buktam le. Az indulataim jobban vezéreltek, mint azt szerettem volna. Apa halálával minden megváltozott és többé nem akartam emlékezni, nem akartam az erőmet, vagy a bundásomat, de még se tudtam volna nélkülük elképzelni az életem. Már csak ennyi maradt az emlékeken kívül, amik még apához kötöttek és ezért se akartam ténylegesen megválni tőlük. A kettőség pedig kihatással volt legtöbb esetben a reakcióimra, vagy éppen a tetteimre, feleleteimre. Azért teljesen érzéketlen se lettem, így nem volt meglepő, hogy hiába nem ismertem, azért aggódva szólaltam meg. - Rendben van, ahogy érzed. És vigyázz magadra, se magad, se mást ne törj össze, mert nem hiszem, hogy díjaznák. – mondom egy barátságos mosoly keretében, majd sietve rakom a vállamra a táskámat, hogy folytassam tovább az utamat. Már éppen indulnék, amikor egy fájdalmas nyögés üti meg a fülemet, mire sietve pillantok vissza rá. Legszívesebben elmennék, de győzz a másik énem, aki kedves és segítőkész a sok botrány ellenére is, így sietve kapok utána. – Talán jobb lenne, ha megnézné valami orvos. – szólalok meg, miközben segítek neki talpon maradni. Ha volt nála táska, akkor elkérem tőle és azt is a vállamra illesztem, hogy utána sietve pillantsak körbe. – Ott van egy kávézó, tudunk jeget is kérni rá, meg fel is tudod rakni, amíg esetleg kicsit jobb nem lesz. Utána elviszlek orvoshoz, így jó lesz? – pillantok rá a hosszú fürtjeim alól, amiket a szellő össze-visszasodort. Eléggé zavaró, ahogyan az arcomba sodorja, de most ez a legkisebb gond. Remélem nem lett semmi komolyabb baja. Amennyiben pedig egyetértett velem, akkor el is indultam a közeli kávézó irányába. Segítettem leülni neki, majd közelebb toltam a szemben lévő széket, hogy a lábát felrakhassa, én pedig átlósan ültem le vele szemben. A pincér pedig egészen gyorsan jött is a hely itallapjával, amin egy-két édesség is volt. - Bocsánat, amíg döntünk, addig kérhetnénk egy kis jeget rongyban? Volt egy kisebb balesete a barátnőmnek és most nagy szükségünk lenne rá. – vetettem be a lehető legédesebb nézésemet és már majdnem nemet mondott rá a pincérnő, amikor is megcsillant a szemeiben a felismerés, hogy tudja ki vagyok, így inkább sietve bólintott majd el is viharzott. - Ariel Nadine Breslin vagyok, te? – pillantok végül a szőkeségre kérdőn, ha már ilyen remekül rövid időre egymás mellé sodort az élet, akkor az a legkevesebb, hogy legalább a nevét elárulja.
Elég szerencsésnek mondhatnom eddig a napomat. Bár ez első ránézésre érthetetlennek tűnhet, mikor épp az előbb fogtam padlót a sétányon és még egy ismeretlen lány is rajtam landolt, ráadásul a cuccaim is szanaszét gurultak. Ugyanis ez az ismeretlen lány a féltestvérem és épp így terveztem el mindent, hogy végre megismerhessük egymást. Bár nem túl készségesen segít feltápászkodni és figyeli, ahogy a cuccaimat szedegetem össze. Szerencsére így is hamar visszakerül minden a táskámba. Ariel azonban, még ha láthatóan elég bosszús is a dolog miatt, ahogy számítottam is rá, még mindig nem hagy magamra. Bár látom, érzékelem rajta, hogy legszívesebben menne már a dolgára, különben is ingerült a történtek miatt, a neveltetése, illemtudása nem hagyja csakúgy lelépni. És ez nekem pont kapóra is jön. - Köszönöm - újabb mosolyt eresztek meg felé, miközben lassan felegyenesedek. Örülök, hogy nem lép le rögtön, hanem még azt is felajánlja, hogy elkísér, még ha érezhetően csak illemből teszi is és valószínűleg bízik benne, hogy udvariasan visszautasítom. De ez nem különösebben meglepetés. Kétlem, hogy volnának még kedves, segítőkész, önzetlen emberek. Hátsó szándék nélkül senki nem tesz semmit. Én sem. Ő viszont nem tűnik számítónak. De tudom, kicsoda és pont ezért van rá szükségem. Óvatos leszek, persze, de nem hiszem, hogy különösebben aggódnom kellene bármi miatt. Kézben tartom az ügyet. Csak továbbra is jól kell játszanom és nem lesz gond. Eddig minden a terveim szerint halad. Bár tény, hogy még csak most kezdtem el.
- Nos, köszönöm, ez nagyon kedves, de tényleg nem várom el tőled. Nem esett semmi komoly bajom, talán el tudok jutni egyedül is a célomhoz... - Nem azért hárítom az ajánlatát, mert le akarnám rázni, sőt. Ez csak színjáték, ami szükséges. Látszólag már indulnék is tovább, mikor a bokám felmondja a szolgálatot. Fájdalmasan nyögök egyet és valami kapaszkodó után kapok. Bízom benne, hogy van olyan készséges, hogy utánam nyúljon, ha nem, talán egy közeli fának esem, abban támaszkodom meg. Persze csak játék az egész, a lábam igazából csak mérsékelten fáj az eséstől, de a cél valóban szentesíti az eszközt. El kell hitetnem vele, hogy szükségem van a segítségére. Egy bajba jutott lányt pedig csak nem fog a sorsára hagyni! Bár mély a gyásza és ez mogorvává, befelé fordulóvá tette, amennyit kiderítettem róla, alapjaiban egy kedves, rendes lány. És arra játszom, hogy ha mélyen is, de ez még mindig megvan benne.
