≫Születési idő, hely ≪ Mystic Falls, 1993. 10. 10.
≫Első átváltozás ≪ 2010. 02. 26. (Katherine ölt meg, Damon vérével a szervezetemben - ekkor még csak 17 éves voltam)
≫Család ≪ Vérszerinti családtagjaim sajnos már nem élnek. Apát még középiskolás koromban kellett eltemetnem, anyát viszont nem is olyan régen. Azt hittem, idővel könnyebb lesz feldolgozni, hogy már egyikük sincs mellettem, de rá kellett döbbennem, hogy a hiányuk sohasem fog elhalványulni. Minden egyes nap eszembe jutnak, mindketten, s habár az én lelkem eleve elkárhozott, mégis bízom abban, hogy egy nap majd újra láthatom őket.
Addig azonban a barátaim töltik ki a mindennapjaimat, s ők jelentik számomra a családot is. Talán nem ugyanaz a vér csörgedezik az ereinkben, mégis bármit hajlandó volnék megtenni értük, hiszen már csak ők maradtak nekem.
A hópihék lágyan hullanak a földre, érintetlen, szép, fehér takarót képezve azon. Gondolataim el-elkalandoznak, ahogy a hópelyheket figyelem, miközben hallgatom egyenletes lélegzetvételeimet.
Most minden olyan békés. Még akkor is, ha a temető kellős közepén állok éppen. Anya sírjáról automatikusan törölgetem le a hópelyheket, mert habár nagy csodálattal tölt el a téli hangulat, az előttem lévő márványkövön mégsem viselem el az apró kristályokat. Tulajdonképpen már azt sem tudom, miért jöttem most ide. Céltalanul bolyongtam a városban, s mire észbe kaptam, már itt álltam. Körülöttem csend és némaság honol, s habár alapjaiban véve a pörgést szeretem, most valahogy nem volt ellenemre ez a fajta nyugalom.
Kár volna elhitetnem magammal, hogy az életem egyenes útra tért, hisz mióta Anya meghalt, száznyolcvan fokos fordulatot vett minden. Hiába tudtuk, hogy a napjai meg voltak számlálva, a búcsúra mindezek ellenére sem tudtunk felkészülni. Tudom, hogy nem hozhatom Őt vissza az élők sorába, mégis azt kívánom, bárcsak egy apró pillanat erejéig újra láthatnám. Csak még egyszer, utoljára el szeretném mondani neki, mennyire szeretem. Csak még egyszer meg szeretném ölelni, érezni az illatát, hallani a hangját. Ám ez a "csak még egyszer" sose fog bekövetkezni.
Ahogy a hiánya sem fog halványulni, soha. Szokták mondani, hogy az idő begyógyítja a sebeket, én hittem is ebben, sőt, valósággal bíztam abban, hogy ez esetemben is így lesz. De nem. Ő mindig az én anyukám marad és éppen ezért sose fog eltelni úgy egy nap, hogy ne gondolnék rá. Viszont félek, hogy talán ez az
utolsó látogatásom itt, Ő nála.
Mystic Falls már nem az a békés kisváros, ami egykor volt. A korábbiaknál sokkal több gyilkosság történik, amit a megnövekedett természetfeletti állománynak köszönhetünk. Ideig-óráig még el lehetett rejteni a nyomokat, de míg a gonosz szándékú egyének száma nőtt, addig a védelmezőké csökkent, s a figyelmük nem tudott mindenre kiterjedni. A lakosság nem hiába retteg, én magam is tehetetlenné váltam és haszontalannak érzem magam. A Tanács újraszerveződni látszik, az azonban rejtély, hogy én, mint az egykori alapítók családjának egyik leszármazottja, miért is nem kaptam meghívót arra a gyűlésre, amit nemrég tartottak.
Elmélkedésemből a telefonom halk zümmögése ránt ki, s mikor előveszem azt, örömmel nyugtázom, hogy Elena neve villog a kijelzőn. -
Szia! - Szólok bele, miután az imént a fülemhez emeltem a készüléket s kíváncsian hallgatom szavait. -
Persze, mindjárt indulok! Út közben felveszem Bonnie-t és egy negyed órán belül ott vagyunk! - Gyors egyeztetés, búcsú, majd a telefon újra a zsebemben lapul. Nem kívánok visszazuhanni az előbbi eszmefuttatásomba, így inkább újra lesöprögetem anyukám sírjának tetejéről a havat, majd leguggolok a kőtömb elé. Ujjaimat lágyan végigfuttatom a domború betűkön, melyekből kiolvasható:
Elizabeth Forbes, majd ujjaimat ajkaimhoz emelve, halvány csókot lehelek rájuk, hogy aztán újra a betűkhöz érhessek. -
Szia, anya. - Suttogom neki, miközben lehunyva szemeimet egy kedves gyerekkori emlék játszódik le előttem, ami örömteli mosolyt csal az arcomra. -
Szeretlek. - Újabb suttogás, az utolsó búcsúszó, majd felállok, s útnak indulok, mialatt tekintetem szüntelenül a most nyugodt, békés, havas tájban gyönyörködik. Bárcsak mindig ilyen volna...
Tudom, hogy én is csupán egy vagyok azon természetfeletti lények közül, akiknek vér tapad a kezéhez. Tulajdonképpen alig akad olyan ismerősöm, aki nem tartozna bele ebbe a körbe, de mégis... Mystic Falls az otthonom, s nem hagyhatom, hogy egyesek a föld felszínével tegyék egyenlővé.
Nem vagyok rendőr, nem vagyok a Tanács tagja, de akkor sem hagyom, hogy az a város, amelyikben felnőttem, amelyikben barátokat szereztem, ami megtanított szeretni és ahol a szüleimet kellett eltemetnem, egyszerűen eltűnjön. Ezt nem engedhetem.
Küzdeni fogok érte, ahogy Anya is tette, egészen az utolsó lélegzetvételéig. Mystic Falls újra a régi lesz, ahol az embereknek nem kell rettegniük, ahol a gyerekek nyugodtan játszhatnak az utcákon, ahol lesz felvonulás, Alapítók napja és megannyi rendezvény, ami segít majd a jóra emlékezni. Lehet, hogy most sötét időket élünk, de a jövőnk nem lesz, nem lehet az.
Ez az, amiben
megingathatatlanul hiszek.