≫Születési idő, hely ≪ 1835/08/07 , Minneapolis
≫Első átváltozás ≪ 1861 júniusában amikor a húgom megmentett a haláltól, mert a csata téren haldokoltam ő meg "segítő" kezet nyújtott nekem.
≫Család ≪ Egyetlen családtagom él, ő is csak bizonyos formában, hiszen ő is egy vámpír, szeretett kishúgom Amelia J. Backett. Édesanyám meghalt apám keze által, apám meg az én kezem által.
1835-ben láttam meg a napvilágot Minnesota állam, Minneapolisi egyik kis szegletében. Első gyermekként születetem egy igen csak szigorú, vallásos családba. Édesapám lelkész volt a helyi templomban, anyám pedig a háztartásról gondoskodott. Pár évvel később újabb gyermekkel bővült a családunk kishúgom Amelia személyében. Azt hiszem ez volt az a pillanat, ami örökre megváltoztatta az életemet, és mint kiderült a későbbiekben jócskán befolyásolta a jövőmet is. Ekkor még nem sejtettem, hogy milyen szoros lesz a mi elvághatatlan testvéri kötelékünk. Nem állhatott közénk senki és semmi, még a halál sem. Na de ne rohanjak túlságosan előre, bőven van még mit mesélnem…
Húgom születése fontos fordulópont volt a családunk életében. Ekkor már anyánk, apánknak köszönhetően túl volt legalább három vetélésen. Ám gyermekfejjel mit se értettem az egészből… Boldog voltam, igaz néha eljárt apánk keze, a csintalankodásaim nem maradtak büntetlenül. Ahogyan cseperedtem, egyre inkább megpróbálta szó szerint belém verni vasakaratát, amiben Ő szentül és megmásíthatatlanul hitt. Isten szolgájaként azt szerette volna, ha én is követem a példáját a papi hivatást választom. Számára ez volt a helyes út, a követendő példa… Nem hiába voltak kötelezőek a vasárnapi istentiszteletek. Tíz éves lehettem csupán, mégis tisztán emlékszem arra a pillanatra, ami egy nyári napon történt… Az idő pompás volt, hét ágra sütött a nap, édesanyám kiengedett a húgommal az udvarra fogócskázni. Apám erről egészen máshogyan vélekedett, az Ő szigorú tanításra ellen cselekedtem, miszerint a bibliát kellett volna olvasgatnom, betűzgetnem odabent a hűvös szoba magányában. Élveztük a napot, mókáztunk Liával, az idő pedig csak úgy szállt, míg nem apánk részegen betoppant és véget vetett a játéknak. Ez nem volt különös, az utóbbi időben egyre többször felöntött a garatra. Talán még vasárnapokon is ittasan állt a gyülekezet elé. Afféle nyílt titok volt, melyről senki sem beszélt. Tudtuk, hogy ha érezzük a belőle áradó fanyar alkohol szagot, jobb ha, elbújunk a szekrényben, vagy valahol máshol, ahol biztosan nem talál ránk. Felelősségre vonta anyánkat, hangos veszekedésük kiszűrődött az udvarra. Belépve a házba, rögtön sírva is fakadtam… Láttam, ahogyan a földön fekvő védtelen édesanyámat, apámnak nevezett férfi könyörtelenül rugdossa, ahogyan csak tudja. Ez volt az első próbálkozásom, amikor megakartam védeni tőle, de balul sült el. Én voltam a soron és akkorát kaptam, hogy beestem az asztal alá. Könnyek között néznem hát végig, ahogyan tovább ütlegeli.
A húgomnak kevés emléke lehetet erről az esetről, túl kicsi volt még, de én ezt a napot máig nem tudtam elfelejteni. Olyan mélyen beleégett az emlékezetembe, hogy ha akarnék, se tudnék szabadulni tőle.