Csak bólintottam arra, amit mondott, mert nem fogok leállni vitatkozni arról, hogy ki is volt a hibásabb. Érthető, hogy az én szemben ő és nem én. ÉN csak az illem miatt kértem elnézést, ahogyan szerencsére sikerült elég rövid időn belül megállapítanom azt is, hogy a lábamnak nem lett remélhetőleg semmi baja, mert ha igen, akkor biztosan nem csak egy grimaszt kap a lenyelt szavaim miatt, hanem tényleg neki estem volna. Nekem már csak ez volt, a tánc és más semmi. Csak ez az egy dolog volt, ami még képes volt jelenleg egyben tartani és kicsit talán melegséget csempészni a megtépázott lelkemben. - Legalább akkor nem törtelek össze, már azt hiszem ez is haladás. – szólalok meg még mindig nem túl barátságosan, de mostanában nem is nagyon voltam az. Apa halála túlzottan is nagyhatással volt rám. Kicsit jobban kifordultam önmagamból, mint kellene, ahogyan az se segített, hogy a családom még mindig titkolni akarta előttem azt a tény, hogy apámat nem baleset érte, hanem megölték. Csak kerüljön egyszer a kezem közé az, aki tette és tuti fájdalmas harapásokban lesz része. - Jól vagyok, szerencsére nem lett komolyabb bajom, így nem kell aggódnom a következő előadás miatt. Végül is részben rajtam landoltam, így neked kéne jobban fájnia. – fejtettem ki a véleményemet, de érezhette, hogy nem kívánom azt, hogy tényleg szarul legyen, csak hát nahh. Ha ő volt alul, én meg ráestem, akkor így lenne logikus. Végül sietve dobáltam vissza a táskámba azt a pár dolgot, ami kihullott belőle az esésnek köszönhetően majd felálltam. - Segítsek? – kérdeztem meg, és ha kellett akkor nyújtottam neki a kezemet, hogy utána körbepillantsak az utcán. – Biztosan jól vagy? Nem tudom merre mész, de úgy érzed eljutsz oda egyedül? – mert ha igen, akkor nekem lenne dolgom is, ha nem, akkor meg majd jön úgyis a következő kérdés, hogy mennyire van rosszul, csak le kell ülnie kicsit a közeli kávézóba, vagy mentőt hívjak inkább, mert agyrázkódást kapott és társai…
A történéseket vehetné akár égi jelnek is a testvérem ami a találkozásunkat illeti, ha nem lenne részemről teljes mértékben kitervelve az egész. Valójában nem vagyok alapvetően esetlen, nem az én formám, hogy csakúgy felbukjak valamiben, ezzel teljesen tönkretéve egy kifejezetten szép cipőmet és felsőmet, továbbá kisebb kárt okozva magamban. Nem is az ügyetlenségem okozta ezt sem, minden egy jól átgondolt terv része. Amiben végre talán némileg előrébb is léphetek. Az eséstől úgy teszek, mintha megijednék kicsit, ezért sikítok egyet, nem azért mert annyira megütöttem volna magam. A térdem lehorzsolódott persze egy kissé, de az nem olyan vészes, hamar rendbe jön, különben sem fáj elviselhetetlenül. Hogy a cipőm sarka kitört és így mezítláb, koszos felsőben caplathatok haza és a táskám teljes tartalma szanaszét gurult körülöttem a földön, már annál kellemetlenebb, de ez most afféle járulékos veszteség, amit vállalnom kell a cél érdekében. Ahogy elesek előtte, nővérkém annyira elmerül a gondolataiban, hogy észre sem vesz, csak mikor már ő is átbucskázik rajtam és lényegében egymáson fekszünk. Ahogy rápillantok, látom az arcán átfutó fojtott indulatot. Láthatóan dühíti a helyzet, még ha uralkodik is magán. Túl jól tudok olvasni az emberek érzéseiben, hangulataiban ahhoz, hogy ez elkerülje a figyelmemet, leplezze bárhogyan. Persze érthető, hiszen balett táncos, egy sérülés akár a karrierjébe is kerülhet. Mindemellett még félig vérfarkas is, akik szintén nem kontrollálják jól az indulataikat, ha fájdalom éri őket. Valószínűleg nekem is ugrana, ha tudná, hogy ez az egész valójában abszolút szándékos volt a részemről. De végül is érte teszem. Jó okom van feltételezni, hogy a nővérünk következő célpontja az apánk után ő lesz. Ezt pedig nem hagyhatom. A közelébe kell férkőznöm. Ennek pedig ez a "véletlen" találkozás az első lépése a terveim szerint.
- Semmi baj, én voltam figyelmetlen - állítom meg az egyébként láthatóan kényszeredett szabadkozását. Úgy teszek, mintha nem venném észre az arcán átfutó indulatot, ami egy visszafojtott fintorban nyilvánul meg. Elvégre barátkozni szeretnék majd vele, nem rögtön ellenérzéseket kelteni benne és konfliktusba keveredni egy kis semmiség miatt. Fontosabb annál, hogy megnyerjem őt a szövetségesemnek. Ha már féltestvérek vagyunk, még ha ő erről egyelőre nem is tud. De mindent majd szépen a maga idejében. A nagy családi leleplezésnek még nem jött el az ideje. Nem áll még rá készen. Pláne nem így. - Igen, köszi. Semmiség, csak egy horzsolás. Igazából csak megijedtem. És te? Nagyon megütötted magad? - mondom kissé szabadkozva, szégyenlős mosollyal, miközben felkelek a földről. Elég instabil így, mivel igencsak magas sarka van a cipőmnek, ezért lerúgom magamról mindkettőt, a törött és az épsarkút is, majd kezemet Ariel felé nyújtom, bízva abban, hogy elfogadja a segítséget, ha már miattam került a földre. És ez most kivételesen tényleg így van, még ha ő véletlennek, balesetnek is gondolja az egészet. De nem volt más választásom, másként aligha vett volna észre. A cél pedig szentesíti az eszközt, mint azt tudjuk.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden úgy ment tovább, mint előtte. Semmi se volt már ugyanolyan, az élet apa nélkül egyszerűen sivár volt és még mindig úgy éreztem, hogy elveszett vagyok. Nem voltam kezdőboszorkány se, hiszen 6 éves voltam, amikor megjelent először az erőm, talán túlzottan is korán, magam sem tudom, de mindent tőle tanultam és nem pedig anyámtól. A szépségemet, a kecsességemet és talán az akaratomat részben tőle, de majdnem minden mást apától. Még mindig alig tudtam elhinni azt, hogy továbbra se mondják el azt, hogy apámat valaki megölte, mégis mitől tartanak? Attól, hogy a gyilkos nyomába fogok eredni? Már így is megtettem, de még mindig semmit se találtam. Hetek óta nem táncoltam már, így fura volt visszatérni közéjük, de mégis úgy éreztem, mintha hazatértem volna. Az első lépések nehezek voltak most is, kicsit bizonytalan, de aztán szép lassan ismét megszűnt a külvilág és nem maradt más, mint a zene, a tánc és a lelkem. Mondhatni ez a három összefonódott mélyen legbelül és nem volt menekvés. Újra részben otthon voltam azokban a pecekben, amíg meg nem zavartak. Erősnek mutattam magam, pedig nem voltam az, de még se lehettem gyenge, túl veszélyes volt. Ez pedig könnyedén megmutatkozott az elmúlt időszakban, ha nem akad segítőm, akkor ki tudja, hogy mekkora károkat is okoztam volna. Sietve öltöztem át a balett óra után utcai viseletbe, majd pedig magam mögött hagyva a csoporttársaimat egyszerűen csak hagytam, hogy az utcán hömpölygő tömeg elrejtsen. Hallottam, ahogyan még a nevemet kiáltják, de mégis úgy tettem, mintha nem is hallottam volna. Nem akartam egyikükkel se beszélni, még a fülemet is bedugtam, hogy a zene elnyomjon mindenmást. Éppen a telefonomat nyomkodtam, hogy keresek valami másik zenét, amikor is valaki elesett előttem. Hallottam a csattanást, de mielőtt felfoghattam volna, hogy mi történt egyszerűn átestem a lányon. Egy kisebb sikoly még az én torkomból is kiszakadt, ahogyan a földhöz simultam, majd egy aprót sóhajtottam. - Sajnálom, én nem láttam! – szólaltam meg sietve, a többit pedig elharaptam, mert legszívesebben kicsit neki estem volna, de még se tettem meg. Nem tehetem meg, hiszen még se hozhatok szégyent a családomra, vagy mégis? Nem tudom, de hirtelen nem is érdekelt. Sietve másztam le a lányról, hiszen félig rajta landoltam, majd kíváncsian vettem szemügyre őt. - Jól vagy? – tettem fel a kérdést, miközben egy-két holmiját összeszedtem, majd felé nyújtottam, hogy utána kicsit a sajgó testrészeimet megmasszírozzam. Nálunk eleve túlzottan is veszélyes az esés, de szerencsére úgy érzem a lábamnak nem lett semmi baja, mert ha igen, akkor nem kizárt, hogy dühömben hamarosan lángokra kapna a lány… Tudom, eléggé bizarr, de egy boszorkány semmindig tudja kontrollálni az erejét, legyen bármennyire is idős.
