Végül nem ő kísért haza többé.

Komótosan sétáltam a lámpákkal viszonylag hangulatosan kivilágított utcán. Hiába kívántam volna azt, hogy egyedül legyek, nem voltam. Nem, nem az utca emberére céloztam most, hanem a mellettem csendben, lehajtott fejjel kullogó fiúra, aki felajánlotta, hogy ily' későn ne menjek haza egyedül. Hiába tiltakoztam, állítva, Forsy hamarosan megjön, nem érkezett meg. Majdhogynem két órás csúszással sem - emiatt kellett nekem épphogy nem hajnali órákban hazamennem.
Pedig mondtam neki, hogy nem tetszik a házibuli, haza szeretnék menni. Ilyenkor mindig ugrott, hogy hazatámogasson. Most nem.
- Szóval, miért is nem jött Forsy? - törte meg a csendet, amit eddig előszeretettel sarkaim kopogása szaggatott meg, minden lépésem után.
- Valószínűleg nem tudott elszabadulni hazulról - vontam vállat, mintha semmiség lenne. Pedig teljességgel éreztem a változást, ami kialakult az életemben, életében, inkább a közös életünkben, barátságunkban. Nem tudtam volna megmondani mi lenne az, csupán annyit, hogy változik.
Nem válaszolt, csak periférikus látásom gyanánt elkaphattam, hogy bólintott. Ha ő nem lenne itt, minden bizonnyal inkább macskaalakot öltve bóklásznék az utcán, mindenhova, csak az otthonomba nem térve. Így viszont biztosan hazajutok. Csak megint úgy érzem, cserben hagytak.

Már nem is volt a támaszom.

Otthon újra veszekedés tört ki. Apa megint, most már sokadszorra tart szeretőt anyám mellett, ami kiderült, miután a másodrangú nőszemély levelet írt, amiben megfenyegettek minket, hogy apa el fog minket hagyni. Apa csak hajtogatta, hogy anyám meghízott, nem kívánatos számára többé, azt sem érti hogy hihette azt, hogy valaha hozzá fog érni úgy, mint férfi a nőhöz. Ezt pedig végighallgatni, nem egy leányálom. Amikor tudod, hogy a szüleid házassága már a végét járja, ezt pedig előtted rendezik le... nincs pusztítóbb egy szerető gyermek számára.
Kulcsomat elfordítottam szobám zárát így bezárva, de nem nyomja el, nem tompítja a hangokat. Fülhallgatómat betornásztam a füleimbe, hogy beindítsak valami számot - mindegy mit, csak ne halljak mást.
Az üzeneteket megnyitva rögtön az ő nevére szaladtak ujjaim, lehető leggyorsabban pötyögve be az üzenetemet:

"Kérhetek egy szívességet? Ott aludhatok ma? Csak ma, ígérem. Megint veszekedés van."

Szólt így a rövid, mégis sokatmondó üzenet. Tud mindent a családomról, hogy mennyire nehéz kezelni őket, ha a hév nagyobb lángot kap, mint a szerelem. Ami szerintem már nem is képez tüzet. Sokkal inkább jeget, az egész házba.
Idegesen járkálva a szobámba vártam a válaszra, ami ennyi volt: Nem.
Rövid. Mégis sokatmondó.
Ne haragudj. - tette hozzá.

Már nem is beszélünk többé.

Az iskolafolyosón tartózkodó diákok duruzsolását is semmissé tette, ahogy idegesen csaptam lábaimat a padlóhoz. Nem voltam magányos nélküle, csupán nem értettem semmit. Eleinte úgy voltam vele, majd enyhül ez az állapot. Nem tűröm sosem, hogy semmibe vegyenek, legalább a magyarázatot kikövetelem. Felőlem rendben van, ha valaki nem kedvel. Ha valaki nem kíván többé az életem egy jelentős részét képviselni. De ez a némaság, hogy úgy érzem sikítok, mégsem hallja senki. Elhagytak, az ok pedig ismeretlen. Való igaz, a legfájdalmasabb búcsúk hirtelenek, megmagyarázhatatlanok.
- Beszélhetnénk? - csattanok neki vállammal a mellette csukott állapotban lévő szekrényre. Ő csendben pakolgat tovább, pedig fejeimmel is hintásat játszottam, hogy észrevegyen. - Beszélhetnénk? - ismétlem meg magam már hangosabban, sokkal hangosabban. A visszhangzásom után teljes csend honolt a folyosón, elvégre így már nem lehettünk észrevétlenek. Minden egyes szempár ránk szegeződött, éhesen várva a folytatást. Én mégsem pillantottam sehova, csupán rá, akihez céloztam a kérdésemet, kétszer is.
Ő viszont még mindig nem reagált, csak a tömegen nézett végig kissé zavartan. Majd vissza a szekrénybe, ahonnan kikapja a dolgait, becsapja az ajtaját, majd táskáját vállára kapva ott hagy mindenkit, aki válaszra várt. Az embereket, engem is.

