Életvidám és társaságkedvelő személyiség vagyok.. Könnyen létesítek kapcsolatot az emberekkel. Többnyire. Eleinte mindenkivel kedvesen viselkedem. Elég nyomós ok kell arra, hogy ez megváltozzon. Nem húzom fel magam felesleges dolgokon nyugodt természetűnek mondhatom magamat. Bár nem nevezhetem magam boldognak, hiszen az életemben történt egy tragédia aminek során elvesztettem a családomat. Mégis minden érzelmemet egy mosoly mögé rejtem és ezt senkinek sem tűnik fel, hogy ez csak egy álarc. Manapság nem találkozni olyan emberrel illetve nem emberrel, aki legalább egyszer nem bújt volna ez az álarc mögé.
A félelmet nem ismerem. Nem félek semmitől és a kihívásoktól sem riadok vissza. Ha elhatározom, hogy megteszek valamit azt meg is valósítom. Bármi áron. Legyen szó bármiről. Ha egyszer kitűztem magam elé egy célt azt soha nem adom fel.
A bizalmat nem adom könnyen. Viszont elég egyszerű elveszíteni.

Középhosszú barna hajam van amit szinte minden formában szeretek hordani. Legyen szó hullámokról vagy tűegyenességről. A kettő váltakozását szoktam alkalmazni, amikor úgy döntök, hogy csinálok vele valamit.
Ruhákban inkább a a farmert, a bőrkabátot és az ilyen dolgokat részesítem előnyben. Nem vagyok az a kipakoló típus. De azért nőies darabokat is felveszek, de fő a kényelem. Nem fogok felvenni egy ruhát, amiben levegőt sem kapok. Van, hogy az öltözékemmel felhívom magamra a figyelmet. Itt most nem pávatollra és szivárvány színeiben pompázó ruhára gondolok, hanem egy egyszerű alakomat kiemelő ruhadarabokról. Ugyanakkor képes vagyok elrejtőzni is a tömegben a ruházatomnak köszönhetően.
Barna szemeim már-már rabul ejtőek könnyen rá tudok venni másokat arra, hogy megtegyék nekem amit szeretnék. Mindez csak egyetlen pillantásomba és ehhez párosuló halvány mosolyomba kerül.

Oszd meg velünk, ki vagy!

Boldog családba születtem első gyermekként. Pár év múlva megszületett a kisöcsém is akit feltétel nélkül szerettem, de persze a szüleimet is.
Az egész életem rendben ment, körülbelül 20 éves koromig. Nem voltak különösebb problémáim az életben mindig mindent megszereztem akármit akartam.
Egyik éjszaka azonban kicsit tovább maradtam benn a munkában. Az egyetem mellett még dolgoztam is, hogy jól mutasson később a jelentkezési lapomon. Ügyvéd szerettem volna lenni és elég jó úton haladtam ahhoz, hogy ezt elérjem. Mindig szerettem kideríteni az igazságot.
Amire hazaértem azt nem igazán tudtam megmagyarázni. A családom holtan feküdt a nappaliban. Anya és apa egy nagy harapás nyommal a nyakukon, legalábbis azt hiszem. Az a valami a testvéremet tartotta a karjában. Láttam, ahogy kialszik a fény a szeméből és egyszerűen nem tudtam mit csinálni. A lábam a földbe gyökerezett, majd elengedte a kisöcsémet, akinek erőtlen teste egy zsák krumplihoz hasonlóan esett a földre. Aztán felém közelített. A szívem már a torkomban dobogott, amikor a hátam mögül egy nyílvessző fúródott a támadom szívébe és az holtan összeesett. Rögtön hátrapillantottam, de már csak egy épp távozó alakot láttam. A kíváncsiság hajtott, hogy utána menjek, hiszen ő mentette meg az életem. De a kisöcsémhez rohantam, hátha tudok tenni valamit. Már késő volt.. A karjaim közé szorítottam a testét és zokogásba törtem ki.
Egy ideig elragadott magával a gyász. De soha nem felejtettem el azt a szimbólumot. Soha nem találták meg mivel ölték meg a családom gyilkosát, mert azt én magam rejtettem el. Tudni akartam, hogy ki volt az, aki megmentett.
Miután a gyász érzete kezdett csökkenni bennem nyomozásba is kezdtem. Mindent meg akartam tudni erről a jelről és főleg azt, hogy ki lehetett a megmentőm. Még szerencsém, hogy nem vagyok az a könnyen feladó típus, mert körülbelül egy év után találtam egy nyomot, ami elvezethet hozzá. Végre valami. Nem is érdekelt semmi mindent magam mögött hagyva indultam el ennek a nyomnak az irányában.