Érzem, hogy kell errefelé lennie valaminek. Vagy valakinek. Persze az is lehet, hogy már csak az agyamra ment a tétlenség. Hogy megfeneklett a kutatásom, minden. Türelem, türelem. Ez a kulcsszó persze, ha le akarok számolni a féltestvéremmel, de már egyre kevésbé bírom. Szinte mániákusan igyekszem elfoglalni magam valamivel. És most, mikor már a legkevésbé sem számítottam rá, úgy néz ki, előreléphetek valamelyest. Végre tudom, hol érjem utol az egyik féltestvéremet, Arielt. Ha a közelében lehetek, könnyebben szemmel tudom tartani és megakadályozhatom, hogy a nővérünk behálózza. Hiszen neki fogalma sincs róla, mekkora veszély leselkedik rá. Viszont ha szép fokozatosan a bizalmába tudnék férkőzni és felfedhetném előtte az igazságot, ketten együtt biztos, hogy le tudnánk számolni az apánk gyilkosával. Végül is mindhármunk, Ariel, az én és a másik nővérünk mágikus ereje apánktól ered, így ő sem lehet híján ennek, erős szövetségest találhatok benne. De most sem szabad kapkodnom. Alaposan kiterveltem és végiggondoltam mindent. Már napok óta figyelem, tanulmányoztam a szokásait és úgy érzem, ez az a nap, amikor ideje elé állnom. Persze nem mint a húga, csak mint egy idegen, akivel összehozza a "véletlen". Tudom, hogy ilyentájt ér véget a táncórája (balett táncos ugyanis, mint kiderítettem) és ezen a sétányon vág mindig keresztül. Erre apellálok én. És helyesen is. Már látom is, ahogy velem szemben befordul a sarkon és megindul az úton. Ez az én esélyem.
Megszaporázom a lépteimet, mintha épp nagyon sietnék valahová. Valószínűleg észre sem vesz, miért tenné, csak egy lány vagyok a tömegben, aki épp vele szemben megy a sétányon. Ez azonban csak addig maradhat így, amíg már majdnem el nem haladunk egymás mellett. Ekkor azonban "megbotlom valamiben" és nagy csattanással épp az ő lába előtt landolok. Nagyon nem ütöm meg magam nyilván, de "ijedtemben'" kiszakad belőlem egy kiáltás, a táskám pedig esés közben kiesik a kezemből és tartalma körülöttem szanaszét gurul a földön. Mindent jól átgondoltam, megterveztem persze, így már nem tud nem észrevenni, vagy észrevesz és megtorpan, vagy ha nagyon elmerülne a gondolataiba, lényegében keresztül esne rajtam. Akárhogyan is, az első találkozásunk immár egész biztosan elkerülhetetlen. Ahogyan én azt szeretném is.
Nem tagadom, nem éppen erre a reakcióra számítottam, de a mai nők nem olyanok, mint amilyenek az én koromban voltak. Sokat változott a világ, és bár a részese voltam, és én magam is megpróbáltam tartani a lépést az új korral, még mindig nehezemre esik elfogadni, hogy miként fordult ki magából. - Nem látok rajtunk kívül mást a közelben. – felelek kissé ridegebben, amikor meghallom a kérdését, ahogy pedig felém tekint, egyenesen szemeibe nézek. Úgy érzem, hogy a kedves szavak és a helyes arc ide kevés, és amikor ezek csődöt mondanak, akkor jöhet a vámpírság előnye, az igézés. Szerencséjére azért annyira méltatott, hogy felém nézzen, így amikor tekintetünk találkozik, egy ártatlan mondatba csempészem a parancsot. - Úgy gondolom, meg akar ismerni engem! – ajkam lassan mosolyra húzódik, mint egy ragadozóé, de hamar rendezem vonásaimat. Az ő műmosolyához képest az enyém legalább őszinte volt, de még mielőtt felfogná a történéseket, kényelmesen hátradőlök, majd a maradék kávémat is elfogyasztom. - Nem mondtam egy szóval se, hogy aggódom. – most már nem nézek felé, inkább ismét az utca felé irányítom sötét íriszeimet, miközben érdeklődve várom, miként hat majd nála az igézésem. Úgy teszek tehát, mintha szavait felfogva valóban nem foglalkoznék tovább vele, így nemsokára jelzek a ki-kikukucskáló pincér lánynak, hogy fizetném a számlám. Az én italom elfogyott, nincs hát értelme tovább itt maradnom, de a képességem miatt úgy hiszem, hogy a hölgyemény is velem akar majd tartani.
A finom kávé szinte melengette a lelkemet. Annak tiszteletére, hogy már este volt, csak egy kapucsínóval rontottam a gyomromat, de ez bűnözés, káros szenvedély olyan jólesett, mint kevés más dolog. A napjaim legnyugodtabb részei azok voltak, amikor néhány percre kizártam a külvilágot és feltöltöttem magam a koffein segítségével. Ilyenkor hiába volt a kezemben valami, záros határidőn belül nem figyeltem másra, mint hogy aprókat kortyolva elmerenghessek kicsit. Pedig nem voltam lassú, tutyimutyi fajta, szerettem, ha zajlanak körülöttem az események és nem bírtam elviselni a vánszorgást. De hát, néha mindenkinek kijár egy kis lazítás. Most mégsem engedtem, hogy magával ragadjon a pillanat, a szemeimet le sem vettem a zsebemből előhúzott telefon kijelzőjéről: ha már kitaláltam, most kell repülőjegyet foglalnom Londonba, máskülönben elfelejtem és holnap meglepődök, hogy miért van egy üres lyuk a naptáramban. Hajlamos vagyok hagyni, hogy kirepüljenek az információk a fejemből, ezért is van nálam mindig a naptáram, beosztás nélkül káosz lenne az életem. - Hozzám beszél? - A kávézó és az utca zörejeit ki tudtam zárni, de mivel egy férfi hangja váratlanul megtörte a magam körül kialakított csendet, muszáj volt oldalra fordítanom a fejem. Utáltam, rosszul voltam attól, ha valaki megzavart valamiben, bármiben. A férfire néztem, próbáltam felidézni, vajon láttam-e már valahol, ám egyáltalán nem rémlett. Egy szinttel lejjebb is csúszott a szememben, ismeretlenül szakított ki abból, amit csináltam, láthatta az arcomon, hogy nem feltétlenül volt jó ötlet beszélgetést kezdeményeznie. - Nagyon kedves, de ne aggódjon, nem lesz semmi bajom. - Automatikusan halvány mosolyra húztam a számat, azért, mert nem voltam odáig azért, mert megszólított, még nem fogom bunkó módon első körben elküldeni a pokol fenekére. Sokkal jobban szerettem a kifinomult stílust, ma egyébként sem volt olyan rossz napom, hogy mindenért puffogni kezdjek. - Majd pihenek, ha lesz rá lehetőségem. Addig is, ez a kávé éppen elég lazításnak. - Visszafordultam a kijelző felé, hogy befejezhessem a foglalást és megírhassam az ismerősömnek, hogy a holnaputáni találkozást inkább napoljuk el. Amint ez megtörténik, akár haza is indulhatok.