Már nem ismerjük egymást.

Elmegyünk egymás mellett, egyetlen egy szó nélkül. Barátságunk szótára már elhagyta a szimpla köszönésre szánható szavakat is. Mintha idegenek lennénk, úgy lépett ki az életemből. Vannak, akik ki-be lépkednek, de ő viszont elment, nem tér vissza. Sosem kopogtat az ajtón, hogy vissza szeretne térni.
Nekem lettek más barátaim. Mégis hiányzik. Soha sem vallanám be, elvégre én sokkal több vagyok, mint egy kikosarazott legjobb barát, akire már nincs szükség.
Az anyja temetésén is megjelentem. Ott volt a legeslegutolsó próbálkozásom, mikor odaléptem elé, és részvétet nyilvánítottam. Meg akartam ölelni, hogy tudja, továbbra is számíthat rám. Az arca meg sem rezzent, csak elfordult, s olyan messzire sétált, hogy kétszer meggondoltam, jó emberhez mentem-e. De ő volt az.
Azóta nem kerestem. Néha lopva rápillantok, de ennél többet nem. Nem szerette volna, én pedig gyűlölök teperni valaki után - legalábbis feltűnően nem.
De akármennyire szerettem volna megtartani a női tartásom, itt nem egy párkapcsolatról beszélünk, hanem egy gyerekkori, megromlott barátságról. Ezt nem lehet csak úgy kiirtani az életemből, a tudatomból, a szívemből és lelkemből. Ezért is a délutánjaimat már rég töltöttem emberi formában - a macska hatásosabbnak bizonyult. Fekete, hosszú szőrzettel rendelkező házi macska keverék. Elvileg kóbor vagyok, így tudok beosonni a hátsóajtón hozzá. Látni akarom hogy van, azt is, hogy az apjával mi van. Érdekel minden, ami ő, ebben az alakban pedig ott lehettem vele, még ha nem is tud róla.
Most is az ölében fekszem, hangosan dorombolva, ahogy karmaimmal dagasztom puha ölét, miközben ő bundámat cirógatja puhán, és valami műsort néz a tévében.
Akkor pedig kicsapódik az ajtó, így felkapom buksimat. Az apja érkezett meg, aki már tajtékzik is, hogy miért van itt ez a rühes macska megint, így szaladok is ki. Bajt nem akarok okozni neki, másnap is jövök úgyis. Mert van, mikor valaki képtelen elhagyni a másikat. Ez én vagyok.

Kedves Frosty!  

Volt szerencsém ahhoz a jómadárhoz a minap, de azt kell mondanom, egyáltalán nem könnyítitek meg a helyzetünket. Frosty és Forsy. Szép páros vagytok, mondhatom.  

A lapodra térve, nem is tudom mikor olvastam utoljára ilyen fájdalmas írást, ami ha talán nem is teljesen erre éleződött ki, hisz a kettőtök története volt, nagyon sok elsíratlan könnycsepp pihen a sorok között, úgy hiszem. Szépen felépítetted a részeket, a végére összeállt egy kerek történet, nekem pedig megszakad a szívem itt a monitor mögött, mert nagyon is a lelkemben van, milyen az a bizonyos érzés.    Csak remélni tudom, hogy hamar észhez tér és a kapcsolatotok visszabillen a normális kerékvágásba, de ha tippelnem kellene, azt mondanám, nem lesz ez ilyen könnyű menet.
Muszáj még megemlítenem, hogy milyen csodás arcot választottál magadnak, simán el tudnom képzelni, hogy egy fekete kismacskaként férkőzöl a gyanútlan "áldozatok" kegyeibe.  
Nem is szaporítom tovább a szót, mehetsz is foglalózni, aztán dögönyözd ezt a fiúkát addig, míg meg nem enyhül.  

Jó szórakozást kívánok!