Van annál izgalmasabb, megborzongatóbb, élvezetesebb dolog a Földön, mint amikor az ember vére édeskésen csípi a nyelved, melegség ömlik szét a szádban, majd lecsurog a szád szélén és az imént élő ember mozdulatlan teste feszül a karjaidban de nem érzed a súlyát? Esküszöm jobb, mint a szex.
Virginia egy fülledt nyári napját írjuk. Éppen kint láttam el az állatokat, és a tipikus huszonéves lányok problémáján rágódtam *Tom jó férj lenne, de akkora feje van, hogy ha a gyerekét meg kéne szülnöm, meghalnék*, amikor már addigra korosodó édesanyám csengőszóját meghallottam. Szegényem ekkora már szinte-szinte megnémult, így ha kint voltam és segítségre volt szüksége egy kolompot megütött a fakanalával, amit jobb esetben meg is hallottam. A „zenedobozát” még én loptam egy tehén nyakából, de sose mertem elmondani neki, hisz makacs, büszke fejét az évek alatt nem tompította semmi. Szerettem őt, tiszta szívemből. Tudtam, hogy azokban az időkben egyedül felnevelni egy gyereket több, mint kihívás. Meg is látszott rajtunk a sorsunk. Mikor megszülettem apám „fénypompában” hagyott minket. Azt állítják, hogy arany pelenkám volt gyémánt berakással, és a bilim tiszta swarovski kőből kirakott ezüst volt. Azt is hallottam már, hogy a közelben lévő Smith kúria a miénk volt, onnan lakoltattak ki minket 1 éves koromban, de ez badarság. Édesanyám szerint a kúria és a gazdagság sosem ért el minket, csak apám látott el néha pénzzel, és normális körülmények között tudtunk élni. De apám eltűnt miután megláttam a napvilágot, 10 éves koromra a házunk a roskadás szélén egyensúlyozott, nem volt pénzünk semmire, mindent magunknak termeltünk. Ruháinkat én varrtam, az anyagot csak nagy nélkülözések árán vehettük meg. Amikor 15 lettem anyám lelkileg összeroppant, és képtelen volt bármilyen munkát is elvégezni, rám maradt kettőnk fenntartása. Annyi szerencsém volt, hogy eddigre megtanulhattam a helyi paptól hogy kell írni, olvasni, ami akkor nagy szó volt, így be tudtam neki segíteni a miséknél, és az adományokból egy-egy vasat eltehettem, sőt, még új, tiszta anyagokat is adott, hogy a miséken szép legyek. Jó ember volt, az már biztos. És most? Most itt vagyok 25 évesen, beteg édesanyámat ápolgatom, maroknyi földünkön dolgozok, és eljárok a templomba is dolgozni. De sose hittem Istenben. Egyszerűen túlságosan hihetetlennek véltem az egész történetet. Ezt persze senki se tudta rajtam kívül, nem akartam elveszíteni az egyetlen helyet ahol közösségben lehetek.
Szaladtam az elhaló kolompszó után, be édesanyám szobájába. Az ágyán helyezkedett, próbált felülni. Kezemet hóna alá tettem, próbáltam segíteni, de ellökött magától. Végül sikerült elhelyezkednie, és rám nézett azokkal a meseszép tengerkék szemével. Tőle örököltem.
- Beszélnünk kell. Van valami, amiről eddig nem beszéltem. - összerándult a gyomrom. Még sose volt ennyire megfontolt és komoly a hangja. Érdeklődve figyeltem hát, nem akartam a szavába vágni. - Édesapádról van szó. - Könnyek szöktek a szemembe, de gyorsan el is rejtettem őket, és mire újra visszanéztem már csak a meglepődés látszódott rajtam. Saját magamat is megleptem ezzel a reakcióval, de inkább a mondanivalójára voltam kíváncsi. Mindig, mikor kérdeztem róla a sablon szöveget mondta, hogy el kellett utaznia, és a tengeren elkapta őt egy nagy vihar és a pokolig sodorta. De ezt sosem tudta igazán lenyomni a torkomon. Éreztem rajta, hogy hazudik. Mindig felhúzza kicsit az orrát, amikor hazudni készül. De most nem fog hazudni. Egyenesen a szemembe néz rezdülésmentesen.
- Hiszel a természetfelettiben? A jóban és a rosszban, akik az emberekért harcolnak, és rajtuk áll az emberiség sorsa?
- Nem.. Ez csak a nép száján terjedő katyvasz amivel a kisgyerekeket ijesztgetik. Vámpírok és vérfarkasok nem léteznek. - ezt inkább magamnak mondtam, mintsem édesanyámnak.
- Léteznek, és az apád egy vámpír volt. - nem mertem elhinni. A torkomban gombóc nőtt, és azonnal a kétszeresére nőtt ahogy belegondoltam még jobban.
