≫Születési idő, hely  ≪1416 Dánia, Bornholm
≫Első átváltozás  ≪ 1448, Párizs
≫Család  ≪London, 1666
Nézem, ahogyan az éjszakai égbolt nappalivá válik, gyönyörű vörös fényével szinte földöntúli szépségében pompázik - negyedik napja tombol már a városban a halál, az ördög évének ezen időszakában. Narancsszínű és bíborvörös lángok keverednek a füst feketéjével, fölöttük a csillagos ég dereng, és a telihold kereke világít: csodálatos látvány a szépségre fogékony szemnek. Ha festő lennék, ecsetemre kívánkozna eme apokalipszis. Ha festő lennék, talán nem hallanám az égő házakban rekedt emberek sikolyait, haláltusájuk hörgését, amint épp a pokol irtózatain át távoznak a mennyországba. Zavar a hang - nem azért, mert szánom őket, hanem mert megzavarja belegyönyörködésemet a ma éjszakába.
A déli negyed már megsemmisült, és a lakásom erkélyén állva hallgatom az alant elsietők szavait: a sekélyes óvintézkedések nem szolgáltak sikerrel: a lángok a keleti negyed felé sietnek, hogy martalékukká változtassanak mindent. Alig egy-két nap, hogy ott is minden üszökké váljék, és halottak százai heverjenek mindenfelé - feltéve, ha nem válnak fekete hamuvá.
Magamra rántom a kabátomat, majd az erkélyről leugrova, kecses vámpírmozdulattal landolok az utca kockakövein. Ezúttal nem kell félnem a lebukástól: teremtett lélek sem jár az utcán, csak az én lépteim koppannak magányosan, ahogy sürget a bennem gyökeret vert félelem, és gondolat. Nem érdekel, hány ház válik még rommá, hányan halnak iszonyú halált a tűz fogságában - addig nem érdekel, míg ő maga nem tartozik az áldozatok közé.
Nagyon szűk utcákon rohanok át, meszelt falak és nagy kapuk mellett, menekülő embertömeg hömpölyög szembe, mígnem megkerülve őket, egy hátsó utcáról végre meglátom a házat, amit kerestem. Szemmel láthatóan lemondtak már a tűz közepette álló épületek megmentéséről: a vizet a szomszédos házakra locsolják, reménykedve abban, hogy így megállíthatják a tűz terjedését. Egy pillantással végigmérem a vöröslő gyehennát, majd egy lendülettel a közepébe vetem magam. Csak egy ugrás az erkély, és egyetlen erőteljes mozdulat, hogy kiszakítsam keretéből az ajtót. Egy lángnyelv azonnal felém csap, a tűz a ruhámat perzseli, mikor berontok a szobába, ahogy Orfeusz Eurüdike után.
A recsegés, a ropogás, az étvágy, amivel a tűz falja a bútorokat, egyszerűen iszonyú, és fület siketítő. A szoba égő pokollá változott, és nem látom, csupán tapogatom az utat, keresve ŐT.
Egy halk, halvány köhögés... halandó füle talán meg sem halloná volna, de nekem a fényt jelenti a fekete-vörös halál közepette - alig egyetlen perc kell, hogy máris karjaimba ragadjam őt. Ruhája szegélyébe máris belekapott a tűz, letépem hát a kabátomat, és azzal csapdosok a lángokra, és szinte önkívületben rohanok le vele a lépcsőn. Odakinn, a szabadban emberek futnak felém, elrohanok mindannyiuk mellett, nem törődve kérdéseikkel, átfurakodva közöttük, szétválasztva őket egymástól. Vaktában rohanok  be az első sikátorba, meg sem állok, amíg minden zaj meg nem szűnik, csupán saját lépteim hangja jut el a fülemig. Lenézek a kezemben tartott, lélegző testre, és gyengéden végigsimítom vonásait. 225 év telt el azóta, hogy utoljára láttam ezt az arcot, de a hozzá köthető szeretet nem szakadt meg egyetlen percre sem az elmúlt századok alatt - nem is fog sohasem. Megmentettem őt - és már nem érdekel sem a halál, sem a város pusztulása. Ott álltunk mi ketten, két kárhozott lélek, megperzselve, sajgó testtel és mélyen lélegezve az éjszaka csendjében - az én csodálatos, gyönyörű, imádott hugom, és én.