Belököm a fürdő ajtaját, a kabátomat egy lendülettel dobom a vécé lehajtott tetejére, aztán sziszegve farkasszemet nézek a tükörképemmel, ha élhetek némi szójátékkal. Óvatosan felemelem a kezem, és végigtapogatom felhasadt szemöldökömet, amiből halvány érben folyik a vér. A nyomorult kis r*banc, valahogy elfelejtette közölni, hogy pasija van. Na persze azt már ne is feszegessük, hogy ő nyomult rám.
- A rohadék... - préselem ki a fogaim között, mint egy mérges kutya, bár magam sem tudom, melyikükre is értem igazán, a lányra, vagy a grál lovagjára, akinek az öklével találkoztam, aztán kinyitom a kis gyógyszeres szekrénykét. Borotvák, mindenféle flakonok, anyám tablettái - a jelenlétem a jelek szerint megerősítette abban, hogy nem kíván újabb utódot szülni - meg milliónyi női vacak uralja a polcokat, mögöttük pedig egy kis doboz képében ott vöröslik az elsősegélyláda.
Előrángatom, kisebb dezodor-cunamit zúdítva a mosdókagylóba, aztán egy darab gézzel törölgetni kezdem a képemet elöntő vért, meg a jókora folytonossági hiányt a bőrömön, aztán sietek egy tapasszal láthatatlanná tenni. A természet majd elvégzi a többi munkát.
Épphogy sikerül eltüntetnem a véres nyomokat, mikor - még mindig a tükörbe bámulva - látom, ahogy megjelenik mögöttem anyám, alighanem a csörömpölés riasztotta fel az éjszaka közepén - apám horkolását viszont még így is idehallom a hálószoba felől.
- Szia anya - vágok vidáman megnyerő arcot, és igyekszem a homlokomba söpörni a tincseimet, hogy takarják a ragtapasz nyilvánvaló ottlétét, de kb annyi esélyem van erre, mint egy kartondobozzal eltakarni a Notre Dame-ot. Legalábbis anyám szeme látványosan elidőzik a homlokomon, és mikor megfordulok, találkozom a pillantásával, amiben le sem lehet írni, mennyi érzelem játszik egyszerre. Ott figyel benne az "isten szerelmére, Elliot, mibe keveredtél megint?" tekintetet, keveredve az "ugye nem lett nagyobb bajod, fiam?" kezdetű aggodalmas tekintettel, meg azzal a bizonyos "mondd Elliot, te tényleg nem bírsz magaddal?" jellegű, szemforgatós pillantással, amivel mindig eléri, hogy tökéletesen eltöltsön a bűntudat.
- Ne aggódj anya - lépek oda, és egy csókot nyomok az arcára. - Egyben vagyok. Látnád a másikat - vonogatom vidáman a szemöldökömet, még ha fáj is. - És nem mellesleg nem kell félned. Nem nyírtam ki - vigyorgom aztán el magam szélesen, és még mielőtt verbális formába ölthetné a mondandóját, kitrappolok a fürdőből, aztán a szobámban, az ágyamon hanyatt vetem magam. Tudom, hogy alighanem megkapom még a fejmosást, ahogy azzal is, hogy amikor apám reggelinél szembesülni fog fia újbóli akciójával, azt sem úszom majd szárazon, meg feddő szavak nélkül. De azzal is tisztában vagyok, hogy anyát tényleg az irántam való aggódás vezérli. Azért az anyám... és ezért is fog újra megbocsátani a minden létező alkalommal rossz fát tűzre tévő fiának. Ez az a kettőnk közti kötelék, amit soha nem fog szétszakítani senki és semmi - akárhány ökölharcba is keveredem.