- Akkor én…
- Félig vámpír vagy. - fejezte be helyettem. Nem is emlékszem már mit éreztem. Erőt, könnyet, fájdalmat, önbizalmat, kíváncsiságot, félelmet… El akartam menekülni. Túl sok ellentétes érzelem kapott lángra bennem. Felálltam, de anyám hirtelen megragadta a csuklóm. - Van választásod. Másoknak még ez sem adatik meg. Csak hallgass végig.
Vissza ültem és ittam a szavait. Minden elmondott, amit fontosnak talált, de éreztem egyre gyengülő hangját, tudtam, miért most mondja el. Fel akar készíteni, de nem húzhatja tovább, talán érzi, mennyi van hátra már neki. Mondandója közben a földet néztem, és próbáltam felfogni, mit mond. Eközben folyamatosan szorongattam a kezét, de így is féltem, hogy eltöröm. Bizsergett az ajkam, bele haraptam, vér csördult ki belőle. Szerettem a vér ízét mindig is, de már értem miért volt mindez. Féltem magamtól, féltem attól, ami bennem lakozik. Féltem hogy mi fog történni édesanyámmal, nem voltam még felkészülve az egyedüllétre. Elkezdtem sírni. Hosszú idő óta, először, halkan, elkezdett potyogni a könnyem a padlóra. Anyám észre se vette már. Szemei lecsukódva, hangja elcsuklott, és halkan pihegett. Ekkor eszembe jutott mit is mesélt nekem anya a vámpírokról.
*A vérük gyógyító hatású… Egy csepp megment minden betegség markából.*
Tudtam, mit kell tennem. Felébresztettem anyám, közöltem vele a tervem, de csak könnyek szöktek a szemébe. Siettem, nem tudtam hozzá több szót intézni, vittem neki vizet, és rohantam. Esteledett már, az utcák sötétek voltak, egy árva lelket se találtam. Megálltam úgy 1 kilométer futás után, hogy legalább a tüdőm egyik felét ne köpjem ki. Körbe néztem, és megláttam a megoldást. A pap lakása előtt álltam. Bekopogtam, és rövidesen hallottam is lassú csoszogását a tornácon. Ajtót nyitott, és mikor meglátott meglepődve, de annál nagyobb örömmel engedett be.
- Hát téged mi szél hozott Marg? Késő van már ahhoz, hogy egyedül rohangálj.
-Segítenie kell pap uram. Édesanyám nagyon rosszul van. Már nem segíthet rajta semmi csak egy dolog. Kérem, hallgasson végig. - és elkezdtem mondani neki mindazt, amit nem rég anyám mondott nekem. Tudtam, hogy ő az egyetlen ember, aki nem küldd el egyből, hanem hisz nekem és segíteni is tud. De ezúttal nem így lett. Félelem kerekedett a szemében, majd kicsit megnyugodott, majd mikor elmondtam a „gyógymódot” amit kieszeltem, hirtelen fel állt, és a kis komódjához csoszogott.
- Mit akarsz tőlem, leányom? - meglepett a kérdése. Nem kellett volna. Mit gondoltam? Ki rohanok az útra, megölök valakit, átváltozom, majd megitatom a vérem anyámmal, és minden jó lesz? Túl naiv voltam. Gondolkoztam, mit mondhatnék, de ami csak eszembe jutott kimondhatatlan volt. Fel akartam állni, és elmenni, elfelejteni az egészet. A lábaim elnehezedtek, az ajtóra tekintettem, mire vissza néztem a pap ott állt előttem egy késsel a kezében. Annyira megijedtem, hogy hátra estem a székkel. Gyorsan felálltam, és hátrálni kezdtem. Ránéztem a késre. A pap híres ezüst étkészletéből való. Azonnal rájöttem, hogy most cselekednem kell. Vagy ő, vagy én és édesanyám.
- Maga tudott ezekről a lényekről, jól mondom? - körülnéztem a szobában, és megláttam a szegényes kályha mellett a hosszú, vasból készült tűz piszkálóként szolgáló rudat, közben a pap lassan bólintott. Szemei tágra voltak nyílva.   - Miért fél tőlem? Még nem vagyok az aki. Nem rossz szándékból akarok szörnyeteggé válni. Értsen meg, nem akarom magát bántani. - folyamatosan hátráltam, amíg el nem értem a kályhát. Megtorpantam, és lassan, észrevehetetlenül a rúd felé nyúltam. - Édesanyám élete forog kockán. Meg szeretném menteni. Kérem, értsen meg. - éppen elértem a rudat, és rá akartam markolni, amikor a pap a kést a csuklójához szorította, és mély vágást ejtett rajta. A fájdalom tükröződött az arcán egy pillanatra, majd eltűnt, és újra felvette a kemény, haragos tekintetét.
- Ezt akarod nem? A vérem akarod. Meg akarsz ölni. Szörnyeteg lakozik benned. Mindig is éreztem, hogy valami nincs veled rendben. Segítettelek amiben csak tudtalak, és ez a hála? Te szajha! - köpte a szavakat, de megőriztem a hideg vérem. Tudtam, hogy félre ért. Felegyenesedtem, a kést újra rám szegezte.
