Az életnek két útja van. A természet útja és a kegyelem útja. Nekünk kell eldöntenünk, melyiket követjük. A kegyelem nem a maga kedvét keresi. Elfogadja, ha megalázzák, ha elfelejtik, ha megvetik. Állja a sértéseket és a támadásokat. A természet csak a saját hasznát lesi, azt, mit nyerhet el a másiktól és hogyan uralkodhat rajta, nem törődve senkivel. Akkor is talál panaszkodni valót, ha a világ szinte sugárzik körülötte és mindent eláraszt a szeretet. Megtanultam, hogy az, aki a természetet keresi, nem érhet rossz véget.

Azt mondják, hogy nem mindenki születik gonosznak vagy hatalommániásnak. Minden okkal történik, de igazából a saját magunk történetének az írói vagyunk. Olyanok leszünk amilyenné az évek formálnak minket és az élet megpróbáltatásai. Szerelem, gyűlölet, magány...Mindenkinek kijut jóból s rosszból egyaránt. Ahogy régen nekem is. Még azelőtt mielőtt eltűnt volna belőlem minden érzelem és bárminemű együttérzés bárki iránt is.

Egész nap magányosan gubbasztottam a kertben a fagyos földön. Gondolkoztam. Hogy min? Az életemen. Talán még azt sem vettem észre, hogy vacogok a hideg hóban és a hajam is elázik lassacskán az égből hulló hópelyhek miatt. Az se zavart volna ha itt helyben megfagyok. Értelmetlen élnem ha nincs célja az életemnek.
Egy határozott, de mégis kedves hang térített vissza a való életbe. Eleanor.. Anya nővére volt az.
-Ha sokáig ülsz itt kint akkor teljesen átfogsz fagyni. -dörzsölte meg a vállamat és felsegített a földről. Nem válaszoltam semmit, csak mosolyogtam. Bár ez volt a legszürreálisabb mosoly amit valaha is az arcomra erőltettem életemben. Bebaktattam a díszes, faragott faajtón ami a rideg és kietlen villába vezetett. Utáltam bent lenni, vagy egyáltalán a birtokon. A szeretet apró szikráját sem éreztem amikor bent voltam.
Muszáj volt lezuhanyoznom. Remegtem, de ezzel senki sem törődött. Anyám mintha egy szellem lennék suhant el mellettem. Még csak egy kietlen pillantást sem vetett rám. Miért is tette volna?!
A jó meleg fürdő után a szobámba -ami számomra csak egy magányos lyuk volt- mentem és bebújtam az ágyba.
Mélyen aludhattam már amikor hol halk, hol hangos neszek térítettek fel az álomvilágból, ami olykor már békésebb volt mint a való élet. A szüleim vitáztak..Mint mindig. Méghozzá miattam.
Óvatosan lelépdeltem a lépcsőkön egyenesen a dolgozószobáig ahol ők voltak és hallgatózni kezdtem. -Ez a lány soha nem viszi semmire.. -morogta rekedtes hangon apám.
-Ha feketemágiát gyakorol akkor mennie kell. -jelentette ki anyám határozottan és szívtelenül. Nem szerettek..Ebben biztos voltam. Azon kaptam magam, hogy egy kósza könnycsepp fut végig az arcomon, majd még egy és még egy.. Sírtam. Megszakadt a szívem, de ami másnap következett az csak tetézte a dolgokat.
Eleanor-nak hült helye sem volt. Csak egy üzenet hevert az üvegasztalon: "Kedves Alyssa! El kellett mennem. A szüleid nem tartották jó ötletnek a maradásom. Remélem még viszont látjuk egymást. Üdvözlettel Eleanor!"
Ott abban a pillanatban valami elszakadt bennem..A remény vékonyka kis cérnaszála.
-Gyűlöllek titeket, és mindenkit ezen a földön! -üvöltöttem miközben könnyek szöktek ki a szememből. Elmarták mellőlem a szeretet maradék kis darabját is amit még ha csak egy ember is, de táplált irántam. Talán csak azért nem tudják elfogadni, hogy ezt teszem és a természetfelettihez folyamodom mert félnek tőle és attól, hogy egynap olyan leszek mint Eleanor...De ezzel már elkéstek. Az egész az ő hibájuk. Nem más miatt, hanem miattuk lettem ilyen. Mondhatnám azt, hogy bánom, de NEM. Eljön az a nap amikor elég erős leszek ahhoz, hogy hidegvérrel és sajátkezűleg fosszam meg őket a jelentéktelen és undorító életüktől. És nevetni fogok amikor azt látom, hogy minden élet elszáll belőlük.
A sors úgyis segédkezet nyújt majd ebben. Egyszer mindekit utólér a végzet, de teszek arról, hogy ez az én esetemben ne így legyen.
Nem kell se család, se szerelem, se érzelmek. Bőven megvagyok nélkülük. Aki gyenge afölött uralkodhatnak, de aki erős az uralkodik mások fölött.