Érdeklődve figyelem a munkájukból hazafelé induló emberek mindennapi életét, miközben a kezemben lévő forró ital apró kortyokban fogyatkozik. Nem nézek meg senkit se túl hosszú időre, egyikük se köt le igazán, egészen addig, amíg egy barna hajú, fiatal nő néhány lépéssel tőlem úgy nem dönt, hogy visszafordul. Az előbb haladt el mellettem, akkor még nem törődtem vele igazán, de most, hogy úgy dönt, csatlakozik a kávézó vendégeihez és pont a mellettem lévő asztalnál foglal helyet, minimálisan felkelti az érdeklődésemet. A legtöbb ember ilyenkor fázik és bemegy a melegbe, vagy nem akarva egyedül ülni inkább a tömeget választja, de ő mégse így tesz. Egyedül akarna lenni? Nem figyelt oda arra se, hogy hova teszi le a hátsóját, csak leült az egyik szélső asztalhoz, így nem zavarja, hogy van a közelében valaki, csak magával foglalkozik, a saját dolgaival, ez pedig még egyértelműbbé válik, ahogy a naptár is előkerül. Zsúfolt napirendje lehet. Véleményem szerint nemrég végezhetett, és máris a további napjait tervezi? Hol marad a kikapcsolódás? Egy munkamániással lenne dolgom? Kedvem támadt ismerkedni! Nem mozdulok a helyemről, ugyanis nincs nagy távolság kettőnk között, hangomat pedig innen is tökéletesen hallani fogja. - Szerintem megengedhetne magának néhány nyugdt percet is kisasszony. – egyértelmű, hogy nem vár senkire, hiszen akkor nem csak így fordult volna vissza, hanem határozottan ebbe a kávézóba tartott volna, a határidőnapló átnézése pedig tervezgetést jelent. Nincs semmi közöm a dolgaihoz, ez egyértelmű, de olykor mulattatnak az emberek, és nem tagadom, ennyi év után előfordul, hogy vágyom a társaságra. - Elnézést, hogy megzavartam, csak rossz látni egy ilyen csinos hölgyet ennyire gondterheltnek. – bár alapvető jellememhez nem ez a kedves viselkedés tartozik, tudok én ilyen is lenni. Nemes volnék, mindig is így neveltek, tehát nem esik nehezemre a megfelelő társalgás, a célom pedig most nem az, hogy elijesszem a másikat, hanem pont annak ellenkezője. Vajon miként reagál majd rám? Nem foglalkozik majd velem vagy inkább örülne némi társaságnak?
Besötétedett, mire elértem odáig, hogy hazainduljak. Túlóráztam, ami tőlem nem volt meglepő: mióta az eszemet tudom, nem érdekelt, hivatalosan vagy elvártan mennyit kellett volna dolgoznom, foglalkoznom egy-egy dologgal, az alaposság és tökéletesség érdekében hajlamos voltam túlzásokba esni. Az utóbbi pár hétben még inkább elfelejtettem a lazítás szó jelentését, egyre csak azon voltam, hogy kihozzam az apámat a börtönből, lesikáljam a nevére - ugyan jogosan, de akkor is... - ragadt koszt és megtaláljam, akiben volt annyi kurázsi, hogy hátba szúrja a családomat. Mindemellett nem hanyagolhattam el a saját munkámat sem, a válófélben lévő házaspárok fényévekkel rosszabbak voltak, mint a rendőrök, akiket múltkor a nyakamra küldtek és akik valószínűleg most is megfigyelés alatt tartanak. Ha nem lett volna a mostani ügyem sürgős és nem szerettem volna minél hamarabb megszabadulni attól a nőtől, aki megbízott, már a világ másik felén lettem volna. Meglátogattam volna az öcsémet, hogy az anyjától kicsit szebben magyarázzam el neki, miért nem töltheti az apjánál a karácsonyi szünetet, aztán szétnéztem volna a szicíliai házban, majd elkezdtem volna foglalkozni a kiadatással. Amihez én sajnos nem értek, ezért is kellene felkeresnem valakit, aki piszok jó a szakmájában és nem azon elvek mentén éli az életét, amelyeket a társadalom elfogadhatónak tart. Kérem ezt úgy, hogy nekem semmi közöm a bűnösséghez, tisztességes kettős állampolgár vagyok. Szerencsére nem úgy tűnt, hogy túlzottan megviselne az ambivalencia, a mellkasom nem szorított és a lelki világom is rendben volt, mindössze egy erős kávéra volt szükségem. Mintha ezen imáim meghallgattattak volna, amikor megcsapta az orromat a friss koffein illata, láttam, hogy egy kávézó mellett sétáltam el. Visszafordultam és leültem a hozzám legközelebb eső szabad asztalhoz. Eszem ágában sem volt bezsúfolódni az épületbe, a kellemes, kora esti szellő simogatása földöntúli érzés volt, nem láttam az értelmét zárt falak között kortyolgatni, hiszen az egész napomat egy épületben töltöttem. Elővettem a naptáramat, nem volt még időm belenézni és meglátni, mit tartogat a holnapi nap, mivel az egyik barátnőmmel eltöltött vacsora kicsit elhúzódott. Sebaj, holnap negyed 10-kor tárgyalás, az utolsó, ha minden jól megy, holnapután ebéd egy kollégával... az sztornózható, helyette beütemezhető egy utazás a testvéremhez, előtte pedig beugorhatnék az anyámhoz. Tökéletes, kávéval rögtön könnyebben megy!
Akadt némi elintézetlen ügyem Seattle-ben, így a nap nagy részét ebben a városban töltöttem. Kissé elhúzódott a megbeszélés, de erre számítottam, így nem ér meglepetésként, hogy miután elhagyom az épületet, már a sötétség az úr. Vámpír vagyok, ilyenkor érzem igazán elememben magam, így ajkam automatikusan mosolyra húzódik, miközben megigazítom vérvörös színű ingemet. A zakót kigombolom, most már nem kell elegánsnak lennem, majd hajamba túrok, így igazítva rajta kissé és megindulok a sétány felé. A hely tele van élettel, mert bár még csak este 7 óra felé jár az idő, azért sokan mégis hazamerészkednek sötétedés után, pedig tudom, hogy az emberek legnagyobb részénél mindez alaptalan félelemre utal. A média megőrjíti az embereket, csak a sok erőszakot és veszélyt látják. Régen még nem ez volt. Nem tervezek még visszaindulni Mystic Falls-ba, így egyelőre az autómat a parkolóban hagyom, kezeimet pedig zsebeimbe süllyesztve élvezem az éjszakai életet. Nem vagyok igazán éhes, de ha úgy alakul, nem fogom visszafogni magam, de talán egy sima kávé is megfelelne kezdetben. Nem állok meg az első kávézónál, amit látok, én a tökéletesre törekszem és a pénz se számít, így nagyjából 10 perc séta után szúrom ki azt, amelyik a legmegfelelőbb lesz a számomra. Nem sokan ülnek kint, de én nem óhajtok odabent, a meleg és levegőtlen helységben zsúfolódni, így kint foglalok helyet. A pincérlány hamar érkezik is, és bár kicsit didereg falatnyi ruhájában, kedvesen üdvözöl és veszi fel a rendelésemet. Még egy pokrócot is ajánl, amit én egy laza mozdulattal utasítok el. Nem szeretem ezt a kirívó viseletet, így bár láthatóan szemezne velem, fejemet elutasítóan fordítom inkább vissza a sétány felé. Veszi a lapot, nem olyan kis buta, mint amilyennek látszik, így nagyjából két perc múlva már a kávémmal tér vissza. Leteszi az asztalra, én fizetek, hogy ne kelljen később még visszahívnom, majd kényelmesen hátradőlve kezdek neki az ital elfogyasztásának, miközben a törékeny emberi lények esti ténykedéseit figyelem. Mindenféle szerzet megfordul errefelé, nem olyan unalmas ám az embernek magában kávézgatni, mint ahogy azt sokan hiszik.
