≫Születési idő, hely ≪ 1996. január 1. Novoszibirszk
≫Család ≪ A családom tagjai mind halottak, kivéve az Asperger szindrómás ikertestvérem, Jerome. Ő akart végezni mindenkivel, de velem nem sikerült. Míg fél évig kómában feküdtem, őt addig merényletért és a szülők gyilkosságáért életfogytiglant kapott. Mivel Oroszországban születtünk, ahol továbbra is fennáll a halálbüntetés; azt hajtották volna rajt végre, ám megszökött a börtönből. Valójában nem én és a szüleim voltunk az egyedüli áldozatai. Eljött, mert engem időközben New Orleans-ba szállítottak át, ahol megfelelő ellátást kaphatok a vakságomra. Utánam jött.
Engem akar. FIFTEEN YEARS AGO
-
Jerome! - Vékony hanggal kiáltottam fel a ház tetejére, épp úgy mint egy kisegér. Szemeimben a félelem tükröződött, mikor megláttam Jerome-t fent a ház tetőn. -
Azonnal gyere le onnan! - Mutattam rá, miközben pontosan azt figyeltem, hogy mikor fog leesni.
-
Minek jönnék én le? Szerinted ha innen leesek, az fájni fog? - Szólalt fel vékony hangon, majdan egy ugyanolyan vörös fej tűnik fel a ház tetőnél mint amilyen nekem is van. Jerome vigyorgó arccal tekintett le rám, mire én automatikusan szedtem apró lábaimat a ház elé, pontosan oda, ahova esne. -
Gyere le! - Ismételtem, s bár torkomban dobog a szívem egy feszültségcsomó mellett, aligha hallhatta odafentről.
Tudtam, ha onnan leesik félő, hogy nem fog többé felkelni. A ház túl magas ahhoz, hogy épségben leérjen.
-
Nem megyek, mondtam már! Süket vagy?! Inkább menj aztán játssz a babáiddal, engem hagyj békén! - Hisztérikus kiabálás tört ki belőle ekkor.
Én épp az egyik barbie babámat szorongattam a karjaimban. Szép vörös haja volt, pont olyan, mint amilyen az enyém. Szóval, Daisy-t letettem a piros kis székemre, s megindultam fel a létrán ahol Jerome is felmászott. Néha megakadt a hosszú rózsaszín szoknyámban a lábam a mászás közben, sőt, kellően össze is mocskoltam a cipőm talpától. Anya nagyon fog haragudni rám... de most fontosabb, hogy Jerome lejöjjön onnan!
Mikor felértem nehezen, azonnal az volt az első, hogy körbetekintsek hol van a testvérem. Oda-vissza cikázó szempárral kutattam őt, s mire továbbléptem és megfordultam, a hátamnál fogva valaki meglökött és egy sikítás keretében kapaszkodtam meg a tető szélébe.
Szörnyen megfeszültek a karjaim, és ujjaimmal nem győztem minél erősebben belekapaszkodni a tető szélébe. Éreztem, hogy az ujjaim elkezdenek csúszni, én pedig egyre közelebb kerülök a földhöz, nem pedig a tetőhöz.
-
Jerome! Jerome! Segíts! Le fogok esni! - Sikítottam szinte, ahogy aztán megindulnak szemeimben a könnyek. Úgy éreztem, hogy mindjárt leesek és ha én leesek akkor beütöm magam. Nem akarom!
Fentről lépteket hallottam, és rosszindulatú mogorva nevetést.
-
Legalább nem nekem kell kiderítenem, hogy fájna -e, ha leesek. Majd te megmondod, húgi! - Mosolygott biztatóan, s arcán látszódott, hogy ő ezt mennyire komolyan gondolja és, hogy ő ennek mennyire nem érzékeli a veszélyét.
-
Jerome! - Mély, rekedtes és férfias hang szólal fel alattam. Tudtam, hogy az apánk az, én pedig ott lógok, a öcsém pedig sehol sem volt.
Hova lett? NOW
-
Hol vagy? Nem látlak! - Mosolyodom el szelíden, miközben tapogatom magam körül a világot, hogy még is érintsek valamiféle felületet. Valójában csak Kaleb után kutattam, az egyetlen olyan emberért, aki megmutatta, hogy mi is a vakság jó oldala. De ha nem is azt, akkor csak tudtomra adta, hogy nem vagyok egyedül. -
Ez nem vicces! - Vigyorodom el bájosan, s bár az én arcomat nem láthatom, még is érzem, hogy úgy vigyorgok mint valami tejbetök. Az arcom is kellően lezsibbadt a sok vihogástól, ez pedig aztán eszembe juttatja, hogy mily régen nevettem én ennyit. Kaleb pedig csak lelki ápolóm, akinek az a dolga, hogy a hozzám hasonló fiataloknak próbálja megmutatni azt az utat, amit járni kell.
-
Tudod...- hirtelen elcsípem az egyik karját szinte hirtelen, s óvatosan odahúzom magamat azzal a lendülettel hozzá. -
Az ikertestvérem nagyon szerette a fogócskát. - Egy pillanatra újabb mosoly terjed ki arcomon, ám amint előtörnek újabb és újabb emlékek, az arcomra kiült vidámság hirtelen elillan, mintha csak egy álarcot téptek volna le rólam. -
Jerome beteg volt. - Ráztam meg a fejemet, miközben aztán ujjaimat Kaleb tenyereibe csúsztattam gyengéden. Nem láthatom őt. Csak az érintéseimmel, s talán ezért van, hogy oly sokszor érintem meg őt. Arcát, karját, tenyereit... bárcsak láthatnám, milyen Ő. Hiába az érintések, oly tökéletesen nem tudom őt lefesteni a fejemben. -
Az ikreknek mindig van valami bajuk. Asperger szindrómával küzdött mindig is, míg én teljesen egészséges voltam. Az orvosok tökéletesen elmagyarázták ennek az okát, de már pontosan nem is emlékszem, hogy miért alakult ez ki nála. - Nyeltem halványan, majdan érintéseim csuklójára vándoroltak át finoman. -
Jerome nem engedte soha, hogy szeretve legyen. - Hajtottam le a fejemet, ahogy végül elszállt minden vidám hangulat belőlem most. -
Nézd mit tett velem! - Éreztem, hogy arcomon végigfolyik egy könnycsepp, míg aztán egyre több gömb gördül le bőrömön. Próbálnám a fiú tekintetét felkeresni, de nem találom, nem találom... -
Lelökött. Az utolsó kép amire emlékszem, amikor láttam, hogy egy bohóc álarcot viselt. Hisz... ő volt a cirkusz bohóca. - A hangom megremegett a félelemtől, attól, hogy Jerome mit művelt a családi cirkusszal. Horror cirkusz lett az egész. -
Az Isten fogta a kezem, hogy ennyivel megúsztam, és nem ment szét a fejem, amikor földet értem. - Valójában nem éreztem fájdalmat, amikor leestem húsz méter magasból. A könyökömből, és a gerincemből letört egy-egy darab, a jobb alkarom pedig szabályosan kettétört, mintha egy vékony faágat törnénk ketté. -
Majdnem fél évig voltam kómában... és a szüleimet is megölte addig! - síróroham tört ki belőlem, ahogy egyszeriben csak elengedem a fiú kezeit, és összekuporodok a fotelban amikor leültem. Nem bírtam állva maradni. -
Annyira fáj, Kaleb! - Tenyereimbe temettem könnyektől ázott arcom, ahogy aztán megremegek, s egyre több könny indul meg arcomon. Darabokra törtem.