- Félre ért tiszteletes atyám. Elég egy kis vér, hogy átváltozzak, és megmentsem édesanyám életét. - a harag kezdett elveszni tekintetéből és félelem, becsvágy, de jó szándék jelent meg benne. Tudtam, hogy nyert ügyem van.
- Van pár feltételem, de meg teszem amit kérsz. - és elkezdte taglalni, amit ekkor szoktak mondani. Jó vámpír leszel, nem bántasz embereket, állatokkal táplálkozol, emberséges leszel, a rossz ellen fogsz küzdeni egész életedben. De a végére oda fűzött még valamit: „Engem is változtass át.” Megakadt a torkomon a válasz, így csak bólintottam. Nem érdekelt mit csinál a pap, édesanyám foglalkoztatott leginkább. Mikor befejezte mondandóját közelebb lépett és a csuklóját nyújtotta. Félve bár, de megfogtam és megízleltem a vérét. Imádom a vér ízét. Becsuktam a szemem, és elkezdtem szívni, ömlött a számba a meleg nedű. Éreztem, ahogy eluralkodik rajtam a vágy, hogy ne hagyjam abba. *Meg akart ölni. Miért ne ölne meg bármelyik másik pillanatban?* Kinyitottam a szemem és láttam, hogy a kést szorongatja. Hirtelen a kezem megindult a csuklója irányába, kicsavartam a kezéből a kést, felordított, befogtam a száját, közben folyamatosan szívtam az erőt adó vérét. A kést még mindig a kezemben fogtam, elkezdett melegedni, majd annyira forró lett, hogy már fájt. Eldobtam, de ajkaim folyamatosan a pap csuklóján voltak. Egyszer csak már nem volt mit szívni. Elengedtem, és elengedtem. Végig néztem, ahogy az élettelen teste össze csuklik és lezuhan a földre, nagy zajt csapva vele. Ránéztem, de nem éreztem semmit. Sajnáltam, persze, hiszen ő volt az egyetlen ember, akihez fordulhattam, de meg akart ölni. Mit tehettem volna? Plusz jót tettem vele, a mennyországba jut a lelke, jó célért halt meg nemde?
Kegyetlennek éreztem magam, de fontosabb dolgom is volt, mint ezen sajnálkozzak. Kiléptem a tornácra, átugrottam a kerítésen, és elkezdtem rohanni a házunk felé. 10 másodperc alatt otthon is voltam, de ahogy be akartam lépni visszalökődtem, és hátra estem. *Mi történt?* Aztán rájöttem. Nem mehetek be egy házba, amíg be nem hívnak. Dörömböltem anyámnak, de semmi. Zokogni akartam volna, de egyszer csak meghallottam vékony hangját.
- Már nem vagy a lányom. Menj innen. Én nem... Én nem akarok szörnyeteg lenni… - szinte ordítva, de próbáltam neki elmondani mit akartam, nem változtatom át, de hagy öleljem meg még egyszer utoljára. De már a szuszogását se hallottam. Letelepedtem a bejárat elé, fejem a falba vertem és zokogtam. Rossz döntést hoztam. Nem kellett volna megtennem. Harag gyúlt bennem. Hogy lehet anyám ennyire önző? Hogy tehette ezt? Az egész életemet áldoztam érte, és ez a szívesség? Felálltam, és elkezdtem sétálni.
Heteken át úton voltam. A vérszomjam folyamatosan nőtt, és mikor már nem tudtam megmozdulni se, elejtettem egy mókust, aztán egy őzt, aztán egy vadkant, majd mikor erőre kaptam egy medvét is megleptem jelenlétemmel. Legalább egy embernek be akartam tartani a szavam. Az erdőben éltem, majd erőt vettem magamon és átúsztam a keskeny tengerrészt, ahol állítólag apám meghalt, és Baltimore-ban letelepedtem.
Hosszú utat tettem meg idáig. 352 évet éltem már meg. Jártam már MysticFalls-ban, megismerkedtem a fajtám minden egyes részletével, mindent megtudtam a többi fajról, majd visszavonultam Baltimore-ba. Ezeken a helyeken töltöttem az életem eddigi részét, tanultam, dolgoztam, apám után kutattam, de semmi. Fel kellett dolgoznom. Pultos lettem, barátokra, szeretőkre tettem szert, összeszedtem magam pénzügyileg, és most itt vagyok a repülőn New Orleans felé, hogy új lapot nyithassak az életemben. Baltimore túl nyugis volt. Szeretem a pörgést, szeretem a vér ízét, de a vámpír ölést sem tagadom meg, hiszen ha egyszer megtámadnak meg kell védeni magad. Utálom őket, pedig én is félig az vagyok. Az a felem húz inkább New Orleans felé. Érzem, hogy talán megtalálhatom apámat. Tudnom kell, ki ő.