Általában igen. – értek vele egyet. Talán ma először, és jó eséllyel utoljára is. Remélem megjegyezte. – De ezúttal nem hinném. Te túl… jól nézel ki, hogy utcagyerek legyél. Ezt pedig vedd sértésnek! – mégis milyen tolvaj az, aki nem az utcáról jött? Fogalmam sincsen, ilyennel még nem is igazán találkoztam. – Viccen kívül, a járásod, a kiállásod… túl sokat néztem másokat, hogy felismerjem. – tuti valami pénzes családba született. A mázlista. Lennék a helyében. Én nekem ez nem nagyon adatott meg, az apámnak áltálában semmire sem volt pénze, ha mégis, elvették tőle, mondván: a tartozásodat kell kiegyenlítened. És ez most rám maradt. Az egyetlen örökségegem apámtól a rohadt tartozása. Azt hittem, mindent meg fogsz tenni, hogy visszaszerezd. – most meglepett, beismerem. Nem tudom, hogy végül miért döntött úgy, mégsem akarja visszaszerezni azt, ami az övé. ”Övé”. Nem mintha számítana az, hogy kinek a tulajdonában van, de… jó kimondani, hogy most már az enyém. Nézzenek oda, a híres általánosítás! Te is jóban vagy vele, igaz? – mosolyogtam rá, jót nevetve a szavain. – Amúgy meg… csak attól függ, hogy mit veszünk testrésznek. – csak viccelek, bár nem tudom, hogy ezt mennyire fogja komolyan venni. Igaz, nem vagyok olyan szörnyen barátságos látvány, de erősen kétlem, hogy egy pszichopata jutna bárkinek is eszébe rólam. Dolgozok is. Keményen. Csak sokak szerint kell egy normális, szar meló is. –vontam meg a vállamat. Érezhető volt a hangomban, hogy milyen rohadtul púp ez a hátamon. Van elég bajom anélkül is, hogy a felügyelőtisztem folyton utánajárjon annak, hogy mit csinálok. Múltkor utánam jött a piacra és figyelte, hogy elveszek-e valamit. Persze, elvettem, méghozzá tőle. Nem vette észre, de nem is vártam, hogy kiszúrja majd a dolgot. Hülye pöcs, aki azt hiszi, hogy azért, mert a bíróságon mondtak valamit, felettem van a táplálékláncban. Csak azért nem verem be a pofáját, mert rosszabb lenne a helyzetem, ha megtenném. Ugye tudod, hogy ez most kissé úgy hangzott, mintha csak egy prostit írtál volna körül? Nem mintha elítélném, valamiből mindenkinek meg kell élnie. Nem mindenki olyan, mint a … mifélénk. – az ő szavaival élve. Ismerek prostikat, jó fejek, lehet, hogy elég szar munkájuk van, sokan el is ítélik őket, de ettől nem lesznek kevesebbek. Tudom milyen a nélkülözés. Már szinte vártam a kérdését. Mosolyogva pillantottam le rá. Szerintem már tudta előre a választ. – Szabályok? Azok mik, hangszerek? – kérdeztem vissza vigyorogva. Nincsenek szabályok. Csak egy: hogy nincsenek. Közhely, de igaznak szokott bizonyulni, és most is az. – Mivel úriember vagyok, így átadom neked a helyválasztás jogát. – színpadiasan bólintottam felé, és amerre indult, követtem. Csak remélem, hogy nem valami vesztőhelyre vezet. – A játék amúgy egyszerű. Én kiszemelek neked valakit, akitől lopnod kell, aztán te is nekem. Hogy miként csinálod meg… rád van bízva. – apámmal és a testvéremmel sokszor játszottuk ezt még régebben. Mindig kikaptam. De ő mondta: ez lehet az én napom.
- A látszat általában csal - vontam meg a vállam. Nem is vártam, hogy sokáig megúszom ezt az egész "nem úgy nézel ki, mint egy piti bűnöző" témát. Bár nem gyakorta beszélgettem erről senkivel, egyedül a lakótársam tudta, és ő sem véletlenül. Ő avatott be egy csomó olyan dologba, amit akkor zöldfülűként még nem is sejtettem. Mondhatni, miután felhagyott ezzel az egésszel, én vettem át azt a bizonyos stafétát, és rá kellett már jönnie arra, hogy remek mentorom volt, egyszer sem buktam még le, nyilván nem véletlenül. Elgondolkodva néztem magam elé egy pár másodpercig, majd megráztam a fejem. - Visszalopni eléggé gyenge húzás lenne. Én ennél stílusosabb vagyok - villantottam felé egy szemtelen mosolyt. Vehette hadüzenetnek is, hogy ezt a témát még nem zártuk le, de a következő felvonásnak nem most jött el az ideje. Talán mert egyelőre még semmi nem jutott eszembe, amivel méltó kis bosszút tudnék állni, na meg a pénzemet is épségben kapnám vissza. Eleve problémát okozott ez az egész, elvégre... ha engem ki tudott zsebelni, akkor ért valamihez. És valószínűleg nem két éves tapasztalata van ebben. Furcsa erről úgy beszélni, mintha karrier lenne az egész... pedig bizonyos szinten az. Csak ez ilyesfajta tapasztalat nem jelent előnyt a "legális életben". - Mint mondtam, ez legyen a te napod - fűztem aztán hozzá. Én tudok gondoskodni magamról, de ehhez nem szoktam hozzá. - Hát - néztem felé megint, és pár másodperc alatt végigmértem. - Nem csöpög vér a ruhádból, nem habzik a szád, szerintem ártalmatlan vagy. Úgy látom, a hátizsákodban sincsenek levágott testrészek. Bár lehet, hogy sötétben tényleg nem ültem volna le. - Teljesen őszinte voltam, minek tagadtam volna meg a véleményemet? Bár ez leginkább általánosítás volt, amiért magamat is szívesen fejbekólintottam volna, hisz én utálom ezt a legjobban. A legtöbb hozzá hasonló ártalmatlan... de akadnak olyanok, akik nem. És velük nem szívesen osztozkodnék egy padon. Egy halk sóhaj kíséretében mosolyodtam el. - Azt hittem, most is dolgozol - húztam fel a szemöldököm. Persze tudtam én, hogy mire érti. Vagyis... inkább csak sejtettem. Nem akartam elemezgetni senkit, bár volt, amiért már csak és kizárólag az a bizonyos plusz x kromoszóma volt okolható, mint például ez is. Semmi közöm nem volt hozzá, de abból fakadóan, hogy nő vagyok, csak spontán beleütöm az orrom mások dolgába. Felálltam a padról, majd ártatlan somolygással vontam újabbat a vállamon. - Az elit helyeken a legkönnyebb egyesek zsebébe belenyúlni, mert azt hiszik, hogy az ilyen helyeken nincsenek... mifélék. Arról nem is beszélve, hogy a hozzám hasonló, ártatlannak tűnő lányok sosem fizetnek italért. - Némileg beképzelt megjegyzésnek tűnt, de igaz is volt. Felesleges pénzpazarlás lett volna, és ha valamin, hát ezen jól tudtam spórolni. A kabátzsebembe bújtattam kezeimet, miközben ő is felállt. A nevét egy párszor megismételtem fejben, hogy biztos ne felejtsem el. Nem mintha annyira feledékeny lennék. Elindultem előre, eléggé jól ismertem ezt a környéket is, habár talán célszerű lett volna rábízni a választást, a stílusunkban elég látványos különbségek akadtak. - Szóval mindent vagy semmit? - álltam meg, szembefordulva vele, ekkor véve észre, hogy jóval magasabb mint én, és elmosolyodtam. - És mik a szabályok? - kérdeztem. Csak abban bíztam, hogy rávágja: a szabály, hogy nincs szabály. A szabályok arra valóak, hogy megszegjük őket.
