Elment. Száműzték egy világba, ahová nem követhetem. Elvesztettem őt. Vége, mindennek vége.


- Hallottátok, mi történt a szomszédban?
Anya csicsergő, pletykára éhes hangon tette le elénk a frissen sült almás pitét, amire apával egyből éhesen rárepültünk. A húgom, aki anyához hasonlóan imádta a pletykákat, csak kíváncsian szuggerálta őt, míg végül folytatta.
- Az előbb járt itt a rendőrség, holtan találtak négyet a Parker gyerekek közül. Micsoda borzalom! Hogy egy családot egyetlen pillanat alatt ekkora veszteség érjen! Ráadásul pont a szomszédunkban!
Megakadt a falat a torkomon, apa pedig egyből visszatette a tányérra a süteményt. Húgom jelentőségteljes, döbbent pillantása szinte égetett, de csak azért sem néztem rá.
- Hogyan? Négyet? De hát hogyan történhetett ilyesmi? - kérdezte apa hitetlenkedve, és odébb tolta a tányérját, a rajta lévő süteménnyel együtt. Az ilyen hírektől folyton elment az étvágya. Én viszont nyugodtan falatoztam tovább, csak az ikertestvérem szűnni nem akaró, égető tekintete idegesített egyre inkább.
- Állítólag tűz ütött ki, a gyerekek bent ragadtak, valami robbant is, vagy égve maradt... - magyarázta anya a tragédiától egészen belelkesülve, mohón kalimpálva. Hiszen olyan unalmas kisváros a miénk, itt soha nem történik semmi érdekes... Legalábbis az olyanok számára, akik csukott szemmel élik az életüket, elszigetelve magukat mindentől és mindenkitől.
A húgom váratlanul megszólalt, magára vonva mindhármunk figyelmét.
- Te nem tudsz erről valamit, Hel?
Előbb minden tekintet rá, majd rám szegeződött. Éreztem, hogy az arcom égni kezdett a haragtól, és valószínűleg a pillantás, amit rávillantottam, túlment a keresztény neveltetést kapott családom által húzott határokon, mert a húgom arcán félelem suhant át, apánk pedig hátrébb hőkölt. Csak anya kapott észbe időben, és amint érezte, hogy megfagy körülöttünk a levegő, újból csacsogni kezdett.
- Tényleg, Hel drágám, te olyan sokat játszottál az egyikükkel. A legidősebbel. Folyton odakint csavarogtatok. Nem mondott semmit?
Bekaptam az utolsó falat süteményt és szórakozottan elnyammogtam rajta. Nem siettem a válasszal, nem akartam kimutatni előttük az idegességemet.
- Hogy mondhatott volna bármit is, ha mindez alig pár órája történt? - vetettem oda flegmán, és a húgom fürkésző pillantásától kísérve felkeltem az asztaltól. - Ha most megbocsátotok...
Azzal sarkon fordultam és méltóságteljesen kisétáltam a konyhából. Ott aztán futni kezdtem, a szúnyogháló halkan becsapódott mögöttem, ahogy átszeltem az udvart. Tudtam, hogy Kai nem lesz otthon, ezért az utcánk mögötti, elhagyatott fészerhez rohantam, gyerekkori játékaink legfőbb színhelyéhez. Valami mégis azt súgta, túl késő lesz, mire odaérek...