Akkoriban döbbentem rá arra, hogy ha nem engedelmeskedem, más fogja meg inni a levét. Eleget téve az akaratának jó kisfiúként azt tettem, amit elvártak tőlem, az évek pedig így teltek, múltak… A helyzetünk pedig rosszabbodott, hiába tettem meg bármit, az egész családot terrorban tartotta. Mindig próbáltam védeni ártatlan húgomat és édesanyámat, de legtöbbször az lett a vége, hogy kiadós verés kaptam, amiért szembe merészeltem szállni vele. Nem bántam, az önzetlen szeretet irányított, úgy voltam vele inkább engem üssön, mint őket. A leginkább visszataszító és bosszantó az volt ebben az egészben, hogy a templomban boldog családként kellett megjelennünk. Jutott mindenkinek a szerepből és ha valaki hibát vétett, rontott a tökéletes család látszatán, akkor otthon kezdődött a „tanítás” ahogyan apám nevezte.
Így nőttünk fel, ebben a kilátástalanságban… Aztán időközben kirobbant a polgárháború. A közeli városokat sorra járták a sorozásért, csak egy név kellet és harcolhattál. Engem is elért a láz, a tettvágy. Amikor otthon előálltam azzal az ötlettel, hogy katona leszek rögtön választ kaptam egy jókora tasliban, „- Szó sem lehet róla fiam, micsoda badarság. Lelkész leszel és többet erről egy szót se halljak! - „ Ekkor éreztem azt, hogy elég, most végre változtatni fogok… Feldúltan elrohantam otthonról, útközben találkoztam húgommal.
„- Amelia, nekem most el kell mennem. Nem leszek lelkész, mint ahogyan apánk akarja. Amint kiérek a frontra írok neked és ígérem utánam jöhetsz! Végre elszabadulhattunk ebből a pokoltól. Szabadok leszünk! -„ Magyaráztam boldog kábulatomban, nem sejtettem még mi lesz a történetünk vége. Nem hittem, hogy rosszra fordulhatnak. Akkor okos ötletnek tűnt, mert tudtam boldog életünk lenne, ha távol lennénk az apánktól. Önkéntes ápolókat, ápolónőket kerestek ez volt a kulcs és akkor együtt maradhatnánk. A tervem első része megvalósult, katonának álltam majd egy kis közben járással sikerült elintéznem, hogy Ameliát mellém helyezzék. Távol a fronttól a háttérben segédkezett volna, ahol a sebesülteket kezelték. Sok minden járt akkoriban a fejemben. Egyrészt bűntudatom volt, amiért ott hagytam egyedül a „pokolban”, hogy egy más fajta pokolba csöppenhessek bele, ami tele van halállal és vérben úszott. Itt sorra hulltak el az emberek, de nem féltem, annál inkább határozottabb voltam. Mi más tartott volna életben? A húgom iránti szeretettem, és óvásom egy pillanatig sem múlt el. Érte tettem mindent, de ahogyan leveleibe írta otthon kezdett egyre durvább lenni a helyzet. Arra gondoltam mi lesz, ha egy szép napon megöli? Ezt nem hagyhattam… Válaszom az egyik barátomnak írtam, akiben vakon megbíztam és tudtam, hogy átadja Liának a levelet. Biztos voltam benne, ha haza címezem, akkor nem jut a kezébe. Ám sajnos késett a levél és csak annyi választ kaptam, hogy elindul utána lovon, amint teheti. Nagyon rossz érzés kerített hatalmába, az egész testem elöntötte a félelem, gyomrom görcsbe rándul, a szám kiszáradt… Különös baljós megérzés volt az egész.
Kint a fronton egy barátra tettem szert. Michael afroamerikai férfi volt, de én sosem tettem különbséget bőrszín között. Szegény eléggé elesett volt, többször is megmentettem az életét, amit jó bajtársként viszonzott. A húgomról ekkor már négy hete nem jött hír, sokan a halálának hírét hozták, de én nem hittem egy szavukat sem. Habár a lelkemet elborította a keserűség, még ott pislákolt egy kis fény: a remény.