Engem a legkevésbé sem aggasztott a kialakuló helyzet. Kezdett kissé kínossá válni, hogy ilyen hosszan nézünk farkasszemet, de végül elengedtem magam és csak jókedvűen mosolyogtam rá, mint akinek fingja sincsen, hogy miről beszél. Az értetlenkedés mindig is ment, könnyen eladom a hülyegyereket bárkinek. Nem mintha ez olyan rohadtul jó lenne, de több, mint a semmi. Csak sokat hallgattam. –vontam meg a vállamat. A rendőrségen és a javítóban is minden második mondat az volt, hogy mennyire elindult ez a város a leejtőn. Persze, azt is megkaptam, hogy az olyanok miatt, mint én. Pedig én még kispályás vagyok. Ha ismernék az apám haverjait... – De ezt amúgy én is kérdezhetném. Nem úgy nézel ki, mint… valami utcagyerek. – a gazdagok meg minek lopnak, igaz? Vagy csak megunta, hogy nincs elég izgalom az életében és úgy döntött kipróbálja milyen is ez? Soha nem jöttem ki a gazdag kölykökkel, de ez gondolom érthető. Akinek nincs semmije, nem fogja kedvelni azt, akinek minden meg van. Tegyük fel, hogy elloptam. Mi lesz? Visszalopod? – pillantottam rá mosolyogva. Nem, nem hinném, hogy megpróbálná. Legalábbis így biztosan nem. Akármilyen ügyes is, az erősebb én vagyok. Néha igaz, hogy ott a legkönnyebb lecsapni, ahol számítanak rá, de az nem ez a helyzet. – Ha elloptam volna, nem hinném, hogy vissza is adnám. Félre ne értsd, de… mindenki gondoskodjon magáról. – ne vegye ezt az egészet személyesnek. Persze, tudom én, hogy ez lehetetlen. Mikor velem történt ilyen, nem bírtam addig kiverni a fejemből a dolgot míg vissza nem vágtam. Az ilyenek mindig személyesek, nincs kivétel. Eléggé mi? – kérdezte kíváncsian. Nem igazán vettem magamra a dolgot. Nem vagyok sértődékeny alkat, vagyis… ez így nem teljesen igaz. Elég gyerekes tudok lenni és ebben is a sértődékenység is benne van, de ennél azért több kell, hogy vérig legyek sértve. – Amúgy meg, az éjjelt kivéve, leültél mellém egy padra. Bátor dolog. – elismerően elmosolyodtam, aztán egyszerűen csak felnevettem. Ez az egész rohadt abszurd volt. Nem feltétlen a legokosabb ötlet azt sértegetni, aki kirabolt, de én nem vagyok egyszerű tolvaj. Legalábbis szeretem magamat így látni. A legtöbb dolog lepattan rólam, hallottam már szinte mindent, amit mondani lehet rám. Nem hiszem, hogy újdonságot fog mondani, de azért adjuk meg neki az esélyt. Dolgoznom kéne. – rántottam egyet a vállaimon. Nem azzal volt a baj, hogy dolgozni kellett. Azzal volt a baj, hogy alja munkát kéne csináljak, nekem pedig senki nem mondhatja meg, hogy szedjek szemetet, vagy pucoljak wc-t. Majd megcsinálom, ha akarom. Nem értem miért böki a csőrüket ez. Mintha nem lenne annál komolyabb baj ezen az elcseszett világon, hogy szarok a szar munkára. – Így legyen egy férfi úriember… húztam el a számat. Igaza volt. De ez csak apróság. Most már mindegy, nem? Az ő pénze már az én pénzem. – Jó megfigyelő vagy. – bólintok egyet a szavaira. – Ezek szerint te viszont igen. Ha ilyen elit helyekre jársz, a pénz nem mindegy? – gondolom gazdag családba született, ahol még a villa is aranyból volt. De ha így van, akkor mégis mi a francért csinálja ezt? Jó poénnak jó poén, de… nem szorul rá. – Seth. – mutatkoztam be, ha már ő megtette az első lépést. – Jól van, akkor húzzunk. – álltam fel a padról, és nyújtóztam egyet. – Mit szólnál egy mindent, vagy semmihez?
Olcsó grimaszba torzult az arcom. Még hogy csak egy kicsit... nem kellett ahhoz viselkedéselemzőnek lennie egyikünknek sem, hogy megállapítsuk, távol volt ő attól, hogy csak "egy kicsit" élvezze a helyzetet, én pedig nem voltam az a fajta, aki szeretett rögtön a dolgok mögé látni. Ha lett volna rá alkalmam, vagy lehetőségem, bizonyára elkezdtem volna kutakodni a lelke mélyén, vajon mi lökte őt az utcalét ezen oldalára, aztán rájöttem, hogy engem sem kérdezett soha senki. Bár az én történetem nem túl egyedi, megannyi olyanról tudtam, akinek meghalt az anyja, és a helyébe valami ostoba mostoha került. Néha képesek voltak együttélni. Viszont a mi esetünkben ez ki volt zárva. Nem voltunk rá képesek, és féltem, hogy ha sokáig alszom egy fedél alatt vele, hát legyilkolom álmában. - Nem is értem. Ha ennyire kened-vágod a statisztikákat, miért nincs ennél... kifizetődőbb állásod? - kérdeztem, bár meglehetősen költőien, miután felvilágosított arról, hogy hol is vagyunk, és mégis milyen arányban fordultak itt elő olyanok, mint mi. Mondjuk ki a kedvéért, tolvajok. Az igazság az volt, hogy eddig megfértem mellettük, sosem akadtam össze velük, ő volt az első, aki így megtalált. Még nem döntöttem el, megbocsájtok-e, annyi biztos, hogy meglehetősen haragtartó típus vagyok. Ahogy csűrte és csavarta a szavakat, váratlanul elmosolyodtam, de nem a tiszta, jókedvű stílusban. - Te mondtad, nevezzem nevén azt, amit csinálunk. Tolvaj vagy. És nem nálad hagytam, hanem... elloptad. Tökéletes eszmefuttatás - mondtam elismerően, habár a hangomba némi gúny költözött. Ha nála hagytam volna, nyilván nem így rontottam volna rá. A baj csak az volt, hogy mégis hogy hagytam volna nála, ha nem is ismerem? Szóval kizárólagos alapon egy módon kerülhetett hozzá. Ám hirtelen nevetést váltott ki belőlem egy kérdésével, és felé fordítva a tekintetem, megráztam a fejem. - A hajadnak ehhez semmi köze. Bár tény, nem szívesen ülnék le melléd éjjel egy padra, eléggé... - Inkább nem mondtam tovább. A külső sokszor megcsalt már embereket, alapvetően hiba, ha külső alapján sorolunk be valakit egy kategóriába. Csak egy újabb skatulya, én pedig pontosan tudtam, hogy a külleme ellenére semmi köze Hasfelmetszőhöz. - Bocs, ezt nem kellett volna mondanom - köszörültem meg aztán a torkom. Végül is, nem mondtam ki, de nagyjából kitalálhatta, hogy mi lett volna a befejezés. Ugyan szívesen töltöttem volna azzal az időmet, hogy sértegessem, de nem láttam sok értelmét. Van egy még lejátszandó körünk, de nem ma fogok belekezdeni. Megfelelő taktikát kell hozzá találnom. - Mi jönne ezután? - kérdeztem rá arra, ami felkeltette a figyelmemet a beszédéből. Az előbb még menni akartam, de most már ott tartottam, hogy felhúztam a lábaimat a padon, és törökülésbe ülve helyezkedtem el, így nézve hol rá, hol az elénk táruló látványt fürkészve. Ami még mindig nem tűnt túl érdekfeszítőnek. - Ital? Van egy olyan sejtésem, hogy ha elfogadom, az olyan, mintha magamat hívnám meg - jegyeztem meg vállat vonva, de már nem volt sértegetés a hangomban, inkább csak közöltem, hogy tudtam, miből fizetné azokat az italokat. - Nem ismered Seattle elit helyeit, ugye? - kérdeztem végül félrebillentett fejjel. Nem néztem ki belőle, hogy ilyen helyeken járna, bár eléggé gyanús is lenne, ha ott kezdene el bóklászni. Én már tökéletesen kiműveltem magam az ilyen helyekkel kapcsolatban, itt születtem, itt nőttem fel, ezer meg ezer ilyen felső tízezernek fenntartott helyre jutottam már el a városban. - Egyébként... a nevem Evelyne - tettem végül hozzá, mikor rájöttem, hogy ez a formula eddig még lemaradt.