- Elégetni őket? Teljesen elment az eszed?!
A mellkasának estem. Az átváltozás óta nehezen bírtam az indulataimmal, így dühömben püfölni kezdtem a mellkasát, de ő csak nevetett. Egy darabig még tűrte, hogy ütlegeljem, aztán megragadta a csuklómat és az oldalamhoz szorította őket.
- Miért, mi mást kéne tennünk? Hagyjuk, hogy felfedezzék a nyomaidat?
- De ők még...! Ketten még...!
Könnyek csípték a szememet. Nem akartam ezt, soha nem akartam ilyenné válni. Azt hittem, alapvetően jó ember vagyok, akiben a gonoszság csak egy hangyányi, sötét folt. De tévedtem. Rohadtam belülről, és ahogy egyre idősebb lettem, a fertő is úgy növekedett bennem, míg végül kiirtott belőlem minden emberit. A maradék jóságot pedig Kai tőre döfte ketté, és nem maradt más, csak sötétség. Őszintén szerettem ezt az új énemet, ahogyan őt is, most mégis megrémisztett, hová jutottunk. Én azokkal a gyerekekkel együtt nőttem fel, még ha csak távolról figyeltem is őket, de láttam, hogyan teszik meg az első lépéseket, és most... Miattam...
Nem bántam meg, amit tettünk, de azt hittem, sokkal jobban fogom érezni majd magam utána. Hiszen én döntöttem úgy, hogy segítek Kainak a küldetésében, én akartam hasznára lenni. De nem én döntöttem úgy, hogy szörnyeteggé változom érte... Csak bámultam az előttünk heverő testeket, a két mozdulatlanná dermedt, parányi alakot, és a másik kettőt, kiknek rekedt, vérbe fúló hörgése betöltötte a levegőt. Figyeltem, a lány hogyan próbálja elszorítani a nyakából ömlő vért, és azon kaptam magam, hogy szánalmat érzek, semmi mást. Felfordult a gyomrom a látványtól, szívem mélyéről megvetettem mind a négyet, és különös kárörvendés járt át, ahogy az agóniájukat figyeltem. Tönkre tették őt, kitagadták, csak mert másnak született. Ismerem az érzést. Hát most mi is tönkretesszük őket.
- Ó, igen... Szeretem, amikor így nézel... - hallottam a hangját a hátam mögül, éreztem a közelségét, izmos mellkasát, ahogy a hátamnak feszült, borzongató leheletét a nyakamon. Karjai lassan körbefontak, belevesztem az ölelésébe. Valami hideget éreztem a kezemben, és ahogy lepillantottam, egy öngyújtót pillantottam meg, amit lágyan a tenyerembe csúsztatott. - Tiéd lehet a megtiszteltetés.
Könnyeim lecsurogtak az arcomon, ahogy rászorítottam a kis eszközre. Figyeltem, hogyan gyullad fel az apró lángocska az ujjaim közt, gyönyörködtem narancsos fényében, és ahogy elvesztem remegő táncát figyelve, kéjes mosoly áradt szét az arcomon. Egy elegáns mozdulattal a testek felé hajítottam a gyújtót, aztán már csak azt éreztem, hogy Kai szorosabbra fonja körülöttem a karjait, és hagytam, hogy magával rántson, ki a házból.


Sosem éreztem még ehhez fogható éhséget. A testem reszketett, rázott a hideg, mintha lázas lennék. A gyomromat elemi, ősi vágy marta, a vér iránti megrögzött szenvedély. Homályosan láttam mindent, eltompultak a hangok, csak az járt a fejemben, hogy innom kell, muszáj innom. Fogalmam sem volt, hol vagyok, vagy mi történik velem, annyit éreztem csak, hogy a földön ülök. Aztán megláttam őt, ahogy fölém térdelt, és megéreztem a vére semmihez sem fogható, édes aromáját. Egy tőrt tartott a kezében, olyan eleganciával húzta végig az alkarján, hogy a gyomrom is beleremegett, éreztem ezernyi pillangó verdesését. Az ajkamhoz emelte a csuklóját, én pedig semmihez nem fogható szeretettel nyaltam le róla a vért. Mire azonban belemélyeszthettem volna a szemfogamat, elrántotta a kezét. A tőr felsértette a tenyerét, és az előbuggyanó vére, úgy éreztem, lassan az őrületbe kerget. Megvadult fenevadként estem neki, de egyetlen durva mozdulattal a padlóhoz szegezett, így csak tehetetlenül reszkettem alatta, és jámboran tűrtem, hogy ismét a számhoz emelje a kezét. Lenyaltam a tenyeréről a vért, és ahogy elhúzódott tőlem, a sírás fojtogatni kezdte a torkomat.
- Ez nem elég... Kai, nem bírom...! Kérek még! Könyörgök, adj még!
Ő azonban csak sunyi mosollyal felkelt a földről. Ekkor láttam, hogy nem vagyunk egyedül. Mögötte, a fal mentén, négy megkötözött test hevert. Ismerős szempárok meredtek rám riadtan, de képtelen voltam felfogni ennek a jelentését. Csak arra tudtam gondolni, hogy kiszakad a gyomrom, ha nem ihatok.
Kai a testvéreihez lépett, valami bugyuta mondókával kiválasztotta az egyiküket. Megragadta és elém lökte a padlón. Először értetlenül meredtem rá, aztán tagadólag megráztam a fejem, mire ő egyetlen hideg, számító mozdulattal a testvére vállába döfte a kést. A vér mámorító, bódító illata marta a torkomat. A következő, amire emlékszem, hogy oldalra rántom a gyerek fejét, és szemfogaim végre elmerülnek a vénájában. Sosem felejtem el azt az ízt...


