- Á, Miss Dreyfuss! Jól hallottam, hogy a mai lesz az utolsó találkánk? - teszi fel a kérdést úgy, mintha nem tudná rá a választ, s ezzel egy időben meg is jelenik az arcán az az arrogáns vigyor, amiért legszívesebben képen törölném. De ehelyett csak megeresztek felé egy halvány mosolyt, mialatt helyet foglalok a bőrkanapén.
- Hogy érzi magát? - rögtön jön az általános kérdés, amire az emberek kilencven százaléka ugyanazzal az egy szóval felel: "jól". És miért? Mert egy beszélgetést nem lehet így kezdeni. Ha találkozol egy rég nem látott ismerőssel, akkor nem fogod rögtön az első másodpercben kiteregetni elé a szennyesedet, csak miután lefutottátok már a szokásos, bájcsevej köröket. De az én esetem most más. Nem egy régen látott ismerősbe botlottam, hanem a mellém kirendelt pszichiáternél vagyok. Itt nincsenek bájcsevej körök. Ha nem tárulkozol ki rögtön, amint betetted a lábadat az ajtón, gyógyszert írnak fel. Ha kitárulkozol, de túlságosan elérzékenyülsz, gyógyszert írnak fel. Egyszerűen lehetetlenség jól válaszolni vagy úgy, hogy azzal megelégedjenek az itteni orvosok.
- Jól, köszönöm. Örülök, hogy végre hazamehetek. - 4 hónapja, 122 napja, 2928 órája, 175680 perce, 10540800 másodperce vagyok az elmegyógyintézet lakója. És miért? Mert a nevelőapám temetésén nem csak leköptem a koporsót, de még bele is rúgtam egyet, amiből aztán rendőrségi ügy lett, végül őrültnek nyilvánítva elszállítottak egy atlantai diliházba. De védelmemre szóljon, hogy igen is minden okom megvolt arra, hogy annak a baromnak pokollá tegyem az utolsó földi útját.
- Hazaköltözik Bostonba? - nem kellene, hogy meglepjen a kérdése, mégis valamiért váratlanul ér. Féloldalas mosolyra húzódnak ajkaim, tekintetemből érdektelenség sugárzik.
- Nem, Mystic Falls-ba megyek. - nem kívánok túl sok információt elejteni, mert a végén újra telenyomnak gyógyszerekkel és további négy hónapig leszek ágyhoz láncolva ebben a rémséges intézményben.
- Úgy tudtam nem maradt élő rokona. Ha pedig nincs ismertsége arrafelé, akkor miért költözik az Isten háta mögé egy eldugott kisvárosba, ahelyett, hogy visszamenne Bostonba? - eldalolhatnám neki az igazságot. Elmondhatnám, hogy a nevelő szüleim sohasem voltak hivatalos gyámjaim, hogy sohasem fogadtak engem örökbe. Mindketten megszállottak, elmebetegek voltak, akik kapva kaptak egy eléjük gördülő alkalmon és amint lehetőségük nyílt rá, egyszerűen elloptak maguknak egy gyermeket. A pszichológiai háttérbe, miszerint azt boncolgassam, mennyire volt elborult az elméjük, hogy erre vetemedtek, nem fogok belemenni. Épp elég volt megtudnom az igazságot egy, a "nevelőanyám" által hátrahagyott, minden bűnét beismerő búcsúlevélből.
- Új életet akarok kezdeni, méghozzá lehetőleg a legnyugodtabb környezetben. A nagyvárosi hajtásra pedig egyáltalán nem vágyom. - hazudok, mint a vízfolyás. Nem ezért megyek Mystic Falls-ba, hanem azért, hogy felkutassam az igazi családomat. Tudni akarom, kik az igazi szüleim, milyen emberek, hogy honnan származom, hátha ezzel végre megismerhetem önmagamat is. S hogy miért éppen Mystic Falls? Van az a kis karperec, amit az újszülöttek karjára tesznek. Nem, nem találtam meg, akkora szerencsém nincs nekem. Viszont "anyám" hátrahagyott egy képet, nevezetesen az első családi fotót, amin még az előbb említett karperec is a kis kacsómat körbeöleli. Nem kellett géniusznak lenni hozzá, hogy digitálisan felnagyítsam a képet és a lehető legtöbb információt leolvassam róla. Mystic Falls, 203/B. Nem túl sok információ, de több, mint a semmi, kiindulási alapnak pedig tökéletes.
- Mystic Falls minden, csak épp nem egy nyugodt kisváros. A környéken ott a legnagyobb az állattámadások miatti elhalálozások száma. Ez nem ijeszti meg? - le akar beszélni arról, hogy odaköltözzek. De miért? Kétlem, hogy csupán a testi épségem miatt aggódna, de hogy miért próbál a város ellen beszélni, arra nem találok értelmes és logikus magyarázatot.
- Nem. Tudja, szeretem az állatokat. Veszíteni valóm pedig úgysincs... nem igaz? - nem hiszem, hogy a városba költözésemet követően rögtön alulról kellene szagolnom az ibolyát. Véletlenekben sem hiszek. A tényekben viszont annál inkább. De a mai világban tényleg lenne olyan hely, ahol biztonságban lehet az ember? Kötve hiszem. A mystic falls-i kockázatot pedig vállalom, mert vállalnom kell, hiszen ez az egyetlen és utolsó esélyem arra, hogy megtaláljam a családomat. Ezért pedig a végsőkig hajlandó vagyok elmenni.