≫Születési idő, hely ≪ Mystic Falls, 2000. január 5.
≫Első átváltozás ≪ még nincs egy hónapja sem - 2017. március 29.
≫Család ≪ A családom átlagos, talán ez a legmegfelelőbb szó rá. Elvált szülők egyedüli gyereke vagyok, bár apám félrelépésének köszönhetően akad egy féltestvérem valahol a világban, ám ez valójában lényegtelen, hisz nem igazán tartjuk a kapcsolatot. Most már csak anyával vagyunk ketten és ez így teljesen meg is felel mindkettőnknek.
Sokszor gondolkodtam azon, vajon milyen lenne meghalni. Mit éreznék abban a pillanatban, mikor kilehelem az utolsó lélegzetemet, mi lenne az utolsó gondolatom, az utolsó szavam, hol lennék, lenne-e ott velem valaki vagy csupán egyes egyedül feküdnék a földön és várnám a megváltást. Vajon sírnának értem? Vajon sokan elmennének a temetésemre vagy éppen csak pár ember lézengene ott? Vajon mi lenne?
Tudom, ezek nem éppen szokványos s egészséges gondolatok egy kamaszlány pirinyó kis agyacskájában, ám engem mégis foglalkoztatott ez a téma. Hogy beszéltem-e erről bárkinek is? Ugyan... Nem akartam pszichiáternél tölteni az összes szabadidőmet és nem kívántam gyógyszerezni sem magamat, de ezt gondolom megérted.
Az igazat megvallva, nem hittem, hogy a szüleim válása ekkora hatással lesz rám. Hiszen a házasságok mintegy ötven százaléka válással végződik és még csak nem is volt olyan barátom se, akinek együtt lettek volna még a szülei. Ők mégsem tűntek megviseltnek. S habár nagyon igyekeztem elrejteni az érzéseimet, nehogy a világ észrevegye, hogy épp mennyire szomorkodom, valami mégis megváltozott. Nem tudtam volna megmondani, hogy micsoda, ahogy kézzel fogható bizonyítékom sem volt rá, egyszerűen csak éreztem. A lelkemben, a szívemben. Azt hittem, idővel majd csillapodik ez az érzés, de aztán hosszú hónapokon át árnyékként követte minden lépésemet.
Majdnem egy hónappal ezelőtt bombaként robbant a hír, miszerint Emma Hastings öngyilkos lett, s talán azért volt akkora hatással a halálom híre az emberekre, mert a rendőrség nem próbálta állattámadás címén eltusolni azt. A valódi, rideg és vérfagyasztó tényeket közölték. Legalábbis ők azt hitték.
Mielőtt komolyabb spekulációkra adnád a fejed, elárulom, hogy nem, senki nem kényszerített arra, hogy megöljem magam. És nem, nem bántalmaztak, még csak soha egy rossz szót sem szólt rám senki, ami miatt annyira elveszítettem volna a fejemet, hogy kárt tegyek magamban. Igen, mindig is foglalkoztatott a halál gondolata, de annyira nem, hogy véghez is vigyek bármilyen hasonló szörnyű tettet. Aztán mégis összejött valahogy.
De akkor... most mégis, hogy a fenébe lehetek életben, igaz? Ez egy igazán remek kérdés és összetett. Sokáig én magam sem tudtam erre a választ, de szépen lassan minden világossá vált.
Aznap este, mikor felvágtam az ereimet, tisztán éreztem, hogy meghalok. Ott ültem a hideg padlón, a könnyeim patakokban gördültek végig az arcomon, miközben néma csendben tűrtem a fájdalmat. A légzésem először szaporábbá vált, aztán a kellő mennyiségű vér távozását követően egyre inkább lelassult, míg nem abba is maradt. Abban a pillanatban nem éreztem semmit. Nem féltem, nem voltak gondolataim, se fájdalmaim. Mintha csak lebegtem volna egy olyan térben, ahol minden békés s nyugodt volt. Majd kinyitottam a szemeimet. Hirtelen nem csupán friss oxigénért kapkodtam, de valami másabb, különösebb, intenzívebb érzés lett úrrá rajtam. Éheztem, ám először fogalmam sem volt, hogy mire. Aznap éjjel, mire felfogtam volna, hogy mi történik, már a kórház vérraktárában voltam és több liternyi tasakos vérrel csillapítottam a szomjamat. Az emlékeim pedig az előző estéről lassan, darabokban tértek vissza, s mire a Nap felkelt már mindenre emlékeztem és egy karcolás se volt rajtam, sehol. A kórházi ágyról szívesen lemásztam volna, hogy kinyújtóztathassam elgémberedett végtagjaimat, de a napfény égette a bőrömet, így hát nem maradt más választásom, mint várni. Várni arra, hogy valaki benézzen hozzám, hogy észrevegyék, jól vagyok. Míg azt figyeltem, miként játszadozik a napfény a padlón, legjobb barátnőm jelent meg az ajtómban egy csokor virággal a kezében.
-
Emma! Te jó ég, hiszen te élsz! - Mosolyogva a szája elé kapta a kezét, s még egy könnycseppet is elő tudott csalogatni a szemeiből. Én azonban nem tudtam mást tenni, mint tapssal jutalmazni az Oscar díjat érdemlő alakítását.
-
Elég a színészkedésből; mindenre emlékszem. - Farkasszemet néztünk egyetlen rövid percig, mire vállat vont, s míg lábával belökte az ajtót, gyorsan letörölte az ál-könnycseppet az arcáról. Kecsesen az asztalkához sétált, ahol elrendezte a hozott virágcsokrot, aztán az ágyamra dobott egy gyűrűt. De mielőtt bármit is kérdezhettem volna, megelőzött és beszélni kezdett.
-
Vedd fel és többet nem kell bujkálnod a napfény elől. - Csak most vettem észre igazán, hogy mennyire máshogy viselkedik, mint egy normális ember, s gondolatban elátkoztam magam, amiért korábban nem fejtettem meg, mi is ő valójában. Holott jóformán együtt nőttünk fel. Tényleg ennyire vak voltam? -
Na, gyerünk! Nem érünk rá egész nap, indulnunk kell! - Nem akartam engedelmeskedni neki, hisz a pillanat töredéke alatt szertefoszlott a belé vetett minden bizalmam. Ám ahogy villámsebességgel széthúzta a függönyt, kénytelen voltam felhúzni a kapott gyűrűt az ujjamra.
-
Hova megyünk? - Mivel a gyűrűnek hála a Nap tényleg nem égetett tovább, némileg rendesebb hangnemet próbáltam megütni vele szemben. De a válasz nem volt éppen kielégítő.
-
Az titok. De jól fogunk szórakozni, ezt megígérem. - Féloldalas mosoly húzódott az ajkaira és most először éreztem azt, hogy legszívesebben felpofoznám őt. Elküldhettem volna a fenébe, de megannyi kérdés kavargott a fejemben, amire csak ő tudott válaszolni, így sodródtam az árral. Hiszen mindenképp tudni akartam, miért igézett meg, miért változtatott át és legfőképpen azt, mik a tervei velem.