Nem is tudom, mi fájt jobban. A szívembe mélyesztett tőr okozta jeges, bénító fájdalom, vagy hogy az tartott a karjaiban, akit mindennél jobban szerettem a világon. Ahogy a könnyek ellepték a szememet és döbbenten farkasszemet néztünk egymással, megforgatta a húsomban a tőrt. Fájdalmas, tompa nyögés szakadt fel belőlem, és a sós cseppek lecsorogtak az arcomon. Összeestem, de nem hagyta, hogy a földre boruljak. Elkapott, már-már tőle szokatlan gyengédséggel fektetett le, becézett, suttogott, cirógatott, hol mélyebbre döfve a tőrt, hol tovább forgatva. A fájdalom szinte elevenen felzabált, mégis csak arra tudtam gondolni, hogy tehetett ilyet velem?
Nos, végül is nem baj. Semmi gond. Annyira szeretem, hogy ha úgy kívánja, meg is halnék érte, én magam mondtam. Én magam mondtam, most mégis váratlanul ért. Nem gondoltam, hogy épp most, épp így... De hát senki sem készülhet fel előre a halálra, nem igaz? Ha ő ezt kívánja, itt és most meghalok. Csak egyetlen dolgot reméltem: a halálom hasznára válik majd. Származzon belőle valami jó dolog, valami olyasmi, amit soha, de soha nem felejt el! Mert ha örökké emlékezni fog rá, az pont olyan, mintha tovább élhetne egy kis részem benne.
Ez minden, amire vágytam.


- Mondd csak, meghalnál értem?
Nem értettem elsőre a kérdést, de szórakozott, fürkésző tekintetét látva egyből bólintottam.
- Igen!
- Hmm, ez így túl egyszerű... Na és mondd, élnél is értem?
Nagyot dobbant a szívem a kérdés hallatán. Arcomon bohókás mosoly jelent meg, és az előbbinél is magabiztosabban feleltem:
- Igen!


- Min vesztetek össze?
Nem feleltem, csak konokul bámultam a csészét magam előtt. Azért jöttem át hozzá, mert azt írta, vészhelyzet van. Attól féltem, romlott az állapota, vagy felmerült valami kérdés a családjával kapcsolatban, amihez szüksége lenne egy szakértő véleményére, tanácsára, támogatására. Ehelyett megint nálam és a panaszkodásnál kötöttünk ki.
- Igyál - Közelebb tolta hozzám a csészét, mire én undorodva beleszagoltam. Furcsa illata és íze volt, de Kai mosolya pillangók hadát keltette életre a gyomromban, ezért nem törődtem vele, csak felhörpintettem.


- Elárulhatok neked egy titkot?
Közelebb fészkeltem a húgomhoz, hogy a karunk összeérjen, és a vállára hajtottam a fejem. Éreztem az illatát, amely annyiszor álomba ringatott nyugtalan éjszakákon. Nem csak egyszerűen a testvérem volt, hanem az ikertestvérem; a szívünk néhány perc híján majdnem egyszerre vert.
- Bármit - Körém fonta a karjait, puha, meleg ölelésébe zárva. Sehol nem éreztem olyan jól magam, mint mellette. Tudtam, hogy ő az egyetlen, aki feltétel nélkül elfogad és megért, bármi is történjék. A füléhez hajoltam, elég közel ahhoz, hogy suttogásnál is halkabban, szinte tátogva formálhassam a szavakat.
- Az övé vagyok...