Nagy csata vette kezdetét, Washingtontól negyven kilométerre Bull Run kis patak mentén. Könyörtelen csata volt ez, sorra hulltak el az emberek, ellenség, barát… Igazi vérfürdő… Én pedig hősiesen harcoltam barátommal Michaelel az oldalamon, míg nem egy szúró érzést éreztem a hasam tájékán. Eltaláltak. Rögtön eszméletemet is vesztettem, mint később kiderült hallottnak hittek és ott hagytak a hadszíntéren. Nagyon zavaros volt minden… Aki nem beszélt, vagy nem kérte a segítséget az halottnak számított. Éjszaka tértem magamhoz, rengeteg vért vesztettem tudtam, már sok nincsen hátra számomra. Igazából a haslövésnél rosszabb találat nincsen, fájdalmas, de lassan nyuvasztja ki az emberfiát. Ott hevertem gyedül a sok hulla között, nem messze varjak lakmároztak a halott katonák teteméből… Tudtam ébren kell maradnom, mert ha ismét eszméletemet vesztem, akkor nem a vérveszteség fog elvinni, hanem a dögevő állatok. Az volt a szerencsém, hogy rám esett egy fickó, ezért nem találtak rám a madarak. Később nagy erőfeszítéssel sikerült letolnom magamról. Olyan kínt még soha életemben nem éreztem, mint akkor. A távolban egy női alakot láttam a nevem kiáltozta. „- Nick merre vagy? –„ Nem hittem a fülemnek Amelia volt az. Éreztem én, hogy életben van és nem hagyott magamra a kishúgom.” - Itt vagyok! -„ Kiáltottam amennyire csak képes voltam, mert eléggé legyengült állapotomban kerültem a vérveszteség, meg a kiszáradás miatt. Arra még emlékeszem, hogy egész közel ért hozzám. Megfogta az arcom és egy csókot nyomott a homlokomra, arcomra pedig mosoly költözött, azzal elvesztettem az eszméletemet ismét. Azt hittem itt a vég… Erdő mélyében lévő kis kunyhóval tértem magamhoz és nem fájt semmim sem, viszont minden olyan más volt. Fogalmam sem volt mi történhetett velem, azt hittem már a másvilágon vagyok, de ekkor hirtelen az ágy mellett megláttam húgomat, rám vigyázott és óvta álmom.
„- Mi történt? -„ Kérdeztem rögtön majd hosszú magyarázat következett, amiben elmondta mit tett velem és mi történt vele. Eleinte nem akartam hinni neki, de később muszáj volt rádöbbennem a szomorú valóságra. Vámpír lettem… Mikor eszméletlen voltam akkor tette az egészet, azért hogy megóvjon engem. Nem tudtam haragudni rá, amiért a megkérdezésem nélkül döntött. Fordított helyzetben én is ezt tettem volna. A háborúnak vége lett békés volt minden, lecsillapodtak a kedélyek. Később visszatértünk Minneapolisba, alig hét év telhetett mindössze el. Sokat kellett tanulnunk, amíg uralni tudtuk valamilyen szinten az erőnket, de még ekkor is olyan voltunk, mint két időzített bomba, amint megéreztük a vér illatát. Igen a vér… Nos azt eleinte nehéz volt megszokni, bár katonaként öltem, még sem könnyű. Ez a része sokkal könnyebben ment eleinte, mint a húgomnak, de Lia később talán még túlságosan is bele jött a dologba. Amikor megérkeztünk a szülői házhoz, már rendelkeztünk napfény gyűrűvel. Hálából csinálta nekünk Michael barátnője, aki mint kiderült boszorkány. A gyűrűvel sokkal könnyebb volt minden, nem kellet az éjszakára várni. Apánkat találtuk otthon, amint a fészerben hasította a fát. Odaléptünk elé kint már sötét volt, korom sötét, még a Hold sem volt fent az égen csak a házból kiszűrődő fény világította meg arcunkat, így ismert fel minket. Mérgesen nézett ránk, még nem tudtuk édesanyánk halott és csak a temetőben láthatjuk viszont. Vita vette kezdetét, kérdőre vont minket amiért magukra hagytuk őket. Egyik vita követte a másikat, persze ismét kezet emelt Ameliára. Elrobbant bennem a méreg, nehéz volt kezelni az indulataimat. A közelben szerencsére senki nem volt, egyetlen mozdulattal kitépem apám szívét. A friss meleg vér végig folyt a kezemen… Egyszerre éreztem megbánást és elégedettséget.
Teltek múltak az évek, körbe vándoroltunk a fél világot csak mi ketten, mint igaz és elválaszthatatlan testvérek. Persze Amelia csintalanságai mindig az őrületbe kergetnek, de mindig megbocsájtottam neki mindent, még a régi templom felgyújtását is. Nem volt maradásunk ismét, új lakhely után kellett néznünk, így érkeztünk meg New Orleasnba.