Napjainkban

Még nem igazán fogtam fel, hogy az igazgatói iroda előtt üldögélek. Erős feszültség nyomta a mellkasom. Nem tudtam megmozdulni, csak néha vettem a fáradtságot arra, hogy beszívjam a levegőt... nem akartam megfulladni. Még nem. Állandóan egy hang üvöltött a fejemben. Nem erre születtem. Nem erre a sanyarú, átkozott életre, amelybe az apám kényszerített. A múlt időt már évek óta joggal használtam, tekintve, hogy lemondott rólam a részeges életmódja miatt... nem éreztem űrt a szívemben miatta. Valójában soha semmit nem fogadtam be annyira, hogy a mellkasomig hatoljon valami, ami kicsit is érzelemre hasonlított volna. Mindig megbántam, ha valakit közel engedtem magamhoz... vagy becsaptak... vagy kinevettek... érzékenyebb voltam az átlagnál. Anya nélkül nőttem fel. Egyes emberek ettől érzéketlenné válnak, de nem olyan értelemben, mint ahogyan én tettem. Képes lettem volna rá... csak nem akartam. Távolról sokkal érdekesebbnek tűnt az élet, mint részt venni benne. Mások viszont nem tolerálják azt, ha valaki zombiként beül az órára, vagy éppen az iskola udvarát fényképezi szabadidejében... a sötét alagsor volt a mentsváram, ahol a fotóimmal tudtam foglalkozni a szünetekben. Elég gyakran késtem el az órákról a hobbim miatt. És általában ez volt az oka annak, hogy az igazgatóra vártam. Szeretett velem foglalkozni. Azt hitte, egyedül elég ahhoz, hogy megváltsa a világomat. De nem vette észre, hogy... én nem akarom, hogy megmentsenek. Jó volt így az életem.
Sajgott az állkapcsom. Kivételesen nem egy késés miatt kötöttem ki az iroda előtt. Az a ficsúr provokálta ki, hogy a torkának essek. Sértegette a családomat. A szájára vette a halott anyámat. az alkoholista apámat. A gyerekkoromat... nem tudtam uralkodni magamon. Amennyire fájt az arcom fizikailag, annyira ujjongtam belül. Megérdemelte...



Nyúzottan vonultam be dolgozni. Ebből állt az életem. Amint kikerültem a nevelőintézetből, a félretett pénzemből egy kis szobát béreltem. Amint hazaértem az iskolából, már indultam is, hogy felvegyem a kötényt, és kiszolgáljak pár pökhendi embert az egyik közeli étteremben... nem éltem nagy luxusban. Fáradtan, sápadtan jártam haza. Alig aludtam... én csesztem el, hogy hagytam két évet elvenni az életemből. Már régen túl lennék az érettségin, ha akkoriban nem hagyom apámnak, hogy magával vigyen a kis körútjára.
Az emberek a munka ideje alatt sem néztek többnek, mint az iskolában. Nem is kerestem az okokat. Én megbecsültem magam, nem volt szükségem az ő megerősítésükre ebben. Sokan feladták volna... már én is megtettem egyszer. Csak örülni tudtam annak, hogy végül nem voltam sikeres benne...
Fáradtan húztam végig a kezemet a homlokomon. Megizzasztott ez az esti műszak, és kevés borravalót adtak. Ezen már főleg nem lepődtem meg. A gazdag emberek általában spóroltak, és alig hagytak egy kis kenyérhéjat az asztalon. Általában sikerült őket kizárnom, nem foglalkoztam velük, csak amíg felvettem a rendelést, majd kivittem nekik az ételt - majd a számlát. Próbáltam a jó arcomat mutatni, ám távol voltam a barátságos fiatalembertől. A kicsit is becsülnöm kellett...

Drága Xavier!
Most mondjam el, hogy már tűkön ülve vártam a lapodat, mert kíváncsi voltam, mit hozol ki ebből a srácból, aki úgy tud nézni, mint egy szomorú kiskutya?  Nem vártam nagy boldogságot, örömtől tocsogó pezsgődurrogtatást és hatalmas zenebonával kerített élettörténeted és sajnos a megérzésem nem is csalt... édes, drága Xavier, jobb sorsod kellett volna, hogy legyen. Úgy gondolom, hogy a sors kegyetlen volt veled... ha ár az egyik szülődet elvette tőled, legalább a másik lehetett volna normális és törődő. Te valahogy mégis túlélted és megállsz  saját lábadon, még ha sajátosan is, de azt nem lehet elmondani rólad, hogy nem küzdesz vagy nem teszel meg mindent a túlélésedért.
Nincs olyan dolog, amit mondhatnék, de te nem tudnád... a történeted és a jellemzésed megérintett, szinte éreztem, hogy az ujjaid markolják a szívemet. Csakis sóhajtani tudok és arra kérni, hogy menj, foglald le az arcodat, aztán galoppolj el a játéktérig és ajándékozz meg bennünket rengeteg olvasnivalóval. Jó szórakozást!