Nekem nem volt jövőm eddig sem. Mondják, hogy ami soha nem volt a tied, annak nem is fájhat a hiánya és ez esetben ez igaz is. Amúgy meg egy baromság, hiszen mindenki azt akarja, ami nem az övé, nem? Itt vagyok én, csakhogy legyen egy jó példa is erre. Elveszem mások cuccait, mert nekem soha nem voltak azok meg. – Csak egy kicsit. –rántom meg a vállam mosolyogva. Ez hazugság volt persze, sokkal jobban, mint kellett volna, de… jó érzés, hogy végre egyszer én vagyok az, aki meglepte a másikat. Vertek már át, szívtam mások miatt, végre én vagyok az, aki jobb helyzetben van. Hát, hiába keresed rajtam azt, amit elvesztettél, akármi is legyen az. Tudod, ez itt Seatle, az egyik legmagasabb bűnözési százalékkal bíró város. Akármit is hagytál el, nos… nem valószínű, hogy vissza fogod kapni. – nem mondom, hogy sajnálom. Elvégre egyáltalán nincs így. Én ma nyertem, ő pedig vesztett. Holnap majd megpróbálhatja újra. Ez az igazán szar ebben a ”munkában”. A szerencse forgandó, egyszer úgy is ki fogsz majd belőle fogyni. Nekem ez mindig akkor jött el, mikor rohadt nagy szükségem lett volna egy kicsi kis mázlira. Már meg sem lepődöm, az életem csupa SZÍVÁS, nagy betűkkel. – Tudod, általában semmi nem történik. Nem mindennap jön nekem valaki azzal, hogy nálam hagyta valamijét. De várj, te nem is ezt mondtad, ugye? Szerinted én… elloptam. – és igaza is van, de egy picit sem tör rám a bűntudat. Ebben nőttem fel, nekem ez a normális. Ha valaki nem vigyáz a dolgaira, akkor nem is érdemli azt meg. – A tolvaj elegáns, a bűnöző elég lesajnáló. Legyen az előbbi, bár elégé fáj, hogy ezt nézed ki belőlem. A hajam miatt, mi? – általában mindenkinek azzal van baja. Már a gimiben is folyton megkaptam, hogy nem kéne ennyire kitűnnöm a tömegből pedig… volt a sulinkban egy csaj, aki csávónak öltözött. Én viszont csak meghagytam a hajamat egy vonalban. – Kösz, tényleg nem volt rossz. – értek vele egyet mosolyogva. Azzal, amit ma szereztem, el leszek egy darabig. Nem szoktam csak úgy szórni a pénzt, úgyhogy nem fenyeget nagy veszély. Viszont apám tartozását el kell kezdenem törleszteni. A végén még engem is megtalálnak miatta. – Gondoltam, így majd megtalálsz. – vonom meg a vállamat. – Nincs nagy kedvem ahhoz, ami ezután kéne, hogy jöjjön. – mondom végül ki az igazat. Nincs ebben semmi nagy dolog. Nem akarok visszamenni a javítóba, tele van gyökerekkel, és dolgozni sem akarok, főleg nem azt szart, amit a bíróság adott. – Tudsz valami jó helyet? Mert, akkor hallgatlak. Talán még egy italra is meghívlak. – mosolyogtam rá. Persze, az ő pénzéből, ami már az enyém. Valamiért szörnyen jó érzés volt ezt kimondani. Nem néztem őt le, ha nem lenne jó segge, jó eséllyel ki se szúrom, hogy mit csinál. Magamat viszont sokra tartom, és most szerencsésnek is éreztem magam.
Ismét felvontam a szemöldököm. Elég volt ránézni, bárki kitalálta volna, hogy kicsit sem bánja azt, hogy lebukott - még ha nem is vallja be, hogy ő tette. Sőt, éppen az ellenkezője, és ha nem lett volna bennem annyi tartás, már nemes egyszerűséggel kivertem volna a hisztit, mint egy toporzékoló úrilány. Egy ideig az is voltam, jó iskolába jártam, voltak álmaim és terveim, de az egyetemi évek elmaradtak. Mondjuk az érettségi is, de ez már részletkérdés. - Te ezt élvezed, igaz? - kérdeztem ekkor már összeszűkült szemekkel, de hülye kérdés volt. A helyében én is élveztem volna, bár tény, hogy nem akkor, ha egy hozzá hasonló magasodik fölém. Csak meg kell nézni, én egy vézna kishercegnő küllemére hajazok, ő viszont nyilván ijesztőbb tud lenni, ha nem ilyen idióta mosolyokat produkál. Önként nem lettem volna az ellensége, pedig megfordult a fejemben, hogy a "ha nem az enyém, hát a tiéd sem lesz"-elvet vallva kikapom a táskájából azt, ami nem is olyan régen még az enyém volt, és a sétány korlátjához szaladva belevágom a vízbe. De a sejtés, miszerint abban az esetben én is a vízben kötöttem volna ki, és ebben a hideg évszakban nincs hangulatom tüdőgyulladással ágyba kényszerülni, hát maradtam a normál ész eszközei mellett. Ami jelenleg annyit jelentett, hogy eltűröm, hogy elvette az én részemet. Legalábbis most. Elég bosszúszomjas tudok lenni, ezt pedig egyenesen kihívásnak tekintettem... szóval ha most kudarcot is vallottam, nem most látott utoljára. Félrebillentettem a fejemet. - Mindketten tudjuk, hogy kicsit sem vagyok eltévedve - vontam egyet a vállamon. Ha úgy lenne, képes lennék bocsánatot kérni, elvégre ez volt az első lecke, amit anya megtanított nekem. Lássuk be, ha másnak van igaza. Kérjünk bocsánatot. Köszönjünk meg mindent. De jelenleg nem éreztem azt, hogy tartoznék valamivel a srác felé. Felsóhajtva vettem tudomásul, hogy közelebb oldalazott hozzám, de nem fordultam ismét felé, helyette próbáltam tényleg mindenestül eldobni a vízbe dobós ötletet. - Mihez képest jók? - kérdeztem vissza eléggé halkan, némileg gunyorosan, de ez inkább annak volt köszönhető, hogy pillanatok alatt rámjött a letargia. Nem szoktam hozzá ahhoz, hogy engem játszanak ki. Ez eléggé kegyetlen csavar volt az élettől. Amúgy is, jók vagyunk? Mintha nem az lenne nála, amiért én ma töretlen lelkesedéssel megküzdöttem. - Melyik szinonímáját szeretnéd hallani? Bűnöző? Tolvaj? - kérdeztem kíváncsian. Magamról tudtam, hogy mi vagyok, róla pedig szintúgy elmondható volt, hogy nem most kezdte az... "ipart". - Tudod mit? Legyen neked egy jó napod - dőltem előre felsóhajtva. Nekem viszonylag zsebpénz volt, nem halok bele, de rossz a tudat, hogy... mindegy. Ugyan még mindig nem vallotta be, hogy nem tévesztettem el a házszámot, de én se mondtam ki, hogy velem kikezdeni bátor lépés. És most még nyilván nem tudja, de nem szándékoztam ennyivel végleg feladni. - Amúgy mit üldögélsz egy padon? - kérdeztem, miközben körülnéztem. Na jó, ha nem itt üldögélne, valószínűleg nem találtam volna meg, csak hogy mint utólag kiderült, jót mosolyogjon azon, hogy hülyének néz. - Innen még a kilátás se jó, ennél ezerszer nyugisabb helyek léteznek ebben a városban. - Bár talán nem nekem kellene kikapcsolódási lehetőségekkel ellátnom, inkább folytatnom kéne a napi rutinomat, és lelécelni, hogy ne zökkenjek ki.
