Marlon Vasquez vagyok, és az én történetem még csak most kezdődik.

Sokan felvetik a kérdést, hogy egy fiatal srác mire is vágyhat? Elismerésre? Szerelemre? Boldogságra? Szórakozásra? Talán mindegyikre, ám esetemben csakis egy ember érdekelt Shay, és az ő boldogsága.  

Középszerű családból származom, egy bátyám, és egy húgommal együtt nőttem föl. Mondhatni nekem jutott a középső szerep, de szerencsére jól kijöttem a testvéreimmel, még akkor is ha két naponta verekedtünk. Hárman voltunk, három különböző igaznak vélt igazság érzett, s adott esetben azé volt a nyerő, aki talpon maradt. Persze nem kell véresen komoly verekedésekre gondolni. Inkább játékos, gyerek bunyóra.
Mindez a gyerekeskedés véget ért köztünk, amikor mindannyian elkezdünk kamaszodni, s inkább a világra figyeltünk, és az a felé irányított véleményünkkel. Bátyám, aki csak egy évvel volt idősebb, mint én, mondhatni letért a jó útról, rossz gyerek lett. Mindig a bajt kereste, s ha tehette az ügyeit verekedéssel oldotta meg. A húsom pedig pont az ellentéte lett, kedves, aranyos, figyelmes másokkal szemben, tehát empatikus. A szüleimnek pedig bőven akadt más problémájuk is mint a gyereknevelés fenntartása. Meglehet ezért változott meg a bátyám, tiltakozik a szeretetlenség ellen, annyira, hogy most már ő minden ellen harcol, ami összeköthető a szeretettel. Legalábbis ezt hallottam róla, amikor átment másik iskolába.
Én pedig, örültem minden napnak, amikor találkoztam Shaylee-vel.
Amikor elsőként megláttam az iskolában, valami vonzott vele kapcsolatban. Nem tudtam mi, de annyit igen, hogy nem tudtam ellenállni. Egy idő után randevúra hívtam, de ő inkább elhessegetett. Ámbár tudtam nem mond igazat, felfogtam, amit mondott, de a szívemmel mást éreztem, s a szemei meghazudtolták válaszát. Természetesen magára hagytam, nem akartam zaklatni, úgy gondoltam idő kell neki, és én ezt tiszteletben tartottam.
Teltek múltak a napok, hónapok, amikor is egy partin találkoztam vele. Örömömben, elkezdtem vele beszélni egy számomra fontot dologról, de már nem emlékszek rá pontosan mi volt az. Következő pillanatban már egy kórházi ágyon tértem magamhoz, kicsit összetörten. Nem értettem, hogy mi történhetett velem. Szerencsére Shaylee ott volt mellettem, és elmondta, amit tudnom kellett, hogy valahogy kizuhantam az ablakon, és kicsit összetörtem magam, s az esés miatt lehetnek memória zavarom arról a pillanatról. Attól a pillanattól kezdve elválaszthatatlanok voltunk, ahogy mindig is akartam. Hirtelen nem is bántam, hogy kiestem az ablakból.

Ahogy teltek múltak a napok, egyre inkább visszajöttek az emlékeim. Először álmok útján, később pedig csak úgy maguktól. Először megdöbbentett, hogy Shaylee repített ki valahogy, valamilyen erővel. Határozottan ő lehetett, a reakciókat elnézve, csak ő volt olyan zavart állapotba, ami előidézhette. S mindez bizonyítaná a vonzalmamat is felé. Ugyanis a felmenőim között, volt egy személy, aki szerelmes lett egy boszorkányba, akiktől gyermeke is született. Sokan nem nézték jó szemmel, de végül felhasználták a családomat, nemzedékeken keresztül, hogy találjanak boszorkányokat, s igazságot szolgáltassanak rajtuk. Boszorkányvadászok eszközeivé vált a családunk, de ezt nem tartott sokáig. Valami ősi dolog miatt történt, és történik ez velünk, ha jól értelmeztem, áldásról ír, egy régi szerelem miatt, ami felruház minket arra, hogy megtaláljuk az igaz szerelmünket, egy boszorkányt. Ehhez viszont hasonló személyiség szükséges, a szinkronicitás miatt.

Régen azt hittem mindez egy őrült ősöm leirata, viszont amiket átéltem Shay mellett, minden világossá vált. Nem féltem tőle, hisz szeretem, még ha ő még mindig zárkózottat játszik, de ettől édesebb a dolog. Olyan, mint egy félénk kiscica, aki vágyik a szeretetre, de távolságot is tart.
Remélem, idővel magához engedd, a bűntudata csökken, és engedi, hogy meggyógyítsam őt. Úgy hiszem azért nem tudja irányítani az erejét, mert fél magától, fél a szívétől, érzéseitől.
Engem csak egy dolog aggaszt, töretlenül igyekszik tesztelni, hogy emlékszek e valamire arról az éjszakáról. Utálatos a hazugság, de tudom, ha elmondanám neki, hogy mindenre emlékszek, úgy érzem, elveszíteném örökre. Viszont azt is tudom, hogy nem tartogathatom magamban örökké, a megfelelő alkalomkor közlöm vele. Akkor, mikor ő maga már megbékélt az érzéseivel, és magához engedd.
Addig is, nem tettem le tervemről, hogy randira hívjam, utána pedig többre, én nem élhetek több száz évig. Engem hajt az élet szépségeinek megismerése, talán ezért lett tehetségem a festésben, nem tudom.