Fogadjunk, azt hiszed, hogy milyen rossz napod volt, és hogy milyen elcseszett életet osztott ki neked a Sors. Hogy ennél nem lehet rosszabb, mert a főnököd megint téged csicskáztat, vagy a pasid megcsalt és most a TV előtt ülve rom-comokra sírod tele a nyolcadik zsebkendődet. Lehet, hogy úgy gondolod, nem bírod tovább, hogy betelt az a bizonyos pohár és leugrasz a legközelebbi hídról, vagy lefekszel az út közepére, és megvárod, amíg egy kocsi átszalad rajtad. Gondold újra! Mert hidd el, lesz ez még rosszabb is. Lesz ez még olyan rossz, hogy a saját kis poklodat teremted meg. Ahol a kis családi fészekben a saját kezed által meggyilkolt kistestvéreid sikolyai altatnak el éjszaka, és becsukott szemhéjaid előtt a vérük tengerként fodrozódik. Amikor a tükörbe bámulsz, és egy idegen néz vissza rád; már nem találod meg önmagad íriszeid tükrében. Hogy hová lettél? Meggyilkoltak a szavak, amik ostorcsapásként értek (szörnyszülött, förtelem, te nem vagy a fiam), míg végül le nem hámlott lényem utolsó darabja is.  Az a kis réteg, ami összetartotta a lelkem már a porban van, eltaposták. Antropomorf vagyok még ugyan, de már nem érzem magam teljesen emberinek, az a részem már nem él. Kivé lettem? Valaki más, valaki olyan, aki már nem fél, és akinek a szeretet azt jelenti, vér. Szóval, még mindig úgy gondolod, hogy neked a legrosszabb?


A port rugdosom cipőmmel a sírjuk felett, mintha ezzel feltudnám őket támasztani. Boszorkányiskola, első lecke: a holtakat nem tudod feltámasztani, ne is próbáld, ne is akard, de még csak eszedbe se jusson ilyesféle gondolat; és én nem is próbálkozom meg vele, mégis... Valami mardos idebent, valahol a szív környékén, egy olyasféle érzés, amit már nagyon rég tapasztaltam; igazán már el is felejtettem. Békesség? Nem, az nem az, hiszen akkor teljesen nyugodt lennék és nem dobogna ilyen hevesen a szívem a mellkasom közepén. Bal lábammal ugyanolyan ritmikussággal ütögetem a földet, a por meg csak kavarodik felfelé, amíg be nem lélegzem. A gondolataim is ezerfelé cikáznak, egyik jobban idegesít, mint a másik, olyan érzés mintha ezer meg ezer ember beszélne egyszerre. Pedig senki sem beszél hozzám már egy jó ideje. Itt, a saját kis poklomban csak én vagyok és a gondolataim meg a bűntudatom. Ez az, bűntudat, megbánás, akárhogy is nevezzük, ez az az érzelem, ami fojtogat. Fogaimon keresztül szívom be a poros levegőt a megvilágosodás után.
- Nektek kellene bűntudatot éreznetek, amiért megszületettek, nem nekem - kiáltom a semmibe, a halottakra, mindenkire egyszerre, de senki nem válaszol. Hiszen az égvilágon senki sincs itt rajtam kívül. - Meghaltatok. Akkor miért vagytok még mindig itt? - ütök rá fejemre egyszer kétszer, majd harmadszorra is, hátha ezzel kiűzhetem őket gondolataim közül, a koponyám sarkából, ahová befészkelték magukat abban a pillanatban, mikor láttam szemükben kihunyni a fényt.
De most nem szaladnak szanaszét, mint akkor, amikor a nevükért kiáltottam. (Gyertek ki, nem bántalak, hiszen csak játszunk.) Most védve vannak tőlem, a föld alatt, érinthetetlenek, és mégis látom őket, kísértenek.
Nem hagyom magam, nem engedem, hogy lehúzzanak a mélybe a láthatatlan karok. A legrosszabb rémálmuk leszek, még akkor is, ha ők soha nem tudnak többé álmodni. Vissza fogok térni és akkor megtudják, milyen az, amikor igazán dühös vagyok. Még a felét sem láttad, szeretett húgocskám, a felét sem.


- Tudod, én nem szeretek csak úgy ölni - folytatnám a mondatot, de éles kacagás szakad fel gyomromból, önkívületlenül. - Na, jó, most hazudtam, de tényleg... vannak napjaim, amikor nem akarok csak úgy ölni. Hé, ne nézz így rám, a kis családomat sem ok nélkül döfködtem le, az ő hibájuk volt, hogy így kirekesztettek. Vessenek saját magukra. Az ő keresztjük - játékosan egy keresztet vetek az illető feje fölé. Nem igazán hallom mit mond, mert a száját eltakarja a ragasztószalag, amit magam raktam oda biztonságból, de szinte biztos vagyok benne, hogy egyetért velem. Ha meg nem, nos, az már a saját gondja, viselje. - Meséltem már? Kellemes kis családi esti mese, már ha fogalmazhatok így. Szólj ám nyugodtan, ha sokat beszélek, néha előfordul tudod, nem igazán szoktam hozzá, hogy hús-vér emberrel van dolgom. Hol is tartottam? Ja, igen szóval megöltem a kis tesóim, még anno '94-ben, hé, ne ítélkezz felettem, most már én is tudom, hogy jobban is kezelhettem volna a pillanatnyi haragomat - igazán jó érzés végre kiadni magamból azt sok évnyi visszafojtott szót, amit eddig csak magamnak mondhattam el. Az évek során pedig rájöttem, hogy nem vagyok valami jó tanácsadója saját magamnak, ami a lelki békémet illeti. - Néha elkap az a bizonyos ideg, és olyankor nagyjából 20 másodpercig elvesztem az önkontrollom. Ne kérdezd, én sem tudom mi van velem - emelem fel ujjam, mielőtt közbevágna egy ideillő kérdéssel. - Én ilyen vagyok, így kell elfogadni és szeretni - csakhogy ők nem tették, az én kicsi családom nem fogadott el és nem szeretett még csak egy hangyányit sem. De ez azt hiszem a következő fejezetünk lesz beszélgetésünknek, mert szegény párának már kókad a feje. Vajon a vérveszteségtől, vagy mert untatom? Nem tartom magam unalmas fazonnak, színes egyéniség vagyok, így kizárásos alapon az első marad. Basszus, lehet rá kellett volna nyomni valamit a sebére, most kereshetek magamnak másik terapeutát. Csodás.


Élsz is, vagy csak lélegzel, kérdezte egyszer egy híres ember, aki leírta ezt a gondolatát, majd nem sokkal később meghalt. Milyen... poétikus, amikor emlékeznek rád, mert filozofikus kérdést tettél fel és megmozgattál pár agysejtet. Hát még milyen poétikus az, amikor vért ontasz egy jó kis romantikus aláfestő zenére, és emlékeznek rád, hisz olyan költői a kép. Mert én befestettem az ég színét vörösre, és képes lennék most is megtenni, mert miért ne? Egyszer már megtettem, akkor volt rá okom, most pedig már csak szórakoztatónak találom. Hát akkor szórakozzunk...