Kicsit élveztem a helyzetet. Velem is megesett, hogy elhagytam azt, amit megkerestem. ”Megkerestem”. Persze, mondhattam akármit, meg kellett tanulnom, hogy amint valamit elvesznek tőlem, az már rohadtul nem az enyém. Szóval azóta jobban őrzöm azt, amim van. Főleg, mert szinte semmim sincsen. Ez van, ha nincs örökség, amit kaphatnál. A neveden kívül, mert azt persze megkaptam apámtól. – Hát, ha igen, akkor szörnyen rossz színésznő lennél. – rántom meg a vállamat mosolyogva. Most már nem kicsit élveztem a helyzetet. Szeretek mások idegein táncolni, és a jelen helyzetben amúgy is úgy éreztem magam, mint valami kiskirály. Végre nem én vagyok az, aki mások miatt szí Rohadt jó érzés. Mi van, most azt mondod, hogy loptam a cuccaimat? – kérdezem nevetve. A cuccaimat nem loptam. Csak azt, amiből vettem őket. Nem mintha drága és minőségi ruháim lennének. Idegenek. Furán érzem magam bennük, mintha… célpont lennék. Egy tolvaj attól lop, akitől lehet, én pedig a legkevésbé sem nyújtok ilyen látványt. Egy csövest sem rabolnak ki, igaz? – Te aztán rohadtul eltévedtél! – csóváltam meg a fejemet mosolyogva. Igazából, jó helyen járt, én vagyok az, akinél a pénze van, de tőlem nem is fogja visszakapni. A rendőrségre meg nem mehet. Soha nem értettem azokat, akik odafutnak. Mit várnak tőlük? – Eddig jólesett. – bár, sokkal jobban élvezem, mióta ideállt, hogy a pénzét keresse rajtam. A régi időkben még létezett a tolvajok között is egyfajta becsület, legalábbis apám valami ilyesmiről beszélt. Azt is mondta, hogy csak azért lett jobb, mint mások, mert magasból leszarta. Aki szabályok szerint játszik, az nem is győzhet. Kockáztass, vagy baszhatod, ezt mondogatta az öregem mindig. Mosolyogva, de kissé gyanakodva néztem továbbra is, mikor leült a padra. – Komolyan? – kérdezem kissé letörve, meglátva, hogy milyen messze ült le. Közelebb csúszok, majd a kezeimet előhúzom a kabátzsebemből. – Így jók vagyunk? – nem hinném, hogy lenne mit elvennem még tőle. Azért ez a távolságtartás kissé… kemény volt. Nem gyilkos vagyok, csak tolvaj. – A hozzánk hasonlóknak? Miért nem mondod ki, csak egyszerűen? – tolvajok. Bűnözők. Mondhatja akárhogy, én nem fogok megsértődni. Viszont az eddigi tapasztalataim alapján csak az nem mondja ki a nyilvánvalót, aki tart tőle.
Elég látványosan forgattam meg a szemem, majd felemelve a fejem némileg a távolba nézve sóhajtottam nagyot. Nehezemre esett visszafogni magam, bár megtettem, de csakis azért, mert éppen egy nő döntött úgy, hogy a sétányon átfutva fejezi be a napi edzését. És semmi szükségem arra, hogy bajba keverjem magam azzal, hogy kiherélem a térdemmel. - Úgy nézek ki, mint akit érdekelne, ha megzavart valamiben? - kérdeztem kíváncsian, negédes mosolyt villantva. Nagyjából éppen annyi színészi tehetség szorult belém, mint amennyi belé is, de ez most nem is annyira lényeges. Nem voltak problémáim a dühkezeléssel, viszont mikor ilyen szinten néztek hülyének, nem csak ő, hanem más is, hát megfordult a fejemben, hogy milyen széles vigyorral lennék képes lelökni egy háztetőről, aztán nézni, ahogyan felkanalazzák onnan a cafatjait. Talán néha nem ártott volna beülnöm egy pszichológus rendelőjébe, mert nem normális ilyesmiken fantáziálnia még egy olyan kis bűnözőnek sem, mint én. Soha nem bántottam senkit. Legalábbis úgy nem, hogy maradandó kár származzon belőle. De minimális fizikai akció még nem ölt meg senkit. Hacsak közben nem táncol le arról a háztetőről. Mert akkor igen. Halk nevetés bukott ki belőlem, és lassan megcsóváltam a fejem. - Hát jó. Ha úgy nézzük, nálad se sok olyan van, ami a tiéd lenne, nem igaz? - kérdeztem felvont szemöldökkel. Az a pénz nem az övé, és nem is az enyém. Egy balféké, aki nem figyelt eléggé. És most én is balfék lettem egy ilyen padon üldögélő ficsúr miatt. Hagyhattam volna, legyen egy jó napja, tiporhattam volna a lelkébe, bár az utóbbiról úgy gondoltam, hogy nem lenne lehetséges. Nem azért, mert nincs lelke, hanem mert aki így, ebben nő fel, vagy egyáltalán csak belecsöppen, az megtanulja kezelni a verbális támadást. - Üldögélj, ha jólesik. Felőlem megrohadhatsz ezen a padon, vagy számolhatod a lehulló faleveleket a nyugdíjas évekig, de... - Nem is tudtam mit mondani. Mivel sértegessem azt, aki ugyanazt csinálja, amit én? Nem vagyok különb nála, ez olyan, mintha odajönne hozzám egy kizsebelt áldozatom, és visszakérné azt, amit elcsórtam tőle. Ő okosabb volt, én nem figyeltem. De ettől függetlenül még nem lett kevésbé jobb, és ugyanúgy viszketett miatta a tenyerem. - És azt gondolnánk, hogy elég nagy ez a város a hozzánk hasonlóknak - sóhajtottam lemondóan, és jó nagy távolsággal tőle ugyan, de leültem a padra, amin ő is csövezett éppen. Nem szívesen adtam fel semmit, de ebben e helyzetben el kellett ismernem, hogy ő nyert. Bár ahogy mondani szokás, a csatákat bárki nyerheti, a háború attól még ugyanúgy hozhat meglepetéseket.
Kezdőlap
• 
• 